LFG.HU

Rozsé
novellaCimkek

A zsebóra magányosan pihent; megbabonázva hallgatta saját, mágikusan monoton ketyegését. Félálomban számolgatta a másodperceket -ezt mindig is kellemes szórakozásnak találta. Szeme – azaz fedele – nyitva volt, így mindenki láthatta, hogy éppen mivel foglalkozik. Büszkén nyújtogatta három vékony, fekete végtagját, amelyek fáradhatatlanul rótták köreiket megszámlálhatatlan órák óta. Amióta csak emlékezett ezt csinálta, de sohasem unta meg – ilyen volt ő. A lánc, amely szintén hozzá tartozott, mellette feküdt és ezüstös kígyóként tekergőzött az asztallapon. Az időmérő nem szerette láncát; ennél fogva rángatták el őt mindenféle unalmas helyre ráadásul gyűlölte a szűk és sötét órazsebeket. Jobb szerette a tágas íróasztalt, ahol kedvére sütkérezhetett a napfényben – ekkor a napsugarak szinte elcsúsztak sikamlós testén, és szanaszét szóródtak a szobában – vagy csak egyszerűen bámulhatta a felhőket az ablakon át.

Együtt ketyegett a helységben lévő vekkerrel, ám sohasem értették meg egymást igazán. Mindegyik a maga ritmusában muzsikált, egyik sem volt képes alkalmazkodni a másikhoz. Ennek az lett a vége, hogy a sárga ébresztőóra megvetően nyilatkozott a nagyvilági, fennhéjázós zsebóráról, a zsebszerkezet pedig megvetette a szigorú hangú tunya gépezetet, maradisága miatt. Így tehát nem maradt más számára csak a magányos pillanatszámlálgatás.

Ám akadt egy dolog, ami mindig jobb kedvre derítette: a bölcselkedés. Magányos időintervallumait saját életfilozófiájának kialakításával próbálta rövidíteni.
Tudta, hogy hatalma van az emberek fölött, mert nélküle a mindennapok káoszba fulladtak volna. Imígyen okoskodott:
– Akkor lennék még fontosabb, ha be is tudnám osztani a nekem kiszabott mennyiséget. Ezt bizony csak a nagy bölcsek tudják véghezvinni – megfelelően gazdálkodni.
Rousseau gondolatai jutottak eszébe: “Nagy bűn az idővel rosszul élni!”. Értette a lényegét annak, amit számol. Az időt a másodpercek alkotják meg, miközben átfolynak a jelen kapuján és csak abban a pillanatban léteznek, amikor Ő rájuk mutat. Ez a tudat büszkeséggel töltötte el; megmondhatja a jelennek, hogy az.
És a mutatók. Hárman alkotnak egy egészet, hárman, mint Platónnál a három lélekrész. A mozgékony mutató, amely örökké a pillanatnak él, és tele van vágyakkal és álmokkal, örökké kapkod és csapong, akár egy átlagember. A percmutató, aki már valamelyest megfontoltabb, de még mindig tele van indulattal és a legnagyobb szerepet vállalja mindhármuk közül – mint a társadalom gerince, a védelmező. Végül pedig a komótos, bölcs és megfontolt kismutató, aki csak ritkán mozdul. Figyeli a társait és lassan, de mindig a kellő pillanatban lép előre. Olyan, mint a bölcsek és tudósok, akik megfontoltan járnak a világban, de ha ők tesznek valamit, alapvetően meghatározzák a társadalmat és a történelmet, bármilyen kevesen legyenek is. Ez a három mutató alkotja meg a tökéletes egészet.
– Bennem megvan a kör tökéletessége, amely az élet körforgását mutatja. Előbb vagy utóbb pedig mindenki elér a saját pályája végére, ha a neki rendelt elfogyott. És én tartom ezt számon!

A gondolat nem fejeződhetett be, mert a lánca magával rántotta levegőbe, amit pedig egy sietős ember kapkodó mozdulata emelt föl. Szomorúan vette tudomásul, hogy most indulnia kell. Engedelmesen zárta le egyetlen fémszemét, és simán belecsúszott abba a bizonyos kényelmetlen zsebbe. A csillogó gondolatok helyét átvette a sötétség.
– Hiába! – gondolta, – csak bölcselkedésből manapság nem lehet megélni. Szomorúan sóhajtott egyet, és a fojtogató sötétségben mély álomba zuhant.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához