LFG.HU

HammerTimeCafe
Coyote
novellaCimkek

Archimond Patriárka egy összegöngyölt felszabadítási parancsot forgatott kezei között, miközben vörös bársonyszékén üldögélt az Apologeta városában lévő egyik kolostorban. Dísztelen, a kék árnyalataiból összeállított talárja meglebbent, ahogy gondoktól felhőzött homlokát végigsimította. Újra széthajtotta a pergament, majd a vaskos asztalon lévő gyertyák fényénél megint elolvasta.

Elrendeljük, hogy alulírott Adellar Drystan bocsáttassék szabadon a Catella városbeli börtönben letöltendő életfogytiglani büntetése alól, adassék neki vissza nemesi címe és helyeztessék vissza birtokaiba.

A királyi kancellária pecsétjével ellátott paksaméta mellett még két ilyen parancs hevert az asztalon, rajta XVIII. Marses, Ardúnia királyának aláírásával, de mindhiába.
- Khm… Uram… Akkor most mitévők legyünk? – kérdezte az idősebb, feketébe öltözött ősz hajú rector, aki az asztal túloldalán lévő kevésbé kényelmes széken ült.
- Nem tudom, barátom. A Conflatura inkvizítorai véletlenül botlottak bele a valódi cselszövőbe, alig három hete. Abban a két évvel ezelőtti perben a király közeli ismerőseinek feje hullott a porba. Akkor még árulónak vélte őket ő maga is. Ennek a háromnak felmentést kért a kínzatások és végül a megváltó halál alól. Lévén, ők voltak a legbizalmasabb tanácsadói, feltételezett árulásuk igencsak szíven ütötte a királyt. De úgy tűnik, Őfelségét és az ügyben eljáró hivatalnokait csúnyán rászedték.
- A catellai városi börtön parancsnoka azt állítja, a rabok eltűntek. Nyom nélkül. A király úgy véli, ha megtaláltuk az igazi bűnöst, akkor az ártatlanokat is meg tudjuk – fintorgott keserűen az idős férfi, majd elgondolkodva hátradőlt. – … Lehet, hogy a foglárok, őrök, vagy netán kínzómesterek túlteljesítették kötelességüket? Vagy esetleg megvesztegették őket?
- Ha a nemesurak rokonainak keze van e mögött, akkor jó mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hiszen nevüktől megfosztva, rabokként kerültek a börtönbe. Talán emberkereskedelem, vagy valami rosszabb van a háttérben. Mindenféleképpen utána kell járni. A királyi udvarban bizalmatlanság támadt irányunkban, hiszen megkerült a farkas, de elvesztek a bárányok. A háttérben sejdítenek valami újabb összeesküvést.
- Bárkik is legyenek e mögött, bármi legyen is az ok, ha megorrolják, hogy eljárást akarunk indítani, bizonyosan eltüntetnek minden nyomot.
- Akkor még kínosabb egy nagyszabású vizsgálat. Nem szeretném pusztán egy feltételezés miatt nevetségessé tenni a Conflaturát. Valamit ki kell találnunk, ezért is hivattalak ide.
Órákon át terveztek, vitatkoztak, mi lenne a legjobb megoldás. Minden lehetséges érvet, ellenérvet körbejártak, elméjükben hozzávetették a körülményeket, végül döntésre jutottak. A két magas rangú egyházi személy felállt, szertartásosan meghajoltak egymás felé, majd elbúcsúztak. Az idősebb magára hagyta borús gondolataival feljebbvalóját, halkan csukva be sarokvasain a hatalmas tölgyajtót. Archimond felsóhajtott, és a pergament újra forgatni kezdte kezei között.

Aeron Davint már a várost körbefutó falak nagysága is lenyűgözte, majd hátraesett, mikor megpróbált felnézni rájuk. A kapu hatalmas vasrácsai fel voltak húzva, de harapásra kész fogakként simultak kő-ínyükbe. A felvonóhídon mindenféle, környékbeli és idegen emberek csoportjai haladtak a város belseje felé. Akadtak rongyos koldusok, akik három napig fognak siránkozni a város utcáin, voltak környékbeli földművesek, portékáikkal megrakott kocsikkal. Vándorkereskedők, bámészkodók színes forgataga, és minden bizonnyal pár olyan szerencsevadász is előfordult, mint amilyen ő maga is volt.
Még sohasem járt Catellában és csodálatba ejtette szépsége. Égnek szökő karcsú tornyai, a magas, színes cserepekkel fedett háztetők, a kanyargós utcák mint egy hölgy ékszerdobozának legféltettebb kincsei lapultak az erődszerűen képzett falak között. Az utcákon sok ember tolongott, többségében ardúnok, de akadtak messzi földről érkezettek is. Ezekről általában lerítt, hogy idegenek, hiszen a dúnoktól magasságban elmaradtak, és hajuk színezete is jócskán eltért az itteniek szőke és világosbarna árnyalataitól. De ha más nem, a szemük bizonyosan elárulja a külhonit: a helyiek nyílt, egyenes tekintetűek, szemük kék, vagy zöld, míg az idegeneké általában barna, vagy fekete.
A tereken sátrakat állítottak fel, ahol mutatványosok árulták tehetségüket, vagy vándorkereskedők kínálták – a természetesen méregdrága, csak náluk kapható – áruikat. Mindenütt kedves mosolyokkal találkozott, hiszen az ő haja is szőkésbarna volt, szemei kékek, bár termetre alacsonynak számított a helybéliek között. Öltözködése is hasonló: világos színű ujjasban és fekete, csizmájába tűrt nadrágjában teljesen elvegyült a tömegben. Oldalán egy nagyobb tarisznya fityegett, majdnem üresen, de hogy ez ne legyen tartós állapot, ételt és gyümölcsöket vásárolt, valamint előhalászta kulacsát, amit friss kútvízzel töltött meg.
Keresett magának egy nyugodtabb helyet, amit egy kőperemmel ellátott kis árnyas parkocskában vélt megtalálni. Ott letelepedett és három, a közelben beszélgető ifjú hölgy nagy derültségére falatozni kezdett. Amikor ivás közben sikerült magára is öntenie egy keveset, kuncogva néztek össze, és ő maga is elmosolyodott. Kis idő múlva azonban továbbálltak, Aeron pedig sziesztaképpen karjaira dőlt ültében és úgy bámulta az embereket. Lassan munkához kellene látnia, és meg is pillantott egy nemesi szokásokhoz méltón díszesen öltözött társaságot, akik figyelmüket egy buzogányokkal bűvészkedő artistának szentelték. Tapssal jutalmazták a mutatványt, és ekkor a fehér ruházat ráncai megemelkedtek annyira, hogy látni engedte az övhöz rögzített barna bőrtasakot, amely csilingelő érméket sejtetett magában.
Lassan feltápászkodott, magára kanyarította újfent kiürült tarisznyáját. Lassan indult meg a mutatványos és a kis társaság felé, közben a környéket fürkészte tekintetével. Az idő lelassulni látszott szemei előtt, talán az izgalom tette, de a gyermekek kacaja, a kismadár röpte két fa ágai között, és fülében saját vérének dobolása oly élesen rajzolódtak ki elméjében, mintha a percek órákra nyúltak volna. Az ugyancsak lézengő városi őrök nem figyeltek fel a viselkedésére, mint ahogy senki más sem. Jobb kezére húzta kesztyűjét, miközben már egészen közel ért a nemesekhez. Már csak ki kell várnia… újabb jól sikerült akrobatamutatvány, újabb hangos taps, egy apró vágás a kesztyű mutatóujj begyére rögzített éles kis pengével. A pénzes szütyő, benne nem kevés pénzzel a bal kezében volt már. A ruházat egy elvarratlan szála, vagy egy szándékosan rögzített cérna lehetett, de a mozdulat rántott egyet a férfi ruháján. Az kissé felvont szemöldökkel, mindenfajta rossz gondolat nélkül, de hátrafordult és egy fiatal, döbbent tekintetű fiatal férfit látott. Aztán a bőrzacskó mégis leesett, és a benne lévő érmék csörrentek egyet az út kövezetén. A nemes lenézett.
- Ó, az erszényem… – amikor felvette, észrevette az elmetszett bőrszíjat – Tolvaj!
A kiáltásra többen is odanéztek, a társaság egyik termetesebb tagja pedig elkapta Aeron tarisznyájának pántját, amikor el akart futni.
- Nem mész te sehová! – és a fiú bordái közé öklözött.
- Meg… adom magam!… – nyöszörögte alig hallhatóan, mivel az ütéstől kiszorult tüdejéből a levegő.
A futva érkező őrök egyike vaskesztyűs kézzel ütötte arcon a fiút, a másik pedig alabárdjának nyelével taglózta le. Öntudatlansága peremén még hallotta, amint valamelyik ember a védelmére kel.
- Azért annyira ne bánjanak vele keményen. Ki tudja, mi vitte erre a sorsra.
- Mi majd tudjuk, mi kell az ehhez hasonlóaknak, uram. Higgye el, nem érdemli meg a védelmet.
Két őr közrefogta, és a városon keresztül cibálták, rángatták, ameddig magához nem tért annyira, hogy a saját lábán is tudjon támolyogni. Karját lefogták, így nem tudta kitörölni szeméből és arcából a vért. Amerre elhaladtak, mindenhol megbámulták a kis menetet. Hamarosan elérkeztek a kis helyőrségre, ahol egy magasabb rangú katona vette kezelésbe.
- Mit vétett? Rendbontás? – kérdezte a kísérőit.
- Tolvajlás. Szerencséjére a nemes úr szütyője azonnal vissza is került a gazdájához, különben a kezét vennék.
- Mi lesz a sorsom? – kérdezte alig hallhatóan a fiú.
- Mit csicsereg ez a kis jómadár? – és az őr egy újabb pofont kevert le neki, amitől elterült a padlón.
- Hagyja abba, őrposztos! Nos, fiú, majd a catellai várbörtön vendégszeretetét fogod élvezni ítélethozatalig, a bírák ugyanis az ünnepélyen vesznek részt.
Megkérdezték a nevét és hogy honnan jött, ez alapján egy írásos dokumentum kíséretében újra megindultak – immár két másik őr kíséretében – a börtön felé. Aeron számára hosszúnak tűnt a menetelés, de azt érezte, a vérzése elállt, és a feje is kezdett kitisztulni. A börtön kapujában, a papírral együtt átadták az ügyeletes őrnek, majd bevezették egy ideiglenes cellába. Amíg itt üldögélt a fából ácsolt priccsen, volt ideje megtapogatni sebeit. A tarisznyáját még nem vették el, gyorsan előkotort belőle pár tiszta rongydarabot, és a kulacsa alján lévő vízzel lemosta az arcát. Hamarosan jött három fickó – két őr és a foglár. A helyőrségen kiállított papír alapján dokumentálták ittlétét, leltárba vették “értéktárgyait” és a ruházatán kívül mindent magukkal vittek.
- Kövess – mondta a foglár, szinte már nyájasan.
- Meddig kell itt maradnom? – kérdezte Aeron.
- Fiam, te loptál. Szerencsédre nem jutottál messzire a zsákmányoddal. Talán csak kitiltanak a városból. De amíg ez kiderül, itt fogsz várni, nálunk.
Ahogy egyre lejjebb haladtak, a napfénytől viszonylag jól megvilágított részeket gyorsan maguk mögött hagyták. Csak kanyarogtak le a csigalépcsőkön, fáklyafényt is csak elvétve látó salétromos kőfalak között. A hideg, dohos levegő szinte fojtogatta, az őrök kezében lévő mécsesek fénye pedig táncot járt rémülettől elkerekedő szemében. Elértek a börtön szintjére, ahol hatalmas vasrácsos ajtó tárult fel éhes vadállatként, hogy magába nyelje. Mögötte a hosszú folyosókon kisebb cellák lapultak, ahol a Catellában raboskodó különféle bűnözők voltak bezárva. A vaskos kőoszlopokkal tagolt falakon elvétve néhány fáklya biztosított gyér fényt az itt sínylődőknek. Innen-onnan nyöszörgések, kiáltások harsantak a rácsok mögött. Amerre elhaladtak, mint fényre az éji lepkék, arcok bukkantak fel, hogy szemügyre vegyék az új jövevényt. Végül a foglár az egyik ajtót kinyitotta egy nagy, kockafejű kulccsal, és nem túl kedvesen belökték rajta a fiút.
- Itt majd jól elleszel… ameddig csak kell – mondta az egyik őr, és jót mulattak a viccen.
Végigterült a penészes szénán, és már hallotta is a vasrácsok döndülését, a zár kattanását. Az őrök léptei elhalkultak, egy kuncogó hang azonban egyre csak ott csengett a fülében.
- Van itt valaki? – kérdezte Aeron, és gyorsan feltápászkodott, hogy ha kell, meg tudja magát védeni.
- Csak egy sorstárs, fiú. Csak egy sorstárs.
- Kicsoda maga?
A sötétség mélyén még rövid ideig hallgatott az idegen, mintha csak azt fontolgatná, megbízhat-e újdonsült cellatársában.
- Mit mondtak, mennyi ideig kell maradnod?
- Ítélethozatalig… Aztán meg ki tudja. Remélhetőleg nem túl sokáig.
- Ostoba kölyök. Elhitted, hogy olyan gyorsan mennek itt a dolgok? Persze, nem volt más választásod. Ahogy itt működik a bürokrácia, lehet, hogy hónapok múlva is itt leszel… Az év mely szakában járunk?
- Tavaszébredés.
- Melyik év?
- 5773.
- Szent ég…
- Mi az? Mióta van maga itt?
- Már több, mint egy éve – sóhajtotta – A nevem Maitías Conran, és kereskedő… voltam. Nem ment túl jól az üzlet, de úgy tűnt, még rendbe jöhet, de se családom, se rokonom, aki segített volna. Váltókat állítottak ki számomra, birodalmi váltókat. Aztán minden félresikerült, nem tudtam fizetni, így börtönbe vetettek. Egy évre.
- Akkor mit keres még itt?
- Elfeledkeztek rólam? Nem hinném, régebben még kérdezgettem, hogy mikor jár le a büntetésem. Talán meghosszabbították az ítéletben kiszabott időt. Vagy más sorsot szántak nekem.
- Más sorsot? Ezt hogy érti?
- Majd hallod te is a szóbeszédeket. Azokról, akik az éj leple alatt eltünedeztek. Na de te? Hogy kerültél ide?
- … Afféle szerencsevadász vagyok. A három napos ünnepség csalt ide. Nem sokáig kellett téblábolnom, amikor egy ember pénzes szütyőjét próbáltam elcsenni, elhagyott a szerencsém. Elkaptak, és most itt vagyok.
- Tolvaj… régebben leköptelek volna. Mostanra azonban már nem érdekel. – Unottan megvakarta ápolatlan szakállát.
- Isten színe előtt mindenki ember! …Ne higgye, hogy nem kényszerből tettem – fakadt ki a fiú, de aztán inkább mégis elhallgatott.
- Ó, hát persze. Lopni nem bűn, sőt. És persze hamarosan mindkettőnket kiengednek – legyintett Maitías – Nemsokára hozzák a vacsorát. Ne ijedj meg, ha mozog a kondérban az… “étel”, a patkányoknak is enniük kell valamit.
Aeron szemei eléggé hozzászoktak már a sötétséghez, hogy lássa, amint a fickó a fal felé fordul jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége. Nem igazán tudta, mihez kezdhetne magával, így a szemben lévő cella kényszerű lakóival próbált szóba elegyedni. A fiú láthatta a rabok megtört tekintetét, alultápláltság miatt kiugró csontjaikat a koszos, szakadozott ruhák alatt. Beszélgetésük során ők is csak megerősítették, hogy vannak, voltak, akiket tovább tartottak fogva, mint amennyit először mondtak nekik. De nemcsak ezek közül tűnik el egy-egy, amikor a börtön lakói titokzatos álomba merülnek. Nem egyszerre alszanak a rabok, mert nem nagyon tudják, mikor van nappal, vagy éjjel, legfeljebb ha épp egy őrt sem látni, hallani a folyosókon. De bizonyos időnként, talán egy hónapban egyszer előfordul, hogy a legéberebb tudat is elhomályosul és a legfrissebb fej is lekókad. Ezután egy-két ember eltűnik, akit aztán soha senki sem keres többé. Már elég régen nem történt ilyesmi, de lehet, hogy a börtön másik folyosójáról is tünedeznek az emberek, ahol a nagystílű bűnözőket és politikai foglyokat tartják.
A fiú sérült arcát tapogatta, amikor surranó lábak zajára lett figyelmes. Elhűlve látta, amint az alkarnyi hosszú patkányok a rácsok között és a ciszternából előmászva szimatolnak körbe.
- Isten irgalmazz… – lehelte maga elé és saját priccsére mászott fel lassan, nehogy támadásra ösztökélje egy hirtelen mozdulattal az állatokat.
Cellatársa felnézett, és minden félelem nélkül mászott közéjük, arcát annyira kipréselve a rácsok között, hogy ellásson a folyosón felfelé.
- Jön az étel. A kis dögök pontosan tudják, mikor hozzák.
Ócska fatányérokba szedték ki az adagjaikat az őrök által kísért szolgák, amit aztán a rácsok alatt csúsztattak be, egy fapohárkában pedig vizet kísérőnek. A patkányok már majd beleestek, olyan közelről szaglászták az ételnek alig nevezhető moslékot. Maitías felkapta saját adagját, a másikat pedig a fiúnak nyújtotta.
- Uram, a lakoma tálalva. – Jóízűt kacagott hozzá.
A kondérral közben odébb álltak, sorjában végighaladva minden cella előtt. Aeron felhúzódott saját helyére, és bizonytalanul szaglászta a semmihez sem hasonlítható förmedvényt. A patkányok közül kettő ott ágált a priccs szélénél.
- Jahm… – mondta a másik teli szájjal. – mindig vess nekik pár falatot. Akkor békén hagynak. Naponta kétszer kapunk enni és inni, úgy oszd be.
Jómaga is dobott a száraz kenyérből, és a ragacsos masszába tunkolt sült hússzerű ételből, a vízből pedig jót húzott, de óvatosan, nehogy mellé menjen egy csepp is. A fiú nem volt éhes annyira, hogy a gyomorforgató étekkel próbálkozzon, áldotta eszét, amiért a nap folyamán teleette magát. A tál tartalmát a patkányoknak borította. Az egyik nekiesett a szétgurult daraboknak, míg a másik bizonytalanul szaglászta. “Bizonyosan kényesebb az ízlése, vagy evett már valami… mást” gondolta Aeron, de nem akarta tudni, mi lehetett az.
- Hé! Megvesztél? – sziszegte Maitías és odaugrott, hogy a kupacból mentse, ami még menthető. – Még mielőtt ezt is kilötykölnéd.
Kivette Aeron kezéből a pohár vizet, amit hasonló bizalmatlansággal szaglászott, mint az ételt. Gyorsan lehajtotta és elégedetten böfögött hozzá.
Egy idő után elhaltak a suttogások, csak lassú, egyenletes légzések szűrődtek ki a cellákból. Éppen azon tűnődött, hogyan lehetséges az, hogy mindenki egyszerre aludjon el. “Talán valamiféle mérgezett levegő. Elég lehet ellene egy arcom elé fogott rongydarab?” A patkányokat bámulta továbbra is, ahogyan eddig. Az egyik teleette magát, most kiterülve szuszogott a kőpadlón. A másik még mindig idegesen szaglászott, gombszemei ide-oda villogtak a sötétben. Újra egy félig megrágott darabot próbált megharapni, de aztán mégsem tette. Aeron gyanakodva figyelte az állat viselkedését. Csizmája orrával megbökdöste a földön fekvő rágcsálót. Az épp csak megrándult, de nem tért magához. Odaszaladt a másik priccshez, de hiába rázta cellatársát, az nem ébredt fel. A kiürült fatányért és kupát magához ölelve tartotta, mintha csak a kedvese lenne. “Altató!”
Hamarosan nyikordult a külső rácsozott ajtó. A csendet beszédhang nem törte meg, csak folyamatos, halk nyikorgás és léptek hangjai hallatszottak egyre közelebbről. Aeron még nem tudta, mit fog csinálni, de felkészült arra az esetre is, ha esetleg küzdenie kell. Saját fapoharát magához vette, a rossz szagú, mocskos takarót magára borította, még a feje is alig látszott ki. Kezére felhúzta a kupát, ha kell, taglóként használhassa. Résnyire nyitott szemhéjai alól figyelte a rácsos ajtót. A nyikorgás abbamaradt, valamivel a cellaajtó előtt. Már majdnem felült, amikor két fekete színű, csuklyasisakos köpenybe öltözött ember lépett a látóterébe. Valahol kulcs fordult az egyik zárban, valószínűleg az is két hasonló alak lehetett, mint ezek. A cella előttiek is kinyitották, majd lassan belökték a rácsos ajtót.
- Ez meg ki a fene? – suttogta az egyik.
- Nem mindegy? Nekünk a másikat kell vinnünk. – mondta a másik – És mit sutyorogsz, úgysem hallanak semmit.
Az aggályoskodó azért közelebb lépett. Aeron visszafojtotta még a lélegzetét is, de aztán gyorsan halk hortyogásba kezdett.
- Hagyd már! Egy új rab lehet. Gyere, vigyük.
A fiú csak hallotta, amint erőlködve megemelik és kiviszik Maitíast a cellából. Résnyire, majd teljesen kinyitotta a szemét. A fáklyák fényét teljesen eltakarta a két erőlködő alak, a cellaajtót pedig nyitva hagyták. Aeronnak merész ötlete támadt. Halkan kibújt a pokróc alól, a kupáját, fatányérját pedig támasztéknak használta a takaró alatt, még egy-két marék szalmát is alátömött. A sötétben szinte úgy nézett ki, mintha valaki még mindig álomba merülve feküdne a priccsen. Óvatosan kikémlelt. Valóban, két másik alak tett fel egy alvó rabot egy kis kordéra, akik pedig a cellájában jártak várták, hogy társaik elrendezzék az ájult végtagjait. A fiú osonva lépett ki a folyosóra és a legközelebbi oszlop mögé bújt. Szinte rögtön ezután felrakták volt cellatársát is, az egyik csuklyás pedig visszajött, hogy bezárja a nyitva hagyott ajtót. Talán ellenőrizte a priccset, de nem vette észre a trükköt. Az emberek lassan haladtak kifelé a kordéval, a külső rácsozott ajtót becsukták maguk mögött. Aeron óvatosan utánuk araszolt, oszloptól oszlopig. A nagy vasrácsot nem merte megnyitni, amíg a furcsa menet hangjai el nem halkultak. Addig fülelt, és hallgatta csizmáik kopogását, a kordé nyikorgását. Egy mély, súrlódó nesz, aztán semmi.
Amennyire tudta, emelve nyitotta ki az ajtót, hogy minél kevésbé adjon ki hangot. Lopózva haladt tovább, de már semmi sem utalt arra, hogy valahol előtte négyen vonszolnak két ájult embert egy kiskocsin. A lépcsőfeljáróhoz ért, ahol bizonyosan nem mentek fel, mert a kordét csak nagy csattogások közepette tudták volna felvonszolni. “Hová tűntek?” – morfondírozott magában. – “A föld nem nyelhette el őket…” A falon lévő fáklya fényénél a falakat kezdte vizsgálni, tapogatni. Minden kiálló követ megpróbált megmozdítani, minden gyanús résbe belepiszkált, de semmi. Tekintete a falon lévő fáklyatartóra tévedt. Mosolyra húzódott a szája és meghúzta, mint egy kart. Nem történt semmi, csak a fáklya esett ki a helyéről, és elgurult a padlón. Gyorsan utána nyúlt, és bár nem csapott nagy zajt, számára fülsüketítő robajnak hatott. Felkapta, és így a fényénél már láthatóvá vált a kőpadlóba vájt, szinte tökéletesen illeszkedő vaskarika.
Körmével nagy nehezen felpiszkálta, és óvatosan meghúzta felfelé. Meglepően könnyen engedett, egy olajozott fémrúdban folytatódott, ami egy kattanással megakadt. Aztán meglódult lába alatt a föld, és ijedtében a padlóra vetette magát. Hitetlenkedve nézte a mechanikus emelőszerkezetet, ami egy pár méterrel lentebbi, a börtön alá épített helyre süllyesztette. Keskeny folyosó tárult fel, a falakon lévő tartóikban mécsesek ontották fényüket. Ez a rész jobb állapotban volt, mint a börtön maga, de nem tudta volna megmondani, hogy később építették hozzá, vagy csak tisztábban van tartva.
Egy faajtó volt a bal oldalon, ennek kulcslyukán hallgatózott, majd mikor sikerült meggyőznie magát bátorságáról – és arról, hogy senki sincs bent -, óvatosan benyitott. A kis szoba tényleg üres volt, ládák, székek, és egy asztal alkotta összes berendezését. Ruhák voltak kupacokba rakodva, meglehetős összevisszaságban. Csak egy nemesi öltözetre valló cicomás, sárga szegéllyel ékített bíbor bársony talár volt rendesen leterítve. Azonban Aeront sokkal jobban érdekelte az a kulcscsomó, amit valaki az asztal sarkára tett. Gyorsan átnézte, és talált néhány nagy, kockafejű kulcsot. “Talán nem bánják, ha egyet kölcsönveszek.” Lefűzte az egyiket a karikáról, és csizmája szárába csúsztatta.
A folyosón tovább haladva halk mormogásokat hallott, ahogy egyre közelebb került az építmény szívéhez. A fényt adó mécsesek ritkábbak lettek, és végül, ahol a folyosó egy galériába torkollt, már egy sem világított a falakon. Lépcső vezetett le kétoldalt egy kör alakú helyre, lent pedig emelvényen állt egy oltár, vöröses-barna kőből emelve. Körülötte ugyanolyan fekete talárba öltözött, csuklyasisakos alakok térdepeltek és hajladoztak tucatszám, mint akik a cellákban jártak. Ők kántáltak, néha halkan, néha hangosabban, mély és magas hangokat váltogatva. Aeron számára nagyon zavaró volt a disszonáns hangvétel és a látszólag halandzsanyelv, melyből semmi értelmeset nem tudott kiszűrni. Amennyire csak mert, közel óvakodott a galéria széléhez, és a korlátot tartó kőoszlopocskák között bámult le.
Amikor tekintetét el tudta szakítani a furcsa jelenetről, szeme a szentély boltozatára tévedt. Körben hét oszlopfőn szörnyetegeket mintázó szobrok gubbasztottak vicsorogva, fogaikat, karmaikat meresztve a nyolcadik felé. Ahogy jobbra elhúzódott, látta csak meg a hatalmas szobrot, amely épp a folyosó felöli oldalon trónolt. Egy ördögöt mintázott, amint patás lábait szétvetve, alsó karjaiban két emberi koponyát, felső karjaiban pedig otromba baltákat markolva fogadja hívei és démonai hódolatát. A lény arca üvöltésre tárva, szemeibe a legpusztítóbb gyűlöletet mintázta készítője. A legapróbb részletekig kidolgozott túlontúl izmos testet több helyen kimeredő szarvak, csontok törték át. A ricsajjá növekedett hangzavar a tetőfokára látszott hágni, amikor nyolc csuklyás a vállukra emelt saroglyákon behozta a két kinyújtózott, még mindig alvó rabot. Tetőtől talpig be voltak tekerve fehér színű gyolccsal, csak mosdatlan arcuk maradt szabadon. Lehelyezték őket az oltár két oldalán, és mindkettőt felfektették a barna kőre. Valami üvegcsét lengettek meg az orruk előtt, amitől a két szerencsétlennek rögtön felpattant a szeme.
- Hé… Hol vagyok? Mi ez a hang? – kérdezte Maitías.
- Nem tudok mozogni… Miért vagyok megkötözve? – így a másik, de talán nem is hallották egymás hangját, hiszen a csuklyás sátánimádók szinte a fülükbe kántáltak.
Egy díszesebben varrt ruházatú alak lépett az oltár mögé, kezeiben egy-egy dupla pengéjű tőrrel. Széttárta karjait a magasra hagyott csuklyasisak mellett, a többiek pedig felkeltek és hullámozva kántáltak tovább. A rabok meglátták a késeket és ordítva próbáltak szabadulni, de lefogták őket. Ahogy a pap karjai, kezében a tőrökkel egyre közeledett a két áldozat fejéhez, valami megmagyarázhatatlan érzés töltötte el Aeront. “Isten irgalmazz!” Eddig is rémült szemekkel meredt a jelenetre, de most olyan rettegés fogta el, hogy már menekülni is képtelen lett volna. Ájulás környékezte, zihálva összegörnyedt a kőpadlón, és próbált nem felordítani.
Ahogy a pengék lassan belenyomódtak a szerencsétlenek szemeibe, éles hangon sikoltoztak, de amikor elérték az agyvelőt, abbahagyták és elernyedtek. A kések mentén ömlött a vér, mintha csak szipolyoznák, és az arcukon lefolyva az oltáron terült szét, lassan teljesen elborítva az egészet. A vörös folyadék nem patakzott a padlóra, az oltár mintha megtartotta volna, annak felszínén hullámzott. Amint egy ujjhegynyi hely sem maradt, vörösen lüktetve felizzott, és a láthatatlan erő még hevesebben vonta hatása alá az embereket. A csuklyások üvöltve ujjongtak, ahogy a gonosz víziói megtöltötték tudatukat: olyan megfoghatatlan hatalommal kecsegtetett számukra, amit elképzelni is nehéz. Aeront ugyanezek látomások gyötörték. Képek villództak szemei előtt, szörnyetegekké változó emberek elmosódott arcai, borotvaéles ujjnyi fogak, vértől csöpögő hatalmas karmok. Éles, halk, visszhangzó, recsegő hangokat vélt hallani, olykor mintha csak közvetlenül a füle mellett hangzottak volna fel.
Hamarosan a víziók elmúltak, Aeron pedig verejtékben úszva végre meg tudott mozdulni. A két holttest aszottan, kiáltásra fagyott szájjal hevert a vértől iszamos oltáron. A kántálás is abbamaradt, most csendben várták, amíg a hordozók újra felveszik a két alakot, majd sorjában beálltak a menet végére. A fiú, amennyire csak tudott, elrejtőzött a homályban, de nem jöttek fel a galériára, hanem az egyik lenti oldaljáratban tűntek el. Még mindig remegő lábakkal osont le a szentélybe, ami most üresen tátongott. A szobrok lentről nézve még félelmetesebbnek tűntek. Ahogy ide-oda kapkodta fejét, mintha mindig egy kicsit közelebb nyúltak volna felé, mintha mindig egy kicsit szélesebben vicsorogtak volna. A járathoz érve egy rácsablakos ajtót látott meg. Félreismerhetetlen szagú légáramlat lebegtette a rajta feszülő pókhálót, de csak addig, amíg valahol egy ajtót be nem csuktak.
- A csatornák… – suttogta maga elé.
A sötét papok kívülről jönnek be a börtönbe, vannak kulcsaik, néha a börtönkosztba altatót tesznek és levisznek pár rabot, hogy áldozatot mutassanak be. Aeron elméje kissé zavaros volt az átéltek után, nem igazán tudta, mihez is kezdjen a birtokába került információkkal, de azt gondolta, hogy ennek az őrületnek minél előbb véget kellene vetni. Mivel időérzéke felmondta a szolgálatot és testére tapadó, átizzadt ruhájában már kezdett fázni, úgy gondolta, itt az ideje visszatérni. Óvatosan, de sietve visszament a galériára, végig a folyosón, fel a szerkezettel. A börtön szintjére még se őrök, se foglár nem jött le, a rabok pedig még mindig aludtak. A csizmaszárából elővette a kulcsot, kinyitotta cellája ajtaját, majd bezárta maga mögött. Egy nagy sóhajjal a priccsére vetette magát. A mocskos takaró alatt még ott lapult a fatányér és pohár, amik jól megnyomták az oldalát. Lesöpörte őket a földre és nyögve terült el, a durva pokrócot magára húzta és álomtalan álomba merült.

- Őrség! Őrség! – kiabálta teli torokból Aeron, amikor látta, hogy rabtársai a szemközti cellában felkeltek.
- Mi van már? Minek kárálsz már korán reggel? – jött egy őr csörtetve.
Tehát reggel van. Döntött, úgy érezte, szorít az idő.
- Eltűnt a cellatársam!
- Hogy mi? – kérdezte az őr, és összehúzta a szemöldökét. – Már megint eltűnt egy! – Ezt már a közeledő foglárnak és a másik őrnek kiabálta.
- A mindenségit! Látott, hallott valaki valamit? – üvöltötte körbe.
A cellákban csak a fejüket rázták az emberek, szemükbe kiült a rettegés. Egyik szomszédos cellából újabb kiáltás szűrődött ki.
- A szemközti cella is üres… a mindenségit, tegnap még ott volt Felan!
- Uram… talán én… beszélnem kell a börtön parancsnokával.
- Láttál valamit, fiú? – kérdezte a foglár, és a kezében tartott fáklyát egészen közel tolta a rácsokhoz, ami mellett Aeron állt.
- A börtön parancsnokával kell beszélnem – ismételte makacsul.
- Hozzátok – intett az őröknek, majd kulcsával kinyitotta a zárat.
Felvezették az őrök szintjére. Csak néhány keskeny ablakocska mellett mentek el, de a napfény így is szinte kiszúrta hunyorgó szemeit. Bevezették egy szobába, ahol egy férfi állt egy nagy asztal mellett, valamivel díszesebb ruházatban páncélinge felett, mint az őrök.
- Uram, két rab megint eltűnt a múlt éjjel. Ez itt azt mondja, talán tud valamit az esetről. Remélem elég érdekes lesz a története ahhoz, hogy a parancsnok urat zavarja.
- Na, jómadár! Mit akarsz mondani? – lépett közelebb a fiúhoz.
- Uram… – karjait megpróbálta kitépni az őrök szorításából, de nem tudta. – Sikerült rájönnöm, hogy tűnnek el a rabok.
- Nocsak… Beszélj!
Aeron nagy levegőt vett és megpróbálta átgondolni, mennyit áruljon el kis kalandjából.
- Tegnap hoztak be… tolvajlásért. Hallottam a szóbeszédeket az eltűnésekről. Aznap eleget ettem ahhoz, hogy az első bent töltött éjszakán ne kényszerüljek rá az itteni kosztra… Valami altató lehetett benne, mert mindenki elaludt, kivéve engem. Aztán jött… pár csuklyás alak, talán valami ördögimádó szekta tagjai. Az arcukat nem lehetett látni, de volt kulcsuk a cellákhoz… Elvitték a cellatársamat… is. Egy nyikorgó kiskocsira tették fel őket. Hallottam a hangját, ahogy húzták
- És te? Nem tettél semmit? Nem kezdtél el kiabálni?
- Féltem, uram! …És nem hallatszott volna fel a kiáltásom. Úgy tettem, mintha aludnék. Amennyire láttam… hallottam, a lépcsőig mentek el. Nem mentek fel rajta, mert az nagy zörgéssel járt volna a kocsi miatt. Talán egy titkos járat vezet a börtön szintjéről a városba. Lehet, hogy a csatornákba, mintha éreztem volna a bűzét.
- Honnan veszed, hogy ördögimádó szekta tagjai voltak?
Aeron szinte összeomlott a férfi tekintetének súlya alatt, úgy érezte, a veséjéig lát.
- Hát… fekete ruházatuk volt… és… hangokat hallottam. Kántálást… kiabálást…
Valaki lassan tapsolni kezdett.
- Brávó, ifjú barátom, brávó.
A látóterébe egy hosszú hajú, körszakállas, vékony, gunyoros mosolyra húzódó ajkú férfi lépett, bíbor színű bársonytalárban. Eddig annál az ablaknál állt, amit nem láthatott belépéskor. Aeron elfehéredve nézte, és ismerte fel a sárga szegéllyel díszített ruhát.
- Kíváncsi lennék, hogyan érezted a csatornák szagát, vagy hallottad a kántálás hangját. A szellőzés a lenti részben kiváló, a falak vastagok. Hogy kerültél oda le, te fattyú?! Kapitány!
A férfi, akiről eddig Aeron azt hitte, ő a parancsnok, hatalmas erővel vágta gyomron. Az ütéstől összegörnyedt, és a könnye is kicsordult fájdalmában. Tévedett, majd hibázott, amikor rossz következtetést vont le. Talán, ha egyből a parancsnokkal beszél és látja a ruhát, ki tudja magát magyarázni valami ostobasággal, de most már késő. “És mi van, ha más ruhában lett volna? Akkor is mindegy lenne már…”
- Tolvajok! Mindenbe beleártják magukat. Vigyétek le a kínzókamrába, majd ott elmondja, amire csak kíváncsiak vagyunk – hallotta a börtönparancsnok hangját. – Aztán kötözzétek meg, és úgy vigyétek le a másik börtönfolyosó egyik cellájába. Holnap éjjel feláldozzuk.
- Igenis!
Az őrök ezután megfogták a még mindig összegörnyedt Aeront, és egyszerűen vonszolni kezdték. A kapitány mögöttük lépdelt, épp csak le nem tiporta a pórul járt fiút. A lépcsőkön se lassítottak, szerencsére nem a feje, csak a lábai kopogtak a kőfokokon. A börtönszint felett egy lépcsőfordulóval letértek egy keresztfolyosóra. Egy hatalmas faajtón kopogtak be, mire egy görnyedt, bőrsapkás, bőrkötényes ember nyitott ajtót. Szája széles vigyorra szaladt, csorba fogazata között szinte táncot járt nyelve, ahogy az ajkait nyalogatta.
- Hozzák csak, hozzák, őr urak. Majd itt jó sora lesz. Kapitány úr… – hajladozott alázatosan, miközben nyáladzott.
Az őrök átadták a rabot a három kínzósegédnek, akik épp egy nyújtó mellett serénykedtek. Alacsonyak, majdnem törpék voltak, bőrsisakjuk teljesen eltakarta arcukat, csak mohó, patkányszerű szemük villogott ki alóla. Letépték a ruházat felső részét, majd levették a csizmákat is. A cellakulcs nagyot koppant a kőpadlón. A kapitány felvette, és amikor meglátta, mi az, ököllel nagyot vágott a fiú fejére. Az őröknek több dolga nem lévén itt lent, visszaindultak a helyükre, a faajtót gondosan becsukva maguk mögött. A falak a kínzások hangjait és a fogoly üvöltését úgy nyeldekelték, mint száraz föld a frissen kiömlött vért.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Minden erejével azon volt, hogy a lehető legjobban tudatánál maradjon és a lehető legkevesebbet áruljon el abból, amire sikerült rájönnie. Magában, és talán fennhangon az Istenhez fohászkodott irgalomért, fájdalmai enyhüléséért, és néha a megváltó halálért. A kínzómester és göccsös kis tanítványai remekül értették a dolgukat. Minden tagja sajgott, ha csontja tört is, semmivel sem fájt jobban, mint testének bármely pontja. A kapitány párszor arcon csapta még, aztán amikor Aeron feje nagyon billegett, mellé ütött és felsértette a kezét a kínzóeszköz fémbütykein. Ezután már nem ütlegelt, csak kérdezett. A fiú arca bedagadt, háta, mellkasa, karjai zúzódásokkal és véraláfutásokkal voltak tele. Mintha csak nem lenne mindez elég, még meg is kötözték, és úgy vitték egy másik, üres cellarészbe. Félmeztelenül lökték a padlóra, mire az üres cellát bitorló patkányok szétrebbentek.
- Pihenj csak, amíg még teheted! – társa nagy derültségére belerúgott a földön fetrengő szerencsétlen fiúba.
- Holnap éjjelre már csak az emléked marad.
Újabb percek – vagy talán órák – teltek el. “… A te tested Isten háza; a te páncélod Isten vára. Isten bástyája vagy e földön…”. Lépéshangok közeledtek. “… Máris itt az idő…?” A cellaajtó kinyílt.
- Talán éhes a mi kis jómadarunk? És biztosan szomjas is.
Aeron óvatosan nézett fel. Az őrök egy fatányérban valami ételt hozhattak, és egy pohár vizet.
- Hát egyél a földről, te fattyú! – ezzel az ételt és az italt a feje mellé öntötte a padlóra.
Mindkettő nagy hahotázások közepette újra kivonult, a kulcsot gondosan ráfordították, és eltűntek a szeme elől. A patkányok közelebb óvakodtak az ételhez. Aeron orrát megcsapta a pocsékul elkészített édeskrumpli szaga. A kezeit úgy kötötték meg, hogy a kézfejei teljesen alkalmatlanok voltak a fogásra. Megmártotta a törődött ételben, alaposan átitatva vele a kötelékeit. Karjait kinyújtotta maga elé, a maradékra pedig egyszerűen ráfeküdt, hogy az éhező patkányoknak a kötélről kelljen lerágni a táplálékot.

- Parancsnok! – a kapitány majdnem ajtóstól rontott be a kis szobába.
- Mi történt?
Az asztalon fekvő iratok mellől felpattanó börtönparancsnok túl ideges volt ahhoz, hogy kérdőre vonja beosztottját, amiért kopogtatás nélkül merészelt belépni. Rosszul áll a szénájuk, a megkínzott fiú semmi hasznosat nem mondott, csak ami számára is nyilvánvaló. Behozták, nem evett, majd kiszökött, megtalálta a lejáratot, látta mi folyik lent. Mentette volna az irháját, ha tudja.
Megkerülte az asztalt, bíbor talárja szinte lobogott körülötte. A férfi szuszogva állt vigyázzba, láthatóan lélekszakadva szelte át a távolságot az őrszoba és a parancsnoki szoba között.
- Beszélj már! – förmedt rá.
- Uram… Laistranus nagymester, vagy tucatnyi egyházi lovag kíséretében… Ulter admirális, legalább annyi katonával. A kancellária és a király aláírásával ellátott okirattal, miszerint átkutatják a börtön területét.
- Micsoda?! Pont most? Újabb ellenőrzés, az eltűnések miatt… de az egyház embere mit keres itt? A lejáratot nem találják meg, az elég jól el van rejtve. Megyek, fogadom őket – ezzel már el is indult, majd megtorpant. – Ja, és még valami… Menj le a börtönbe, és öld meg azt a fiút. Nehogy kikérdezzék.
- Örömmel, uram.
Mindketten kiléptek az ajtón.

A parancsnok széles mosollyal fogadta az udvaron várakozó népes kis csapatot. Magában idegesen mérte végig a fegyelmezetten álló lovagokat – jelzéseik alapján valóban az egyik, a Patriárka irányítása alá tartozó vallásbuzgó lovagrend tagjai. A nagymester díszes páncélzatban pompázott, de embereivel ellentétben neki nem volt sisakja, amely eltakarta volna arcvonásait. Az admirális ugyancsak harci díszben, emberei pedig az Elit Gárda jelét viselték. Nem maradt sok ideje töprengeni, hogyan jöttek össze a két, általában egymással marakodó Patriárka és király fegyveresei. Most a legfontosabb, hogy el kell terelni a figyelmüket.
- Uraim, minek köszönhetem látogatásukat?
- Gaithan börtönparancsnok – kezdte az admirális -, a király parancsára át kell néznünk a börtönt újra, az eltűnéses esetek kivizsgálása miatt.
- Ahogy óhajtják. Erre tessék.
“Koldusok, tolvajok, csalók! Miért érdekel két ilyen magas rangú személyt pár senkiházi eltűnése?”

A kapitány lemasírozott a börtönszintre, bekanyarodott arra a folyosóra, ahová a fiút vitték. Bevilágított fáklyájával a cellába. A szerencsétlen a földön feküdt, talán ájultan, vagy holtan, mert nem mozdult. Felborult fatányér, egy kidőlt vizes kupa és ételmaradék volt mellette a kőpadlón. Néhány patkány szaladgált a sarokban, igyekezvén a tűz fénykörén kívülre kerülni. A fáklyát az üres tartóba illesztette, majd saját kulcsával kinyitotta a cellát és belépett.
- Na, te sem mondasz már senkinek semmit… – morogta félhangosan és a tőréért nyúlt.
Letérdelt a fekvő alak mellé, és fejét felhúzta a hajánál fogva, hogy a torkát átvághassa. A megkötözött kezeit még csak védekezésre sem próbálta emelni, a kés éle simán metszette át a gigát, izmokat és artériát. A kapitány észrevette, hogy a fiú vére nem spriccel, csak egy kissé folyik. Már halott lehet egy ideje. Ahogy a fejet a fény felé fordította, meglátta a betört koponyát, és az arc furcsán ismerős vonásait a rövidre nyírt bajusszal…
- A szentségit! – kiáltott fel, és kardot rántva futott ki a folyosóra.

Aeron az arcába húzta a megboldogult őr karimás sisakját. Ruházata úgy-ahogy passzolt rá, de nem a kényelem volt számára lényeges, hanem az álca és a kard, ami hüvelyében meglazítva az oldalán himbálózott. A kezében tartott fáklyát maga fölé tartotta, hogy a fény ne essen az arcára. A mellette elhaladó őrök csak biccentettek, vagy épp figyelemre sem méltatták. Pedig az alaposabb szemlélő észrevehette volna kissé bicegő járását, bedagadt arcát, véraláfutásait és az ingének csuklóján terjedő vérfoltokat. Céltalanul ténfergett a börtön szintjének folyosóin, próbálta kerülni a feltűnést. Talált magának egy posztot, a fáklyát egy távolabbi tartóba tette, aztán megállt, mintha csak ő is őrködne.

- Remélem, elégedettek az eredménnyel – nyájaskodott tovább a parancsnok.
- Úgy-ahogy… – morogta a bíboros.
Gaithan, bár nagyon ügyesen leplezte, meglehetősen ideges volt. A paplovagok átnézték a cellákat, megnéztek, kikérdeztek minden rabot. Semmivel sem tudhattak meg többet, mint a legutóbbi vizsgálat során. Meglehetősen elégedetlenül néztek össze, egymás között pusmogva váltottak pár szót. Ekkor vette észre a kapitányt, aki feszült arcizmokkal, pőre pengével a kezében épp sietve befordult a folyosóra. Mögötte pár őr loholt, de amikor meglátták a lovagokat, eltették kardjaikat.
- Történt valami, parancsnok? – kérdezte a nagymester, akinek keze idegesítő módon folyton kardjának gombján nyugodott.
- Nem tudom, de mindjárt kiderítem – odasietett a kapitányához, és kihasználva a lovagok távolságát, suttogva kérdezte:
- Mi történt, kapitány? – Megpróbálta a fáklyák által vetett gyér fényben a másik arcáról leolvasni a választ.
- A fiú. Meglógott. Megölte Meldint. Most az ő ruhájában kószál valahol.
- Még csak ez hiányzott. Mit csináltál a holttesttel?
- Otthagytam. Betört fejjel, átvágott torokkal, megkötözve a kölyök ruhájában.
- Remek…
Visszament a társasághoz, és mosolya ismét régi pompájában ragyogott.
- Úgy tűnik, az a rab, aki rátámadt egyik cellatársára, belehalt a kínzásokba, amit fenyítésként kapott. Nem győzöm megróni a kínzómestert a túlkapásaiért. De persze lehet, hogy a fickó volt túl gyenge.
- Láthatnánk a halottat? – kérdezte Laistranus.
- Tessék…? – tettette a meglepettet a parancsnok.
- A holttestet. Látni akarjuk.
- Természetesen, erre fáradjanak. A másik folyosón van, amit takarékossági okokból nem használunk. Persze, ha kellő támogatást kapnánk, hogy őröket és személyzetet tudjunk toborozni, talán az előbb említett eset sem fordulna elő – magyarázta, és próbálta a lehető legjobban kezében tartani a szálakat. – Persze értem én, nem egy úri intézményről van szó, ide bűnhődni kerülnek az emberek, nem pedig, hogy jól érezzék magukat.
A népes társaság – a paplovagok, az Elit Gárda katonái és vezetőik, valamint a parancsnok és a börtönőrök – a folyosót lezáró vasrácsos kapuhoz értek. Gaithan folyamatosan beszélt, színesen ecsetelte a lehetőségeket, melyek egy felújított börtönben rejlenek. Az őrök láthatóan idegesek voltak, és próbáltak nem szétszóródni a meneten belül. Egyikük a parancsnok intésére kinyitotta a szomszédos folyosóra vezető ajtót. Egy másik a lépcsőfeljáró fordulójához lépett, ahol a nagymester és az admirális várakoztak.
- Nagyuram… – ezzel levette az álcaként használt sisakot és féltérdre ereszkedett az egyházi személy előtt. – Van egy s más, amit valószínűleg önként nem mutatnának meg.
- Kelj fel, fiam. Beszélj.
- Te! – ordította a kapitány magából kikelve, majd kardja ismét előkerült hüvelyéből.
A mozdulatot a többi őr is követte, a lovagok és katonák szintúgy. Azonban a jól páncélozott paplovagok és a gárda tagjai a falakhoz préselték őket, kardjaikat fenyegetően tartották ellenfeleik arcába. A kapitány mellett még három másik őrt vágtak le és kettőt sebesítettek meg, mire a többi megadta magát. A parancsnok mosolya eltűnt arcáról, helyébe vicsorgó grimasz került, de mozdulni sem mert a torkának feszülő penge miatt. Aeron megkereste a karikát a kőpadlón, felemelte és meghúzta. A talaj, nem kis kavarodást okozva megsüllyedt.

Bebörtönzése utáni negyedik napon Aeron Davin a paplovagokkal és a nagymesterrel együtt nézték a Catella előtti síkságon égő harminckét máglyát. Arca, a gyógykezelésnek köszönhetően javulásnak indult, bár tagjai több helyen sajogtak. Most lenézett bekötözött kezére, amit a patkányok harapdáltak meg, amikor köteleit rágták el. Sebei begyógyulnak a testén, de vajon a lelkén is…?
Évekkel ezelőtt, hitében oly erős ifjúként a Patriárkához hű lovagrend kiválasztotta, hogy az ő novíciusukként folytathassa tanulmányait. Amikor alig egy hete a kancellária magához szólította és elmondták, mit kellene tennie, meglepődött, miért nem egy tapasztaltabb társát bízták meg a feladattal. Most már értette: feláldozhatónak tartották, mivel nem tud annyit, amivel akaratlanul is elárulhatta volna rendjét. Ha sikerül a terv, azzal saját jövőjét kövezi maga előtt, ha nem, síri csend, senki nem tud semmit. Megbeszélték a kis trükköt a lopással, ha már bent lesz, magára lesz utalva. Három napig, akkor jön a váratlan ellenőrzés. Aeron igyekezett a kalandjait inkább elfeledni, csakis Istenbe vetett bizodalma mentette meg attól, hogy józan eszét nem veszítette el.
Miután körbementek a Sátán szentélyében, végre kiderült, miért mentek a csatorna járataiba a csuklyákba öltözött őrök és a parancsnok. A folyosókon egy helyen a kiszipolyozott holttestek hevertek, a torzók egy halomban, a fejekből pedig öt gúlát emeltek ismeretlen céllal. A paplovagok a testeket elégették, a szentélyt lerombolták. Az oltár kőtömbje mintha sikoltott volna, amikor a hatalmas kalapács lezúdult rá. Meglepően könnyen hasadt el, belsejéből pedig lüktetve folyt ki valami bűzös, gennyes vérnek tűnő folyadék. Az őröket és a parancsnokot megkötözték, a király ítélőszéke – az ünnepélyt otthagyva – még aznap összegyűlt, hogy meghozza a döntést az ügyben. A király, miután elolvasta a vádiratot és meghallgatta az admirális beszámolóját, egy szó nélkül írta alá a halálos ítéleteket. Mint kiderült, a börtönben olyan rabokat tüntettek el, akiknek szabadulását nem várják családja tagjai – mert nincsenek, vagy amiért az árulással vádolt, nemesi rangjukat vesztett emberek: életük végéig itt kellett volna raboskodniuk. A foglyokat az egyház papjai bűnbánatra szólították fel, amivel mindenki élt, kivéve Gaithant. Átkaitól harsogott síkság, nemcsak a máglyákat építőket, foglyul ejtőit, társait, a falfehér arccal bámuló catellaiakat szidta, de magát az Istent is. Száját bekötözték, hogy az emberek fülét ne sértse a szentségtelen beszéd. Végig kellett néznie emberei haláltusáját, büntetésként, amiért belecsalta őket a Sátánimádat hálójába.
Hamarosan az utolsó oszlophoz kötözött őr sikolyai is elhaltak, a hóhér pedig meggyújtotta a parancsnok máglyáját. A lángok gyorsan elharapóztak, színük a hamarosan alábukó nap vöröséhez hasonlítottak. A tűz belekapott a bíbor talárba, a szája köré kötött rongy pedig elszakadt a hőtől. Üvöltve szórta szitkait tovább, de hangja alig emlékeztetett emberére. Azokat nézte, akik a máglyához legközelebb álltak, további, már nem érthető nyelven mondott szavait hozzájuk intézte. Aeron gyomrában hideg gombóc keletkezett, a borzalmas hang mellett csak saját szívének ütemes dobolását hallotta. Azonban a tűz erősebbnek bizonyult, a parancsnok hamarosan holtan rogyott a máglya közepébe. Ekkor sivító üvöltéssel egy fekete, kiterjesztett szárnyú, rémes szörnyeteget formáló szellemalak rebbent az ég felé. Aeron ijedtében felkiáltott, szemei elkerekedtek.
- Jól vagy, fiam? – kérdezte a nagymester, aggódva szemlélve a rá bízott novíciust.
- Igen… azt hiszem… – suttogta rekedten.
Ahogy körülnézett, a jelenséget senki más nem hallotta vagy látta, mert ugyanolyan arccal nézték a lobogó lángokat, mint eddig. A furcsa alakú füstgomoly megállt a levegőben egy pillanatra, majd az esti szél felkapta, megcibálta, foszlányaival eljátszott egy kis ideig, aztán szertefújta az égen.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához