LFG.HU

Morthel
novellaCimkek

Mikor is volt? Nem emlékszem, de azt hiszem már nem is, számít. Eonok, vagy csak évek teltek el, az óta, mióta megszülettem, nem tudom. Egy ideje elvesztette számomra a valódi jelentését ez a szó: idő. Készakarva, vagy talán a véletlen folytán, nem áldott meg a teremtőm túl jó emlékezettel. Vannak ugyan dolgok melyek, vezérelnek, és amiket sehogy sem bírok elfeledni, de ugyanakkor homály fedi őket előttem, és nem tudok rájuk tisztán emlékezni.
Bosszantó!?
Ugyanúgy ahogy létem célja sem világos előttem – nem tudom, hogy már nincs ilyen, vagy még nem találtam rá – . Meghatároz a tiszta logika és a pusztító indulat zagyvalékos, kristálytiszta elegye. Sokszor jó lenne belemerülni abba a nyugodt, puhán beborító örvénybe, ami tombolva egyre csak húzna lejjebb és lejjebb…valahová.
De valami mégis itt tart. Olyan mintha ennek az őrületnek a közepén…”léteznék”. Uralni nem tudom.
Nem is akarom!? Létezem benne, a része vagyok. Mindezidáig nem tudtam eldönteni ez átok vagy áldás.
Most egyre jobban hiszem: a feledés áldás.
Áldás…?
Talán.
Nem mondhatnám, hogy emlékszem, inkább csak érzem a múltat, és benne azt a sok borzalmat, amit megértem, és tettem. Ez a lény, ez a mulandó kis féreg itt előttem, ahogy fetrengve, harákolva próbálja elkerülni az elkerülhetetlent, ismerős. Na, nem pont ő. Vagy talán mégis? Ez a helyzet gyakorta ismétlődik. Tudja a pokol! A lényeg az, hogy kinyitott bennem egy “ajtót”, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik. És hogy hová vezet?

Egy hatalmas teremben vagyok. Vagyunk. Ahogy körbenézek számtalan hozzám hasonló elszánt alakot látok. Igen elszántak vagyunk. Döntöttünk és most vállaljuk a végső megmérettetést…

Érzelmek és a múlt? Talán.
Hmmm.
Mi történik itt?

…az aki beszél nagyhatalmú és elképzelhetetlen erők ura. Sokáig beszél, hősiességről, önfeláldozásról, a győzelemről, amit mi eszközlünk majd ki. Már mind nagyon unjuk. Unjuk és félünk. Történjen már meg és mentsük, ami még menthető, nyerjünk egy kis időt…

Kötelesség és szánalom?
Igen, így nevezik ezeket a fura kis motoszkáló, bizsergető, nyugodni nem akaró…valamiket.
Nyugtalanít!?

…nyugtalanság járja át szívemet, annyira, hogy már fáj. Még egyszer körbenézek. Búcsúzóul. Az utolsó szónoklat volt ez, ami elhangzott eleink csarnokában. Mindahányan egy-egy kísérővel az oldalunkon vonulunk el a számunkra kijelölt kis cellákba, hogy felkészüljünk a végső lépésre…

Nem érzem a vágyat, hogy elpusztítsam, pedig ilyen helyzetben nem szoktam habozni. Itt fekszik előttem. Összegörnyedve, legyőzötten, mocskosan és megalázva. Már csak egy lény. Ösztönös. Mindent, ami kiemelte a többi hasonszőrű közül, már levetkezte. Csak vonaglik és menekül. Kezével a hasát szorítja, hasztalan. Sok hasonló sebet ejtettem már, így tudom: az élet elszivárog az ujjai közt.
Menthetetlen.

- Ugye tudod fiam, mit vállalsz? Menthetetlen és visszafordíthatatlan.
- Igen tudom. Készen vagyok mindent feladni.
- Mindent? A lelked a tét. Készen állsz elhagyni az örök körforgást?
- Igen! Döntöttem.
- Jó.
A ceremónia hosszú volt és fájdalmas. Meggyötört mindkettőnket, testünket és lelkünket. Éreztem az öreg tenyerének melegét magamon, miközben óvatosan egy hosszúkás párnázott fadobozba helyezett.
- Ígérem vigyázni fognak rád – mondta, miközben lehajtotta a doboz tetejét…

És mégis, milyen görcsösen próbál maradni. Ragaszkodik ehhez az elaggott, aszott porhüvelyhez. A legrosszabb mégis az, hogy nem akarom befejezni, amit elkezdtem, és egyáltalán nem azért, mert élvezem, ahogy itt kínlódik. Nem, most nem erről van szó.
Mi ütött belém?
Ki ez a vénség, és miért habozom?

…majd csak annyit hallottam:
- Bocsáss meg!

Alaposabban szemügyre kell vennem, bár érzem a társam nem ilyen érdeklődő…
Kétkedő?
Ah, ez sosem jellemzett egyetlen társat sem, akikkel egy irányba sodort…
Erőfeszítésbe kerül, de tudom, hogy még egy darabig ellen tudok állni az akaratának. Legalább, még egy kicsit.
Ölni akar. Tudom. Nem engedem, még nem…
Megremeg, és vele én is.
Az én akaratom győzött az övé felett. Egyelőre. Lássuk hát az “ellent”.

…tompa beszéd szűrődik el hozzám, de azt hiszem értem, jöttek. Még nem tudom mi lesz a további sorsom, de óvatosan és tisztelettel kezelnek…

Micsoda alantas formája ez a létezésnek: ember?
Nincs benne semmi, ami méltónak tehetné rá, hogy egy ilyen, mint én küldjem a rothadásba. A fajtájában biztosan tisztes korúnak számit. Mégis törékeny és sebezhető, mint egy gyermek.
Fura a halandó lét, mindig elkápráztat.
A leggyengébbeket oltalmazzák a legjobban: gyerekek, öregek, nők.
Dicső harcosok, királyok adják életüket értük, ha kell, egy szempillantás alatt, pedig sokkal több joguk lenne az életre, az erősebb jogán.
Nem értem hogyan tudnak fennmaradni. Igazából nem is érdekel.
Már nem?
Mi szükség rájuk? A gyengékre.

A dörrenések és a folyamatos sikoltozás, és jajveszékelés. Mind a halál hangjának elborzasztó kakafóniája. Senki nem kímél az ostrom. Mindig gyűlöltem a háborút és az ok nélküli, céltalan pusztítást. Talán ez volt az egyik ok, hogy vállaltam ezt. Néhányan talán így túlélik. A legnagyobbjaink életük árán hozták létre utolsó, félelmetes alkotásukat: minket…

Itt vagyok én: erős, félelmetes, és a halált hordozom. Mégis oly régen létezem, és még oly soká fogok, hogy azt ezek a lárvák fel sem foghatják.
A szemébe nézek. Mélyen, fürkészőn.
Hátha meglátom a válaszokat, vagy legalább a kérdések csíráját.
Ékkő ez a tekintet.
A végtelen lehet ilyen. Vakítóan sötét. Se számalom sem megbánás, még csak fájdalom sem. Tükröződik. Látom benne magam, és mégis hagyja, hogy mögé tekintsek.

…egy nevet hallok. Az enyém. Valaki megszólít. A nevemen szólít. De hát nekem nincs nevem. Azt akarja, menjek vele…

Az ott mélyen én vagyok szintén, ugyanaz, mint a képmás, amit látni enged a felszín.
Én vagyok, de mégis valami más, valaki…?

…követem őt. Ismerem. A mesterem és a mentorom. Olyan szomorú az arca. Szomorú, de büszke is egyben. Büszke rám, mert elsőként jelentkeztem, és most is első vagyok a sorban…

Valaki? Olyan nem létezik, hogy “valaki”. Hisz csak én, vagyok.
ÉÉÉÉÉn!

