LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek

A tavalyi év egyik legjelentősebb filmjeként az Elveszett jelentés legalább három területen mutatott valami egészen újat Hollywoodban. Szó szerint az óriások árnyékában, Sofia Coppola minimális költségvetésű független filmje nem csak saját írói és rendezői tehetségére, de két remek színészre is felhívta a figyelmet. Nem akármilyen eredménnyel.

Két magányos ember sodródik Tokió forgatagában: egyikük Bob Harris, a kiöregedő hollywoodi színész, aki pályafutása ereszkedő szakaszában, sok más kortársához hasonlóan Japánba utazik reklámot forgatni; másikuk Charlotte, a fiatal feleség, aki fotós férjét kísérte el, de hamar rá kell jönnie, hogy alig több egyszerű poggyásznál elfoglalt párja mellett. A szálloda bárjában keresztezi egymást az útjuk, és az elkövetkező egy hét során olykor osztoznak magányukban.
Bob a forgatás, egy fotózás és egy TV-műsor felvétele során a japán média bizarr és hajmeresztő világába csöppen, köztük pedig hajlongva köszöngető kíséret, egy szobára küldött konzumhölgy abszurd próbálkozása, elidegenedett feleségével folytatott rövid telefonhívásai töltik ki idejét, de az ürességet egyik sem űzi el. Charlotte városnézéssel próbálja elterelni gondjait, de egy buddhista kolostorban tett látogatása már azzal felzaklatja, hogy azt tapasztalja, nem érez semmit.

Charlotte keresi a helyét, Bobot már nem is érdekli, hol lenne a helye: a férfit addigi élete, a lányt a még előtte álló élet bizonytalansága kergeti álmatlanságba. Találkozásaikról, halk, egyszerű beszélgetéseikről, egymással megosztott gondolataikról, félelmeikről szól Sofia Coppola filmje (melybe saját házasságának válságát is beleszőtte), mely friss kép és hang a filmvilágban, és olyan értékeket mutat fel, amikről azt hittük, már teljesen kiveszőben vannak. Hogy mi fog történni, hogyan alakul kettejük kapcsolata, hogyan végződik mindez a film végére: üdítően kiszámíthatatlan. Pedig be sem mutatkoznak egymásnak.

Sofia Coppola már előző filmjével, a nálunk – és külföldön is – sajnálatos módon elhanyagolt Virgin Suicides című drámával is egészen szokatlant alkotott. Mindkét film halk szavú, szinte csendes, feszültséggel teli történet, egyszerű cselekménnyel de végtelenül bonyolult érzelmekkel és hús-vér szereplőkkel. Az Elveszett jelentés kellemes báját az szolgáltatja, hogy életre kelti szereplőit, érzelmekkel, humorral, fájdalommal ruházza fel őket, és utána nem boncolja fel őket a néző kedvéért a filmvásznon. Korántsem tipikus történet ez, legalább annyira új hangot képvisel, mint az Ethan Hawke és Julie Delpy főszereplésével készült Mielőtt felkel a nap, csak szerényebben, halkabban, kevesebb szóval.

Bill Murray, az Idétlen időkig és a Szellemirtók sztárja, a Saturday Night Live komikus-generációjának jeles képviselője mindig kiválóan alakította az arrogáns, öntelt, fanyar humorú karaktereket, megfelelő komikus időzítéssel, flegmaság és mimika kíséretében, ezúttal azonban teljesen visszafogottan játszik, és többet mutat meg a karakterből azáltal, hogy mit nem csinál. Annak révén, hogy csak sejteti Bob Harris személyiségét, humorérzékét, fájdalmait, mogorvasága ellenére szimpatikussá válik – Sofia Coppola egyenesen rá írta a szerepet, és az önkéntelenül is összecseng Murray valódi életével, különc személyiségével és karrierjének alakulásával. Vele szemben Scarlett Johannson viszonylag ismeretlen színész, bár 2003-ban két filmben is emlékezetes alakítást nyújtott, korábban pedig a Ghost Worldben (magyarul a borzalmas és félrevezető “Tétova tinédzserek” címet viseli) hívta fel magára a szakma figyelmét – bár nem újonc a filmvilágban, vitathatatlanul az év felfedezettje. A két szerep, a két színész remekül kiegészíti egymást, valódi kapcsolatot és érzelmeket hoznak létre a vásznon. A film végére pedig már annyira élő szereplőkké válnak, hogy nem kell minden titkukat felfedniük előttünk.

Lost in Translation; 2003.
gyártó: American Zoetrope/Focus Features
forgalmazó: SPI
bemutató: 2004.március 11.
írta és rendezte: Sofia Coppola
fényképezte: Lance Acord
102 perc

szereplők:
Bob Harris — Bill Murray
Charlotte — Scarlett Johansson
John — Giovanni Ribisi

A film tempója komótos, a kép és a hangulatvilág egyszerre melankolikus és ábrándos, a néző könnyedén beleélheti magát egy idegen nagyvárosban napokig tébláboló, magányos ember helyzetébe – a fényképezés pedig mindenben támogatja ezt a hangulatot. A képi világ leginkább arra hasonlít, mintha az ember bőkezűen – de jó szemmel – csattogtatta volna a fényképezőgépét városnézés közben. A sok kézikamerás jelenet mellé a Bob és Charlotte közötti alkalomszerű beszélgetések egy része is rögtönzés, amitől még természetesebbnek tűnik a két ember, és kapcsolatuk.

Erről a filmről talán még évek múlva is beszélni fognak: Bill Murray élete legnagyszerűbb alakítása, Scarlett Johannson tündöklésének kezdete, szelíd bája mellett Sofia Coppola is tagadhatatlan bizonyítékát adja, hogy egészen pontosan tudja, mit akar, a vérében van a szakma, és kiváló dramaturgiai érzéke mellett talán az első erős, meghatározó női rendező válhat belőle. Íróként friss szemléletmóddal tekint a két, egymástól nagyon különböző kultúra médiavilágára és sztárjaira, a magányra és az emberi kapcsolatokra (vagy hiányukra), mindehhez pedig jó érzékkel váltogatja a film hangulatát a komédia és a melankólia között.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához