LFG.HU

Beholder
hírekCimkek

A résháború negyedik évében járunk. A hírek szerint mostanság a leghevesebb csatákat Crydee környékén vívják, ami azt jelenti, hogy az egyetlen hely, ahová Kethol, Pirojil és Durine, a három zsoldos biztosan nem megy, az Crydee. Kethol minden bizonnyal ismét fog találni valakit, akinek szüksége van három erős férfira, méghozzá olyanokra, akik tudják, hogy a kardjuk melyik felével vágjanak, és melyikkel vajazzák a kenyerüket, Pirojil pedig ismét elintézi majd, hogy a fizetség másfélszer több legyen, mint amit az illető eredetileg kiadni szándékozott. Durine-nak nincs más dolga, csak megölni, akit kell. És ez neki tökéletesen megfelelt így.
Ők hárman egész életükben mások csatáit vívták, az utóbbi négy évben azonban főleg tsuranikat, bogarakat és manókat öltek. Ám úgy tűnik, egyelőre elfogytak a tsuranik, a bogarak és a manók. A felajánlott néhány hónapnyi kaszárnyaszolgálat igazán üdítő változatosságot jelentene a véres csaták után, így örömmel elfogadják. Ám hamarosan könnyűnek tűnő feladatot kapnak: egy nemeshölgyre és a férjére kell vigyázniuk, és gondoskodni róla, hogy mindketten biztonságban megérkezzenek LaMutba. A dolgok azonban sohasem olyan egyszerűek, mint amilyennek kezdetben tűnnek.

A könyvről részletesebben: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=4624


Részlet a könyvből:

Sötét, viharos éjszaka volt.
Amit Durine nem is bánt.
Nem mintha Killian istennő, az időjárás úrnője, megkérdezte volna a véleményét. Ahogy a többi isten sem, sőt, ami azt illeti, még a halandók közül sem sokan.
A húsz év alatt, amit felesküdött katonaként és zsoldosként végigharcolt – no meg a múlt ködébe vesző korábbi esztendőkben, amikor még nem vett kardot és íjat a kezébe -, kevés olyan felelős pozícióban levő ember akadt, aki kikérte volna Durine véleményét, mielőtt meghozta a döntését. Ám Durine ezt sem bánta. A katonalétben az a legjobb, hogy az ember azokra az apró, ámde fontos döntésekre koncentrálhat, hogy például hová illessze a kardja hegyét, a komoly, nehéz döntéseket pedig mások hozzák meg helyette.
Akárhogy is, tiltakozni nem lett volna semmi értelme; a siránkozástól nem fog melegebben fújni a szél, a zúgolódás nem állítja meg a zuhogó havasesőt, az átkozódás pedig nem segít leolvasztani az egyre nehezebb vitorlavászon köpönyegére tapadó havat, miközben félig megvakulva tör előre a sáros úton.
Sár.
Úgy tűnt, a sár ugyanúgy hozzátartozik LaMuthoz, mint a só a halhoz.
Durine azonban ezt sem bánta. Az, hogy ebben a félig megfagyott latyakban botladozik előre, része volt az üzletnek. És legalább most csak ez az ócska latyak csúszkált a talpa alatt, nem pedig az a borzalmas sár, amivé a haldoklók vére és ürüléke hígítja a csatatér talaját. Annak a sárnak a látványától, és főleg a szagától még Durine gyomra is felfordult, és a maga idejében sajnos jóval többet látott belőle a kelleténél.
Amit Durine bánt, az a hideg volt. Ez az átkozott, enyhülni nem akaró hideg. A lábujjai már nem érezték a fájdalmat, ami nem jó jel.
A helybéliek már az “olvadásról” beszéltek, ami szerintük most, a téli napforduló után már bármelyik nap megkezdődhet. Durine hunyorogva nézte az arcába csapódó ónos esőt, és némán megállapította, hogy különös egy olvadás az ilyen. Számára ez a szó egész mást jelent. Itt túl sok ilyen félig fagyott ocsmány csapadék hull az égből ahhoz, hogy normális vagy akár abnormális olvadásnak lehessen nevezni. Igaz, a mostani vihar előtt három teljes napig kristálytiszta volt az ég, a levegő azonban nem változott: még mindig átkozottul nedves, és átkozottul hideg volt.
Talán a harchoz is túl hideg?
Hát igen, a bogarak és a tsuranik számára talán igen. És ez jó dolog. Durine és társai tsuranik, manók és bogarak ellen harcoltak itt fenn északon, ám most úgy tűnik, elfogytak a megölésre váró tsuranik, manók és bogarak – legalábbis itt a környéken. Legfőbb ideje, hogy megkapják a fizetségüket, és amint komolyan megindul az olvadás, szedjék a sátorfájukat.
Ez a néhány hónapnyi kaszárnyaszolgálat tulajdonképp egész jó volt. Durine úgy vélte, most, hogy a városba zárta őket a hó, jobban járnak a kaszárnyaszolgálattal, mintha hetente egyszer megkapnák a zsoldjukat, aztán saját zsebből kellene fizetniük a szállásért és az ellátásért. Természetesen a tökéletes megoldás az lett volna, ha a gróf állja minden költségüket, persze a sört és a nőket kivéve – ezt is csak azért tette hozzá, mert úgy vélte, még a csavaros eszű Pirojil is képtelen lenne rávenni a számvivőtisztet, hogy fizesse ki helyettük az italt és a szajhákat -, aztán amikor megkezdődik az olvadás, egészben kifizeti a járandóságukat. Durine és két társa azon nyomban nyeregbe pattanna, és elindulna délnek, Ylith felé, hogy ott hajóra szálljanak, és elvitorlázzanak valami melegebb éghajlatra.
A gondolattól a latyak és a hideg ellenére is szinte teljesen felvidult.
A hírek szerint mostanság a leghevesebb csatákat Crydee környékén vívják, ami azt jelenti, hogy az egyetlen hely, ahová ők hárman biztosan nem mennek, az Crydee. Ha minden igaz, a Melanie kalózhajó tavasszal fut be Ylithbe. Tövis kapitányra lehet számítani, ha az embernek sietős az útja, és elég tisztességes ahhoz, hogy ne próbáljon álmukban végezni velük. Az káros az ember egészségére, ahogy azt Tövis elődje is tapasztalhatta, amikor Pirojil a jobb veséjébe vágta a tőrét, miközben az egykori kapitány karddal a kezében a sötét alak fölé hajolt, akit az alvó Durine-nak vélt. Mivel Tövis Durine és két társa gyanakvó természetének köszönhette a kapitányságát, Durine úgy gondolta, térítésmentesen is hajlandó lesz őket elszállítani.
Igen ám, de hová?
Durine-nak azonban emiatt sem fájt a feje. Hadd rágódjon ezen Kethol és Pirojil. Kethol minden bizonnyal ismét fog találni valakit, akinek szüksége van három erős férfira, méghozzá olyanokra, akik tudják, hogy a kardjuk melyik felével vágjanak, és melyikkel vajazzák a kenyerüket, Pirojil pedig ismét elintézi majd, hogy a fizetség másfélszer több legyen, mint amit az illető eredetileg kiadni szándékozott. Durine-nak nincs más dolga, csak megölni, akit kell.
És neki tökéletesen megfelelt így.
Ám amíg meg nem törik a jég, egyetlen úton hagyhatják csak el Yabont: gyalogolnak, lovagolnak vagy szekéren zötykölődnek a szárazföldön Krondorba. Csupán egyetlen más lehetőség volt: északnak indulni, ahol újabb harcok várnak rájuk. Az utóbbi időben azonban elég sokat kerestek, és ha végre kézhez is kapják a járandóságukat, akkor a köpenyük úgy ki lesz bélelve arannyal, az erszényük pedig ezüsttel, hogy harchoz egy darabig egyiküknek sem fog fűlni a foga.
Elég volt.
Ezen az állomáshelyen újabb hegekkel gazdagította amúgy is tekintélyes sebhelygyűjteményét. Bal kezén egy hiányzó ujjperc emlékeztette rá, hogy egy alkalommal, amikor épp egy bogarat küldött a másvilágra a lándzsájával, nem húzta vissza elég gyorsan a kezét. Kissé elszomorította a gondolat, hogy már soha nem fog lanton játszani. Nem mintha valaha is megpróbálta volna, ám mindig dédelgette a gondolatot, hogy egy nap majd nekiáll, és megtanul muzsikálni. Csonka ujja, és a combja belső oldalán virító hosszú, vörös seb minden lépésnél eszébe juttatták, hogy már nem olyan fiatal és fürge, mint régen.
Az is igaz ugyan, hogy Durine sohasem volt igazán fiatal. De legalább erős volt. Türelmesen várni fog. Hadd teljenek a napok, miközben ő jelentéktelen feladatokkal üti el az időt. Hamarosan megkezdődik az olvadás, a hajó befut a kikötőbe, és ő a többiekkel együtt itt hagyja ezt a latyakos porfészket. Valami meleg helyre mennek – talán Saladorba, ahol a nők és a fuvallatok forrók és lágyak, a hideg sör príma és olcsó, és olyan szabadon folyik, mint a genny egy felfakadó fekélyből. Ha az utolsó aranyukat is elverték, elvitorláznak majd valamelyik Keleti Királyságba. Ott kellemes, barátságos kis háborúkat vívnak. Arrafelé a helybéliek mindig is megbecsülték a jó mesterembereket, akik tudják, hogyan kell gyorsan és hatékonyan elintézni egy szomszédot. Ráadásul jól fizetnek, noha nem olyan jól, mint LaMut grófja. Ám Durine a Keleti Királyságokban való zsoldoslét legkellemesebb vonásának azt tartotta, hogy ott nincsenek bogarak. Ez talán még annál is nagyobb előny, mint az, hogy ott soha nincs ilyen dermesztő hideg.
Vagy ha igazán melegre vágynak, visszamehetnek az Álmok Völgyébe, és jó pénzt kereshetnek azzal, hogy Sutherland nagyúr zászlaja alatt kesh kutyaharcosokat és renegátokat kaszabolnak.
Nem, döntött Durine egy pillanattal később, az Álmok Völgye semmivel sem jobb a fagyos, mégis latyakos LaMutnál, bármennyire is úgy tűnik most ezen a dermesztően hideg és nyomorúságos éjszakán. Amikor legutóbb arra jártak, a melegtől majdnem ugyanolyan nyomorultul érezte magát, mint most a hidegtől.
Miért nem akad senki, aki egy szép, balzsamos levegőjű tengerparton kezdene háborúskodni?
Valamivel arrébb fénypászmák szűrődtek ki a Törött Fog fogadó ajtajának résein. Durine számára ez a halvány ragyogás volt az útjelző és a vezető, ami némi melegséget ígért, és valamit, ami legalább emlékeztetett meleg ételre, valamint embereket, akik közel állnak hozzá; annyira közel, amennyire egy zsoldos közel engedhet magához valakit.
Ez elég is volt Durine-nak.
Egyelőre.
Felbotladozott a latyakos utcáról a fatornácra, ahonnan a fogadó bejárata nyílt.
Odafent egy apró előtető alatt szorosan a köpenyébe burkolózva két férfi állt.
- A fegyvermester látni akar.
Egyikőjük hátravetette a köpenyét, mintha így Durine a sötétség ellenére is láthatná a tabardjára hímzett farkasfejet, amelyről tudta, hogy ott kell lennie.
Lebuktak.
A halottak kifosztásáért a legtöbb bűntetthez hasonlóan halálbüntetés járt (ami ha a gróf aznap bal lábbal kelt fel, azonnali akasztást jelentett, ha nem, végkimerülést vagy lassú éhhalált, hisz a hegyi kőfejtőkben letöltendő húsz év kényszermunkát nagyon kevesen élték túl), bár Durine személy szerint soha semmi kivetnivalót nem talált a dologban, hisz egy halott katonának már semmi szüksége nincs az erszényében lapuló néhány szánalmas érmére, vagy a köpenyére. Durine és két barátja azonban nem csak néhány érmét hordott magával: egy kisebb vagyon volt elrejtve a ruházatukban – titkos zsebekbe varrva a zubbonyuk bélésében, köpenyük szegélyében, valamint a fehérneműjük alatt lapuló erszényben. Minden egyes érmét kiszárított marhabőrbe csomagoltak, hogy ne csilingeljen. Egy nemesembernek könnyű dolga volt, berakhatta a vagyonát egy kincsesládába vagy egy vastag falakkal védett földalatti kincstárba, és felbérelhetett bármennyi fegyverest, hogy őrizzék. Egy kereskedő megtehette, hogy olyan portékába fekteti a pénzét, amit nem könnyű elemelni. Egy varázsló nyugodtan szem előtt hagyhatta mindenét, hisz szinte biztosra vehette, hogy azt a tolvajt, akit a józan esze és saját érdeke nem tart vissza a próbálkozástól, a varázslatai el tudják és el is fogják űzni – Durine nemrég látott egy embert, aki egyszer megpróbálta kifosztani egy alvó mágus tanyáját.
Pontosabban valakit, aki egykor ember volt…
Egy zsoldos azonban vagy magával cipelte a teljes vagyonát, vagy nyomban elköltötte, és Durine nem tudott volna kielégítő magyarázatot adni arra, hogy honnan van az a rengeteg pénz, ami egy alapos motozás során biztosan előkerülne a ruházatából.
Egy nemesember egyszerűen elsétált volna a két férfi mellett, akik nem mertek volna az útjába állni, Durine azonban nem volt nemes. Ráadásul igen kevés olyan ember akadt, akit ilyen veszélyes közelségben készséggel széles háta mögé engedett volna, és ez a sötétben álldogáló két szürke alak valószínűleg nem tartozott közéjük.
Egy vagy kettő? Nem pont így akart meghalni, de ha kell, hát legyen. Bár korábban is sokszor előfordult, hogy két emberrel kellett egyidőben megküzdenie, és mindig túlélte.
Eddig.
Egyébként is túl hideg, nedves és nyomorult ez a mai nap ahhoz, hogy kedve legyen élni.
Úgy tett, mintha megbotlott volna a durván legyalult deszkákon, és közben jobb kezével benyúlt a köpenye alá, hogy megmarkolja a legközelebbi kését. Végül is arra, hogy a kardját előhúzza, biztosan nem fognak neki időt hagyni.
A mozdulatra mindkét férfi hátrébb lépett.
- Várj… – szólalt meg az egyik.
- Nyugi, cimbora! – mondta a másik, és kezét tenyérrel előre, a béke félre nem érthető jelével kinyújtotta. – A fegyvermester azt mondta, hogy csak beszélni akar veled – folytatta. – Túl hideg és komor éjszaka ez a halálra, és ez rám ugyanúgy vonatkozik, mint rád.
- És amilyen nagydarab, valószínűleg mindkettőnkre szükség lenne, hogy legyűrjük, ha magától nem jönne velünk – dörmögte az első.
Durine felhorkant, ám a véleményét szokás szerint megtartotta magának. Valószínűleg többre lenne szükség, mint ez a két fickó. Az a másik kettő is kellene, akik épp most léptek ki a sötétből Durine háta mögött, és akiket neki nem lett volna szabad észrevennie.
Ám a hencegés ismét olyasmi, amit inkább másokra hagy.
- Menjünk! – mondta. – Idekint nagyon hideg van.
Kiegyenesedett. A kezét azonban továbbra is a tőr közelében tartotta. Szükség esetére.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.