…én állok ott a mellvéden, de itt is vagyok. Mintha szétszakítottak volna…

Nem értek semmit. Tudom: csak a teste szenved, ő már messze jár, vagy talán soha nem is járt itt. Egy halandó, mégis olyan, mint én: örök.
Ez nem lehet. Ismerem őt, már biztos vagyok benne. Régről, nagyon régről.
Társam volt. Sőt több is annál: testvérem és ellenségem. Egyike azoknak, akiktől származom, akik teremtettek.
Nem ő volt, és mégis.
Az ott bent, mélyen, az volt a részem régen és én egészítettem ki egésszé őt. Hordozza a jelet amit én is, csak éppen, másképp. Ő a teremtő s én a teremtmény. Látom őt, hallom a zihálását, érzem a teste bűzét. Undorít.
Hogy? Mi?
Látok, hallok, érzek!?
Neeem!
Ez nem lehetséges. Ezeket a képességeket a halandó léttel és testtel együtt hátrahagytam, még az út kezdetén. Több lettem. Sokkal több. Az lettem ami most is vagyok: halhatatlan, társ és segítő a pusztítás útján. Egészséges lettem a dögvész világában.
Visszaránt abba a gyűlölten hiányolt létbe, amit életnek neveztem egykor.
Mosolyog.
Félek.
Nagyon félek. A halál és a létenkívülíség dajkáló melege után a kinti világ zord és vacogtatón hideg. Lassan, nagyon lassan szakít ki. Ilyen lehet a születés.
Nem akarok megszületni. Még nem. Hullámokban tör rám a tudat. Elámít a reszketeg félsz, a sajgás ott mélyen. Ordítanék, ha lenne szám. Könyörgök, de mindhiába. Imbolygok, remegek. Elveszítem az irányítást és belezuhanok a szemeibe. A tudatom egyszerre szűnik meg az őt magába foglaló világgal együtt. Már értek mindent. Ez volt a sorsunk, hogy egyszer megtaláljuk egymást, és aztán tovább keressük a többieket. Együtt. Mi egy vagyok. Csodálatos, ahogy a megszokott, szürke homály foszladozik, és valóban látni kezdek. Ilyen nem létezhet.
Mámorító.

…kívülről látom saját magam. Tudom, hogy én állok itt előttem mégis…olyan hihetetlen. Láttam már a tükörképemet, de most nem ismernék magamra. A szemeim kifejezéstelenek és fehérek, a bőröm aszottabb és hamuszürke, csak a nehéz feketelunír páncélzatom fénylik ugyanúgy mint reggel, mikor együtt készültünk erre a napra. Az utolsó napunkra.
- Menj fia, pusztíts amíg bírja a test és kitart őseink ereje! Menj védd meg a fényes Crotont!
Apám kemény ember, mégis a szemében könnyekkel szorítja meg a vállam…

Erő. Roppantó szorítás körülöttem.
Vasakarat, ami lebírja az enyémet.
A társam, a gazdám. Nem tudok…

Engedelmesség.
A kapcsolat a féreggel oly hirtelen vált semmivé, mintha sosem lett volna. Melegség önt el.
Imádom!?
Vér.
Az egész testemet beborítja. Ezért létezem és szolgálom hűségesen a társam, a gazdám, és szolgáltam mindig is, letűnt korokon át az összest. Van lelkem és van célom is.
Ebben biztos vagyok.
Valahol?
Biztos.
Egyszer meg is találom és talán meg is értem: mi végre.
De most inkább átadom magam a pillanatnak. Ez a jutalmam. A gyilkolás utáni kéj.
Jutalom, ami mindent felemészt, és szó szerint beborít. Engem is, a lelkem, tudatom. Amim csak van.
De hát mit várhat még mást a világtól egy ilyen dolog, mint én vagyok.
Mi lehet más a jutalma…egy kardnak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához