LFG.HU

tarsasjatekok.com
Horus
novellaCimkek

A keze nyirkosan szorult a kardja markolatára.
Szíve egyre hevesebben vert, ahogy fokozatosan közeledett a barlang felé, a fenevad otthonához. Még önmagának sem merte bevallani, mennyire félt, ám innen már nem hátrálhatott meg, hisz csak egy karnyújtásnyira volt a cél.
A talpig vasban, kékesen derengő karddal lassan, méltóságteljesen lépkedő lovag félelmetes látványt nyújtott. Tollforgós sisakot viselt, melyet kétoldalt hegyes szarv díszített, és hozzá sárkánycímeres, nemes páncélt. Maga elé emelte remekmívű pajzsát, melynek széleit ügyes mesterek pengeélesre fentek, így kovácsolva halálos fegyverré. S ha ez nem lett volna még elég, egy arasznyi acéltüske meredt a közepén gyorsan ölő méregbe mártva.
A barlang éjsötétje ott magasodott előtte, elrejtve a szörnyeteget és a királylányt, melyet a fenevad magával hurcolt. Szövevényes indák koszorúja vette körül a sziklák között megbújó éhes szájat. A növényzet kopársága árulkodó volt, felperzselt, élettelen szenes csonkok mindenütt. A szürke homokkal borított sziklák felett élesen vált el a horizont azúr kékje. A szél süvítése elhalkult a hegy tetején az üreg takarásában, félénken motozott a kövek között gyenge visszhangot verve.

Merészen előrelépett és kihívóan tekintett a mélység felé, elszántan indult meg, hogy visszavegye, ami megillette őt. Bágyadtan csillant meg a nap sugara búcsúzóul az ezüst páncélon.
Néhány méter után elnyelte a sötétség.
Egyszerre magába burkolta a csend, és mintha a szél által keltett harsány neszek is elillantak volna. Komor némaság telepedett rá, csak a saját lépteinek konok visszhangját hallotta.
Ahogy egyre mélyebbre jutott, úgy foszlott semmivé magabiztossága. A málladozó kövek között a repedésekben megbújó láthatatlan rémségek szegezték rá izzó tekintetüket. Bár az üregben dermesztő hideg volt, egyre jobban izzadt. Hangokat hallott a mélyből, apró csosszanásokat, amelyek hol közeledtek, hol távolodtak tőle. A mélység szorítása vasmarokkal préselte ki a levegőt a tüdejéből.
Meg-megállt, a páncéljába akadó indák makacs kezekként akaszkodtak beléje minduntalan megakadályozva az előrejutásban. A lába megcsúszott a barlang agyagos talaján, minden egyes lépésnél cuppogó hangot hallatva. A váratlanul beálló csend baljós függönyként ereszkedett alá.
Rosszat sejtve torpant meg, lassan felnézett.
Hirtelen felrobbant a sötétség és vijjogó fekete felhő kerekedett, a kavargó szárnyak suhogása forgószélként csapott le rá. Mozdulni sem tudott, egyszerre jéggé vált a vér az ereiben.
Valami elpattant legbelül, elszabadultak az ösztönök, teste átvette az uralmat elméje felett.

Rohant.
Valahonnan nagyon messziről hallotta saját hangját, amint hangosan kiáltozik a rémülettől. Útközben eldobta a kicsorbult fakardot. A szemébe lógó papírmasé sisakot a barlang bejáratánál tépte le a fejérő egy kiálló faág. Nem vette észre a földből kiálló gyökereket a lába előtt, és miután elbotlott bennük, a lendület hatására erőteljesen csapódott a talajnak a teste. Maga alá szorult a kezében tartott kukatetőből készült pajzs, csúnyán elhajlott az ütközés erejétől.
Megtépázva tápászkodott fel.
A kisfiú szeméből eleredtek a könnyek, lehajtott fejjel sírni kezdett.

Köd szitált a mező felett, ameddig csak a szem ellátott, sűrű homály borította be a láthatárt. Az ébredező nap valahol a horizont mögött bontogatta vörös selyem zászlaját, amely halvány koszorúként derengett fel a tejfehér függönyön át. Nem messze, a fák koronáján gubbasztó fekete sereg lassan eszmélni kezdett, hogy aztán sötét pacaként takarja be az eget, éles hangon keseregve világgá az elmúlt nyár dicsőségét. A fák alatt a szikes talajon szomjazó növények néma csendben várták a hajnali harmat éltető nedveit. Kókadtan biccentettek felém üdvözlésül, s nekem úgy tűnt, mintha csak egy régi dallamot dúdolt volna a szél.
Felettem a zöld karfiolhegy lankáin aprócska alakok közeledtek, szorosan egymás mögött az ösvényen. Tarka ruháik talpig bemocskolva, anyagos föld vizes, sáros szennye az arcukon. A kemény kéreg kivehetetlenül fedte el vonásaikat. Támolygó kísértetek. Üdvözlésül felemeltem a karom és feléjük intettem.
A csoport.

Összesen négyen voltak.
Lassan araszoltak kicsiny táborhelyünk felé, aznap még két alkalommal kellett alászállniuk a mélybe. Már készülődött a váltás, hogy a hegy gyomrában keressen újabb járatokat. Talán ma ismét megfejthet majd valamit a szikla számtalan titkaiból.
Feltápászkodtam. Megigazítottam a bakancsomat, beletűrtem a zoknim, hogy nehogy alámenjen a por. Végigsimítottam a terepszínű nadrág szárain, s egy határozott mozdulattal bekapcsoltam az overallt. Nagyot sóhajtottam, megmarkoltam a hátizsákomat, majd a vállamra emeltem. Valahogy sokkal nehezebbnek tűnt, mint amikor idefelé jöttünk. Utoljára még ellenőriztem a tartalmát, aztán oldalra néztem.
Hanyagul vállára vetett csomagjával várakozott. Bogárfekete hullámos haja szikrázóan csillogott az őszi napfényben. Egész alakját vastag, terepszínű ruha borította, fölötte egy élénk színű piros overall, lábán pedig vastag talpú hegymászó bakancsot viselt. Még ebben a ruhában is feltűnő volt nőiessége. Összevont szemöldökkel bámult felfelé a hegyre, mintha csak azt kémlelné, mit rejthet a belseje. Észrevette, hogy figyelem, és bátorítóan mosolygott rám. Félszegen visszamosolyogtam, és én is a hegy felé fordultam.
Ma végre ismét találkozunk.

Elszántan indultunk neki a meredek lejtőn, a vezető kemény iramot diktált, és mi mentünk. Mentünk, mert mennünk kellett, hajtott minket a kíváncsiság. Egy emberként tettük a dolgunkat. Minden lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz, s ahogy fogyott a távolság, egyre nehezebb lett a hátizsákom. A sisakom a csomagom oldalán himbálódzott, rajta kusza betűkkel a vércsoportom és néhány orvosi adat. Sohasem szerettem az ilyesmit, valahogy baljós előérzettel viseltettem iránta, pedig talán az életem mentheti meg egyszer.
Ahogy haladtunk felfelé, lassan fellazult a csoport. Azon vettem észre magam, hogy kettesben maradva szedjük lábunkat a többiek nyomában. Eszembe jutott, amit még a vezető mondott lent a hegy alatt: az egyik fontos szabály, hogy a csoport két utolsó tagja mindig együtt haladjon a túra alatt.
Ketten maradtunk, megfogtam a kezét és egy darabig így baktattunk tovább.
A hegy magasából eltörpült alattunk a táj, a hatalmas fák csenevész bokroknak tűntek fentről. A szél erőteljesen csapkodta szárnyakként lobogó kabátomat. Nekifeszültem az erejének, makacsul lehajtott fejjel küzdöttem magam előre, méterről méterre. Fel kell készülnöm, már ha fel lehet erre készülni egyáltalán. Talán maradt még némi esély, valahol a hallgatag kövek között. A sötétben megbújó árnyak tudták csak a választ. Ha felérek, minden kiderül majd, a hegy tetején már vártak rám.
Összeszorított foggal mentem tovább, magamban megfogadtam, most nem okozok csalódást.

Régóta tudom, hiszen belém nevelték.
Tűzzel, vassal égették testembe, az anyatejjel szívtam magamba: a dolgok igazi értékét mindig az határozza meg, hogy mennyi van belőlük. Így tanultam. Amiből rengeteg van, az idővel értéktelenné válik, haszontalan talmi kacattá, az igazi kincs ritka.
Azt hiszem, ekkor döbbentem rá, hogy emberként talán nekem is van félnivalóm.
Hosszan bámultam a szikrázó fényben csillogó haját, ahogy a fák között bujkáló nap szégyenlősen végigsimít rajta arany sugaraival. Szerettem volna odamenni hozzá és megmondani neki, hogy mennyire fontos nekem, elmondani százszor, vagy ezerszer. Hogy tudja, hogy érezze. Ehelyett csak megráztam a fejem, túl közel lenne a megváltás. - Emlékezz, Ő is csak ember.
Vannak dolgok, melyek ugyan nem kerülnek semmibe, mégis többet érnek az aranynál, pedig rengeteg van belőlük. Még a legszegényebb embernek is. Legyen az egy ölelés, vagy akár egy érintés. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen szerencsés flótás is vagyok én, hiszen megvan mindkét kezem, bárkit megölelhetek. - Látod? – Akár téged is.
Mindez csak a kettőnk döntése volt.

Meglepődve nézett rám.
Nem értette, mi történt velem, hiszen nem láthatta, mi zajlott le bennem, mégsem húzódott el tőlem. Alig egy-két perce csak, hogy leültünk pihenni a barlangtól nem messze. A vállamra hajtotta a fejét, így üldögéltünk néhány röpke pillanatig, aztán magam felé fordítottam, és a kezembe fogtam az arcát. Egyenesen a szemébe néztem.
- Mondd csak, te nem félsz? – kérdeztem tőle.
Igazi macskaszemei voltak, enyhén ferde metszésű mélybarna drágakövek. Amikor rám mosolygott, mindkét ékkő tündöklő ragyogásba kezdett. Megremegett az ajka, mintha habozott volna válaszolni.
- De igen. Félek. Minden alkalommal, amikor lemegyünk.
Elfordította a fejét és halkan így folytatta:
- Te vigyázol rám odalent, és erőt adsz nekem, ha elfogy.
Halványan elmosolyodtam, és hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- De hát mégis, miért segít az neked, ha rám gondolsz, miközben egy egész hegy súlya nyomja a válladat?
Az ásító üreg felé nézett, mintha csak onnan olvasná a választ.
- Ha már lent vagyunk, mindig legyőzöm a félelmem, és rengeteget segít a hétköznapokban.
Hát igen! – futott át az agyamon a gondolat. Csak tudnám ki volt az, aki kitalálta a “gyenge nő” kifejezést. Elmerengve simogattam a haját.
- Én folyton azon gondolkodom, hogy elpocsékolom az életemet. Annyi mindent lehetne még tenni, de olyan kevés az időm.
Mindig ugyanaz a kérdés. – Minek annyit várni? – ötlött fel bennem ezredszer is.
- Eltékozoljuk az életünket, mert időnk legjavát nem azzal töltjük, akit szeretünk. Aztán eljön a nap, amikor majd a saját halálunkra ébredünk, ám akkor már késő lesz.
Felém fordult, nagy komolyan megkérdezte:
- Szerinted mi a legfontosabb dolog az életben?
Ahogy ránéztem, szinte mindig valami megmagyarázhatatlan nyugalom járt át. Alig érezhető apró rezdülés, ahogy a kezem hozzáért az arcához.
- Nekem a mosolyod.
Elnevette magát.
- Pedig te sohasem mosolyogsz.
- Mert a te mosolyod kedves, elég kettőnknek is.
Előrehajolt, és szorosan magához ölelt. Éreztem én, mondania sem kellett, hiszen sokszor egy érintés többet mond ezer súlyos szónál. Így is maradtunk egy jó darabig, aztán oldalra nézett, ahol a társaink ültek tisztes távolságban. Zavarba jött, és talán még mondani akart valamit, de azt már nem vártam meg.
A többiek tapintatosan elfordultak, amikor megcsókoltam.

A barlang bejárata egy boltozatosan szélesedő hasadékból állt, mely lefelé fokozatosan tágult. Éjszakai sötétség honolt a belsejében, az alját ameddig a szem ellátott, apró kőzettörmelék borította. Közvetlenül előttünk egy fosszilis cseppkőlefolyás nyoma tette hátborzongatóvá a helyet, amely a valaha itt dúló természet erejét hirdette méltón. Az sötétlő üreg a két szomszédos szirt közötti sziklás gerincen nyílt, a hasadék merőlegesen húzódott a völgy mélypontján. A belső sziklafal látható szakaszát foltokban feketés színezetű cseppkőlefolyások tarkították. Néhány helyen kisebb felületen apró, borsó nagyságú képződmények dudorodtak ki, mint megannyi bibircsók az óriás testén.
Alig értünk a közelébe, megcsapott a hideg fuvallat.
Hátborzongató érzés kerített a hatalmába, körülvett a vihar előtti csend. A térdeim megremegtek, és a szívem egyre hevesebben kezdett el kalapálni. A hegy sötét árnyéka fenyegetően borult fölém. Ismét a régi érzés. A félelem lassan kúszott felfelé a torkomon, míg végül már alig kaptam levegőt. Megroggyantak a lábaim, elveszítettem az egyensúlyom.
- Jól vagy? – hallottam valahonnan nagyon messziről.
Aztán a lassú lebegés, az érzékeim tompán reagáltak a külvilág hangjaira, s bár az elmém küzdött még, a testem cserbenhagyott.
A feledésbe hulltam.

Emlékszem, mennyire féltem.
Hiszen a sárkányok erősek, tüzet okádnak. Legyőzhetetlen, hatalmas teremtmények, királylányokat rabolnak, csak a bátor és erős lovagok győzhetik le őket.
Persze most már tudom, hogy semmi sem lakott abban a barlangban, de gyermekfejjel még hittem benne. Vagy talán csak még volt szemem hozzá, hogy lássam azt, amit ma már nem láthatok?
Rá kellett jönnöm, hogy a veszélyekkel teli mélységek nem az én világom. Hiszen nincsenek mesék, királylányok. Nincsenek hősök, csak sötét és hideg barlangok. Láthatatlan ellenfelekkel, démonokkal, szörnyekkel, melyek ellen nem véd a pajzs.
Nincs ki ellen harcolnom, hiszen csak magam vagyok.

Már vagy fél órája ültem ott a nagy szikla tövében.
A félelem nem múlt el teljesen, valahol még ott motoszkált a kövek között, kiszivárgott a réseken át. Hogy lehettem ennyire gyáva? Most mit gondolhat rólam? Csalódást okoztam, és majdnem meghiúsítottam a túrát is. Az előírás szerint a csoportnak legalább négy főből kell állnia. Szerencsére velem együtt éppen öten voltunk, a többiek nélkülem is folytathatták az utat.
Felugrottam, és dühömben belerúgtam egy darab fába, ami ott hevert nem messze tőlem a földön. Nem elégedtem meg ennyivel, felkaptam, és azzal csépeltem a bokrokat, veszettül püföltem a sziklát. Halkan koppant a kövön a törött fadarab, utoljára még messzire rúgtam magamtól, néma szemtanúját ámokfutásomnak.
Lihegve ültem le ismét, belül szinte fortyogtam a dühtől. Mérges voltam magamra, és a barlangra, amely ha csak néhány órára is, de elvette tőlem. Pedig most is mellette lehetnék, ha lett volna elég merszem. Azon morfondíroztam, hogy ismét belerúgok a türelmesen várakozó fadarab megmaradt csonkjába.
A tompa hangú morajlás hidegzuhanyként hatott rám, a valóság teljes súlyával tornyosult fölém. Madárként rebbentek az addig csendesen várakozó szemek. Az éles kiáltás a fülemben visszhangzott néhány végtelennek tűnő pillanatig. A hegy árnyéka már teljesen eltakarta a környező sziklákat, ahogy a nap hosszú vándorútján mögé került.
Valami történt! Valami rossz. Csak neki ne essen baja!
A hátborzongató zaj megismétlődött. Felismertem a hangját, a harcra hívó kiáltást. A lüktető erekben száguldó vér szinte azonnal válaszolt. A testemben dörömbölő ütem a harci dobok zaját idézte, a föld mélye félreérthetetlen üzentet küldött nekem.
Felálltam, hogy szembenézzek a régi ismerőssel.

Ismét ott állt, a bejárat előtt.
A szél barátságosan borzolta sisak alól kibújó aranyszőke üstökét. Hatalmas mázsányi szikladarabok hevertek szerteszét körülötte, óriások elveszett játékaiként. Lába alatt csak néhány fonnyadó cserje és pár eltévedt fűszál árválkodott a kopár talajon. A hegy pedig barátságtalanul magasodott föléje, éppúgy, mint akkor. Semmi sem mozdult a holdbéli tájon, a néma csendet csak a kósza szellő motozása törte meg időnként, mígnem riadtan odébb nem állt, meglátva a félelmetes lovagot.
Megnyugtatóan simult a kezébe a kékes derengésű karhosszú jégkard, és az egykor oly büszke páncél féltőn borította be testét, baljában ősi címeres ezüst pajzs feszült. Szívében szemernyi kétely sem maradt, hiszen ma győzni fog, mert győznie kellett. Még egyszer nem hagyhatja cserben a királylányt.
A fenevadtól való félelme nem szállt el nyomtalanul, megremegett az orrcimpája, ahogy a levegőben megérezte a szörnyeteg kesernyés illatát. Elszántan indult útjára.
Menet közben felemelte tompán csillogó fegyverét, és egy hanyag mozdulattal elhajította a háta mögé, utána sem nézett. Ugyanígy tett a pajzsával is, halkan csendült a fém a kemény kövön. Lecsatolta a büszke páncélt, amely osztozott a remekmívű fegyverek szomorú sorsában.
Mindent maga mögött hagyott, a félelmeit is. Nem volt veszítenivalója.
Néhány lépés után elnyelte az üreg.
Hosszú, fenyegető árnyékok hajoltak föléje, ám ő csak ment tovább rendületlenül, s ahogy rájuk nézett, azok rémülten futottak szét az útjából. Továbbhaladt a szomorú kövek között, halvány derengés fogta körbe testét, és a feketeség lassan meghátrált előtte. Egyenesen sétált tovább az ismeretlenbe, a köd fokozatosan megsűrűsödött és felfalta a sziklákat, elborított mindent.
Érezte, hogy közeledik a céljához, egyre erősebb lett a keserű íz a levegőben, fojtogató fátyolként terült szét a járatokban. Megállt, valami mozdult előtte.
Sugárzó félelem tört reá, ahogy a gonosz hatalom apránként alakot öltött.
A sárkány szemei sárgán izzottak fel a mélyből, teste fénytelen kígyóként tekergődzött végig a barlang mentén. Szinte teljesen kitöltötte az üreget, vaskos karmai a kőbe vájtak, embernél is nagyobb szájában karhosszú éles fogak sorakoztak. Az ős öreg kövek megremegtek a szörnyeteg otromba teste alatt, s a fény halvány sugara elhalványult a belőle áradó gonoszság láttán.
A fenevad lehelete forrón égette bőrét, és a fájdalom magához térítette.
Valahol nagyon messziről, egy halk hang szólongatta, hajszálvékony repedés támadt a fekete falakon. Enyhe rezdülés csak, de ő makacsul kapaszkodott ebbe az érzésbe. Valaki várt reá a mélyben, tudta mit kell tennie.
Lerázta magáról az évtizedektől súlyos béklyót, mely meggátolta az előrejutásban. Megérezte a szörnyetegből áradó félelmet. Csak egy halvány gondolat volt, mégis éppen elég, hogy elárulja. Látta az igazi arcát, ismerte már. A fenevad is észrevette a változást, és menekülni próbált, de elkésett.
- Én teremtettelek! Nincs hatalmad felettem! – kiáltotta a sárkány felé.

A szörnyeteg teste fájdalmasan összerándult, s a szeme láttára zsugorodni kezdett. Kétségbeesetten kapaszkodott a kemény sziklába karmaival fogódzót keresve. Tehetetlen vergődés vette kezdetét. A lény haldoklott, de hiábavaló harcát a végsőkig folytatta. Az óriás utoljára még megrázta rémisztő fejét, ám sorsát már nem kerülhette el.
Egy utolsó pillantást vetett a szörnyetegre, aztán már ment is tovább. Fennhangon szólongatta kedvesét, aki valahol a hegy belsejében várta, hogy végre kiszabadítsa.
A kihunyó szemek izzása lassan betöltötte a látóterét. Győzött.
Ám a neheze még hátravolt.

Kósza fények a sűrű bársonyszőnyegen át.
A szikla nehezen adta zsákmányát, tucatnyi sebből vérzett már a kezem. A dermesztő hideg ellenére patakokban folyt rólam a verejték. Sötét, amorf tömeg mozdult előttem, valamiben megbotlottam, pedig a lámpám be volt kapcsolva. A hangok egyre erősödtek, és valami halvány derengés támadt a nyílás végén. Olyan gyorsan másztam előre, ahogy csak tudtam, hogy minél előbb odaérjek. A kövek szinte záporoztak a kezem alatt, és a hasadék lassan feltárult. Hangos visszhangot vert a falhoz verődő kövek tompa puffanása, furcsa elegyet alkotott az egyre élesebbé váló izgatott emberi hangokkal. A szikla nehezen adta zsákmányát.
Megtépázott alakok vánszorogtak át a résen, nehéz terhet cipeltek magukkal. Szentjánosbogarak a koromsötét hegy mélyén, ezek voltunk akkor, tépett ruhás, szutykos kísértetek. Előrehajolva nyújtottam segítő kezet a hegy túszainak. Átpréselték magukat a szűk hasadékon, amit megtisztítottunk, s a tehetetlen testet is áthúztuk.
Aztán megláttam Őt.
Megfordult velem a világ egy pillanatra, ahogy az arcára esett a lámpám fénye. Alig ismertem meg. Haja félig kibomlott, s a homlokán véres csík indult szomorú útjára. Ruhája több helyen elszakadt, sisakját nem láttam sehol, eszméletlenül feküdt a hideg sziklán. Szinte ki sem látszódott a sok agyagtól, ami testére ragadt, ez borította mindenütt a talajt odalent.
A karomba emeltem a fejét és megsimogattam, valahogy olyan hideg volt a bőre. Ketten emeltük fel, vittük, ahogy tudtuk. Láttam rajtuk, ők is alig bírják már, roskadoztak a fáradtságtól.
Nem emlékszem az út minden részletére, kiestek a percek, hiszen csak egyetlen dolog vezérelt. Nekiveselkedtem, és az utolsó néhány méteren már egyedül vittem botladozva. Majdnem felkiáltottam, amint megpillantottam magam előtt a feltáruló kijáratot. Nagyot sóhajtottam a friss levegőből és kimerültem roskadtam a földre.
Sohasem láttam olyan gyönyörűnek a napot, mint akkor ott a barlang előtt.

Nem tudom, mennyi idő telt el.
Könnyű érintést éreztem a vállamon, szelíden terelt vissza a gondolataim láthatatlan ösvényeiről. Vissza a keserű valóságba. Elszorult a torkom, hogy így kellett látnom Őt. A homlokából szivárgó vér a szemére hullt, s élénk csíkot húzva gördült alá vörös könnycseppként. Jeges marokként szorult össze a szívem körül a tonnányi nehéz teher. Láttam, ahogy a melle lassan emelkedik és süllyed, különben azt hihettem volna, már nincs is közöttünk, annyira fehér volt.
- Mindjárt itt vannak, nem lesz semmi baj. Meg fog gyógyulni! – hallottam egy hangot valahol a hátam mögül.
A karomban tartottam.
Mozdulatlanul, nehogy a rázkódás még nagyobb kárt okozzon. Néha megsimogattam az arcát, és a nevén szólongattam. Nem tért magához. Megpróbáltam valamennyire letisztogatni az arcát, a kezét. Végtelen hosszú ideig semmi sem történt, csak a tehetetlen várakozás. Aztán egyszerre felkavarodott körülöttem a homok, ahogy felszakadt az ég szövete, haragos szél cibálta ruhámat. A táj elsötétült, s egy nehéz árnyék ereszkedett alá.
A helikopter megérkezett.

Ahogy felnéztem, megláttam nem messze előttem.
A szürke sziklák mögött, kardjára támaszkodva állt. Felemelte a sisakját és a szemembe nézett, összeakadt a tekintetünk. A délceg páncélos lovag fegyverével tisztelgett felém, s búcsúzóul intett, mielőtt utolsó útjára indult. Valami véget ért, és ezt mindketten tudtuk már.
A napsugár szomorúan simított végig a lassan szertefoszló ezüst alakon.
Kinyújtottam a kezem, és bizonytalanul visszaintettem neki.
- Kinek integetsz? – kérdezte az egyik társam, aki meglepetten fordult felém.
Azt reméltem, talán majd a baleset számlájára írja zavarodott tettemet. Halványan elmosolyodtam.
- Csak egy régi jó baráttól, s a hegytől búcsúzom.
A helikopter után néztem, s hosszan követtem a tekintetemmel. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán még halkan hozzátettem:
- És azt hiszem, ezúttal örökre.
Ám ezt már csak mi ketten hallottuk.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához