LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
humorCimkek

Írta Jeff Freeman

Nemrég Ed telefonált és megívott egy közös játékra Gigivel, Johnnal és Timmel. Gondolom, lemerülhettek az elemek a tamagocsijában és szüksége lehetett egy plusz játékosra, mert a legutóbbi, balszerencsés FUDGE játék óta nem hívtak vissza, hogy játsszak velük.

Ed nem is figyelmeztetett, hogy jöjjek korán, közölte, hogy ne is aggódjak a karaktergenerálással és – ennek különösen figyelmeztető jelnek kellett volna lennie – közölte, hogy kaját se hozzak. Ed mindig figyelmeztet, hogy hozzak magammal kaját és ezt komolyan is gondolja. Általában csak lenyúlom a többiekét és kipusztítok mindent Ed hűtőjéből, talán emiatt lehet, hogy ennyire erősködik. Gigi általában a vegetáció olyan darabjait eszi, amelyet nem szántak emberi fogyasztásra, Tim pedig túl nagydarab ahhoz, hogy hozzányúljanak a kajájához, de John… áh! Nos, Johnnak jó ízlése van a kaják terén. Azt hiszem, szüksége van a jó kajákra, hogy ébren tudjon maradni.

Mikor legutoljára – és az egyetlen alkalommal – játszottam ezzel a társasággal, John egy szót sem szólt. Négy órát játszottunk, és arra sem jöttem rá, hogy mi volt a karaktere, de John megosztotta a kajáját. Azt hiszem, nagyon magányos lehet, és a Cheetosának megosztása amolyan jégtörő próbálkozás, abban a reményben, hogy barátokat szerez. Egy napon elbeszélgetek vele erről, hogy megtudjam a választ. Vagy nem.

A tökéletes játékalkalomnak tűnt a dolog. Sohasem érkezek korán, sosem törődök a karaktergenerálással és sohasem hozok magammal kaját. Legalább nem okozok csalódást senkinek.

Jó, igazából nem igaz, hogy sohasem viszek kaját. Egyszer különös gusztusom támadt a fekete olívabogyóra és egy játék alatt megettem két konzervdoboznyit. És ez nem volt olyan jó ötlet, mint amilyennek hangzik.

A másik vészjelzés, amiről nem vettem tudomást az volt, amikor Ed közölte, hogy egy bárban találkozunk. Általában a játék színhelyén találkozunk és egyből el is kezdjük a dolgot. Az ezzel a csoporttal való játékon kívüli szociális interakció lehetősége nem igazán hozott lázba, de… hé, ez egy bár. Benne vagyok. Megadta a címet és jónak tűnt. Ez egy hotel bárja, az a fajta, ami mostanában jött divatba, hogy a klubok már nem annyira menők. Amolyan flancosnak tűnő hely, tele könyvelőkkel és számítógépbuzikkal, akiknek, bármily különösen is hangozzék, szintén van szociális életük. Kölyökkoromban ez messze nem volt így.

Szóval a bárban találkoztunk, és Ed adott nekem egy jelvényt meg egy karakterlapot. – A jelvény azért kell, hogy tudjuk, ki játékos és ki nem. Ez a karaktered – magyarázta. Feltűztem a jelvényt, átballagtam a pulthoz és úgy tettem, mintha a karakterlapot tanulmányoznám. Ittam egy sört, ami valószínűleg nem illett a karakterhez, de amíg egy bárban játszol, illik innod valamit. Arra az esetre, ha a többi játékos nem lett volna ilyen nagylelkű, ittam még egy sört. Elszívtam egy cigit is, ami olyan dolog, amit az ember megtehet egy bárban, de nem tehet meg például Ed házában. A következő sörnél kezdtem azon tűnődni, hogy egész idáig téves elképzeléseim voltak az élő szerepjátékról.

Példának okáért a többi játékos békén hagyott és nem szórakozott körülöttem. Ez váratlan előnynek tűnt. Ráadásul a három, gyorsan elfogyasztott sör után kezdett némi bizsergő érzésem támadni. Játék közben nem fogott el bizsergés a két doboz fekete olajbogyó okozta kellemetlen esemény óta.

Még egy sör után kezdtem belemerülni ebbe a “szerepjáték” dologba, szóval in-karakter stílusban néztem a bár tévéjét, ahelyett, hogy csak úgy simán néztem volna. Nem néztem meg a karakterlapot, de úgy gondoltam, bármilyen legyen is a karakterem, valószínűleg ugyanúgy nézi a baseballt, issza a sört és szívja a cigit, mint bárki más. A különbség tisztán belső, tudjátok, az érzés az, ami számít – és a negyedik sör közepe táján kimondottan jól éreztem magam, annak ellenére, hogy a Texas Rangereknek lassan a matematikai esélyük is elszállt arra, hogy a döntőbe jussanak.

A mellettem ülő csaj egy “in-karakter” kitűzőt viselt, és úgy tűnt, beszélgetni akart, ami természetesen azt jelentette, hogy jó voltam nála. Van barátnőm, és ennek a bár-csajszinak orrkarikája volt, szóval úgy döntöttem, udvariasan és finoman visszautasítom. Úgy értem, a két dologgal külön-külön még tudtam volna kezdeni valami, na de együtt? Rögtön megérezte a célzást, és azonnal úgy tett, mintha a játék érdekelné, és nem az, hogy felszedjen. Nem akartam elszomorítani, és úgy tettem, mintha elhinném, hogy csak ezt akarja. Állítása szerint nem is csak kizárólag a játék érdekelte, de leszbikus is volt. Oké bébi, amit akarsz. Ez egyike azoknak az udvarias játékoknak, amiket mi, dögös srácok játszunk a ronda csajokkal. Lehet, hogy kegyetlennek tűnik, de bízzatok bennem, értékelik a dolgot.

Végül, egy hosszú sóhaj után ismét a játékról kezdett beszélni. Én bólogattam, és úgy tettem, mintha érdekelne. Ebben jó vagyok. A sarokban álló kis asztaltársaságra mutatott, és közölte, hogy ők a klánja. Kábé ezzel egy időben szólt közbe a pultnál ülő másik pasas és kezdett beszélni az ő klánjáról. Aziránt érdeklődtek, hogy én melyiknek vagyok a tagja. Gyors gondolkodás után közöltem, hogy én Bock vagyok a Shiner Klánból.

Ha esetleg nem értenétek a hivatkozást: a “Shiner Bock” egy rohadtul népszerű és finom sör Texasban, amit gyakran iszom. Ja, hogy egy pillanatig szociálisan felelős legyek: ha 21 alatti vagy, vagy vezetsz, vagy mindkettő, akkor jobb, ha vársz az ivással, amíg nem leszel 21 és/vagy megállsz a kocsival. És kerüld a Zimát.

Egy ideig dumáltunk, és elég jól megtaláltuk a hangot. Chris (így hívták a fickót) azonnal csatlakozni akart a klánomhoz, és Emily (az úgynevezett “leszbikus”, orrkarikás) pedig, értitek, engem akart. Azért elég jól leplezte. Nem sokkal később már egy klán voltunk, bár inniuk kellett egy kicsit, hogy utolérjenek.

Kicsit később Ed és két másik zakkant odajött, és bemutatkoztak, mint velem egy klánba tartozók – nagy röhögés a bárnál és értetlen pillantások tőlük -, majd közölték, hogy a klánvezér beszélni akar velem. – Oké, oké, mindjárt ott vagyok. – Kicsit csalódottá tett, hogy a vámpírok (vagy vérfarkasok vagy mágusok, vagy mi a fenék is voltunk) a klánomban ennyire hiszékenyek. Bevették a dolgot és távoztak.

Valahogy a Rangerek elérték, hogy a matematikai esélyük elszálljon a következő évi öntőbe jutásra is. Emiatt arra kényszerültünk, hogy keressük valamit, ami rendelkezik valami megközelítőleg szórakoztató jelleggel. Még egy kör után a Shiner Klán tagjainak Ötlete Támadt.

Bármi is lehetett a történet, amit a játék vezetői (már ha volt bárki is ilyen jellegű résztvevő a játékosokon kívül) kitaláltak, ritka béna lehetett, mert az emberek nagyrészt csak üldögéltek és beszélgettek. Tulajdonképpen nagy részük a hotel nem-bár részében tartózkodott. Voltak szabályok a harcra, amely a jó öreg kő-papír-olló játékra támaszkodtak a kockák helyett, de úgy tűnt, senki sem használja őket. Emlékeztek a játékra: a kő üti az ollót, az olló üti a papírt, a papír üti a követ. Mi, a Shiner Klán tagjai ennek kihagyását szörnyű pazarlásnak tartottuk. Úgyhogy egy újabb sör után visszamentünk a klánunkhoz és közöltük, hogy nagy csata készül a hely közepén, jöjjenek gyorsan és blablablablabla.

Ed és a többiek azonnal követtek Chrishez és a klánjához. Összevont szemöldökkel méregettük egymást egy pár pillanatig, amíg fel nem bukkant Emily és a klánja. Aztán Chris, Emily és én megtámadtuk egymást, ami miatt persze a klánjaink is egymásnak estek. Perceken belül a hely összes játékosa halálos kő-papír-olló párbajokkal volt elfoglalva. A Shiner Klán eloldalazott a bár felé, miután a fentebb említett harci szabályok kipróbálásra kerültek. Ittunk még egy sört.

A harc nem tartott túl soká. A sör felénél kezdtek akadozni a dolgok. Valószínűleg a játékosok beszéltek egymással harc közben, és rájöttek, hogy egyikük sem igazán tudja, ki ellen és miért harcolnak. Egy új csoport tűnt fel és tudni akarta, mi folyik ott.

- Kijjez? – kérdeztem a csoportra mutatva.

- Primogén Tanács – válaszolta Emily.

- Komolynak hangzik – nevetett Chris. Ekkora Chris már elég sokat nevetgélt. Azt hiszem, kicsit túl jól szórakozott, vagy túl sok sört ivott, esetleg mindkettő. A nevetés már önmagában is mókás dolog. Nemsokára Emily és én is nevetgéltünk, és a lúzerek felé mutogattunk, akiket olyan könnyen sikerült átejtenünk, amely csoport magában foglalt mindenkit. Egy tipp: kinevethetsz valakit, mutogathatsz is valakire, de ha egyszerre mutogatsz és nevetsz, vonzod a bajt.

Egy csoport játékos állt a Tanács körül, lassan lenyugodva és sugdolózva. Ez jól jött, mert a csapos kezdett egyre idegesebb lenni a zaj és a zűrzavar miatt. Nem sokkal később a játékosok egyike, aki a Tanáccsal beszélt, megfordult és a bár irányába – pontosabban szólva: ránk – mutatott, mire egy pár másikuk bólintott és szintén ránk mutattak. Ők nem nevettek.

- Ajjaj – nevetett Chris -, azt hiszem, bajban vagyunk.

A Primogén Tanács körülvett minket. Egyikük kő-papír-ollót jelzett felém. Egy-kettő-három, és “papírt” mutatott. És a “ceruzával” válaszoltam, azzal az ujjal jelezve a “ceruzát”, amelynek látványa nem volt kedves neki.

Úgy tűnt, hogy a harci szabályok befuccsolnak és felváltásra kerülnek a régi, jól bevált módszerrel, amelyet nevezhetünk akár kő-kő-kőnek is (“kő üti az arcot, kő üti a bordákat, kő üti a gyomrot”, ha esetleg nem ismernétek ennek a szabályait). A Primogén Tanács határozatában elvetette tagjának javaslatát az alternatív harci szabályok alkalmazására, és miközben visszafogták, közölték velünk, hogy távozzunk.

Szerencsére volt valaki az oldalunkon, aki nagyobb hatalmú volt a Primogén Tanácsnál is, és aki már kissé be volt rágva a játékosokra a hangzavar és a kaotikus csata miatt. Ráadásul én nagylelkű voltam a borravalókkal, a Shiner Klán pedig egymaga több italt fogyasztott, mint a többiek együttvéve.

Így a csapos egymaga elsöpörte a Primogén Tanácsot, egy “Biztonságiak Hívása” varázslat alkalmazásának kilátásba helyezésével. Na, ez érdekes látvány lehetett volna – a biztonságiak ugyanis mindig a kő-kő-kő harci szabályokat használják, és soha de soha nem veszítenek.

Az élő szerepjáték valószínűleg nem az átlagos játékosnak való. Oké, jó móka volt, meg minden… de a másnapi fejfájás nem érte meg. Taxit kellett hívnom, hogy hazajussak és meg kellett várnom a biztonságiakat, hogy elkísérjenek a parkolóig, arra az esetre, ha valamelyik játékoshoz nem jut el a hír, hogy a játéknak már vége.

Másrészt viszont Chris, Emily és én megalapítottuk a saját Vampire LIVE csoportunkat, kivéve a vámpír-részt és magát a szerepjátékot.

Ja, és elkezdődött a fociszezon. A Cowboyok csatárát kiengedték a börtönből, a hátvédnek lezárult az elvonója, Switzer edző pedig nagyon lelkes. A fiúk visszatértek, bébi!

Talán egy nap még gólt is szereznek.

Eredeti: http://www.rpg.net/news+reviews/columns/acknov97.html


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához