LFG.HU

Gabez
novellaCimkek

A langyos déli szél lágyan simogatta mosolygós arcom, ahogy önfeledten ballagtam hazafelé az erdőben kanyargó ösvényen. Felettem a magas, széles törzsű fák zöld koronái lassan hajladoztak, ágaik és fényes leveleik szanaszét szórták a lemenőfélben lévő nap ezerszínű sugarait. A bokrok közt suhanó levegő vidáman kapta fel a frissen nyíló virágok illatát, és addig meg sem torpant, míg mindenhová el nem vitt belőle egy kicsit. Nagyon szippantva a szellőből úgy éreztem, örökké élni fogok. Minden gondom elillant egy pillanat alatt, csillogó szemmel élveztem a meleg nyári délután minden rezdülését, azt kívánva, sose érjen véget.

Évek óta éltünk ezen a helyen, Jewel és én. Építettünk egy kis faházat, szép nagy ablakokkal és hosszú tornáccal, melyen olyan jókat lehetett aludni a kiadós ebédek után a kipárnázott, kényelmes hintaszékekben. Szomszédaink nem voltak, de se Jewel, se én nem bántuk, szerettünk egyedül lenni, távol mindenkitől, csak mi ketten és az erdő, mely oltalmazóan ölelte körül a házikónkat. A hosszú hónapok során az állatok megszokták a jelenlétünket, és már többször előfordult, hogy egészen az ajtóig merészkedett egy-egy őz vagy szarvas, hátha talál valami ehetőt. Néha kinn hagytunk nekik egy kis zöldséget vagy gyümölcsöt, ami természetesen reggelre mindig eltűnt.
Kicsit megszaporáztam a lépteim, mivel tudtam, hogy Jewel valami nagyon finom vacsorával vár ma este. A főztje – egy szóval kifejezve – mennyei, soha nem tudtam ellenállni a leveseinek vagy a sültjeinek. Nagyot nyelve megigazítottam a hátizsákom, hogy gyorsabban tudjak haladni, amikor észrevettem a lábnyomokat.

Ilyen nyomokat az erdei vadállatok nem hagynak hátra. Ezek orkok! Még soha nem járt erre egy sem. Mit kereshetnek itt? Durva, vasalt csizmáik mélyen a földbe nyomódtak a nagy súly alatt. A torkomban dobogó szívemmel és az összeszorult gyomrommal nem törődve megszámoltam, hányan vannak. Nyolc, kilenc…tíz. Tíz ork és éppen a közelben levő házam felé tartottak! Jewel!
A pánik villámként mart belém, de összeszedtem magam és lélekszakadva futni kezdtem hazafelé. Kérlek, Zodar, erdők istene, add, hogy elkerüljék, add, hogy letérjenek az ösvényről! Minden reményem ebben volt. Ha követik az utat, pontosan oda jutnak. Zodar, könyörülj rajtam, kérlek! A nyomok előttem vészjóslóan jelezték, hogy az orkok nem változattak irányt. Ott találják Jewelt, egyedül, védtelenül…éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Összeszedtem minden erőmet, és hangosan zihálva, őrülten futottam tovább. Az erdő csendben figyelt.
Szinte kirepültem a fák közül a ház mellett lévő kis tisztásra, de az elém táruló látványtól megtorpantam, majd levegőért kapkodva megálltam.

Jewel épp akkor ölte meg az egyik orkot. Az egyik áldozatát, mert az volt, egy tehetetlen áldozat. A lánynál nem volt kard, lándzsa, vagy bármiféle fegyver, egyszerűen ott állt, furcsa mozdulatokat téve és közben érthetetlen szavakat mormolt. Mint egy…mint egy varázsló. Körülötte nyolc véres holttest hevert a fűben. A kilencedik két darabban esett melléjük. Az utolsó ork menekülőre fogta, de mielőtt beért volna az erdőbe, hatalmas, láthatatlan erő ragadta fel és csapta egy fatörzshöz. Egy iszonyatos roppanó hangot hallottam, majd körülvett minket a halálos csend.
Döbbentem bámultam a maradványokat, majd lassan Jewelre néztem. Óvatosan kisétált a tépett rongycsomóként heverő testek közül és elindult felém. Arcán mélységes fájdalom és bűntudat.
– Ki vagy te? – suttogtam elhaló hangon.
– Én vagyok az, Jewel…bocsáss meg kérlek, hogy nem mondtam el…- nyújtotta felém a kezét.
– Ne közelíts! Maradj ott! – kiáltottam hátralépve. Azonnal megtorpant, szemében könnyek jelentek meg, majd lassan legördültek az arcán.
– Ugye…varázsló vagy?
Gyönyörű szőke tincsei az arcába hullottak, ahogy szótlanul bólintott.
– És miért nem….miért hazudtál nekem ennyi éven keresztül?!
– Én…nem gondoltam, hogy ez számít, olyan jól megvoltunk itt, távol mindentől…
Dühöngve forrt bennem a harag, melyet a mindent elsöprő csalódás izzó tüze fűtött.
– Nem számít? Szerinted ez olyan dolog, ami nem számít?!
– Jóváteszem! Jóvá tudom tenni!
– Mégis hogyan?!
– Én…mivel varázsló vagyok, az emlékeket is…ki tudom törölni…- mondta, nagy, könyörgő szemekkel.
Hosszan bámultam rá, elsőre nem tudtam felfogni, amit mondott. Az emlékeket? Ez nem lehet igaz, nem hiszem el! Hiszen akkor…már lehet, hogy…
Csak suttogni tudtam a torkomban lévő gombóctól.
– Jewel, kérlek, most légy őszinte…ugye nem először jutunk el idáig.
Sírva fakadt, kezeit az arcára szorítva. Olyan keservesen sírt, hogy önkéntelenül odaléptem hozzá és átöleltem. Belém kapaszkodott, mint egy fuldokló, és tudtam, megéreztem, hogy igazam van.

***

Később eltemettük az orkokat egy távoli helyen. Aztán hazamentünk, de valami megváltozott. Már nem tudtam úgy ránézni, mint régen…ő nem az volt, akivel az életemet le akartam élni. Egyre jobban összeszoruló szívvel fel s alá járkáltam a házban, mint egy őrült. Jewel engem figyelt, szomorú kék szeme bűntudattal és ugyanakkor reménnyel telve. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam ellenállni neki.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához