LFG.HU

HammerTimeCafe
Peter Fenrirsson
novellaCimkek

1.

Sosem felejtem el azt a házat. Tavasz volt, amikor először láttam. Úgy emlékszem, már a kőkerítés látványa formálni kezdte bennem a rettegést. Nem túl magas – gondoltam akkor. Ma már úgy fogalmaznék, hogy nem elég magas. Sokkal magasabbnak kéne lennie egy olyan kerítésnek, ami ilyesmit zár el a külvilágtól.
Azt azonban nem lehet ráfogni, hogy nem hívja fel a figyelmet a veszélyre. Az indák, amik a kertfal tetején át mélyen lekúsznak, olyan hatást keltenek, hogy a bent kavargó, majd’ kicsorduló bűzös mocsarat épphogy csak vissza tudja tartani a kőből rakott határ. Az indák mintha ki akarnának nyúlni a külső világba. Őszintén mondom, nem szívesen mennék el a fal mellett éjszaka. A méretes kőfejek pedig, amiket a szobrász oly élethűre formált, egész idő alatt engem néztek, és gonosz mosolyuknak, ijesztő vonásaiknak leginkább hálával tartozok, mert mindegyiken ott vicsorgott a figyelmeztetés, hogy menjek el tőlük messzire, amíg nem késő.
Nap mint nap láthattam ezeket a kopott és repedezett faragványokat, amiket az idő pusztítása nemhogy megszelídített volna, de az általuk keltett félelmet az időtlenség hideg súlyával koronázta meg.
Már a megbízatás első napján megérintett az a hangulat, ami később egyre inkább eluralkodott rajtam. Szerencsére mindenki annak tudta be, hogy elvesztettem legjobb barátomat, akivel együtt dolgoztam éveken át. Halála természetesen mélyen lesújtott, de rá kellett jönnöm, hogy a kétségbeesésnek sokkal mélyebb fokai is léteznek, mint ahova egy szívünkhöz közel álló személy tragédiája juttathat minket: A tudás – félelem.
Barátom nem beszélt róla részletesen, milyen furcsaságokat tapasztalt éjszakánként – ezeket az órákat ugyanis agglegény lévén ő vállalta magára. Nappal én figyeltem, s egy reggel, mikor váltani érkeztem, ott találtam a földön. Még élt, de már csak annyit tudott mondani, hogy “Törpék vagyunk, menekülj!” Azóta is sajnálom, hogy a balesete előtt, amíg megtehette volna, nem merte – vagy nem akarta – megosztani az üggyel kapcsolatos benyomásait. Talán felkészíthetett volna vele a veszélyre, de lehet, hogy még ő se hitt magának. Sokszor gondolok arra mostanában, hogy az erőltetett racionalizmus akár a sírt is jelentheti az embernek, ha kikerül élete megszokott körülményei közül… A kórházban nem tudták megmenteni. Agyvérzés.
Magánnyomozó irodánk minden gondját magamnak kellett volna viselnem ezután, ha nem kerül mellém egy volt rendőr, aki pszichológiai okok miatt vesztette el állását. A hivatal szerint túl sokszor használta a fegyverét, de ő azt mondta, ennek köszönheti az életét. Azon a véleményen vagyok, hogy igaza van, minekután az enyémet is az ideges ujja mentette meg.
Átvettem hát az éjszakai megfigyelést. A félelmet pedig aprócska dolgok kezdték iszonyattá építeni. Olyan kis semmiségek, hogy önmagukban egyszerűen nevetségesen hangzanak egy felnőtt ember szájából.
Átolvastam, amit eddig leírtam és nagyon rendszertelennek találtam, de nem szeretek írni, így hát nem kezdem újra, csupán kiegészítem a hiányzó adatokkal. Az idő is szorít, pár nap múlva vissza kell mennem a házba, és addig mindent le kell írnom ebbe a naplóba, ami ott vagy bennem történt.
A megbízó egy gazdag család, eltűnt fiuk után nyomozunk. A fiú furcsán kezdett viselkedni, miután a ház tulajdonosától engedélyt kapott, hogy szabadidejében vázlatokat készítsen az épületről – ugyanis építészetet tanult. Egy nap nem ment haza, és azóta se látták. A család egészen biztos benne, hogy az eltűnés a házzal hozható kapcsolatba, egyrészt gyermekük utóbbi időben megváltozott hangulata miatt, másrészt azért, mert aznap is oda indult.
A vázlatok, amiket a fiú rajzolt, most is itt vannak előttem – a család bocsátotta őket rendelkezésemre. Több nap is kellett hozzá, hogy észrevegyem a bennük rejlő sötétséget. Első pillantásra semmi különös nincs rajtuk, de ha az ember sokáig nézi őket, akkor mögöttes tartalmuk is feltárul. Dermesztő érzés volt, mikor az első képen felfedeztem, hogy egy másikat bújtat. A kert egy részletét ábrázoló kusza vonalak közül egyszer csak előtűnt egy kéz, s lassan – ahogy már tudatosan vizsgáltam a képet – egy egész ember… Vagyis majdnem egész, hiszen fej nélkül állt a fűben. Akárhogy kerestem a vonalak között, egyikre sem tudtam ráfogni, hogy a fejét ábrázolná. Akkor ezt még csak torz véletlennek tulajdonítottam, mint ahogy azt sem értettem, miért csinált vázlatokat a fiú láthatóan aprólékos és fáradtságos munkával ezekről a jelentéktelennek tűnő helyekről. Aztán a többi képen is megtaláltam a lényeget, és már nem jött álom a szememre. Szükségtelennek tartom felsorolni az összes vázlat “alcímét”, elég annyi, hogy ijesztőleg hatottak rám. Találkoztam már sok mindennel, de ez a háttérben lappangó iszony undorral és feszültséggel töltött el. Elhatároztam, hogy addigi tervemmel ellentétben felkeresem a tulajdonost.
Eredetileg őt gyanúsítottam, de miután találkoztam vele, megváltozott a véleményem. Az öreg rendkívül jóindulatúnak tűnik. A látszat persze kevés, de a története elég hihető. Amikor a házról érdeklődtem tőle, látszott, hogy nem örül. Közölte, hogy bár semmire sem használja, nem eladó. Amikor a fiút is megemlítettem, azt mondta, hiába tiltotta volna el, mivel a házat senki sem őrzi. Próbálta ugyan lebeszélni, de nem használt. Arra a kérdésre, hogy miért próbálta eltántorítani, zavarba jött. Tudomására hoztam, hogy a fiú eltűnt, így aztán sikerült kihúznom belőle néhány információt: Van elég pénze, így nem kényszerül rá, hogy a ház eladásával bajt hozzon mások fejére. Tudja, hogy valami nincs ott rendben, de nem bolygatja a dolgot. Egyszer már megpróbálta, el is ment tőle a kedve egy életre. A fiúnak még ennyit se mondott, abban reménykedett, hogy veszélytelen és pusztán szakmai a kíváncsisága, hogy nem történik semmi. Megtette, amit lehetett, sajnos a dolgok rosszul alakultak. Szerinte a fiút valahogy megbabonázta a ház, nem talál más magyarázatot arra a heves vonzódásra, amivel iránta viseltetett. A furcsa vázlatokra csak annyit mondott, hogy a múlt lenyomata különös erősséggel érződik ott. Többet nem volt hajlandó elárulni, csak próbált lebeszélni a nyomozásról. Közöltem vele, hogy barátom halála óta kötelességemnek tartom, hogy végére járjak az ügynek. Szomorúan nézett rám, és tanácsolta, hogy inkább a családommal törődjek, mert ők még élnek, de ha árván maradnak, azt csak magamnak köszönhetem majd. Távoztam.
Most abbahagyom az írást, mert megterhel az emlékek felidézése. Szeretnék békésen aludni, ezért hagyok néhány órát lefekvésig, hogy megnyugodjak. Holnap folytatom.

2.

Néha járt arra egy ember. Eleinte nem gondoltam, hogy köze lenne az ügyhöz, de egyik este láttam az arckifejezését, félelmet sugárzott. Részegen tántorgott az úton. Mikor a kapuhoz ért, megtorpant, kezét a kilincs felé nyújtotta, majd keserűen szitkozódva leengedte. Hatalmasat rúgott a kapuba, mielőtt továbbment. Aztán a kerítés mentén elbotlott, s miközben esett, a tüskék letépték az inget a karjáról. Nagyot kiáltva pattant fel, majd fedetlen karját a ház felé rázva ordítozni kezdett: “Látni akarod a művedet?! Hát tessék, itt van! Gyönyörködj benne!” A távcső lencséjében tisztán kivehető volt egy régi heg: Nagy darab hús hiányzott onnan. A szél végigsöpört az utcán, s ahogy a kerítés és az indák közé fújt, a tüskés szárak felemelkedtek… Nyomasztó látvány volt: A férfi hátrált előlük, majd biztos távolságban, immár szinte egyenesen tovább lépdelt.
Megnéztem azokat az indákat. Természettől fogva undorodom a pókoktól, nem csoda, ha a ragadós hálóval sűrűn egybeszőtt ágak láttán megborzongtam.
Tudakozódásom a férfi után eredményesnek mondható: Kiskorában mindig a környékbeli fiúkkal együtt kóborolt, és egyszer bemerészkedtek a ház kertjébe is, ahol aztán valamiért – az okát valahogy senki se tudta – verekedés tört ki köztük. Abban az időben még volt ott gondnok és házőrző kutya – bár ez inkább hasonlított farkashoz, mint kutyához, ezért is hívták dögnek -, és amikor megjelentek, a gyerekek elszaladtak. A fiú csak hazafelé vette észre, hogy nincs nála a kedvenc ólomkatonája, amit mindig magánál hordott. Úgy gondolta, a verekedés közben eshetett ki a zsebéből. Visszament érte, bár már erősen sötétedett. Bemászott, az éjszakánként szabadjára engedett állat észrevette és megtámadta. A gondnok felébredt a sikoltozásra, de mire odaért, a dög már kiharapott belőle egy darabot. Kórházba vitte az addigra sokkos állapotba került fiút.
Ez a hivatalos változat. Hétköznapi történet, megesik néha az ilyesmi. Ami mégis zavar, az nem más, mint a pletyka, ami az elsősegélyen aznap éjjel ügyelő orvosról terjed: Ittas volt – ami egyébként gyakran előfordult, épp emiatt minősítették vissza szakértőből -, és emberi harapásnak találta a sebhelyet. Ezt persze mind a mai napig tagadja, de a nővérek emlékeznek rá.
A dögöt nem sikerült megmérgezni – pedig sokan próbálták -, volt olyan okos, hogy ne egye meg, amit nem a gazdájától kap – hacsak nem mozog.
Visszatérve a fiúcskára, a sokk elmúltával is furcsa maradt kicsit. Úgy mondta, aki mesélte, hogy sohasem szűnt meg teljesen a görcs. A kertben történtekről képtelen volt beszélni, egy idő után nem is faggatták, mert mindig elkomorult miatta. Az emberek sajnálták, barátai ráadásul bűntudatot éreztek az eset miatt, és ez lassan mindenkit elidegenített tőle. Nem nehéz elképzelni, hogyan lett belőle depresszív lelkületű, szótlan, bogaras alak, aki csak úgy öntötte magába a kávét, hogy minél kevesebb időt kelljen visszatérő rémálmai között töltenie.
Úgy láttam, ideje alaposan átkutatnom a házat, mert a megfigyelés, noha már tartott egy ideje, nem hozott túl sok eredményt, hacsak figyelembe nem vesszük azokat a jelenségeket – később megemlítem őket -, melyek bizonyos értelemben felkészítettek minket arra, ami odabent van. Magammal vittem az eltűnt fiú rajzait, hogy megállapítsam, van-e valami alapja a mögöttes tartalmuknak vagy csak készítőjük furcsa irányban eltolódott fantáziája varázsolta őket sokat sejtető módon a papírra.
A kilincs engedett, és én beléptem. Említettem már a pókok iránti leplezetlen undoromat, de a teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy bizonyos fokig a legtöbb rovar ellenszenves számomra, főleg, ha nagy tömegben vannak jelen, mint a házat körülvevő hatalmas kertben. Nyüzsgésük megborzongatott, ahogy birodalmukba hatoltam. Egyes helyeken furcsa érzésem támadt, először arra gondoltam, hogy olyan, mintha figyelne valaki. Aztán, ahogy több helyen is elfogott ez a megmagyarázhatatlan feszültség, rájöttem, hogy első elképzelésem nem helytálló. Azokon a részeken nem engem figyeltek, hanem én láttam valami olyasmit, amit nem fogtam fel. Erre úgy derült fény, hogy a kertben felismertem az egyik helyszínt, ami szerepelt a rajzok között is. Sokkal, de sokkal irtózatosabb volt, mint ahogy le tudom írni. Azt már tudtam, hogy mit kell keresnem a háttérben, és lassan, több perc mozdulatlan figyelés után előtűnt a keresztre feszített női alak, akinek a lábai egy bizonyos magasságig össze voltak marcangolva, mintha valamilyen állat rájárt volna a hullájára. Annyira életszerű volt a látvány, hogy majdnem felkiáltottam, pedig a körvonalak előtt és között mindenütt a kert buja zöldje rikított, eltakarva az émelyítő hátteret az avatatlan szemlélő elől. Annyira megdöbbentett és letaglózott ez a szörnyűség, hogy néhány pillanatig úgy éreztem, eszemet vesztem. Pedig az is lehet, hogy csak azért láttam meg végül a múlt lenyomatát, mert a fiú vázlatai mélyen a tudatomba ívódtak – bár én nem így vélem. Itt kell hozzátennem, hogy társam sosem volt képes észrevenni ezeket az időlenyomatokat, feszült idegeim számlájára írta a dolgot. Ugyan miért is hinne nekem egy kívülálló, ha még saját társam is megkérdőjelezett egyes eseményeket, pedig szintén részt vett a nyomozásban…
A sokkoló élmény után nem tettem ki magam újabb megrázkódtatásoknak és nem kutattam újabb lenyomatok után – noha jelenlétüket sok helyen éreztem -, hanem megcéloztam a házat. Kőből épült, a bútorzat igen régimódinak és sivárnak bizonyult. A szobákban sokfelé találtam volna vérfagyasztó jeleneteket, ha van hozzá bátorságom, de úgy döntöttem, hogy első ittlétem alkalmával nem teszem próbára a tűrőképességemet. Letettem arról is, hogy átkutatom a házat, mert meglehetősen nagy. Inkább csak igyekeztem minden helyiségét bejárni, hátha találok valami kézzelfogható nyomot. Mielőtt minket megbíztak volna, már járt ott a rendőrség, de nem leltek semmit. Nekem se sikerült, ezért úgy határoztam, ha már ott vagyok, a kertet is bejárom, mielőtt visszatérek a házat figyelő társamhoz. Mint már mondtam, a kert igen nagy volt, sokáig kóboroltam benne, és csak azért döntöttem úgy, hogy felhagyok a terepszemlével, mert kezdett komolyan nyomasztani a hely. Furcsa fűzfák, gaz, rovarok és annyi különös atmoszférájú rész, hogy biztosra vehettem, a fiú korántsem az összesről készített pontos másolatot.
Éppen kifelé tartottam, amikor kisebb szél támadt, megmozgatva a magas füvet és a bokrok ágait, s így elém tárt egy régi eseményt, amit könnyen felismertem, mert már hallottam róla. A valóság mögött egy egymást vadul ütlegelő gyerekcsoportot véltem látni, ami hirtelen annyira valóságosnak tűnt, hogy odafutottam, de mire odaértem, a megváltozott látószög és nézet miatt már semmivé foszlott a jelenet. Leroskadtam a fűbe. A révülethez hasonló állapotból egy rovar csípése rángatott ki. Dühöm indokolatlanul heves agresszióba váltott, a füvet fürkésztem és csapdostam, hátha meglátom és eltaposhatom a csípés okozóját, ami a fájdalomból ítélve nem lehetett olyan kicsi. Ahogy hasztalanul, de eltökélten kutattam utána, beletenyereltem valami szúrósba. Először azt hittem, megtaláltam leendő áldozatomat, de ehelyett egy régi ólomkatona került a kezembe. Nem akartam hinni a szememnek. A katona, aminek megkereséséhez az a bogaras ember a kocsmában próbál néha bátorságot gyűjteni! Akkor szerencsés véletlennek találtam a dolgot, ma már inkább a mézesmadzag vagy a csapda szó az, ami eszembe jut, pedig józan ésszel nem juthatnék efféle következtetésre. Kisiettem a lidércnyomásos kertből, hogy zsákmányom ürügyén szóra bírjam a búskomor férfit, akit illet. Mielőtt keresésére indultam volna, ismertettem társammal a tények állását. Mikor befejeztem, megjegyezte, hogy nem kéne túlzottan komolyan vennem az ügyet, és tanácsolta, hogy üljek le, nyugodjak meg kissé, mielőtt továbbindulnék. Ekkor vettem észre, hogy a verekedő gyerekek megdöbbentő látványa még mindig érezteti hatását, mert enyhén ugyan, de remegek.
Félbeszakítom az írást, mert előbbi mondatom végére érve szintén remegésen kaptam magam. Azt hiszem, ez a napló inkább több rövid, mintsem néhány hosszabb részből áll majd, mert így még elviselhető.

3.

Azt hiszem, még nem beszéltem a hangokról. Érdekes módon később vettem észre, ha valós jelenségről van szó egyáltalán, s nem valami hallucinációról – amin nem csodálkoznék túlságosan. Napközben csak a furcsa érzés szintjéig jut a dolog, de éjszaka, mikor már minden csendes, sokkal inkább kivehetővé válnak a ház környékén hallatszó háttérzajok. Egy éjjel bementem a kertbe, hogy megállapítsam, mi okozza. Izgalmat kellett volna éreznem, ehelyett azonban valami sokkal rosszabb dolog gondolata kerülgetett, mégpedig az, hogy valójában csend van. Az is volt, de a háttérben feltűnő képek mintájára előlopakodtak azok az ocsmány, tompa hangzatok. Mintha bugyborékolt volna a sötétség. Beszédfoszlányok, sírás, üvöltés, harsány nevetés, hörgés és jó pár olyan hang gomolygott halkan az agyamban, melyek valószínűsíthető eredetére gondolni sem esik jól. Egyes helyeken – ahol a képeket is látom – mintha erősebb és egyértelműbb lenne, máshol visszasüllyed az alig észrevehető zsongás szintjére. Semmit se találtam, ami a hangok forrása lehetett volna. Eszembe jutott, amit akkor hallottam, amikor visszavittem az ólomkatonát: Ebbe a házba bele lehet őrülni.
Beszéltem ugyanis a férfival. A kocsmában találtam rá; még józan volt, de a nyelvét már megoldotta az ital. Leültem vele szemben – egyedül ült, mint mindig -, és kitettem az ólomkatonát az asztal közepére. Látni akartam a hatást, de a többi vendéggel sajnos nem számoltam, pedig már az kíváncsi tekinteteket vonzott oda, hogy az asztalához ültem. Pohara kiesett a kezéből és széttört a padlón. A katona talpán lehetett valami jelzés, mert miután megnézte, megkérdezte, hogy mit kérek cserébe. Azt válaszoltam, hogy szeretnék annyit tudni a házról, amennyit csak lehet. Nem lettem nyugodtabb attól, amit mesélt:
Régóta áll már, senki se tudja – vagy ha igen, mélyen hallgat -, hogy ki volt az eredeti tulajdonos. Mikor a város még kisebb volt, a ház nem tartozott hozzá. Mindig magányos emberek lakták, akik vagy önszántukból, vagy azért költöztek oda, mert a társadalom nem szívlelte őket. Érthető hát, hogy a ház sosem állt túl jó hírben, ezért homály fedi, mikor történt az első olyan esemény, mely valós alapul szolgál a mendemondáknak. Ami biztos, hogy soha semmi olyan nem történt – legalábbis bizonyítottan -, ami bárhol máshol meg ne eshetett volna. Mégis, arrafelé mindenki tisztában van vele, hogy valami nincs rendben. Amíg a terjeszkedő város be nem olvasztotta magába, addig el lehetett kerülni a bajt – ez persze nem mindenkinek sikerült -, utána azonban emelkedett az eltűnések, furcsa balesetek száma, és ez azt eredményezte, hogy aki tehette, elköltözött onnan. A telekárak egyre csak estek, szegényebb, lecsúszott rétegek és aljanép foglalta el a környéket, bűnözők vertek tanyát – egyszóval a ház szó szerint megrontotta maga körül a levegőt.
A szülők mindig tiltották, hogy gyermekeik a háznak akár csak a közelébe is menjenek. Ennél a pontnál elhallgatott egy időre, de aztán folytatta. Az ólomkatona, amit megtaláltam, mindig valamilyen példaképféleként élt benne. Elvesztése azért volt olyan nagy csapás, mert nélküle kevésnek és gyengének érezte magát egy amúgy is gyámoltalan kisfiú. Próbálta elmagyarázni, hogy annak idején abban volt az ereje, és a sokknak köszönhetően abban is maradt. Felnőttként is képtelen volt elköltözni a sötét emlékekkel teli helyről, nem tudta otthagyni a jellemet, amivé válhatott volna. Egyetlen egyszer mert visszamenni érte, amiért majdnem az életével fizetett. Sose tudott akkora bátorságot összegyűjteni, mint akkor, azon az estén, amikor a dög nekiesett. Megköszönte, hogy visszahoztam neki, és közölte, most már nyugodtan hagyja ott azt a vészterhes környéket, új életet kezd valahol, ahol senki sem ismeri. Nehezen, de sikerült kiszednem belőle, amire az estéből emlékszik.
Ekkor már otthagytuk a kocsmát, az utcán mesélte el hihetetlen történetét. Az addig tapasztaltak alapján már nem tekinthettem egyértelműen hallucinációk és víziók zagyvalékának, amit egy halálra rémült kisfiú túlfeszített agya komponál, mintegy alátámasztva félelmeit… Úgy emlékszik, hogy két teljesen hasonló kutyaszerű lényt látott. Az egyik láthatóan ugrásra készült, arra figyelt inkább, mint a másikra, ami helyén, mire ismét odanézett, már a gondnok állt. Megkérdezte a fiút, hogy mit keres. “Természetesen ezt” – felelte a másik férfi, aki valószínűleg ikertestvére volt a gondnoknak, annyira egyformák voltak. A dög eltűnt onnan, ahol állt, pedig ott kellett volna lennie, nem úgy, mint ennek a második embernek… A fiú, bár nem értette, mi történik – és azóta sem akarja megtudni -, igennel felelt, amire csak harsány nevetés volt a válasz. “Nem kapod vissza a lelked. Nem kapod vissza soha!” A fiú erre nekirontott annak, akinél az ólomkatona volt. Nem tudja, hogyan, de mintha az egyikük megharapta volna. Aztán arra eszmélt, hogy a gondnok próbálja szétválasztani őt és a dögöt, ami ismét megjelent, miközben az ikertestvér eltűnt. Elhallgatott. Én sem tudtam megszólalni. Azt mondta, senkinek nem merte elmondani, mert még elmegyógyintézetbe zárták volna, amit szerintem is nehezen került volna el, ha sokáig hangoztatja a történteket. Azzal búcsúzott, hogy mindent itthagy, csak a féltett kincset viszi magával, amit nekem köszönhet, és ami számára ettől a naptól kezdve a remény szimbóluma. Megtalálásának körülményeiről inkább nem akart hallani, miután céloztam rá, hogy nem egy vidám történet.
Abban, hogy már nem él, teljesen biztos vagyok. Tudták róla, hogy el akar költözni, és valóban, ott is hagyta a lakását. Nem gyanakodtam semmire. Úgy döntöttem, megpróbálom feltérképezni a ház és a kert rejtett jeleneteit – azóta se sikerült -, kerüljön az bármennyi lelkierőmbe. El is kezdtem a munkát, és a házban az egyik asztalon viszontláttam a “remény szimbólumát”… Nyomoztunk a férfi után, de ahogy azt jó előre sejtettem, eredmény nélkül. Eltűnt.
Ezt a részt a hangokkal kezdtem, s azt hiszem, velük is fejezem be. A kertben megtaláltam a helyet, amiről a férfi beszélt. Az ágak és levelek sűrűje mögött láttam – legalábbis én biztosra veszem – az ikerpárt és hallani véltem a szavakat is, amiket az idő igazolni látszott: “Nem kapod vissza a lelked. Nem kapod vissza soha!”

4.

Folytattam a ház és a kert vérfagyasztó hangulatú pontjainak feltérképezését. Természetesen nem rajzoltam, hanem egyszerűen fotóztam. A fényképek hátára odaírtam, mit lehet észrevenni a helyszínen, ha személyesen vagyunk jelen. Erre még nekem is szükségem volt, mert a fényképeken egyáltalán nem lehetett semmiféle mögöttes tartalmat felfedezni. Vélhetőleg a fiú is ezért használt ceruzát.
Azért merészeltem napközben fényképeket készíteni, mert az ólomkatona másodszori megtalálása után nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak mi figyeljük a házat, de minket is figyel valaki – s talán nincs is egyedül. Hasznosan akartam tölteni az időt, és ezt találtam az egyedüli ilyen elfoglaltságnak, mert ez némi esélyt kínált arra, hogy megtudjam, mi minden zajlott le ott a múltban. Leginkább abban reménykedtem, hogy megpillantok egy nemrég lejátszódott jelenetet, és így megtudom, mi történt a fiúval. Bár ezt épp nem, de sok minden mást láttam és éreztem. Olyannyira, hogy néha már azt hittem, elmém rossz tréfát űz velem… Bár társam nem észlelte ezeket a jelenségeket, még őt is komolyan nyomasztani kezdték a beszámolóim. Aprólékos munkával kiemeltem egy ceruzás vázlaton a kellő vonalakat, így aztán számára is láthatóvá vált, miről beszélek. Sajnos az eredmény úgy sikerült, mintha a sok vonal közül önkényesen és a célhoz idomítva választottam volna ki azokat, amiket külön megvastagítok. Minden volt, csak meggyőző nem.
Én mégis biztos voltam magamban, ezért elhatároztam, hogy felkutatom az előző birtokosokat, hogy megtudjuk, kik laktak a házban, ahol már annyi szörnyűség történt. A háttérkutatás persze nem sok eredményt hozott. Mindössze néhány kiterjedt adóhivatali ellenőrzés vagy sorozatos bejelentések miatt elrendelt házkutatás tanúskodott a tulajdonosok közös vonásáról: Vagy az volt homályos, milyen jövedelemforrásból él az illető, vagy az, hogy mit művel a falak mögött. Eljárás sosem indult ellenük, mind ártatlannak bizonyult. A helyiek szerint egyszerűen csak tudtak vigyázni magukra. Néhány kivételtől eltekintve mindenki gyanús volt az emberek szemében, aki valaha is ott lakott.
Egy idő után eszembe jutott az, aminek már sokkal korábban fel kellett volna keltenie a figyelmemet. A jelenlegi tulajdonos utalt rá, hogy jómódú, s nem kényszerül eladni az ingatlant. Nem akar olyanokat szerencsétlenné tenni, akik oda is költöznének a házba. Így megtarthatja lakatlannak az épületet, szerinte ez a legjobb megoldás. Már akkor rá kellett volna kérdeznem, hogy kik akarták megvenni a házat. Ki kellett volna szűrnöm az érdekesebbeket, ellenőrizni mostani tartózkodási helyüket, hátha nyomra bukkanok. Kézzel fogható, mások számára is világos nyomra.
Nem akartam személyesen elutazni hozzá, azzal veszélybe sodorhattam volna. Első látogatásom tűnhetett rutinvizsgálatnak, de egy második már gyanús lehet. Levelet írtam – persze nem saját nevem állt a feladó helyén -, amiben kifejtettem ezen biztonsági intézkedés okait és a kérdéseket, amikre választ vártam.
Nem sokkal ezután meglepő dolog történt. A megfigyelőhelyről pontosan láthattuk, amint a postás bedob valamit a levélládába. Úgy döntöttem, megnézem, mi az, ugyanis csalhatatlan biztonsággal éreztem, tulajdonképpen nekünk szól – ki másnak? Egy képeslapot találtam a ládában. Szándékosan csúf betűkkel címezték, és semmilyen üzenet nem volt rajta. Ujjlenyomatok se, kivéve – mint utóbb kiderült – a postásét. A bélyeg és a tinta pedig olyan, amihez bárki hozzájuthat. Egyetlen dolog volt sokatmondó, maga a kép. Ugyanis a lap egy fotó volt, aminek a fehér hátoldalát képeslap-szerűvé – címezhetővé, felbélyegezhetővé – alakították át. A fekete-fehér kép egy ódon téglafal részletét ábrázolta, rajta széles nyílással. A hiányzó téglák helyén feketeség tátongott. Azaz nem egészen. Volt ott egy fej, amit nagyrészt csuklya takart, és látható volt egy kéz is, mind az öt ujja meglehetősen görcsös tartásban. A homályos, kissé elmosódott alak éppen előmászott a lyukból… Elsőre nem is vettem észre, a társam figyelt fel rá.
A falra nemsokára ráismertem, hiszen jó ideje figyeltük már a házat, többször is körbejártam. Csak éppen nem volt rajta semmiféle nyílás. Ki kell bontanom a falat és bemennem, ha tovább akarok lépni… De vajon ki és miért tárja fel nekem a ház egyik titkát? Mi vár rám, ha bemegyek?
Egyedül mentem, társam új rejtekhelyünkről fedezett, ami kevésbé volt kedvező fekvésű, de legalább egy ideig csak mi tudtunk róla. Már szürkült, amikor elindultam – nem akartam tökéletes célpont lenni, viszont az éjszakát se volt kedvem bevárni. A csákánnyal, amit magammal vittem, rövid időn belül beütöttem a nem feltűnően, mégis lazán odarakott téglákat. Kicsit többet is, mint amennyit kellett, menekülés esetére, mert nem akartam beszorulni. Odabent sötét volt, időbe telt, amíg a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Nem hoztam zseblámpát, haragudtam is magamra, visszamenni azonban ösztönösen nem akarózott.
A szoba kocka alakú volt, először az egyik sarokba húzódtam, de a fal tövében vonuló rovarkaraván miatt hátrébb léptem. A falon pedig lassan kezdett kirajzolódni egy alak, amitől – legyen ez bármilyen nevetséges – a hideg futott végig a hátamon. Bevallom, féltem – a sötétben nem rögtön jöttem rá, hogy falfestmény. A plafonon egy furcsa, gonosz, ugyanakkor szinte barátságos arcot láttam, már ami a kámzsája alól kilátszott. Mint amikor egy szörny a fajtájabélire mosolyog. Az volt benne az undorító, hogy körülfogott: A fejhez képest a lyukkal szemközti falon folytatódott a teste, az ehhez kapcsolódó két függőleges oldalfalon pedig kitárt, hegyes körmökben végződő kezei látszottak. A padlón a lábai, mintha ülne. Átkarolt, hiszen már nem a sarokban álltam, lábaim önkéntelenül is a szoba közepére vittek. Egy fekete, kámzsás köntös hevert a lábam előtt, semmi egyéb nem volt a szobában.
Iszonyú késztetést éreztem, hogy magamra vegyem. A ismeretlentől való félelem levetkőzését, és valami titokzatoshoz való csatlakozást ígért, aminek fiatalabb fővel talán nem tudtam volna ellenállni. Talán beletelt egy percbe is, mire meghoztam döntésemet, és továbbiakba, amíg legyűrtem a későbbiektől való félelmet. Egy dolog adott erőt, a bosszú. Ebbe kapaszkodtam, és ez az izzó indulat erősebb volt, mint az örvény. Nem csatlakozhattam legjobb barátom gyilkosaihoz, és nem is futamodhattam meg előlük. Az én dolgom a bosszúállás volt. Ekkor jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy a fiú megtalálása nekem csak eszköz, nem pedig cél. A fiú… Felismerhetetlenül, de mégis felismertem. Őt ábrázolta a fotó. Közéjük állt, behódolt. Megadták neki az esélyt, ha már egyszer sokat tudott, és ő elfogadta az ajánlatot, felöltötte a gonoszok ruháját.
Azóta is sokszor eszembe jut, hogy a lélek túléléséhez valamilyen erős érzelem, indulat szükséges. Ha nincs biztos támasz, világos cél, akkor az elme nem fókuszál eléggé, s ilyenkor a megrendítő fordulatok, beteges körülmények könnyen elbizonytalanítják, majd maguk alá teperik. Utólag gyakran erősítettem meg magam legjobb barátomhoz fűződő emlékeim felidézésével, mert így új erőre kapott bennem a pusztító gyűlölet az iránt, ami a vesztét okozta.
Kényszerítettem magam a gondolkodásra. A fiút lefényképezték, amikor előjött, tehát figyelték, várták. Engem is várni fognak. Megtehetném, hogy felveszem a köntöst, de az olyannak tűnt, mintha önmagamat pólyálnám be egy hatalmas pók hálójába. Egész egyszerűen nem tudtam megtenni. Ott nem maradhattam, másik kijárat pedig nem volt – egyik fal se kongott, persze nem is reméltem. Vagy odakint vár valaki, vagy a távolból figyel – kezében könnyen lehet, puskával. Úgy döntöttem, elaltatom a figyelmét: A csákányra ráhúztam a kámzsát és lassan, óvatosan kidugtam a nyíláson. A szürkület segítségemre volt, egész élethűnek tűnt, még közelről is. Hirtelen kihajítottam a csákányt, én pedig nekifutásnyi idővel utána ugrottam ki a nyíláson, egy rosszul és fájdalmasra sikerült tigrisbukfenccel. Két dörrenés hallatszott, az egyik golyó a földön heverő palástot lyukasztotta át, a másik a falba fúródott. Futottam a ház fedezékében, ahogy csak bírtam, ki az utcára, hisz a második lövés a kert felől érkezett, az első pedig biztos a társam műve.
Mikor másnap, a rendőrségi vizsgálat után fáradtan beestem a székembe, már mindketten tudtuk, hogy ezentúl nyíltabb harc várható. A nyomokat, a csuklyás köntöst, de még a téglát is, amibe az ismeretlen golyója fúródott, a rendőrség megérkezése előtt eltüntették. Csak a képeslap és a szoba maradt, aminek a falát én bontottam ki. Sejtéseimet nem mondtam el a rendőröknek, nem akartam hiteltelenné válni. Egyébként nem sok gond volt velük, mert egyikük ismerte és kedvelte új kollégámat. Említette is, ha nem az irodistákon múlt volna a dolog, fel sem merül az elbocsátása. Legalább a hatóságokkal nem kellett vesződnünk.
Mégis, végre harcoltunk az ellenséggel, ez pedig, talán furcsa, de jó kedvre derített minket. Abba a tudatba ringatott, hogy csupán emberrel állunk szemben. Meglehet, akár egész csoportnyi, gonosz, sötét titkokat takargató alakkal, de mégiscsak emberekkel.
Vigyázatlanok voltunk, én egyenesen ostoba. Egy “megnyugtató” lövöldözés hatására szinte megfeledkeztem a nyomasztó apróságokról; sötét, bizarr misztikumuk ellenére ártalmatlan, mellékes körülménynek kezdtem hinni őket, olyasminek, ami csak a már elmúlt idők nyoma… Hát tévedtem.

5.

Esett az eső. Jobban mondva ömlött. Napok óta, és mi kezdtünk kifáradni. A lövöldözés után nem történt semmi, pedig felkészülten vártuk. Ki se mozdultunk a lakásból, még haza se mentem. Szerettem volna letudni már ezt az egészet, nem akartam, hogy rámenjen a családi életem. Elküldtem őket egy rokonunkhoz, és meghagytam, hogy senkinek se beszéljenek róla, hova mennek. Nem voltak elragadtatva. Eddigi ügyeim nagy része nyugalmas, sőt, többségében unalmas kis semmiség volt, minden kockázat nélkül. Erre most… Az idő pedig csak ment, és semmi se történt, csak az eső esett.
Ez persze nem teljesen igaz. Korábban említettem, hogy beszámolok néhány apróságról, ami megmagyarázhatatlan, alattomos félelmet ültetett belém. Íme az egyik:
Ha elkezdtem figyelni a házat, egy darabig semmi különöset nem éreztem, de egy idő után az épület mintha észrevett volna, s viszonozta az iránta tanúsított érdeklődést. Ez így hihetetlennek, sőt paranoiásnak tűnhet, de tényleg így éreztem… Mint amikor az ember először fel se figyel a körülötte imbolygó szúnyogra, de aztán kezdi dühíteni, majd végül megpróbálja agyoncsapni. Ha megpróbál menekülni, odébb szállni, még üldözi is egy kicsit. A ház pontosan így viselkedett, az átlagosnál kíváncsibb szemek gazdája felé tömény rosszindulatot árasztott. Mikor ez már túl nyomasztólag hatott, társam leváltott. Mégis, egy darabig még magamon éreztem a ház haragját. Azt is tudom, hogy az embert nem idegesítheti örökké egy szúnyog. Egyszer csak fellángol a vörös, vérszomjas düh, és akkor a szúnyognak vége.
Volt rendőr barátomnál szintén jelentkezett ez a tünet, de csak elég mindennapi módon. Neki egyszerűen elkezdett fájni a feje, de hamar elmúlt. Hozzáteszem, eleve hosszabb ideig tudott problémamentesen az épületre összpontosítani, mint én. Vagy valami adottságom van az ilyesmihez, vagy arról van szó, hogy elindultam az őrültek házába vezető szellemvasúton.
Azt, hogy a fiú mibe keveredett, nem árultuk el megbízóinknak, mert a szülői szeretet esetleg védelmébe vette volna azt, aki immár az ellenségünk volt. Sem az anyagi forrást, sem a nyomozásra feljogosító támogatásukat nem akartuk elveszíteni, sőt – bár halványan -, abban is reménykedtünk, hogy mint újonc, a fiú még megmenthető.
A házból nem sokat lehetett látni, a kertből még kevesebbet. Mi azért csak figyeltük mindkettőt, és nem pusztán azért, mert ezért kaptuk a pénzt, és mert támadást vártunk, hanem mert jobb dolgunk úgyse akadt. A kertet lassan posvánnyá áztatta a víz, még mocsárszerűbb, visszataszítóbb lett. A bokrok, fák ágai lejjebb hajoltak, és folyton csöpögött róluk az esőlé. Ez kivételesen nem engem, hanem a társamat idegesítette nagyon. A fűvel benőtt buckák pedig kezdtek szétfolyni, és mi végignéztük. Mégis megkésve vettük észre, hogy mi történik.
Néhány bucka alól fehéres foltok kezdtek előbukkanni. Rögtön kapcsolhattunk volna, de már – talán a fáradtság miatt – csak akkor kaptunk észbe, amikor a kert végéből mozgást láttunk: Az esőfüggöny miatt elmosódott árnyak futását. Szitkozódva rontottunk ki a lakásból, aztán a kert felé rohantunk. Hallottuk az ordításaikat, utasítások röpködtek a levegőben, és láttuk, hogy futva-csúszva igyekeznek, kezükben azokkal a fehér valamikkel, amiket a földből mosott ki az eső. Cuppogó, tocsogó lépteinket lehetetlen volt nem meghallani. Lőttek ránk, ezért visszahúzódtunk kicsit, de barátom rohamra indult, miközben egyik pisztolyából kilőtte a tárat. Utánavetettem magam, bár annyira esett, hogy nem láttam pontosan, mi vár a fedezéken túl. A kusza növényzet miatt hasra esett a ragadós sárban; beértem, aztán felsegítettem. Ekkorra már teljesen átáztunk, és fogalmunk se volt róla, hova tűntek a támadóink.
Társam abba az irányba mutatott, amerre az utolsó eltűnt. Állította, hogy legalább egyszer eltalálta, mert az még fel is kiáltott, mielőtt a fűbe roskadt. Nagyon óvatosan haladtunk előre, egyre közelítve a helyhez, ahol a testnek kellett volna feküdnie. Már csak pár méterre voltunk, de még mindig nem vettem ki semmiféle emberi alakot a bozótos részen. Kérdőn néztem megtorpanó barátomra, aztán előre indultam, de ő megálljt intett, majd a nedves aljnövényzetbe eresztett három golyót. Idegtépő sikoly szállt elő a föld gyomrából. Először térdre estem a rémülettől, aztán rájöttem, hogy valami nyílás lehet előttem, csak épp nem vettem észre a sok gizgaztól. Hasra vágódtam, úgy ráncigáltam szét az ágakat. Szűk nyílás bukkant elő. Közben társam azt magyarázta, hogy ő se tudta, csak abban volt biztos, hogy azon a helyen tűnt el szeme elől a fickó. Inkább lőtt, mint kockáztatott – s ezzel valószínűleg az életemet mentette meg. Újratöltöttük fegyvereinket, majd sajátomat mindvégig magam elé tartva lemásztam.
A fiú, aki után nyomoztunk, halálos sebekben fetrengett. Pisztolya az agyagos földre esett, utolsó erejével még egy dupla pengéjű tőrt markolt. Ráparancsoltunk, hogy beszéljen, de szörcsögő röhögéséből ítélve tisztában volt az állapotával. Ronda látvány volt, mégis, legalább evilági. Saját tőrével kezdtem kínozni, hogy szólaljon már meg végre, de ezzel csak kivégeztem. Mint új tag, nyilván ő volt a legkevésbé fontos, a hátvédnek hagyott parasztáldozat. Elszedtük, ami nála volt, aztán további késedelem nélkül osontunk előre az elénk táruló alagútban. Nem jutottunk messzire, egy csapóajtó után a csatornarendszer következett. Nem lepődtünk meg túlzottan, halvány szagok már előre sejteni engedték. Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót, láttuk, hogy milyen jól álcázták a csatorna felől, sőt, szigetelése is van, egész tűrhető. Különben még feltűnést keltett volna a szag a kertben.
Szétnéztünk, és hirtelen fogalmunk se volt róla, merre indulhatnánk, de ekkor egy szélesebb járat irányból távoli, csobbanó hangokat hallottunk, megindultunk hát arrafelé. A gyomorforgató szagú lében gázolva azonban olyan zajt csaptunk, amitől nem hallottuk, merre menekülnek előlünk – sajnos volt néhány elágazás -, és le is maradtunk emiatt. Már épp fordultunk volna vissza, amikor hátunk mögül halk ajtónyitódás hallatszott, mire hasra vetettük magunkat a mocsokban. Meg se mertünk mozdulni, de aztán rájöttünk, hogy a hangok távolodnak, és rohanni kezdtünk visszafelé. Mire odaértünk, az álcázott ajtó tárva-nyitva állt, a hulla pedig eltűnt. Ha nem kellett volna csendben maradnom és figyelnem, biztos, hogy dührohamot kapok. Gyorsan – azért a kellő óvatosságot sem mellőzve – bevilágítottunk a másik két járatba, amerre elindulhattak. Sehol senki – mindez csak pár másodpercet vett igénybe.
Felsiettünk a kertbe, de senkit se láttunk. Egyszerűen fel nem foghattuk, hová tűntek, hiszen ha siettek, a csatornában mindenképp meghallottuk volna lépteik zaját, a kerti lyuk körül pedig akkora volt a viszonylag nyílt terep, hogy látnunk kellett volna őket, legalább a hátukat, ha távolról is. Különben is, egy hullát kellett cipelniük. A kertben nem találtunk másik lejáratot, hiába néztünk szét a közelben. Az esővíz, ha odafigyelt az ember, csak egy helyen áramlott gyanúsan, ezt viszont kizárólag a már ismert nyílás körül tapasztaltuk. A felszínről az összes fehér dolog eltűnt, a helyüket pedig máris eláztatta az eső, így fogalmunk se volt, hogyan nézhettek ki, mik lehettek. Csontok, kövek? Hiába kapartunk, rugdostunk meg néhány gyanús buckát, ellenségeink alapos munkát végeztek.
Ott álltunk a kertben csuromvizesen, pöcelétől bűzölögve. Mégis éreztük, most nem hagyhatjuk abba, hiszen ezek az akárkik máris elkezdték átmenekíteni a… a féltett titkaikat. Bementünk a házba, hogy legalább addig ne ázzunk, amíg megvizsgáljuk, mi volt a fiúnál. Közben persze éberen füleltünk, nem akartunk csapdába esni a falak között. A fiúnál semmi más nem volt a pisztolyon és a remekbeszabott tőrön kívül, csupán újabb vázlatok. Iratok se. A vázlatokat kezdtem tanulmányozni, és hangos örömkiáltás tört elő belőlem, amikor felfedeztem, hogy immár nem a múlt lenyomatainak papírra másolásával foglalkozott a fiú, hanem valós, vélhetőleg vele megtörtént eseményeket jelenített meg művészi fokon. Az első képen ő látható, amint a kertben hátrahőköl valami láthatatlan szörnyűség elől. A következő képen egy homályos vízió vagy álomkép, ahol egy furcsa alakú, hatalmas koponya tátja ki fűrészes fogakkal teli állkapcsát. Hátborzongató álom lehetett, annyi biztos. A sötét színekbe – fekete, sötétszürke, sötétkék – robbanó csontsárga és a háttér fáklyái közti kontraszt ellensúlyozta a körvonalak szétfolyását, és észrevettem, hogy izmaim megfeszülnek, még így ébren is, ahogy a képet nézem. Aztán a szoba látható, ahol én is jártam. A fiú magát rajzolta le, amint ott áll középen, arcán lázas, már-már beteges áhítattal. Kezeit előre és felfelé tárja ki, mintha viszonozná a falra festett szörnyeteg gesztusát, aminek feje nagyban hasonlít a második kép koponyájához. Egy újabb képen szélesre tárt rejtekajtó látható, mellette fekete csuklyás, magas alak áll, befelé invitáló kézmozdulattal. Csak úgy sütött a jelenetből az izgalom, az ismeretlen misztériumok utáni sóvárgás, a beteljesülő vágy előtti vibrálás. Megértettem tettei miértjét. Számára nem volt semmi, ami visszatartsa, ifjúi kíváncsisága pedig úgyse hagyta volna nyugodni. Ha ellenáll, az epekedés előbb-utóbb visszaterelte volna az örvény szélére. Nem menekülhetett, én mégsem sajnáltam, hogy megöltük – vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Visszatérve a képre: Az ajtó mögött áthatolhatatlan, mégsem üres sötétség. Olyannyira hatásosan ábrázolva, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Szívta magához az embert… Az utolsó kép nem volt kész, csupán arányok és helyzetek felvázolásának tűnt; valójában kissé el is mosódott, mivel ez a lap volt legkívül, és nedvessé vált még a ruha alatt is.
Ezek a rajzok már társamat is elborzasztották. Erősen lehunyta szemét, jobb kezével orrát szorította, aztán leült egy székre. Mint elmondta, a mozivásznon kívül most találkozott először a misztikummal, mivel nem hívő, és nem is hitt a természetfelettiben soha. Főleg az ábrázolás precizitása kavarta föl, hiszen a tartalmukból még nem lehetett egyértelműen sötét, ismeretlen erőkre következtetni. Ha az ember csökönyösen materialista, felfoghatta az egészet beavatási szertartásnak, a második képet pedig annak, ami: “egyszerű” álom.
Kidolgozottságuk azonban nyugtalanította, mert alátámasztotta azt, amiről szóltak. Percekig ült elgondolkodva, aztán lassan maga elé húzta a negyedik rajzot. Ha sok nem is látszott az ajtó környezetéből, de az legalább pontosan. Aztán a bejárat mögötti feketeségre bökött, és azt mondta, megkeressük.
El is indultunk, óvatosan jártuk végig a helyiségeket, bár ezektől nem sokat vártunk, hisz a képen jól látszott, hogy földes, köves falat kell keresnünk, ami nem nagyon lehetett más, csak a pince. Mégis azt hagytuk a végére, nem akartunk meglepetéseket a ház esetleges rejtett zugaiból. Végül elérkezett az idő, lementünk. Körbevilágítottuk a falakat, végigmentünk a folyosókon, de sehol nem találtunk semmit. Néhol hasonló falrészletek ötlöttek ugyan a szemünkbe, de mégsem ugyanolyanok. Mindenesetre alaposan szemügyre vettük a repedéseket, ám sehol sem találtunk rejtett átjáróra, álcázott mechanikára utaló jeleket. Végül, mikor már bizonyos volt a kudarcunk, veszett káromkodásban, szitkozódásban törtem ki, aminek az volt a lényege, hogy itt szinte minden megfoghatatlan, eltűnik, mintha nem is létezett volna sosem. Társam azzal nyugtatott, hogy azért vannak végre bizonyítékaink is, a tőr és a pisztoly. Azzal is próbálkozott, hogy talán a fiú megváltoztatta a képen az ajtó környezetét, mintegy óvintézkedésként. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz, hiszen azokat a rajzokat saját magának készítette, semmi oka nem volt hát efféle óvatoskodásra.
A legdühítőbb és egyben legfélelmetesebb az volt a pincében, hogy nagyon jól tudtuk, alattunk van az a valami, amit keresünk, pontosan alattunk, szinte tapinthatóan közel. Gondolkoztunk ásáson, de az sok időt vett volna igénybe, nekünk pedig sietnünk kellett. A robbantás szóba se jöhetett, érintetlen állapotban akartuk megtalálni azt, ami egyszerre vonzott és taszított, ami életünkre és elmém egyensúlyára tört.
Aztán eszünkbe jutott, hogy talán vissza kéne menni a csatornarendszerbe, mert egy lehetőséget nem vettünk számításba. Lehet, hogy ellenségeink az egyik csatornában bújtak meg a hullával, és azért nem hallottuk a lépteiket kísérő csobogást, mert mozdulatlanul álltak, mondjuk egy árnyékos beugróban. Persze, ha így is volt, már rég eltűntek, ezt mi is biztosra vettük. Mégis, legalább ellenőrizni akartuk, történhetett-e így, vagy törhetjük más megoldáson a fejünket. Mindketten jól tudtuk, mennyire fontosak ezek az apró részletek. A nyomozómunka tele van ilyesfajta szálelvarrással, sokszor ez tereli helyes mederbe a deduktív gondolatokat. Még egyszer leereszkedtünk a bűzbe. Mocskos patkányok, aprótól a macskányi nagyságig. Dögletes tetemszag, hányinger… Csak éppen alkalmas búvóhely nem nagyon. Hiszen mindkét másik járaton végigvillantottunk a zseblámpával, most pedig meggyőződhettünk róla, hogy beugró, éles kanyar vagy más rejtekhely egyikben sincs. Persze, mielőtt a zajosan távolodó csapat után vetettük magunkat, nem néztünk alaposabban körül. Nyugodtan megbújhatott valaki az egyik járatban, lámpáink hatósugarán túl, a falhoz lapulva, hogy aztán, mialatt mi eltávolodunk, halkan visszaosonjon a lejárathoz. Valahogy így történhetett, a nyitott ajtó is arra utalt, hogy a csatorna felől érkezve takarították el a holttestet. De hová vitték?
Elegünk volt a környezetből, úgy döntöttünk, visszamegyünk a pincébe, hátha kitalálunk valamit. Az eső – bár enyhébben – még mindig esett, a lejárat földes falán folyt a víz. Én mentem elől, és majd’ szívrohamot kaptam, amikor társam minden szó nélkül hátba vágott. Éppen elkezdtem volna levezetni rajta az összes bennem felgyülemlett feszültséget, de olyan diadalittas izgalmat láttam a szemében, hogy inkább hagytam beszélni. Vizes nyomaimra mutatott, aztán a falra. Először nem fogtam föl, de aztán rájöttem, mit akar. A falon lefolyó esőlé ellenére pár méteren belül már száraz volt a rövid összekötő járat talaja, az a sok víz valahol nyilván elszivárgott. Ez az izgalmak közepette nekem nem szúrt szemet, de még így se voltam biztos benne, hogy közelebb jutottunk. Ahogy azonban unszolására tovább néztem a víztől áztatott falat, rájöttem, hogy ugyanazt látom, amit a negyedik képen, csak simára mosott, nedves agyaggal a száraz helyén. Az a néhány kő pedig, ami látszott, ugyanott volt.
Boldog káromkodások közepette kezdtünk a kutatásba, de aztán elhallgattunk. Távolról, a ház alól mintha mély hörrenést hallottunk volna. Nem tűnt haragosnak, arra hasonlított, mikor egy állat – csak úgy magától, mert kedve tartja – felmordul. Nem szóltunk egymásnak egy szót sem, melyikünk mit gondol, mi lehet az. Ettől fogva néma csendben, de változatlan gyorsasággal kapartuk a falat. Nemsokára meg is találtam a nyitó mechanikát – ahogy az gondolom lenni szokott ilyenkor -, véletlenül. Már azt hittem, mindent megnyomtam, próbáltam elfordítani, és amikor egy lenyúló vastag gyökeret akartam kitépni, mert zavart, az nem engedett. Nem szoktam annyiban hagyni az ilyesmit, meg is rántottam teljes erőből, mire egymáson csúszó kövek jellegzetes hangja hallatszott – mint a malomköveké -, és lassan kinyílt az ajtó.
Mi persze már a falnak lapulva vártuk ezt, aztán hallgatóztunk egy darabig. Szívem vadul dobogott, és éreztem – immár teljes valóságában – az erőt, ami az ajtó felé húz. A gyomrom görcsbe szorult, a kezem pedig enyhén remegni kezdett – ez a ház bizony megtanított félni. Barátomra néztem, ő sokkal jobban festett, mint ahogy én nézhettem ki. Szemében a vadászat lángja égett, és az akarat, amivel feszültségét a célra koncentrálja. Kimondottan vérebre hasonlított, egy izmos, jól kiképzett példányra. Gyilkos vigyorra húzta száját, majd rám kacsintott, és elindult. Egymás mellett léptünk be az ismeretlenbe…
Itt most abbahagyom, már így is sok volt. Majd holnap.

6.

Óvatosan haladtunk, nagyon odafigyelve minden kis neszre, mozgásra. Nekem folyamatosan a hideg futkározott a hátamon, de ügyet se vetettem rá, hisz a falakon mászkáló pókok hiába voltak a szokásosnál is undorítóbbak, nem fenyegették az életünket – legalábbis őszintén reménykedtem benne. Hálójuk alig volt, és egy röpke pillanatra eszembe jutott, hogy akkor valószínűleg elég gyorsak és hatásos mérgűek a háló nélküli vadászathoz, de aztán elhessegettem ezeket a nemkívánatos gondolatokat.
Ahogy a ház alatti mélység felé közeledtünk – az alagút ugyanis egyértelműen lejtett -, egyre inkább éreztem, hogy a rettegés hullámainak epicentrumába tartunk. Hirtelen minden kíváncsiságot és bosszúvágyat elsöprő, elemi erővel hasítottak belém eddigi baljós élményeim, és megtorpantam. Társam rám nézett, én pedig elővettem a második vázlatot, és figyelmeztetően mutattam rá. A koponya gonoszul vigyorgott, de bajtársam jelét se mutatta félelemnek. Komolyan bólintott, aztán tovább indult. Zsebembe csúsztattam a lapot, aztán kényszerítettem magam, hogy kövessem. Pedig annyira taszított minden, sőt még halott barátom utolsó szavai is eszembe jutottak: “Törpék vagyunk, menekülj!”… Nem tehettem, ő se tette volna, soha.
Végül halvány derengésben feltűnt az alagút vége, ami kisvártatva kiderült, hogy egy tágas, magas csarnokba torkollik. Körben a falakon fáklyák világították be a teret, lángjuk táncolt a légáramlatban, amit minden bizonnyal szellőzőjáratok hoztak létre. A földre lökött holttesten kívül nem volt a teremben senki. Ezt nem is találtunk annyira meglepőnek, hiszen ha a fiú nem készít vázlatokat – nyilván titokban, szenvedélyének engedve, hiszen egy épeszű vezető se engedélyezett volna ilyesmit -, akkor talán sose jutunk le ide.
Most pedig elmondom, miket találtunk a teremben. Még így, tollal a kezemben is megborzongok, ahogy visszaemlékszem rá. Torz, ocsmány, nagyon hasonló, mindössze méretükben különböző koponyák tucatjai tárultak a szemünk elé. Nyilvánvalóan megegyeztek a képen és a titkos szoba falfestményén láthatókkal, de így, érintésnyi közelségben sokkal rémisztőbbek voltak. Először is, nyilvánvalóan ragadozó lényről volt szó, a fogazat egyértelműen erre vallott. Bestiális szemgödreivel, furcsa, agresszív állkapcsával pontosan beleillett abba a képbe, amit az ember elméje egy félelmetes szörnyetegről alkot verejtékes rémálmában hánykolódva. Féltem tőlük. Annál is inkább, mert a koponyák méretében óriási különbségek mutatkoztak. Volt köztük tenyérnyi és hatalmas egyaránt. Mekkora életkort élhet meg egy ilyen lény?! Kifejlett példányok koponyáit láttuk jóval a fejünk felett… Ugyanis minden koponya egy oszlopon nyugodott. Szépen megmunkált, olvashatatlan vésetekkel ellátott, sötét kőoszlopon. Nem volt nehéz rájönni, hogy a szörnyek egykori magasságáról árulkodnak a méretek. Ekkor már tudtuk, mit ábrázolt volna a fiú ötödik vázlatrajza, ha elkészül. Itt álltunk hát a sötét titok előtt, mert számunkra továbbra is az maradt. Honnan valók ezek a koponyák? Eldugott helyeken élt egykor a földön ez a faj? Vagy még ma is létezik? Hogy intelligens volt, annyi bizonyos, hiszen ruhát hordtak, ez a falfestményből egyértelműen kiderül. Az is, hogy kommunikálni képesek az emberrel, akiknek egy csoportja talán istenként tisztelte és még ma is tiszteli őket. Valóban azok? Azt pedig még a csontjaimban is éreztem, hogy könyörtelen, vérszomjas teremtményekről van szó.
A volt rendőr nem hitt a szemének. Szaggatott kérdések törtek elő belőle. Olyanok, amikre talán jobb nem is tudni a választ… Hol vannak, akik még élnek közülük? Hisz ez nyilvánvalóan egy temető… Mit kerestek odafönt, a buckák alatt? Talán régi nyughelyükről egy dicsőbb panteonba kívánta helyezni őket szolgáik szektája?… Hol vannak a csontvázak további darabjai? Vagy talán csak a koponya az igazán lényeges? Vajon miért? Talán ezekre vigyázni kell, mert még “jók” valamire?!… És legfőképp, mit esznek ezek?! Hiszen hús-vér lények…
Ekkor éreztük meg, hogy közeledik. Torkomban dobogott a szívem, fejünket jobbra-balra kapkodtuk, de nem láttuk sehol, csak azt tudtuk, hogy jön. Fegyvereink némi biztonságérzetet adtak, hiszen bármekkora legyen is a támadónk, fejére leadott lövéseink sikerrel kecsegtettek. Abban biztosak voltunk, hogy nem sebezhetetlenek, ugyanis a koponyák közt voltak sérültek is, és nyilván különböző életkorban elhunyt szörnyek maradványait láttuk, hiszen a fejméretek nagyban különböztek. Épp ezt magyaráztam hevesen társamnak, szemléltetésül egy aprócska, féloldalt bezúzott koponyát tartva szabad kezemben, amikor éreztem, hogy most már nincs tovább, és befogtam hisztérikusan rikácsoló számat.
Egyszer csak ott volt. Megjelent, pedig semerről sem érkezett. Hatalmas volt, magasabb, mint a legmagasabb oszlop, egy ki tudja hány évszázadot megélt szörny. Minden ruházat nélkül, csupasz, izmos alakban jelent meg. Szólt hozzánk, az elménken keresztül, és amit mondott, az a halálos ítéletünk volt. Pánikba estünk, kilőttük rá a tárat, de a golyók áthatoltak fényszerű testén, és a háta mögött csapódtak a falba. A lövések visszhangja elkeveredett rosszindulatú, gúnyos hörgésével, ami tulajdonképpen nem volt hallható, csak a mi agyunkban zengett fel, menekülésre kényszerítve görcsösen megfeszült tagjainkat. Csak a járat elejéig üldözött minket, de mi nem tudtuk abbahagyni a rohanást. Összevissza horzsoltuk magunkat, de följutottunk. Már épp örvendezni kezdtem, hogy túléltük a találkozást a temető őrével, de társamra pillantva elerőtlenedtem. Térdre rogyott, levegőért kapkodott, aztán elterült. Szólni nem tudott, csak pislogott rémülten, aztán végül kiüresedett a tekintete. A még mindig markomban szorongatott koponya némán, diadalmasan vigyorgott… A kórházban kiderült, hogy bátor fegyvertársammal szintén egy elpattant agyi ér végzett.
Akár eddig is tarthatna a történet. Véget érhetne a meghátrálásommal, néma zárkózottságommal, esetleges későbbi tébolyommal vagy egy újabb agyvérzéssel. Napokig hittem, hogy így lesz. Rettegő éber óráim és nyomasztó, koponyákkal zsúfolt rémálmaim egymásutánjából egy levél rángatott ki.
A ház jelenlegi tulajdonosa írta, az öreg, akinek válaszában már nem is reménykedtem. A rendezett, de nyugtalan betűkkel írt sorokból kitűnt, hogy a ház után leginkább egy fiatal, egyedülálló nő érdeklődik, aki már többször is komoly ajánlatott tett. A többi jelentkező között is akadtak érdekes figurák, többek közt egy elmeorvos, aztán egy közismert tudós, aki okkult kísérletekre adta a fejét. Ezek után határozott figyelmeztetések, aggodalmaskodó szavak következtek. Megismételte, amit már egyszer elmondott, hogy ő is kemény fejű volt egykor, de a házzal kapcsolatban csak baja származott ebből. Kérlelt, hagyjak fel a nyomozással, mert nem akar több vért a háza táján… Talán nem is sejtette az öreg, hogy a halál már régóta törzsvendég a birtokán.
Ekkor már két, szívemnek kedves ember elvesztéséért érezhettem részben felelősnek magam. Az idegösszeomlás szélén álltam, de végre volt egy listám, nevekkel és címekkel. Nem értesítettem a rendőrséget. Összeszedtem magam, altatókkal biztosítottam az álomtalan, fenevadaktól mentes álmot, többnyire úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. A leggyanúsabb alak ellenőrzésével kezdtem, és nemsokára elgondolkodtató eredményre jutottam. A gazdag, egyedülálló nő nem volt más, mint egy híres, sok földrészt bejárt vadász egyetlen lánya, csak éppen más nevet használt. A apáról pedig kiderült, hogy egyszer már a birtokában volt a ház, de eladta, amikor réges-rég világ körüli útra indult – ezen vált ismert trófeagyűjtővé.
Talán ekkor kezdett el motoszkálni bennem a gyanú, az érzés, amit a szakmámból ismertem. Történetesen, hogy végre nyomon vagyok, de talán az lenne a helyesebb megfogalmazás… Ezt nem tudom jól kifejezni. Amikor az ember még nem tud jóformán semmit, de érzi, hogy van rá esélye; amikor gyeplőt érez a kezében, bár egy nagyon vad lovon ül. Olyan, mintha valakinek a keze az ember vállán nyugodna. Talán azoké, akikért küzd. Nem tudom.
Az apró koponyát odaadtam egy biológusnak, akinek lelkére kötöttem a titoktartást. Szerfölött felizgatta az eset, de néhány nap múlva sikerült utolérnie, és amikor találkoztunk, közölte velem a megdöbbentő hírt. Vidáman adta elő, hogy milyen jól átvert engem valaki, amikor egy új fajról mesélt – ezt a történetet adtam ugyanis elő neki. Magán is nevetett, mert őt is megtévesztette a dolog, de a vizsgálat során kiderült, hogy egyszerű csalásról van szó. Egy primitív módszerrel – a meszet kivonva – rugalmassá tették egy közönséges macska koponyacsontját, majd – feltehetően egy direkt erre a célra készített váz segítségével – jelenlegi helyzetében rögzítették, utána pedig egy szintén nevetségesen egyszerű eljárással pótolták a merevséget biztosító mésztartalmat. Sápadtan hallgattam, és kezdtem felfogni, hogy egy alattomos elme mesterkedéseinek voltunk tudatlan áldozatai. Eldadogtam, hogy voltak sokkal nagyobb – mutattam is, mekkora – példányok, de erre pár pillanatnyi habozás után rávágta, hogy ez valószínűleg szintén az átejtés része, ugyanis a föld valamennyi macskaféléjének pontosan ugyanolyan a csontváza, mindössze a méret különbözik. Visszaadta az átformált koponyát, és amikor hitetlenkedő, összetört tekintetemet elkapta, megpróbált azzal vigasztalni, hogy ezen a területen meglehetősen sok a hamisítás, és nem én vagyok az első, aki bedőlt. Mikor azt kérdeztem, biztos-e mindez – bár legbelül már tudtam, hogy igen -, azt felelte, hogy ezt bármelyik, akár kezdő biológus meg fogja erősíteni.
Összeállt hát a kép. A híres vadász, aki feltehetően minden macskaféle trófeájával rendelkezett, csalásra adta a fejét. Be is csapott mindenkit, valószínűleg az összes szektatagot. Most már csak az volt a kérdés, hogy mire volt jó ez az egész. Fontos akart lenni? Főpapi hatalomra vágyott? Esetleg csak könyörtelen, vérengző játékot akart játszani a tudatlanok kárára…?
Lehet. De az is lehet, hogy egészen másról van szó. Lehetett jól megtervezett fényjáték a szörny, de lehetett más is. Valóság. Hittel életre keltett, materializált képzelet. A hazugság nyilvánvaló, de mire szolgált ez a grandiózus kivitelezés? Ez a részletekbe menően pontos, emberek halálát okozó komédia? Nem felejtem, amit láttam, hallottam. Nem lehet az összes furcsaságot könnyedén megmagyarázni.
Lehet, hogy egy őrült kísérlet, ami végül sikerült? Aminek ötlete ezek közt az átkos falak közt fogant? Egy csapat misztikum után sóvárgó ember, akiknek adtak valamit, amiben hihetnek, és a jelek szerint hittek is. A gondolatok fókuszált ereje, mint életerő, teremtő akarat… Az öreg vadász talán nem tett mást, mint fondorlatos cselvetéssel nagyítót tartott alattvalóinak gondolatai elé, és a gyújtópontban felizzott, legalábbis már érezhetően melegszik az élet lángja. Hátha a fénylény egyszercsak szilárd testet ölt! Hátha csak idő kérdése, és elég táplálékot kap a róla szóló hitből és előtör! Olyan lesz, amilyennek hiszik: Iszonyatos!! A szektában toborzás folyik, ez vitathatatlan. Akinek van érzéke az okkult iránt, azt megpróbálják behálózni. Mi szabhat határt a szörnyűségeknek, ha ez valóban igaz? Ha csak annyi kell, hogy néhányan higgyenek valamiben, és az idővel tényleg valóra válik?! Ügyes manipulátorok elővarázsolhatják mindazt a borzalmat, amit az emberi elme sötét oldala elképzel…?! Nem vagyok nagy bibliamagyarázó, de mintha hallottam volna valami olyasmit, hogy isten ott van jelen, ahol páran összegyűlnek az ő nevében. Lehet, hogy így születnek az istenek?! És nem utolsósorban: Milyen lehet akkor a Sátán…?
Nem tudom a választ, de meg fogom tudni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó, amire rájövök ebben az életben. Vissza fogok menni a csarnokba, és kiderítem, őrült gondolatok vagy a Nagy Titok része az, amit ide leírtam. A bosszú bevégeztetett, a lányt és apját agyonlőttem egy éjszakán, a tulajdon otthonukban – kettőért kettőt. A vén gazember még a halál küszöbén se akart elárulni semmit. Még azt sem, hová tűnt a férfi, akinek az ólomkatonája volt a mindene. Magamnak kell a dolgok végére járnom.

Utóirat:
Ezt a naplót szeretett családom számára írtam, hogy megtudják, mi történt velem, ha nem térnék vissza. Ha így alakulna sorsom, az még nem jelenti azt, hogy ijesztő feltételezéseim igazolásra találtak a mélyben; tűzharcban vagy sok más módon is bevégezhetem.
Ha viszont sikerrel járok, és kiderítem az igazságot, legyen az bármi, megsemmisítem ezt az irományt és lakatot teszek a számra. Elköltözök innen messze, és a családomnak szentelem az életem. Ezektől az emlékektől már sosem szabadulhatok, de a körülöttem élő emberek talán feloldhatják majd azt, ami a tudás velejárója: a félelmet.

A kiadó zárszava:
Ezt a kéziratot egy idős hölgy juttatta el hozzám. Már több kiadványunkat olvasta, ezért esett ránk a választása. Mindössze azzal a kikötéssel élt, hogy az író nevét és a napló keltezését nem hozhatjuk nyilvánosságra. Ennek eleget téve, az eredeti szöveget változatlan formában közöltük. Hitelességéért felelősséget nem vállalunk.

Peter Fenrirsson – főszerkesztő


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához