LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Jack Black olyan elemi erejű energiakitörés az elmúlt évek komikus- és karakterszínészeinek univerzumában, ami minden útjába akadó ellenállást elsodor – akár egy tökig páncélozott, pszichedelikus expresszvonat. A Rocksuliban garantáltan leolvasztja az agyakat, intravénásan adagolja a rock & roll életérzést, és ritkaságszámba menő, könnyed vígjátékot varázsol maga köré, amelyet meglepő módon nem csak az ő alakítása, de egy szokatlanul átgondolt forgatókönyv is jócskán a “nézhető” kategória fölé emel.

Pedig a történet kezdetben nem túl ígéretes: Dewey Finn igazi nagyvilági lúzer. Gitáros egy punnyadt, pancser rockbandában, a nagyoktól ellesett allűrökkel: tombolás a színpadon, 20 perces gitárszólók, tömegbe vetődés – utóbbit érdeklődés hiányában a padlót lefejelve fejezi be -, amivel csak a zenekarát égeti. A banda meg is unja a viselkedését és másnap ki is rúgják, ezért, valamint szobatársa erőszakos barátnőjének hatására kénytelen valódi megélhetési lehetőséget keríteni. Az első adandó alkalommal jelentkezik is szobatársa nevében helyettesítő tanárnak egy pedigrés, puccos elit iskolába.

Egy másik vígjátékban ezen a ponton – kb. a film 20. percében – kapcsolna robotpilótára a forgatókönyv, és következnének az idióta, egyre fokozódó helyzetkomikumok, melyek biztosan mutatnak a Nagy Lebukás irányába, ami után a Lelkifröccs, Az Erkölcsi Fordulat és a Nagy Finálé következik, s közben újrahasznosított, humortalan poénok röpködnének. A Rocksuli ellenben csak ekkor kezdi megmutatni igazi arcát.

Bár Dewey bemutatkozásként füstöt okádó furgonban érkezik, a karót nyelt igazgatónőtől (Joan Cusack) rögtön a pénz felől érdeklődik, majd felajánlja, hogy akár veréssel is, de rendet tart az osztályban, majd nem tudja felírni “saját” nevét a táblára, és tanítás címén lógást hirdet meg, a film bölcsen nem ezekre a poénokra játszik. Dewey okosan lavírozik és álcázza hozzá nem értését a külvilág előtt, koncentrálhatunk tehát egy igazi történetre: véletlenül meghallja, amint a gyerekek (egy osztályra való tízéves úrikölyök) klasszikus zenét játszanak zeneórán. Dewey-nak őrült ötlete támad, amit eszelőssége ellenére neki elhiszünk, pedig alig fél órája ismerjük: rockbandát farag az osztályból, kárpótlásul, amiért kidobták saját zenekarából, sőt, felkészíti, valamint benevezi őket egy rádióállomás rockzenekar-válogatására.

Dewey számára a rock életérzés, a szíve is ennek ritmusára ver, és lehet, hogy élete nagy részében leginkább egy borostás, hiperaktív krumplira emlékeztet, hisz a rock megváltó erejében és szociális érzéketlensége ellenére egyáltalán nem hülye. Nem érzelmi-erkölcsi fejlődésen esik át a gyerekek hatására, valamint a gyerekekkel sem a Holt költők társasága rockopera változatát adják elő. A humor fő forrása a filmben az, ahogyan a gyerekek megismerkednek Dewey-val és a rock ’n’ roll-lal, ahogy beszélnek róla, amit tanulnak belőle, ahogyan megtanulják és megtapasztalják. De elsősorban azt, hogy a stílus legalább annyit számít a rockzenében, mint a zenetudás és a jó dalszöveg. A szólógitáros és énekes természetesen Dewey maga, tehetségük alapján válogatja hangszerekhez a srácokat, basszgitárosnak egy csellón játszó kislányt választ (ugyanaz a hangszer, csak oldalra kell dönteni és pengetni), vokalistának három jó hangú lányt választ, a többieknek kiosztja a munkaköröket: világosító, biztonsági team, jelmeztervező, menedzser, groupie-k (nem prostik, inkább afféle pom-pom görlök, magyarázza később), logisztikai felelős kerekedik a kölykökből, és nekilátnak a próbáknak.

Jack Black energikus, lehengerlő alakítása végképp meggyőzheti a nézőt, hogy a Pop, csajok, satöbbivel berobbanó énekes-komikus (kétszemélyes zenekara, a Tenacious D filmes karrierjének köszönhetően máris hatalmas népszerűségnek örvend) nem csak harsány és irritáló, de roppant tehetséges is. Alakításának ereje az egész filmet elvitte volna a hátán, ha egy összetákolt forgatókönyvet kellett volna egyszemélyes performanszával megmentenie, de bármilyen nagy fordulatszámon pörögjön is, nem játssza túl Mike White forgatókönyvíró, ex-szomszéd saját tapasztalatán alapuló, egyenesen Blackre öntött forgatókönyvét. Ahogyan Dewey Finn karakterét és a gyerekeket eltalálta, Joan Cusack kiválasztása az igazgatónő szerepére szintén telitalálat. A gyerekek nem előregyártott elemekből felépített, szokásos kis pisisek – szájalnak, bizonytalanok -, Dewey egy-két lelkifröccse inkább forradalmi lelkesítő beszéd a rock hatalmáról.

Richard Linklater rendezőnek már nem volt más dolga, mint fölvenni a ritmust, amit a történet és számos remek rock klasszikus diktált (az idősebb generációk számára rengeteg sokatmondó utalással fűszerezve), jó érzékkel megkomponálni a Rocksuli “albumát”, és bár a film végére – más forgatókönyv feleennyi ideig sem bírta volna – a szülők és az iskola elúszik a mesebeli valószerűtlenség világába, addigra már mindent elsöpört a megváltó Rock and Roll, és a gyerekek AC/DC-t nyomnak az őrjöngő tömegnek.
(Nálunk, hál’ Istennek NEM korhatáros. Hét éves kortól bárkinek melegen ajánlott.)

School of Rock; 2003.
gyártó: Paramount
forgalmazó: UIP Dunafilm
bemutató: 2004. március 24.
rendezte: Richard Linklater
forgatókönyv: Mike White
fényképezte: Rogier Stoffers
zene: Rock & Roll
108 percszereplők:
Dewey Finn — Jack Black
Ms. Mullins — Joan Cusack
Ned Schneebly — Mike White
Summer — Miranda Cosgrove
Patty — Sarah Silverman
Zack — Joey Gaydos
Freddy — Kevin Clark
Tomika — Maryam Hassan


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához