LFG.HU

turin
novellaCimkek

Döglök az ágyon, és már fél órája csak a neont bámulom. Hunyorítok, szélesebbre tárom a szemem, megint hunyorítok; pilláim milliméternyit rezzenek, mint a lepkeszárnyak, ahogy az egyenetlen, vibráló fény szemem alkalmazkodó készségét teszteli.
Fél órával előbb Robi és Norbi a szokásos módon lejátszották már hagyományosnak vehető meccsüket a világítótestek kérdéskörében. Robi Edison mellett kardoskodott, kihangsúlyozva a neon nemcsak szemet rongáló, de “taszítóan művi” jellemzőit. Mindezt a rá annyira jellemző szüntelen somolygással tette, mintha valójában közömbös lenne számára a téma, és az egész balhét csak a hecc kedvéért forszírozná. Dús szemöldöke önállósulva, mimikájától függetlenül ugrált fel-alá, afféle odaragasztott színházi álszemöldök gyanánt. Az embernek Robi egész lényéről egyetlen szó jutott eszébe: bohókás. Nem úgy Norbiról, aki a maga kendőzetlen stílusában adta tudtára ennek a bohókás fickónak, meg úgy általában az egész világnak: “márpedig neon, az kell”.
Első emlékem Norbiról egy gólya őszinte ámulata azon, hogy másféle emberek is vannak a világon, akikről addig azt hitte, hogy csak dekadens novellák lapjain léteznek. Csodálkozás afelett, hogy miért dülleszti valaki egyfolytában pöfeteg mellkasát, mintha fenemód nagy büszkeség dagasztaná, miért néz úgy, mintha haragudna az egész világra, de leginkább afelett, hogy mérges szája miért húzódik vigyorra – az érzelmek minden elvárható átmenete nélkül – egy bátortalan és ráadásul gyenge viccemen. És hogy el ne felejtsük: miért hord valaki egy egyetemi koli folyosóján pántos kertésznadrágot?
Az azóta eltelt pár év a kertésznadrágot elsodorta Norbiról, őt magát viszont összesodorta velem, ahogy néhanapján összesodrom a kenderszálakat közös végzetükbe.
Most egy vállvonással veszi tudomásul győzelmét, és a mára obligát gép elé szögezve gépel. Nem látom, de tudom. Már kiismertem. Katt-katkat – kopognak a billentyűk a vakvéletlen ritmusában. Mintha csak a sokat emlegetett csimpánz gubbasztana a monitor előtt, a Shakespeare szonett lekottázásának tét nélküli feladatával.
Ez a szobánk. Benne pedig mi és Balázs.

Én meg csak fetrengek a szétgyűrt lepedőn, melynek pórusai már magukba szívták a bőröm szagát-verejtékét, bizonyítva, hogy e tárgy az enyém, csakis az enyém: már lényem-létezésem egy darabkája. Nem úgy, mint az ágyam, melyet négy év kitartó munkájával sem sikerült tökéletesen asszimilálnom. Minden foltja egy-egy pacányi történelem. Színük változatos, eredetük úgyszintén. A felcsimbókosodott szövet pedig töretlenül árasztja magából legalább másfél évtized alkoholmámorainak páráit, a rugókban ott nyikorog a számtalan lezavart menet jajszava.
Utóbb profizmusra fejlesztettem ezt a képességemet, a puszta meredést, ezt a dermedt, tetszhalott állapotot, amit bármely fakír megirigyelhetne, amikor minden érzékszervem a csúcsra járatódik, de kifelé semmit sem nyújtok, lélegzetem sem árulkodik arról, hogy élek. Egyszerűen csak létezem, mint Balázs.
Amúgy meg neon-kérdésben Robinak adok igazat, de most, úgy hiszem – sejtem -, Balázs az ágyam végében ücsörög, és a körték bágyadt fénykörében talán hangsúlyosabban jelen lenne. Akár így, akár úgy, semmi kedvem odapillantani, hogy rajta keresztül Norbi csont-ujjait lássam, ahogy borzalmasan, szikkadt-sárgán zongoráznak a klaviatúrán. Akkor inkább a neon.
Ilyenkor látom a legtöbbet. A fehérre meszelt mennyezeten végighúzódó barnás csíkokat, melyek az egymást követő kolinemzedékek és a vérszívók százéves háborújának egy-egy győztes ütközetét örökítik meg: a gyilkos párna ismét lecsapott!
Molylepke imbolyog az izzó csövek körül, mint egy kisbolygó, beleájulva a tündöklésbe, amely valami rejtélyes módon számára most az egész világot jelenti. Egy repedésből apró, lapos rovar kúszik elő, majd életösztönétől hajtva villámgyorsan, csillogó nyílként Robi falvédője felé veszi az irányt, ami számára élelmet, mitöbb, mennyei manna egész mezejét jelenti. Éppenséggel a nevét is tudom. “Ezüstös ősrovarnak” hívják a szerencsétlent, és ha saját értelme volna, bizonyára büszke volna erre az igen komoly, és jelentőség-, mondhatni méltóságteljes névre. Engem, akinek értelme is van, mindenesetre értelmetlen büszkeséggel tölt el e merőben fölösleges tudás. Elvigyorodok.
- Mi van? – kérdi Törpe. Törpe az erkélyajtóban ácsorog, és a füstöt kojtolja. Élvezi: a pofájára van írva. A szobában senki sem dohányos, ezért Törpe kénytelen csak félig jelen lenni a belső életünkben. Kifelé néz. A szélben hánykolódó jegenyéket bámulja, ahogy az éjsötétből szinkronban csillannak fel a leveleik az utcai lámpák fényében, akár egy smaragdos heringraj. Errefelé sokszor szeles az idő, szeretjük, Balázs is szerette, de most hogy, s mint vélekedik róla, azt nem tudom. Már régóta nem beszél úgy.

Törpét viszont, bármennyire is jól csinálja, nem érdeklik a jegenyék, annál inkább, ami benn folyik. Ha mindenki leképeződne azzá, ami pillanatnyi lényege, Törpe most egy füsttel és szenvedéllyel teli tüdőből állna, meg egy nagy tölcsérszerű fülből, ami a szoba felé mered, mint egy radar, pletykafoszlányokra és “jópofi dumákra” hangolva. Ez az érzékeny műszer, úgy látszik, mosolyba húzódó szájam rezdülését is kiszúrta.
- Hm? – fordulok felé, mintha most fedezném fel, hogy a kérdés nekem szólt. Törpe ezt úgy fordítja, hogy valójában égek a közlésvágytól, az agyamból újfent kipattant hülyeséget illetően. Ehhez viszont elengedhetetlen a kérdés ismételt feltevése, amely megerősít kivívott szobabeli rangomban. Én vagyok az az ember, aki a “jókat” mondja.
- Mi van? – kérdezi megint, elröhögve a “mi”-t. Te jó ég!, már előre röhög a mondaton, mert az bizonnyal igen röhejes lesz. Hirtelen megundorodom ettől az előre lezsírozott, elintézett alpáriságtól. Semmi vicces nem jut eszembe, de a tapasztalat szerint Törpe még az Ősrovar ügyön is vihogna. Nagy bohóc ez a töpszli kis seggdugasz, de most legszívesebben kivágnám az ablakon. Vagy kitenném a hóba, ahogy egyszer régen bizonyos Lófitty nevezetű szobatársam ki is tette, miután Törpe meghúzta a nőjét az egyes kolesz közös konyhájában.
Lófitty, akit néhanapján Paripapénisznek is hívtunk, egy másik arc sűrű múltamból. Másodállásban szabályos pszichopata, és sztoriautomata. Az említett tettére – tudniillik, hogy Törpét kitette a hóba – olyannyira büszke volt, hogy nem átallotta újra és újra felhozni, előadni, hurcolgatva történetét kocsmáról-kocsmára, buliról-bulira, mindenhova, mint egy győzelmi trófeát, megfeledkezve az aprócska tényről: a barátnője hűségén esett csorba. Az eset hóban fürdéstől, mindenestül Törpét zavarta a legkevésbé.
- Semmi… ősrovar. Semmi – dünnyögöm. Különben is, mit követelődzik ez a figura? Nem is a szobatársunk. Megtűrt vendég, nem több – egy szabályos kis kullancs, aki a szoba vérét szívja. Tovatűnő hangulatokból, közös marháskodásokból szív magába mindig egy keveset már most megereszkedő pocakjába, hogy majd elvigye magával az életbe, emésztgesse egész a haláláig; kérődzzön rajta, aztán, egy húsz évvel későbbi partin, mint saját leleményét, előböfögje.
Nem, Törpe nem a szobatársunk, mégis, több joga van itt lenni, mint Balázsnak, aki viszont az. Ebben a közösen és némán meghozott paktumban mindannyian, hacsak hallgatólagosan is, de egyetértünk. Balázsnak nincs helye már itt. De őt nem lehet olyan egyszerűen kidobni, mint Törpét. Nem, Balázs nem megy el.

Balázs legjellemzőbb része, “legbalázsosabb” jellemzője talán a szeme volt. Másoknak még ez sem tűnt volna fel: Balázs sosem volt feltűnő jelenség. Közel sem volt olyan jópofi, mint én: nem ő volt a “megmondó ember”, ahhoz pedig túl ártatlan, túl méla képpel meredt a világra, hogy valakinek kedve legyen azt beverni. Az én lelkemben viszont megragadt a szeme, az a vizes, fénytelen és ábrándos kék szeme, amely már gyerekkorában elveszthette ragyogását, mint az ódon ezüstkanalak, megtört, mintha negyven év pálinkája és keserve rejlene mögötte.
Két évvel ezelőtt, februárban Balázs gondosan összecuccolt, és hazament hétvégére, ahogy szokott, aztán otthon, éjjel, a saját rendelőjükben tőle szokatlanul bevett egy doboz szívritmusszabályzót. Erre mondják azt, hogy mestermunka. Balázsról senki sem feltételezett ilyen tökéletességet. Biztosra ment. Nem holmi lanyha, rózsaszín kis altatók voltak, melyek selymes, fekete, alattomos álomba ringatnak, de még megadják az egérutat az életnek, ó nem! Erős, bika gyógyszer volt ez, azok szedik, akik betegek, beteg a szívük, kiknek pedig nagyon beteg, azok egyszerre negyvenet is beszednek belőle. Balázs is nagyon beteg lehetett.

Ugyan a kórházban még magához tért, a könyörtelen gyomorszondának hála, amely erőszakosan kutakodik az élet jele után a bársonyos redők közt, szippantja a gyógyszermaradványokat, mintha az életbe akarná visszaszippantani Balázst, amit el akart hagyni. De ez csak a Halál, és Élet kötélhúzása lehetett, lepketánc a határon – biztos volt, hogy rá fél órára a szíve leáll.
Számomra perverz, egyben a fantáziámat szórakoztató is az eszme, hogy valaki lüktet, lélegzik – biológiailag funkcionál, de már valójában halott. A lélegeztető maszk búrájára kicsapódott még utolsó üzenete, lélegzete párafelhője, egy túlontúl csendes mondat ahhoz, hogy áthatoljon a műanyagon – talán arról, hogy csúnyán elcseszte, már visszakozna, vagy talán, hogy mindent így tervezett, és ez a köztes állapot csak holmi halál előtti érdekesség, egy bónusz fíling, amit ajándékba kapott, és hagyják nyugodtan haldokolni.
A temetésén, mikor a besimult februári égből pára hintette be a koporsóját, végig a szeme, a kék szeme járt az eszemben. Összemorcoltam a homlokom az erőlködésben, hogy felidézzem a tekintetet, ahogy ködösen mered egy félig üres pohárra, avagy bánatosan fürkészi a tananyagot, esetleg a barátnője arcát. Nem volt egyszerű dolog. A fakó szem elé már vékony viaszhártyát vont az a néhány eltelt nap.
Hasztalan erőlködésemben, hogy megragadjam a valósat, azon kaptam magam, hogy fázok. Tulajdonképp a csontomig hatolt a cudar idő. Nyomban szégyenkezni kezdtem azon a barbár dolgon, hogy barátom – cimborám – koporsója mellett állva a legnagyobb bajom a hideggel akad, fázok és izzadok egyszerre a súlyos kabát alatt, pára tör elő az orrlyukamból – élek, élni merészelek.
Ezért gondolataim tovább röptettem a valótlan felé. Azt próbáltam kitalálni, hogy nézhetett ez a szem – ami most üvegesen mered alig két méterre tőlem, és már megindult a fonnyadása -, szóval hogyan nézhetett, miközben a megfelelő üvegcsét kereste. Biztosan végtelen nyugalommal, már-már álmosan rebbent… nem, nem is rebbent, sétált ide-oda, ráérősen, míg megpillantotta a megfelelő dobozkát.
Egészen döbbenetes, ahogy órák alatt elhalványul bennünk a másik képe. Nem, persze hogy nem a nagy egész, van egy elképzelésünk, összhatásában, a csak rá jellemző poétikájában elő tudjuk hívni az egyes arcokat, de az apró részleteket – ahogy a fény megtörik a járomíven, vagy a nyak ráncait – még önnön anyánkén is a képzeletünkkel pótoljuk: a hézagokba fantáziánkból öntünk tapaszt.

Két év telt el azóta. Két marha hosszú év. Gyakran találgattam, hogy a többiekben mennyi maradhatott meg belőle. Vajon ők is azt látják Balázsból, amit én, vagy valami egészen mást? Nem holmi ódivatú kísértethistóriára kell itt gondolni, nem voltak sem asztráltestek, sem repülő tárgyak, idétlenül emelkedő lepedők. Balázs jelenlétét a többieken keresztül érzékeltem, az ő szűrőjén, mint egy őrült prizmán át, azt láttam rajtuk, amik valójában, amivé lesznek: a kendőzetlen halált, ami egybeolvaszt, egységesít. Láttam, hogy Norbi ujjperecei, a letisztult csontok mennyire hasonlítanak Törpééhez. Láttam, hogy Robi koponyája, arca-, szemöldöke-vesztetten – ami személyiséget ad nekünk, jegyeket – ugyanolyan koponya, mint az a sok száz, amelyek az anatómia intézet vitrinjeiben várják a sorsukat. Hogy a varratai nem robisak, hogy szemgödrei nem rajzolják ki többé hunyorgó vigyorát.
Nem akartam így látni őket többé. Nem akartam, hogy Balázs a szobatársunk maradjon.
Tapasztalataim szerint ezzel nem voltam egyedül. Ha nem is beszéltek róla, ők is látták, valamilyen formában, érzékelték jelenlétét. Egy ilyen szűkös szobában, mint a miénk, a beköltözés utáni első napokban az ember meghúzza a maga kis demarkációs vonalait valahol az ágya, és a közös asztal között, kijelöli a semleges zónákat a hűtőszekrény, és a csap köré, aztán kétségbeesetten próbálja tartani állásait. Végül feladja, és beletörődik abba, hogy olvasás közben a másik a lábával formál legyezőt a fejéhez, hogy az ágya nem az övé, hanem közös kincs, amit bárki illethet a hátsójával.

Ellenben Robi szintén szomszéd volt, mint Törpe: csak Balázs helyére költözött be, vele osztotta meg ágyát. A többiek pedig különös módon ezt a demarkációs vonalat betartották. Főleg ha Balázs épp ott ült, a legcsekélyebb feltűnés nélkül, jelentéktelen kis ívben – nehogy orra bukjanak a lábában – kikerülték, mint a denevérek, vagy még inkább a lovak, nagydarab állatok – egyetemista vadak – mik ösztönösen átlépik az élőt és az élőn túlit. Talán még ők maguk sem vették észre. Igen, egészen biztos, hogy nem tűnt fel nekik.
Balázst sosem vettük komolyan. Szerettük, mert barátságos volt, ha szóltunk hozzá, mert bíztatóan ült mellettünk a kocsmában, mert stabilan nem csinált semmit, de azt igen jól csinálta, és erre építeni lehetett. Komolyan vette a tanulást, még negyedikben is “tudatosan készült a pályára”, és ez akkoriban már olyan szinten volt nevetséges, hogy állandóan megújuló táptalajául szolgált az ugratásoknak, ha ránk tört az unalom.
Emlékszem, alig két héttel a tette előtt együtt vizsgáztam vele. Semmi kis tantárgy volt. Kétsornyi vázlatom felett elmélázva vártam a sorsomat, és közben a kezére tévedt a tekintetem. A kézfején a hajszálerek finom pókhálóját rajzolta ki lüktető vére, és piros foltocskák tünedeztek fel rajta. Azoknak ilyen márványos a keze, akik izgulnak. A homlokára néztem, és láttam felcsillanni rajta a feszültség sóját. Balázs kérdőn nézett vissza rám. Félt attól, hogy rossz jegyet kap, fontos volt neki, hogy négyes, vagy ötös, ezért izgatott agya bolond összevisszaságban tágította-szűkítette az ereit.
- Ne parázz már! – súgtam oda neki hányavetin. Ingerült legyintéssel hessegetett arrébb, és tekintetét a dadogó szerencsétlenre szegezte, aki épp felelt. Az élni akarás igazi diadala volt ez a beszarás.
Ennek tükrében a tette, az a hetyke, világfias mozdulat, mellyel úgy dobta oda az életét, mint a zsetont a Halál rulett-asztalára, titokzatosnak, idegennek, és merőben gonosznak tetszett. Gonoszsága a hallgatásban rejlett, a szótlan lelépésben, itt hagyva nekünk a bizonytalanságot, és önmarcangolást. Bosszúnk pedig a hallgatás volt és az ignorálás. És ha Balázs halála mestermunka volt, hát mi sem maradtunk el mögötte.
Még emlékszem a jellegzetes kézmozdulatára, ahogy egy karcsú pohárban centrifugálta a kólát, hogy kirázza belőle a szénsavat, mert azt nem szerette, a kólát viszont igen. Még látom a többieket halálukban az alakján keresztül, és nem tudom, valaha is szabadulhatok-e ettől, és ha egyszer végleg elhagyom a szobát, az vajon segít-e.

Egyszer azonban én is meghalok, és Balázs kézmozdulata már csak az én agyamban kering kósza impulzusként, ami velem együtt porlad majd el. De istenemre, csak megcsikland a belső orvos – elvégre az leszek – és felteszem, hogy az agyamat formalinban kikészítve formás kis szeletekben mutogatják majd a jövő nemzedékének. Ám az impulzus akkor is megszűnik, és majdani képleteim nem tartoznak már hozzám, nem jelzi a kéregbe szúrt kis táblácska: “itt nyugszik O. Balázs centrifugális kézmozdulata“. Balázs megszűnik létezni, és néhány generációval később én is.
Amikor Balázs édesanyja itt járt, hogy elvigye a holmiját, döbbenten konstatáltam, hogy halálunk utáni eljelentéktelenedésünk mily hamar veszi kezdetét. Balázs a szemem előtt töpörödött össze. Lassacskán belefért egy papírdobozba, amely alig volt nagyobb egy gyermekkoporsónál; néhány tankönyv szorongott benne, meg az összehányt képeslapok, és Valentin napi nyálas üdvözlőkártyák, amikből biztos családi ereklye lesz egy fiók alján, vagy nem. Balázs anyja némán tett-vett, szisztematikusan rakosgatta össze az egyszeriben lényegtelenné vált holmikat, közben meg-megrezzent a néma zokogástól. Mi az ágyon ültünk, és nem tudtunk mit mondani – sajnáltuk Balázst, az anyját, és magunkat, és gyűlöltük Balázst, az anyját, és gyűlöltük magunkat.

Felpillantok a polcomra. Nem mondhatnám, hogy maga az egyediség. Nem sugárzik belőle az “én” elsöprő ereje, a madáchi Ádám. Robié alatt Granada díszeleg. Volt egy jó éve spanyolban, azóta is ott él, a szobába csak enni, és aludni jár.
- Öreg, merre jársz? – Azon kapom magam, hogy mindenki rám néz. A kattogás abbamaradt, Norbi is vár most már valamit tőlem. Norbi haja kemény, egyenes szálú, mint a drót, olyan a jelleme is. Ő darabos hahotával szokta fogadni nagy szövegeimet.
- Eszembe jutott Balázs… – motyogom. Az arcokon felhő suhan át. – Nektek nem szokott?
- De – von vállat Norbi. Rám se néz. – Azért egyre ritkábban. – Már úgy tetszik, részéről ennyi a téma, ezért lep meg, ahogy hirtelen mégis idefordul: – Viszont tegnap Törpével épp azt tárgyaltuk, hogy vajon most hogy nézhet ki? Tudod, ott kinn, a temetőben… – Törpe a szemem sarkából felröhög. Robi meghökken, de röhög. Hökkenten röhögcsél. Először ordítani akarok, köpni, tajtékozni, hogy kifejezzem mélységes felháborodásomat, aztán én is felröhögök. Bocsáss meg Balázs, de ennél többet nem is kaphatnál tőlünk! Emlékszünk rád, ha csak így, akkor is emlékszünk rád, büszke lehetsz. Érdekesebb vagy, mint valaha! Szerettünk, mert jó ember voltál. De csak ennyi. Ha meghalok, rajtam is röhögjetek majd, srácok, beszéljétek meg nyugodtan a kukacos bőrömet, penészes orromat, csak beszéljetek rólam, kérlek, srácok!
- Milyen színű lehet az öltönye most? – tódítja Robi, és kisebb vita indul ki közte, és Norbi között, ahogy megszoktuk, hogy milyen színű öltönyben is szállt alá annak idején Balázs a porhanyós alvilágba. Aztán a vita más fordulatot vesz, tovahullámzik: ki kivel kefél a folyosón, végül megállapodik az origóban: hová menjünk inni: a Kikötőbe, a Tornádóba, esetleg a Moszkitóba?
Szedelőzködünk.
Norbi még visszafordul a monitor felé, és dacosan gépel. Katt-katkat… a rutin szavak gyorsabban folynak ki az ujjai alól, a ritkábbaknál sok a szünet. Vibrál az a rohadt monitor, impulzusok futnak végig rajta, rongálják Norbi szemét, ami fekete, mint a szén.
- Mi a tetves francot írsz még? – érdeklődök barátian.
- Elküldtem pár fényképemet a csajnak – vigyorog Norbi. – Rajta vagyok a neten, öreg! Enyém az örökkévalóság!
A szemébe mosolygok az Örökkévalóságnak, aki a forgószéken kuksol dróthajával-szénszemével.
- A SOTE-s bige?
- Nem, már egy másik – és kitör a darabos hahota. Felkapok egy pohár bort az asztalról. A szememhez emelem. Norbit lesem kissé zavaros szalmasárgájában, az állott furmint mámortükrén át úszó arcát, aztán színpadias mozdulattal felhajtom, mint a mérget.

Döntöttünk, a Kikötőbe megyünk. Norbi, aki szereti a csetet, és régen kertésznadrágot hordott, de mára elhagyta, Törpe, akit Lófitty egyszer kivágott a hóba, Robi, akinek a polca alatt az alkonyban fürdő Granada díszeleg, és azóta nem tud tanulni, mióta onnan visszajött, mert rádöbbent, hogy van másféle élet is, meg én. Balázst itthon hagyjuk, ő kiírta magát az életből, lesétált a térképről, nem jöhet velünk.
Ahogy bezárom az ajtót, előjön a nagy mondat. Mindenki röhög rajta, én meg leszüretelem a dicsőség gyümölcseit. És mindössze öt másodpercbe tellett kifundálni.

/Scriptorium 2-es megoldás, az “Idegen közöttünk” feladatra/


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához