LFG.HU

HammerTimeCafe
Edorn
novellaCimkek

Az ólomszürke fellegek nehézkesen vándorolnak dél felé. A betegesnek tetsző nap sugarai csak nagy ritkán éreznek magukban elég erőt, hogy áttörjenek a sűrű, nehéz függönyön, melyből nemsokára ezernyi apró mozdulatlanságba dermedt vízszellem fog aláhullani, hogy megpihenjék a földön egy időre. Majd a tavasz jöttére életre keljen, és a földbe beszivárogva éltet adjon gyermekeinek, akik sötétzöld ruhába, később ezernyi színben pompázó köntösbe öltöztetik a pusztákat. De egyelőre csak komótosan ballagnak az égen és figyelik az alant elterülő tájat, melyet már fehérre festettek a pár nappal ezelőtt érkezett testvéreik. Lent a hatalmas hegyek lábainál csakugyan fehérbe öltözött a táj, melynek egyhangúságát csupán néhány kisebb-nagyobb csoportokban álló öreg, halottnak tetsző fa fekete foltja töri meg. Fiatalabb társaik csupán vékonyka, sötét alakjukkal meredeznek az ég felé, várván a tavasz eljövetelét, hogy újból életre kelhessenek, tovább törhessenek az egek felé.

A jéghideg, fehér és vastag köpönyeg könyörtelenül fedi be az alája szorult elszáradt növényeket. Fagyos, acélkarmú szél érkezik az északi vizek felől, hogy apró hópelyheket űzzön kérlelhetetlenül keresztül a pusztán. Rendíthetetlenül sodorja a kicsiny, száraz pelyheket dél felé, ahol majd a hatalmas sziklák szellemei fogják csak megállásra kényszeríteni az öntelt, szélszellemet. Az elsodródott hópelyhek kicsiny társai rettegve kapaszkodnak egymásba, erős és fagyos páncélt alkotva a puszta felszínén, amit egyszer csak egy görcsberándult kéz szakít át, belemarkol, mintha ez lenne az utolsó remény, melybe még megkapaszkodhat. De a kicsiny, jéggé fagyott pelyhek ezernyi apró, fagyos tőrként vájnak bele a kézbe, melyben az élet utolsó pislákoló szikrái is kezdenek kihunyni.
Még egy utolsó rándulás, és vége. A testben már nincs élet, halott és rideg. Körülötte egyre nagyobb területet kezd vörösre színezni a vér, melyet a fehér hó mohón nyel el. A testben egy pillanattal ezelőtt még lángolt az élet, most már csak hideg, rideg nyugalom árad belőle, ahogy sötét foltjával megtöri a táj egyhangúságát. Akárcsak a nem messze álló kicsiny facsoport, melynek sötét foltjai között egy emberi alak mozdul. Határozott léptekkel indul el a vörösre festett havon fekvő, gyorsan hűlő húsdarab felé. Testtartása egyenes, büszke jellemre vall. Járása biztos és lendületes.

Fájdalmasan jajdul fel alatta a fagyott hó. Hosszú haját kétségbeesetten cibálja a fagyos szél, minden erejét latbavetve karmolja arcát, mindhiába. A kreolos, szélcserzett arc rendíthetetlen, büszke vonásai rezzenetlenek, akár egy maszk. Egyedül enyhén vágott szemei mozdulnak, fürkészik a tájat. Szarvasbőrből készült, erős ruházata megadja magát a fagyos szélnek, és beengedi annak jeges karmait, de viselője mit sem törődve ezzel, határozott léptekkel halad elejtett zsákmánya felé. Kicsiny íját már tegezébe csúsztatta, a szél monoton csapkodja erős, kurta lábaihoz. Jobb keze most kharakhan-t markol. Hirtelen fogja vissza lépteit, ahogy a tetemhez ér. Inai megfeszülnek, teste ugrásra kész. Lassan kerüli meg áldozatát, miközben villogó tekintetével a testet fürkészi.

Mikor a hullát már majdnem megkerülte és a fejéhez ért volna, hirtelen egy lépéssel közelebb lép hozzá, és fegyvere jéghideg pengéjét a már halott testbe mártja, hogy aztán az eddig fémesen csillogó penge vörös, sűrű masszával beborítva tűnjön újra elő a gyorsan kihűlő tetemből. Most már felhagy a halott test utáni érdeklődésével, és gyorsan körültekint, de szeme semmi szokatlant nem fedez fel a kihalt tájon. Minden mozdulatlan, csupán a makacs, fagyos szél söpri maga ellőtt az apró hópelyheket. Az égen is csak alig észrevehetően mozdulnak a fáradt, nehéz fellegek. Lassan, még mindig a tájat fürkészve leguggol a halott mellé, majd újra ráveti élettől teli, büszkén csillogó, de gyanakvó tekintetét.

***

A föld nehéz, fekete rögei oltalmazzák a szelek gyermekeit, kik télire a föld alá rejtőztek atyjuk dühe, a téli fagy és viharok elől. A föld sötét, kusza barlangjaiban, melyeket vagy ő maga, vagy a szelek büszke gyermekei hoztak létre, most világosság gyúlik, és az élet szikrái lobbannak, lángolnak fel. A puszták gyermekei nemrég tértek vissza hosszú, nyári útjukról, és megpihentek a föld oltalmazó kezei alatt. Ünnepekkel próbálják elűzni a tagjaikba és elméjükbe telepedő fáradságot. A hosszú hónapokig üresen kongó, sötét járatokat most kivilágítják, és élettel telítik meg. Ilyenkor mindenki összegyűlik és közösen ünneplik az állatok sokaságát, egy gyermek születését, vagy ilyenkor gyászolják egy, a nyáron meghalt társukat.
Most is, mint minden télen, a nyári útról visszatért nomádok szép csendben újra bejárták a járatokat, majd a legnagyobb üregben telepedtek le pihenni, míg az asszonyok készülődtek az ünnepekre. Majd elkezdődtek az ünnepek, melyekre csak néhány barlangi vadász nem jött el és a sámán harcosainak némelyike. A barlangi vadászok legtöbbje már annyira hozzászokott a magányhoz, egyedülléthez és a csendhez a járatok sötétjében, hogy onnan már csak a legnagyobb események is csak nehezen tudták kimozdítani őket. A sámán harcosai, a túlvilágról visszatért szellemharcosok pedig a sámán szállását vigyázták, még ilyenkor is.

Az asszonynép vidám arccal végezte az előkészületekhez szükséges munkát; kivilágították a sötét járatokat, hatalmas tüzet raktak a legnagyobb teremben – óvatosan elkerülve a férfiakat és közelükben abbahagyva a munka fáradalmait csillapító állandó locsogást, nehogy megzavarják őket megérdemelt pihenésükben. Más kisebb termekben húst és finom fűszeres süteményeket sütöttek. Borral – amit a hegyek lábainál található ikhar fák terméséből készítettek -, pálinkával – amit ugyancsak ezen termésekből főztek és rikha gyökerekből – és vízzel teli vázákat hoztak. A hasonló, finom itókák fogyasztása a nomádok körében meglehetősen ritka és kiváltságos dolog, csak azok a tossarok engedhetik meg maguknak, akiknek téli szállásuk a nyári legelő közelében található, és így marad idejük az italok elkészítésére.
Az Akhariathar tossar, az Akhranthanthriakh tiakharta tagja a Hollóhegy lábánál ezen kiváltságos tossarok közé tartozott. A tossar egyetlen sámánjának, Hollólelkű Uthakh születésnapjára készülődött mindenki, ami egybeesett a hegyszellemek ünnepével. A férfiak többsége a közös szállásukul szolgáló legnagyobb teremben gyűltek össze és iszogattak, míg a köröttük szorgoskodó asszonynép be nem fejezte az előkészületeket. Legkisebb Ukhoth, a tissaron pedig a saját szállásán készülődött az ünnepre. Mindenki izgatottan várta, hogy sámánjuk megjelenjen és elkezdődjék az ünnepség. Még a fiatal Akhrakhion Tiakhor is előbujt valamelyik sötét járatból a nagy eseményre.

Akhrakhion még egy tiakharta gyűlésnél fiatalabb gyerek, de úgy hírlik, hogy ezen a télen bátyja, Hollólelkű Uthakh születésnapja után férfivé avatják, ha kiállja a férfiasság próbáját. Valószínűleg nem is bátyja születésnapja és a hegyszellemek ünnepe alkalmából jelent meg az ünnepségen, hanem férfivá avatásának közeli időpontja miatt. Akhrakhion már kiskorában sem szerette igazán a nap fényét, inkább a sötét, nyirkos járatok labirintusát kedvelte. Bátyja ki is jelentette, hogy lovagolni meg se próbálják tanítani, hisz “Nem is tűrné meg a szelek gyermeke a föld sarját a hátán”. Így nem tanult meg lovagolni, és a felszínre is csak nagy ritkán ment fel, gyakran bátyja parancsára. Kezdettől fogva barlangi vadásznak nevelték, így a téli szállásról nemigen merészkedett el messzire, legalábbis a felszínen nem. A földalatti világot viszont úgy ismerte, mint a tenyerét. Nemritkán játszott ki tapasztaltabb, idősebb barlangi vadászt, csupán a játék kedvéért.

A társaságot soha sem kedvelte, ezért a társai csak nagy ritkán találkoztak vele, olyankor is legtöbbször csak egy futó pillantásra. Volt már, hogy több, mint egy évig nem látta senki. Most viszont ő is eljött az ünnepre, persze a legcsendesebb sarokba húzódva várakozott, idegesen babrálva fegyvereivel. A fiatalabb lányok megpróbáltak mindenben a kedvére járni, finom süteményeket és húsokat, borokat hoztak neki, de ő észre sem vette. Ha valamelyikük hozzá szólt, vagy nem vette észre, vagy idegesen húzódott arrébb a kedveskedő leánytól. Zavarta a zaj, a nyüzsgés, jövés, menés. Már nagyon várta testvérét, rég találkozott vele és várta, hogy újra visszahúzódhasson az oltalmazó sötétséget és csendet árasztó barlangok mélyére. De testvére váratott magára.

*

- Észrevett valaki? – Hangzott a rekedtes, suttogva feltett kérdés. A hang öreges volt és fáradt.
- Nem – Jött a válasz, oly erővel, hogy talán még az emlékét is elmosta az imént feltett halk kérdésnek. Fiatalos, büszke férfi hangja volt, nem egy öreg, sokat látott emberé. Még meg volt benne a minden áron győzni akarás, a lendületes, fiatalos erő és büszkeség. – Ahogy kérted, úgy cselekedtem. A vadászok alagútjain jöttem, és nem vettem észre, hogy valamelyikük felfigyelt volna rám.
- Az még nem jelenti azt, hogy nem vettek észre. Ha tényleg nem vettek észre, azt csak a szerencsédnek köszönheted, hogy épp nem arrafelé akadt dolguk. Csak ő volt?
- Igen – válaszolta kicsit bizonytalanabb hangon az ifjú.
- Rendben. Vidd a szállásomra, ha Fényestekintetű ott van, mondd meg neki, azt akarom, várjon meg és senkit ne engedjen be Hollólelkű Uthakhon kívül, hiába hivatkozik arra, hogy én parancsoltam neki. Aztán menj el Hollólelkű Uthakhért és közöld vele, hogy még az ünnepség előtt szeretném, ha beszélhetnék vele. És végül, ne szólj senkinek azokról, amik ma történtek.
- Úgy lesz, Legkisebb.
Újra csend borult a kivilágítatlan járatra, és a két árnyalakot elnyelte a folyosó sötétje.

*

Fényestekintetű a tossar egyik legszebb és legügyesebb kezű asszonya volt, akit Legkisebb már vagy fél Tiakharta gyűlés óta maga mellett tudhatott. Pontosan azóta, hogy tissaron vált belőle. Fényestekintetű okos, talpraesett teremtés volt, aki mindig tudta a dolgát. Csakúgy, mint most. Az imént hozott emberi tetemre is csupán egy pillantást vetett, majd tovább végezte dolgát, mintha az ott sem lenne – persze azért gondosan elkerülte a testet. Egyszerű ruhákba volt öltözve, mint minden nomád. Hosszú, mogyoróbarna haját varkocsba fogta össze hátul. Csillogó égszínkék szemei – melyek messze híresek voltak – egy pillanatra sem találtak nyugovást; vagy egy új feladat keresésével voltak elfoglalva, vagy az éppen soron lévő befejezésével, akárcsak kezei.

Az ünnepeken mindig akadt elég elfoglaltsága, hogy egy pillanatnyi nyugodalma se legyen. Észre sem vette, hogy mikor jött be Hollólelkű, csak mikor már a tűzrakóhely mellett ült, vette észre, mikor egy pillanatra felnézett varrás közben. Szemei elkerekedtek, a szíve kihagyott egy dobbanásnyit, lélegzete elakadt. Már csak a fiatal, de nagy hatalommal rendelkező sámán hirtelen megjelenése is megrémítene sok férfit. Fekete, csillogó szemeivel az asszonyt figyelte. Hosszú, hollófekete haját hagyta belelógni az arcába, melynek néhány tincsébe hollótollak és csontok voltak fonva. Orra furcsa szögben állt, emlékeztetve egy tudatlan ifjú hevességére. Teste, alkata vékony volt, de inas, szikár, mindig készen a megpróbáltatásokra. Ruházata csak abban különbözött a barlangi vadászokétól, hogy kis csontokat és hollótollakat is erősített rá.
Fényestekintetű nem a hirtelen megjelenésétől ijedt meg, nem az előtte nyugodtan üldögélő túlvilági és evilági hatalom közelsége láttán, hanem inkább a tissaron dühétől félt. Az előbb járt itt az egyik nomád harcos, és azt az üzenetet hozta tőle, hogy senkit ne engedjen be a szállásra. Most meg itt ül vele szemben a sámán, mintha mindig is itt lett volna. Nem, nem attól félt Fényestekintetű, hogy ura megveri, nem, ő soha nem tenne ilyet. Csak attól félt, hogy Legkisebb csalódni fog benne. De ettől rettegett. Jobban, mint bármilyen veréstől vagy megaláztatástól. “Most mit tegyek?” – kérdezte magától. “Már bejött, ki nem küldhetem. Hogy jött be? Nem figyeltem oda. Most mi lesz? Legkisebb mindjárt itt lesz, és meglátja. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?”
- Semmi baj, asszony – törtek elő a rekedtes, de tisztán érthető szavak Hollólelkű torkából, melyek inkább hasonlítottak egy varjú károgására, mintsem egy emberi lényére. – Végezd a munkád, ha pedig Legkisebb Ukhoth megérkezik, menj, és segítsd a többi asszonyt a munkájukban! Legkisebb Ukhoth nem fogja megtudni, hogy figyelmetlen voltál, bár a helyedben én elmondanám neki. A harcos hibázott, elfelejtette megmondani, hogy engem beengedhetsz. – Elhallgatott, a tűzrakóhely felé fordult, és elkezdett tüzet rakni.

Fényestekintetű arcából kifutott az a kevés vér is, ami a sámán érkezése után maradt benne, de holtsápadtan, reszkető kezekkel nekilátott újra munkájának. A sámánok csak nagyon ritkán szokták megszólítani az egyszerű embereket, és olyankor is csak nagyon egyszerű dolgokat közölnek velük vagy kérnek tőlük. Vagy épp egy rendkívül fontos dologra hívják fel figyelmüket. Szavaikat gyakran nem is ők, hanem túlvilági szellemharcosaik vagy maga a tissaron tolmácsolja az egyszerűbb embereknek. Igaz, Hollólelkű különbözött e tekintetben a legtöbb sámántól, mert ő néha, főleg ünnepek alkalmával szokott néhány szót váltani a harcosokkal. De hogy nőhöz szóljon, főképp ilyen ügyben, az elképzelhetetlen volt Fényestekintetű számára.
Keze remegése többször is tévútra vitte a tűt, amivel ura bőrcsizmáját varrta, amit épp tegnap vágott valahogy meg. A vágás furcsa volt, mintha egy nagyon éles és vékony fegyver okozta volna. Nem tudta, hogy szerezte ura, nem tudott róla, hogy a szállást támadás érte vagy párbajra hívták volna. Akkor pedig hogy került a vágás a csizmára? De kérdéseit magába fojtotta, ahogy az egy jó asszonyhoz illik. A szállást a folyosótól elválasztó bakhara bőr hirtelen széthúzódott. Fényestekintetű ijedten kapta fel a fejét, szíve a torkában dobogott. De megnyugodott, csak az ura volt az. Aztán a sámánra tévedt a szeme és máris összeszorult a torka.

Legkisebb, miután belépett, gondosan körülhordozta tekintetét a szobán, majd a földön fekvő testre nézett. Fényestekintetű követte a sámán utasítását, lerakta a tűt és a csizmát, majd távozott. Legkisebb türelmesen megvárta, míg távozik asszonya, majd a már lobogó tűz mellé telepedett, a sámán jobb oldalára, jelezve neki, hogy magát tekinti vendégnek a saját szállásán és a sámánt a vendéglátójának, a szállás urának. Hollólelkű azonnal megértette a célzást és belekezdett mondandójába.

*

Fáradság, félelem, fájdalom és reszketés kerítette hatalmába a metsző hidegben és viharban a szabadba merészkedő férfit, aki rubinvörös csíkot húzott maga után a jeges hóban, ahogy megpróbált a rettenetes hóviharban előrébb jutni. A fagyos szél kérlelhetetlenül ostromolta a sokat látott, tapasztalt harcost. Igen, tapasztalt, veterán harcos próbált biztos menedéket keresni a rettenetes viharban, akit ezúttal sem tapasztalatai, sem szerencséje nem segített meg, amit a mögötte egyre gyarapodó vörös csík is bizonyított.
Holtsápadt arcát sötétbarna, már őszülő haja és dús szakálla keretezte, melyen apró hópelyhek telepedtek meg. Vastag szőrmebundát viselt, amit nemrég még egy termetes medve tudhatott a magáénak. Két vastag nadrágot is felvett és vastag szőrmecsizmát. Fejére csuklyát húzott, de még így sem kerülte el a szörnyű fagy, főképp most, hogy több helyen is fölszaggatták mellkasán és karján a meleg bundát, és forró vére patakokban ömlött ki ujjai között a fagyott hóra.

A csontjáig hatolt a szörnyű fagy. Ujjai már megmerevedtek, pedig kezére vastag kesztyűt húzott. Egyikkel a véresfejű fejszéjét szorongatta, másikkal a gyomrát, ahol mélyen testébe fúródtak azoknak a barlangmélyi szörnyetegeknek a karmai vagy fogai… Nem is látott belőlük semmit, csak társai halálhörgését és fájdalomkiáltásait hallotta. A fáklyák sorban kialudtak. Aztán futott, futott és futott. Többször elcsúszott a barlanglabirintus csúszós kövein, és talán az utolsó pillanatban ért ki a szabad ég alá. Érezte, érezte, hogy ott vannak mögötte, de nem merészkedtek ki a szörnyű viharba. Bennmaradtak a barlang jeges sötétjében. A férfi csak ekkor vette észre a felszakadozott ruháját és a vért, mely a gyomrából ömlött a hóra, vörösre színezve azt. Négy társát veszítette el, és ha nem keres biztos fedezéket a vihar elől, ő is követni fogja őket. Minden akaraterejét összeszedve indult dél felé, bízva abban, hogy talál valamit, ami megóvja őt a lassú haláltól.

*

Akhrakhion az egyik sötétebb sarokból figyelte az ünnep kezdetét. A férfiak már hangosan beszélgettek, viccelődtek, míg a nők még mindig az ételek elkészítésével és felszolgálásával foglalatoskodtak. Egyre többen gyűltek össze a teremben. Az öregek a régi időkről meséltek a legfiatalabbaknak, a férfiak az állatokról és a nyárról, az ifjak pedig “hőstetteiket” és bátorságukat hangoztatták szerényebb társaiknak, míg a legfiatalabbak kerek szemekkel figyelték, ahogy az öregek visszaemlékeztek a múltra. A legtöbb embert már látta, de nem ismerte. Köztük született, nekik köszönhette életét, ezek az emberek voltak a családja és ő még csak a nevüket sem tudta. Persze az életét áldozta volna értük, mint bármelyik barlangi vadász. Hiába nem ismerte a legtöbbjüket személyesen, tudta, mit köszönhet nekik.
- Akhrakhion, fiacskám, te meg mit keresel itt? – hangzott a rekedtes kérdés, amit bárhol, bármikor felismert volna; Acélcsontú Rikhan. Az idős nomád már majdnem megért négy Tiakharta gyűlést. A dússzakállú, köpcös férfi tanította Akhrakhiont a barlangokban való életre, a csendes járásra, a harcra és a sötétben való tájékozódásra. Most sem vette észre Akhrakhion, hogyan közelítette meg az öreg, bár a hangzavar és a nyüzsgés eléggé elvonta a figyelmét.
- Acél… Acélcsontú – szakadtak fel a hangok Akhrakhion torkából. Ritkán beszélt és olyankor is nehezen ejtette a szavakat, míg bele nem jött a társalgásba. Pedig sokkal változatosabban beszélt, sokkal kifinomultabban fogalmazott, mint a legtöbb nomád. Hisz őt bátyja, a sámán tanította.
- Rég láttalak, fiú. Lássam, fejlődtél-e azóta! – Még be sem fejezte a mondatot, de vadászkése már a kezében volt és hátraugrott, hogy teret nyerjen a küzdelemhez. Akhrakhion kis késéssel követte őt, azzal a vadászkéssel, mit még pár téllel ezelőtt az öreg készített neki.

Az asszonyok és férfiak egyaránt szaporán kapkodták útjukból a sültekkel teli tálakat és ami még útjukba került. Meglepő gyorsasággal alkottak gyűrűt a két barlangi vadász körül. Nem bíztatták, vagy szurkoltak egyiküknek sem – mint ahogy például Gothaban tennék, ahol még fogadnának is, melyik lesz a győztes -, csak halk szavakat váltottak egymással, figyelték a küzdőket. Akhrakhion gyors volt és lendületes. Az öreg viszont tapasztaltabb, de reflexeiből és mozgásából még ily hosszú idő múlva sem veszített sokat. Akhrakhion gyors támadásokkal rohanta le egykori mesterét, amit az nem is oly könnyedén hárított, mint azt elvárták volna tőle. Egészen a terem egyik faláig hátrált, védekezve Akhrakhion támadásai elől, majd egy gyors, már-már váratlan mozdulattal elkapta és megcsavarta Akhrakhion bal karját, és egy erős rúgás a térdhajlatra, amivel a földre kényszerítette az ifjú harcost. Bal kezét elengedte, és hátrahúzta a fejét a hajánál fogva, hogy kése hideg pengéjét a torkához szoríthassa.
Akhrakhion viszont felnőtté válása előtt nem szenvedhet ily látványos vereséget, így hát keze épségét nem sajnálva szabadon hagyott bal kezével elkapta a pengét, mely fölhasította a kreolos bőrt, ami alól rubin patak bukkant elő. A jobb kezében lévő késen egy pillanat alatt fogást váltott, és a meglepődött öreg szeme előtt egy ujjnyival állította csak meg a hideg acélt. Az öreg megdermedt a döbbenettől, majd először halkan, majd teli torokból fölkacagott. Elengedte legyőzőjét, aki büszke, élénk tekintettel fordult egykori mestere felé.
- Hát ez a nap is eljött. Legyőztél… most. A kezed viszont ráment.
- De legyőztelek. A kezem majd begyógyul.
Ekkor egy fiatal asszony lépett Akhrakhionhoz, hogy csillapítsa a vérzést egy tiszta szövetdarab segítségével. A férfiak kezdtek visszaülni helyükre.
- Most már szerintem is ideje elindulnod a hegyekbe, kiállni a férfiasság próbáját.
- Előbb ünnepeljük meg Hollólelkű születésnapját, és a Hegyszellemeknek is rójuk le tiszteletünket.

*

- A szellemek hallgatnak. A jelek beszélnek, ha meg tudja érteni valaki őket. Talán Orakh olvashatott volna belőlük, de ő már távozott közülünk. Amit én látok a jelekből, az kevés, túl kevés.
- Talán az a kevés is segíthet.
- A támadók egyik általam ismert tossarhoz vagy tiakhartához sem tartoznak. De ezt te is tudod. Idegenek, kik délről származnak, az ismeretlenen túlról, de nem a föld gyermekei . Hasonlítanak viszont rájuk is, éppúgy, ahogy ránk is. Nem a területünkre tartanak igényt, a bakhara csordáinkra, vagy lovainkra. Más céljuk van, de hogy mi, arra nem tudok választ adni. Ami biztos, hogy nálunk van valami, ami kell nekik. Sokan vannak, és egy sámán vezeti őket, aki nagyon erős.
- Mikorra érnek ide?
- Egy héten belül. A kisebb szellemek megpróbálnak segíteni, de az a sámán nagyon erős, nem hinném, hogy nagyon lelassíthatnák őket.
- Szólok a harcosoknak, hogy készüljenek.
- Csak a barlangi vadászoknak. A többiek hadd mulassanak, még van egy kevés időnk.
Legkisebb fölállt és elindult a bakhara bőrrel takart járatok felé, mikor Hollólelkű halkan utána szólt.
- Akhrakhionnak ne szólj, feladatom van a számára…
A tissaron megtorpant a kérés hallatán, majd gyorsan elhagyta a szobát. Hollólelkű a tűz ropogását hallgatva bámulta a lángokat, míg azok lassan ki nem aludtak.

***

Társai már várták, fekete foltokkal megtörve a hófehér táj egyhangúságát. A szél jéghideg, apró hópelyheket fújt a tapasztalt, öreg harcos arcába, amik inkább tűntek apró, pengeéles jégdaraboknak. Már nem volt többé az, aki egy évvel ezelőtt. Soha többé nem lesz az. Örök bélyeget nyomott lelkébe az, ami abban a barlangban történt. Járt már csatában, véres, kegyetlen háborúkat élt már túl, látta társait meghalni maga mellet a harcmezőn, látta szörnyű haláltusáikat. Látott felégetett falvakat, kegyetlenül lemészárolt, felkoncolt embereket, kiket gyermekük karolt át és csak sírt, sírt felettük, nem értve, mi történt velük… Hisz ő is a támadó harcosok közé tartozott nemegyszer, vagy inkább mészárosok, igen ez sokkal inkább illett rájuk. Szívtelen, kegyetlen gyilkos volt ő is, csakúgy, mint társai. De sosem volt még a másik oldalon, sosem élte még át azt, amit az áldozatok. Eddig…
A barlang, az a vaksötét barlang. Hideg. Sötét. A víz hangja, ahogy a plafonról a földre csöppen újra és újra. És a saját lélegzetük, szívük dobogása. Igen, talán még ezt is halotta. És mészárszékké vált minden, társaiban az élet úgy hunyt ki, akár a gyertyák fénye és melege tenné ebben a szélviharban, ami még az edzett, erős testét is meghátrálásra kényszeríti. Már nincsenek messze, látom őket. Még csak pár lépés… nem sok, hisz túléltem a barlangban történteket is, a poklot. Igen, a poklot, ami nem volt forró és tüzes vagy a szenvedők sikolyaitól visszhangzó, hanem hideg, csendes és sötét… csendes és sötét… sötét…

A nagyúr sátrában tért újra magához. Még a szemét sem nyitotta ki, de már tudta. Az a különös, erős illat, ami már-már csípte az orrát. Nem tudta semmi konkréthoz hasonlítani, talán valami növény szaga lehetett, amit a nagyúr a tűzbe szórt. A tűzbe, ami most is, mint mindig, magas lángokkal égett, meleget árasztva magából.
- Beszélj! – szólt az ellentmondást nem tűrő halk, de mégis tökéletesen érthető bársonyos hang.
Fokos hirtelen ült föl, túl hirtelen. Megszédült, és majdnem visszazuhant, de egy erős kéz megragadta és megtartotta. Astal volt az, a qwastiriai. A nagyúr testőre. Vékony bőrruhákat hordott, mint mindig, még ebben a fagyban is. Fegyvert sosem viselt, de még délen bebizonyította egy fogadóban, hogy nincs is rá szüksége. Élénk zöld szeme Fokost fürkészte. Rövid, barna haja mintha fakóbbnak tetszett volna a megszokottnál. A nagyúr a tűz túloldalán ült. Vastag, kék színű köpönyeget és finom ruhákat viselt, ezüst szegéllyel. Hosszú, szőke haját hátul fogta össze egy fából készült gyűrűvel. Örökké fiatalos arca és élénk, erőt sugárzó, mindent átható pillantása volt, amit most Fokosra irányított.
- Menj, és szólj a maradék emberednek, holnap indulunk a barlanghoz. Te fogod mutatni az utat az enyémeknek is.
Teljesen elsápadt. A barlanghoz? Oda? Vissza? Az nem lehet, mind meghalunk. De már kelt is föl és kérdés nélkül indult az embereihez. A szörnyű sebet nem is érezte, csakúgy, mint a hideget. Azt sem furcsállta, hogy egy szót sem szólt, a nagyúr mégis tudta, mi történt. Tette a dolgát, hisz parancsot kapott, mért is ellenkezne? Csupán lelke legmélyén, elméje legtitkosabb zugaiban harsant tiltakozó kiáltás, melyet elnyelt a köd, mely elméjére telepedett és cselekvésre sarkallta.

*

Az ünnepség véget ért. Mindenki kimulatta magát, csupán a barlangi vadászok nem voltak jelen, Akhrakhion kivételével, aki az egész ünnepség alatt bátyja mellett ült szótlanul és zavartan. Majd együtt vonultak a sámán szálláshelyéül szolgáló, a többi teremtől távol található kicsiny üregbe, ahonnan több másik terem és járat is nyílt, beavatatlanok számára ismeretlen helyekre. A barlang már ismerős volt Akhrakhion számára, sokszor járt már itt, mikor bátyját meglátogatta. De most nem egyszerű látogatásról volt szó.
Akhrakhion nemsokára eléri azt a kort, mikor a gyermekek elsőként próbálkozhatnak a felnőtté válással. Ezért látogatta meg Hollólelkűt, hogy az ő véleményét is hallhassa; valóban eljött az idő? Tanácsokért és bátorító szavakért, mik majd segítik őt útján. A terem közepén égett a tűz, és egy vékony kürtőn távozott a füst. Akhrakhion testvérével szemben foglalt helyet. Hosszú ideig csak figyelték egymást, majd Hollólelkű bólintott, és kicsiny zacskót vett elő ruhái alól. Halkan, furcsán ismerős szavakat kántálva szórta a tűzbe tartalmát. A lángok színe lassan változott, ahogy Akhrakhion egyre álmosabb lett. Mire teljesen zöldre váltott, Akhrakhiont elnyomta az álom. Nem tiltakozott ellene. Álmodott. Két álmot is látott, miből csak az egyikre emlékezett, mikor másnap este útrákélt a hegyek felé.

*

Majd minden évben megtörtént. A bizonyítás ideje eljött most is. Elég erős-e a tossar, hogy megőrizze területét? Elég erős-e, hogy életben maradjon, és tovább létezzen? Vagy buknia kell és átadnia helyét legyőzőjének, az erősebbnek, akinek ugyanígy bizonyítani kell majd az utána jövőknek?
Az egész tossar felbolydult az ünnepség után, mikor Legkisebb Ukhoth közölte a harcosokkal, hogy egy ismeretlen tossar nemsokára megpróbálja elvenni földjeiket. A barlangi vadászok már úton voltak őrhelyeik felé, vagy már meg is érkeztek. A férfiak a harcra készültek csakúgy, mint az asszonyok. Ritkán adatott meg, hogy egy tossar tudomást szerez arról, mikor fogja támadás érni. Az előnyt mindenki megpróbálta a legjobban kihasználni. A férfiak felfegyverezték magukat, a kijelölt őrhelyeken gyakorlatoztak és figyeltek. Az asszonyok a készleteket és gyermekeket helyezték biztos helyre, bizonyos folyosókat gyertyákkal világítottak ki, a többibe pedig csak meggyújtatlan gyertyákat helyeztek el. A sámán visszahúzódott szellemharcosaival szálláshelyére. A tissaron pedig mindenhol ott volt, ahol csak szükség volt vezető egyéniségére, tapasztalatára vagy csak hiányzott egy munkára fogható kéz. Mindenhol rend és fegyelem uralkodott, csupán a szívekben bújt meg a félelem és bizonytalanság, mellyel a tudat minduntalan küzdött, tudván: ha ezt a harcot nem nyeri meg, nem sok esélye marad a túlélésre.

***

Csillagnéző Yuthakhar épp az egyik kijárathoz tartott, hogy leváltsa Farkasfogat, mikor kürt harsant. Mély, erős hangja volt, mely visszaverődve a barlang faláról felerősödött és messzire vitte a járatokban az üzenetet: a tossart támadás érte. A hang az előtte sötétlő járatból jött. Farkasfog és társai szólaltatták meg. A mély, rezgő hangnak hirtelen végeszakadt, hogy pár pillanat múlva újra felharsanjon, de immár egy másikból, a járat másik irányából.
Csillagnéző megtorpant. Egyre több kürt csatlakozott, míg majdhogynem fülsüketítő hangzavar nem keletkezett, majd szépen egyenként elhallgattak. Oly sok kürt harsant fel az imént, hogy csillagnéző már arra gondolt, nincs is ennyi bejárata a szállásnak. Hogy találhattak rá ennyi bejáratra, és miért támadnak egyszerre mindegyiken? Hisz akkor szétaprózzák erejüket, hacsak nincsenek sokan, nagyon, nagyon sokan… Futásnak eredt, hisz társainak szükségük volt rá. Kharakhanját erősen markolva rohant a kicsiny gyertyákkal kivilágított járatban. Lassan feltűnt előtte a kijárat, egy keskeny kürtő, mely majdnem függőlegesen vezet fölfelé, a felszínre. Alatta a kicsiny teremben két idegen állt vérben fetrengő társai fölött.
Egyikük alacsony, vastag szövetruhákba burkolózott, hosszú barnahajú ifjú, két hosszúpengéjű tőrrel a kezében. Arca torz vigyorba rándult. Társa meleg bundákat öltött magára, melyeken barnás foltokban száradt vér sötétlett a hasánál és egyik karján. Hajára és rövid szakállára ráfagytak a hópelyhek. Kezében vértől vörös fejsze. Arca őrült vicsorba merevedett, mikor észrevette Csillagnézőt. Már emelte is a fejszét, de társa megelőzte, egyik tőrét villámgyors mozdulattal indította útjára az ifjú nomád irányába.
Hang nélkül hanyatlott hátra. Keze a torkához kapott, amiből a hatalmas tőr meredt ki. Kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, de csak vér, a saját vére jutott el a tüdejébe. Kínok közt fetrengve még látta, ahogy társai a kürt hívó szavának engedelmeskedve rohannak a járatban feléje, mögöttük sorra aludtak el a gyertyák, ahogy az utolsó kettő gondosan felrúgta őket.

*

Az élet lassan elszökik, csend és sötétség borul mindenre.

***

Újra a föld gyomrában volt. Ez az ő hazája, itt született, itt nőtt föl és itt is szeretne meghalni, ha eljön az ideje. Akhrakhion az egyik titkos, csak a barlangi vadászok által használt járaton haladt a szállás szíve felé, hogy meghozza a hírt testvérének, a sámánnak: felnőtté vált. Kiállta a próbát, a férfiasság próbáját. Lassan haladt a vaksötét járatban, nem sietett, nem vágyta a nyüzsgést, zsivajt, ami érkezésekor fogadja majd, és ami az ünnepségen lesz, férfivá válásának megünneplésén. Csak Hollólelkűvel akart beszélni, vele akart találkozni, majd visszahúzódni a barlangok sötétjébe.
Egyre közelebb vitték lassú, kimért léptei. A járatokat úgy ismerte, akár a tenyerét, talán még jobban is. Amikor már a többi nomád által is használt járatokhoz ért, feltűnt neki a csend, a síri csend… Ilyen közelről már hallania kellett volna a talpon lévő asszonyok jövés-menésének zaját, a beszélgetések foszlányait, gyerekek játszadozásának hangjait és a többi mindennapos zajt, ami mindig is zavarta, ha ily közel kellett merészkednie testvéreihez. De most nem hallott semmit.
Meg is torpant, és hallgatózott, de semmi. Csupán pár napot töltött távol, mi történhetett azalatt? Gyorsabbra fogta lépteit. Egyenesen a közös szállásra tartott, de már messziről szemet szúrt neki, hogy az nem volt kivilágítva. Csak valami furcsa szag ütötte meg az orrát. A bejáratnál körbetapogatózott, és talált egy fáklyát. Fényesség gyúlt. Halottak, halottak mindenütt. Férfiak, asszonyok, gyermekek lemészárolva. Mindenütt. Sokuk kegyetlenül megcsonkítva, kibelezve. Mindent vér borított. Akhrakhiont elfogta a hányinger, hátat fordított a látványnak, de mögötte is ott feküdt egyik társa, a mestere teteme, felnyitott hassal. Halott szemeivel őt bámulta.

Elhányta magát, a falhoz fordult, és a földre öklendezte gyomra tartalmát. Szívében félelemmel és dühvel, csillapíthatatlan dühvel és bosszúvággyal, szájában az epe ízével, kezében csákányával és fáklyával indult el a sámán szállása felé. Útközben, ahogy halott társain lépdelt át, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha ez már megtörtént volna vele. Igen, egyre biztosabb lett benne… Álom, az álom. A sámán már előre tudta, hogy mi fog történni és ő is megálmodta. Újra leperegtek előtte az álom képei, és futni, rohanni kezdett. A sámán szállása felé. Már tudta, mi fogja ott fogadni, de az nem lehet, az nem történhetett meg…
Feltépte a bakhara bőr függönyt, és fáklyája fényében megpillantotta bátyját. A földön feküdt, a kialudt tűz túloldalán, körötte a halott szellemharcosok. Elborzadt a látványtól, de nem vette le szemét testvéréről, aki megnyúzva feküdt, szörnyű, görcsberándult testhelyzetben. Még élt, mikor megnyúzták. Csak állt, és nézte testvérét. Nem gondolkodott, nem tett semmit, megszűnt számára minden létezni. Nem maradt számára semmi, csak egy érzés, mely egyre erősödött, minél tovább állt szeretett testvére teteme fölött…

*

Bejárta a járatokat, összegyűjtötte a halottakat és legjobb tudása szerint végrehajtotta a temetkezési szertartás számára is megengedett részét. Az egyik járatban talált egy idegen halottat, ruháján és pajzsán egy jel, mely egybeolvadt Akhrakhion egyre erősödő érzelmeivel. Összeszedte, amire szüksége volt, és elindult. Felment a felszínre, és elindult délnek, az Ismeretlen felé. A hegyek közül egy szempár figyelte távolról. Akár egy holló, úgy gubbasztott az ágon. Csak figyelt, figyelt… Akhrakhion rendületlenül haladt a sűrű hóesésben, semmi sem tántoríthatta el célja végrehajtásától, semmi. Megértette nevének jelentését. Tiakhor: Bosszúálló.


Kharakhan: Alabárdszerű nomád, lovas fegyver. Markolata rövid, pengéje könnyű
Tossar: Törzs
Tiakharta: Nemzettség
Tissaron: Törzsfő
A nomádok nem igazán tartják számon az idő múlását. Ha valami fontos dolgot mégis időhöz kötnek, azt általában a tiakharta gyűlések számához kötik. A tiakharta gyűléseket tizenhét évente tartják. Az éveket, hónapokat csak a sámánok tartják számon.
Barlangi vadász: A tossar azon tagjai, akik egész évben a téli szálláshelyet őrzik. Ismernek minden járatot, minden zugot.
Bakhara: szarvasmarhaféle
Gotha: Egy távoli ország, melyről még nem is hallottak a nomádok. Egy ország, mely már szinte meghódította az egész, ismert világot.
A föld gyermekei: az egyetlen idegen nép, akikkel a nomádok úgy-ahogy tartják a kapcsolatot. Erős testfelépítésű, félelmetes harcosok, akik más népeket fosztogatnak és zsákmányukat időnként a nomádokkal cserélik el.
Ismeretlen: A nomádok földjeit délről határoló hatalmas folyó. A mögötte elterülő vidékek ismeretlenek a nomádok számára.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához