LFG.HU

juhaszviktor
hírekCimkek

Robert Gillingford, az ifjú nemes csak egy kellemes estélyre számított, hiszen azért érkezett San Eliseo városába, hogy feleséget szerezzen magának. Találkozik is egy lánnyal, de Isabel Cochas nem egészen az a jól nevelt hölgy, mint akit elképzelt magának. Mire észbe kap, máris belebonyolódik egy különös haláleset rejtélyébe, nyakig merül a déli alvilág mocsarába, titokzatos üldözők elől menekül a napsütötte narancsligetekben és sötét sikátorokban, végül pedig útra kel, hogy egy furcsa társaság tagjaként legendás tengereken keresse a Hét Város Szigetét…

A Keserű áramlatokon az első regény, amely a 7tenger szerepjáték világán játszódik. Lapjain megelevenedik Théa sokszínű birodalma, a kalandorok és felfedezők, misztikus romok és fényűző paloták, párbajhősök és kalózok világa.

Megjelenés: április közepe
Kiadó: Deltavision

Részlet:

Prológus

Alkonyatkor hirtelen ősz lett. Igazi ősz. Vékony hártyaként ereszkedett a hegyvidékre, és első látásra ugyan semmi sem változott, valójában minden átalakult. Szürkébbre fakította az égboltot, barnábbra mázolta a fák leveleit, és bánatos, hideg szelet lehelt a magányos várkastélyra.
Ritka alkalom volt ez, az átmenet kurta pillanata, amikor váratlanul láthatóvá válik az emberek lehelete a levegőben, szorosabbra csavarják maguk körül a köpönyegeket, vagy forró, illatos innivalókra gondolnak, meg a kandallójuk előtti kényelmes zugra.
Ha a vár lakói még éltek volna, biztosan így tesznek. De már nem éltek.
Maga kastély nem volt nagy. Mindössze néhány lőréses épület tapadt a meredély szélén emelt vaskos lakótoronyhoz. Ezt homokszínű kövekből építették, és nem sok tartotta vissza attól, hogy omladozva zuhanjon a mögötte tátongó szakadékba. A hegyoldalon keskeny, kacskaringós ösvény kígyózott a kapuerődítményig, mintha valamelyik óvatlan látogató zsebéből lefejtődött gombolyag lenne, amire rácsapták a vasalt ajtószárnyakat.
Csend volt, de nem kényelmetlen, fojtogató némaság. Az istállóban lovak prüszköltek, a karámban tyúkok motoztak. Tehén bőgött hosszan, panaszosan. Fecskék táncoltak az eresz alatt. Csak a lárma hiányzott, mintha a vár népe dolgát feledve együttesen elvonult volna valahová, egy távoli helyre.
Bizonyos értelemben ez igaz is volt. Mármint ha valaki hisz a Próféták tanításaiban.
Az emberek helyett maradtak a neszek és a szagok. A boltozatos konyhában hamvadó tűz utolsó sistergése, az ablaktáblák nyikorgása a folyosókon, egy rosszul elzárt boroshordó csapjának csöpögése a pincében. A hálószobákban motozó huzat levendula illatát elegyítette a baldachinéval. A lakomateremben édeskés szag terjengett, talán vér.

A torony legfelső emeletén, ami elnyelte a csigalépcső utolsó fokait, polírozott fa illatozott. Az alkonyat utolsó fénysugarai rézholmikon csillantak. A Sierra del Hierro csúcsai felől érkező szél búgása színtelen, kitartó zümmögéssel keveredett. Olyan hang volt ez, mint amikor valaki órákon át pengeti egy kasztilliai gitár elhangolt húrjait, mintha egyetlen fals hangot fújogatna órákon át egy furulyán. Olyan hang, ami idővel őrületbe kerget bárkit, aki sokáig hallgatja.
A magas férfi, aki csak úgy zümmögött magában, fekete selyeminget és bársony térdnadrágot hordott; az utóbbit beletűrte magas szárú bőrcsizmájába, fejébe puha anyagból készült kalapot nyomott, enyhén őszülő haját copfban viselte. Az oldalán lógó tőrkard láttán bármelyik vívómesternek elakadt volna a szava. Méla undor ült az arcán.
Szobormereven állt ott, csak a tekintete vándorolt végig a terem berendezésén, lassan, megfontoltan, mint hernyó az almán. Az egyik sarokból, a kampóra akasztott függőágytól indult, és a szemközti sarok felé tartott, hogy ott megpihenjen három kitömött papagájon.
A szoba három falába szokatlan módon kerek ablakokat vágtak. Középről káprázatos kilátás nyílott a környező tájra. A torony mögött, mint megannyi cakkos élű penge, a Sierra del Hierro hófödte csúcsai magasodtak, kétoldalt alacsonyabb, csenevész erdőkkel borított hegyek húzódtak észak és dél felé. Északra, nem túl messze innen, kis falu kapaszkodott a sziklákba, egy hegyi legelőn birkanyáj kolompolt. A lépcsőfeljáróval szemben magasodó fal azonban egyetlen nagy ablak volt, párkányként kiugró, léckeretek közé illesztett üvegtáblákból összeállított fülke. Innen nyílt igazán csodálatos látvány: a mélyben kúpokká gömbölyödtek a hegyes sziklák, aztán megrohanta, elborította őket a zöldessárga növényzet, míg a messzeségben az összes kiszögellést szépen lassan magába nem nyelte, el nem majszolta a végtelenbe nyúló aranysárga föveny, azon túl pedig a szikrázó, kékeszöld tenger, a La Boca del Cielo, az Ég Szája.

Különös szoba volt ez. Ha a látogató egy pillanatra elfeledte, hogy valójában a Sierra del Hierro előhegységének egyik fennsíkján áll, egy vártorony legmagasabb emeletén, akár azt is hihette volna, hogy egy tengerjáró hajó parancsnoki kabinjában van. A falakat faburkolat fedte, akárcsak a padlót, nyikorgó, kellemes illatú deszkák, a festményeken gőgös galeonok vonultak tengeri csatába, a vaskos asztalt pedig térképek tekercsei borították – csupa kusza vonallal, számmal és színes pacával tarkított papírlap, útmutató azokhoz a messzi-messzi helyekhez, ahol fűszerek illatától súlyos a levegő, szemet bántóan kék a tenger és idegen állatok rikoltoznak a fülledt éjszakában.
A hümmögő férfi pillantása megpihent az asztalon. Figyelemre sem méltatta a kalamárist, a körzőket vagy a különböző vonalzókat, a tekintete térképek között kutatott. Aztán megmozdult, fürgén az asztalhoz lépett, és kirántotta az egyik nehéz, rézveretes fiókot.
A zörgő papiroson pihenő ládikó lapos volt és széles, fényes kapcsok csillogtak a faragott minták között – sellők öleltek tengerészeket, hajók szántották a csupafog szörnyekkel benépesített hullámokat -, egy rézlapocskán cikornyás betűk sorakoztak: Greybeard.
Kapcsok kattantak, és a férfi felnyitotta a ládikót. Sokáig állt ott, abbahagyta a zümmögést. Bólintott, aztán megfordult és lement a lépcsőn.
A kihalt várudvaron valaki kiáltott. Fecskék rebbentek fel a bástyák csipkéiről. Az odalent várakozó alak röptük csapongó mintáját bámulta. Sovány arcán hűvös félmosoly ült, a kezét dörzsölgette. Tekintete nyugodt volt és figyelmes. Egy fülkében kuporogva sandított kifelé, mint aki attól tart, hogy a nyakába szakad a szürkülő ég.
Ajtó nyikordult, léptek koppantak a köveken. A férfi le sem vette a tekintetét a madarakról, amik kusza táncot lejtettek a pikkelyes torony felett.
- Hét fecske, mint Szent Brendanus legendájában – mondta rekedt hangon, hátra sem nézve. – Hét, mint a Lame Enflammée katedrális tiltott tornyainak a száma. Nézd, milyen alakzatban repülnek, mint ahogy a vörös karavellák hajóznak Ecklenburg elzárt képein. Világos, nem? Megint itt lihegünk a sarkában.
- Ezzel az átkozott fecskéid nélkül is tökéletesen tisztában voltam – mondta a fekete ruhás férfi. Amikor nem zümmögött, zengő, mély hangon beszélt. – Ugyanaz a módszer, ugyanazok a nyomok. Tudod, mit vittek el odafentről?
- Mit? – kérdezte a fecskéket figyelő alak, aki sovány volt és furcsán görnyedt, mint ahogy az iniciálék görbülnek a kódexekben.
A fekete ruhás megmondta neki. A sovány biccentett, mint aki pontosan erre számított.
- Szóval itt volt – mondta unottan. – Ennyi évtizeden át.
- Mindvégig szem előtt – felelte a másik bosszúsan. – De most már mindegy. – Aztán hallgattak egy sort.
- Theusra! – mondta végül a sovány alak felélénkülve. – Újabb darabkára bukkantunk a tervéből. Be tudjuk illeszteni a többi közé?
- És ha nincsen terve? – kérdezte a társa. – Vagy több is akad a kelleténél?
- Mindig van egy terv – mondta a sovány -, amit úgyis végig felmondanak neked, mielőtt megölnének. Ebben olyan biztos lehetsz, mint abban, hogy a folyóba zuhant hintóban soha nincsen holttest, vagy…
- Jól van – szakította félbe a fekete ruhás -, azt azonban még mindig nem tudjuk, még most sem, mi lehet a terv lényege.
- Sok halott – mondta a másik közönyösen. – Tornyok és barlangok, meg számok és minták, csupa-csupa vér. Láttam álmomban. De őszintén, számít ez?
- Nekem egyre kevésbé – sóhajtotta a fekete ruhás. – De ez a feladatunk. Ha már új nyomra bukkantunk…
- Egy nyom hűlt helyére – suttogta a sovány. Nem mosolygott, és volt a hangjában valami kellemetlen, valami sunyi.
- Nem lényeges – mondta a másik türelmetlenül. – Ez mindent megváltoztat. Gondold végig most, mi történt tavaly: az öreg bíboros halála, vagy a tűz a fekete kolostorban… Minden egybevág, minden. – Az arcáról hirtelen eltűnt a felvillanó, izgatott mosoly. – Ellenben sietnünk kell, mert megint le vagyunk maradva – tette hozzá elgondolkodva -, újfent csak egy lépéssel, de…
- Egy lépés – mondta a sovány -, egyetlen, mint a beavatásunk végén, ahol…
- Hallgass már! – mondta a fekete ruhás. – Menjünk inkább. Itt már nincsen több dolgunk.
Sarkon fordult, és lassú léptekkel elindult a torony felé. Gondterhelt ember benyomását keltette, akinek mélységesen elege van az egészből.
- Hová? – kérdezte a sovány, aki fél szemmel még mindig a fecskeraj váltakozó mintáit figyelte. Egyre türelmetlenebbül neszeztek az állatok. A gazdáikra vártak, akik soha többé nem etetik már meg őket. Türelmetlenül csaholt egy megláncolt kutya.
- Több lehetőségünk van – mondta a fekete ruhás. – Te visszamész Altamirába az egyszerűbb úton, és tájékoztatsz mindenkit. Én északra látogatok, a régi irattárba, és megkeresem az akkori jegyzőkönyveket. Talán akadnak fogódzók. Példának okáért felkeresheti a leszármazottakat. Vagy a lepecsételt helyszíneket… Igen, szemmel kell tartanunk mindegyiket.
- Szerintem nem megy sehová – mondta a másik. – Túl sok a fény.
- Személyesen biztosan nem, azt lefogadom – mordult fel a fekete ruhás. – De majd küld valakit. Ezen a terven legalább tucatnyian dolgoznak neki, erre mérget vehetsz.
- Még mindig arról a tervről beszélsz, amit nem ismerünk?
- Amiről csak sejtéseink vannak – helyesbített a társa. – És amitől a hideg futkározik a hátamon.
A pinceajtó az udvari kút mellett nyílt a szürke falban.
- Most nézd ezt meg – mondta a fekete ruhás undorodva. Kinyitotta az ajtót.
A pincében sötét volt, de az udvarról a nyitott ajtón keresztül vörhenyes alkonyi fény szivárgott befelé, nyúlósan, mint a nyál. Ebben a megvilágításban még torzabb látványt nyújtottak a fal mellé felsorakoztatott tetemek. Alabárdosok és íjászok, szobalányok és komornyikok, istállófiúk és szakácsok hevertek takaros sorokban, fej fej mellett, mintha véres ruhákba öltöztetett porcelánbabák lennének egy hercegkisasszony polcán.
- Az átkozott rendmániája fogja egyszer a vesztébe sodorni – mondta a fekete ruhás férfi, amikor leért a lépcsőn. – Alig várom. Felfordul a gyomrom, érted? Undorodom ettől a feladattól, gyűlölöm, hogy a sötétben tapogatózunk, és Theusra, néha kedvem lenne…
Nyikordulva becsapódott az ajtó, és hirtelen nem volt más, csak a sötétség és a szagok, a pincebogarak a fal tövében, a halottak meg ők, és a sovány férfi hangja, testetlenül, mintha azonnal elnyelték volna az árnyékok.
- Kedved lenne? – kérdezte lágy, behízelgő hangon. – Mihez lenne kedved? Abbahagyni? Feladni? Elbújni? Magamra hagyni?
A másik nem felelt. Mécses lángja lobbant. Gyenge fény simította végig a halottak arcát. Hallgattak azok is, meg a pincebogarak is. Talán csak a pókok neszeztek egyedül.
- Figyellek egy ideje, testvér – súgta a sovány valahonnan a fénykör mögül. – Bizonytalan vagy. Kapkodsz. Egyetlen lökés, és kibillensz, nem? Megtörsz, elfutsz, elárulsz? Csalódtál?
A lágy, suttogó hang mintha távolodott volna.
- Nem mehetsz te sehova. Árnyékként követlek, tudod? Árnyékként, érted? – És a kuncogása kellemetlen volt, mint egy zsémbes vénasszony kárálása.
- Három nap múlva, a szokott helyen – mondta a másik fáradtan és erőtlenül. A mécsest letette egy polcra, majd felballagott a lépcsőn, és kilépett az udvarra. Az ajtó csattanása után egy ideig még hallatszott a gyenge kuncogás, aztán csend lett megint, vérszagú csend, és hosszú-hosszú napokig nem is zavarta meg semmi, míg a végén nyikordulva nem nyílt az ajtó. Emberek jöttek a faluból, egyszerű parasztok, akik fövegeiket gyűrögették, Theushoz fohászkodtak, a Légiót emlegették, és nem találtak odalent semmi mást, csak a szép rendben felsorakoztatott holttest-babákat.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához