LFG.HU

Lipták László
novella

Csak kevesen maradtunk, akik hisznek a legendákban.
Valamikor régen, tán évezredekkel ezelőtt, mikor a Főnix elhagyott bennünket, sokan tettek esküt arra, hogy küzdeni fognak. Küzdeni a dekadencia ellen, hogy lemoshassák a sötétség mocskát a civilizációnk romjairól. Férfiak, nők, hívők és pogányok, mindenki, aki megértette a büntetésünk mibenlétét, legyen bár ember, elf, törpe, gnóm, ork, troll vagy goblin…

Csalfa hiúságokban éltünk korokon át, mikor azt hittük: a Főnix örökké velünk marad, hogy szolgáljon minket, hogy kusza hatalomvágyunkat kiteljesítse, midőn túl akarunk majd nőni mindazon, amire egykor rendeltettünk. És a rettegés korában, mikor tűztestű őrzőnk elhagyott minket, a világ romba dőlt, hogy minden amit felépítettünk, a káosznak és entrópiának adja át a helyét. A Birodalom soha nem látott káoszba süllyedt, mindent anarchia, rettegés és gyűlölet vett körül. Országok, városok, vallások és kultúrák tűntek el, nem maradt más a helyükön, csak dúlás, barbarizmus és félelem. Egyedül maradtunk a kétségeinkkel, és fogadkoztunk, hogy ismét méltóvá válunk a Főnix testére.

A világszakadás előtt a sziget maga volt az éden, de a pusztulás kataklizmái darabokra szaggatták a dúsan termő földeket és az árnyas ligeteket. Torz lények hordái árasztották el a vad hódításba kezdett mocsarak és sivatagok területeit, olyanok, amik eddig a tiszta fényben nem élhettek meg. A nap aranyló korongja sápadt-színre váltott, és hol hidegen, hol természetellenes forrósággal ontotta sugarait. A világ rendje végleg felborult, s mi csak reménykedhettünk, hogy a halált éneklő természet nem kebelez be végleg bennünket, egy új, utánunk következő életnek adva inkább esélyt.

A bűnünk az volt, hogy nem értettük meg a Főnix lényegét. Nem értettük a születés és pusztulás örökös körforgását, a körülöttünk lévő élet értékét s az igazi kincset, amit értelemnek hívnak. Arra használtuk a hatalmunkat, hogy elpusztítsunk mindent, ami nem a saját arcunkat formázza, hogy felemésszük saját magunkat a testetlen hatalomvágyban, örök életet és dicsőséget szerezzünk egy önnön lényünkre formált, idealista álmokból kreált panteonban. Istent játszottunk, pedig minden hatalmunk forrása a Főnix volt. A Főnix, aki a mágia ezüst szálait szőtte a földekbe, hogy varázshatalmunkkal jobbá tehessük életünket, és magunk formálhassuk a realitás szabályait. Most pedig magunkra maradtunk minden elkeseredettségünkkel, amit korokon át halmoztunk fel.
Egyetlen esélyünk maradt, amit a teremtő tűz meghagyott…

Magával vitte a föld testét erekként behálózó mágiát, kiszakította az egykor édenként virágzó földekben szunnyadó erőt, felszabdalta a sziget testét, és eltemette az értelem csillogó ragyogását. S bár mostanra már csak halvány önmagunk maradtunk, az utolsó esélyt, a hitünket meghagyta.

Mi pedig felépítettünk egy új civilizációt, a szigetekre szakadt anyaföldet újra termővé tettük, ismét városokat építettünk, hogy leküzdjük a sötétség enyész-karmait. Különálló világok és kultúrák nőttek ki a semmiből. De ismét hibáztunk…
Mikor már néhányunk újra kezdte érezni az aranyló hatalmat a testében, kitört a háború.
A háború véresebb volt minden eddiginél, százezrek haltak meg néhányunk hagymázas dicsőségéért. A semmiből kaput nyitó Istenek hatalmat adtak hozzá. Nem olyat, mint amilyet a Főnix testéből meríthettünk, csupán gyenge hatalom-ereket, kiporciózott könyöradományokat, melyekkel idegen, felsőbb erők ölebeivé degradáltuk magunkat. Nem volt türelmünk és állhatatosságunk megvárni, kiérdemelni szülőanyánk visszatértét. Nyilvánvalóvá vált: az átok megmaradt. Már nem elégszünk meg a mindennél kevesebbel. A fajok soviniszta dicshimnuszokkal vonultak egymás ellen, hogy porig rombolják egymás földjeit, a királyok, főpapok habzó szájjal uszítottak minket egymásnak.
Csak kevesen maradtunk, akik hisznek a legendákban. Egy apró, víz alatti sziget belsejében élünk, és egész életünket az igaz út keresésének szenteltük. Nem maradt semmink, amivel megállíthattuk volna az értelmetlen harcot, csupán az eltökéltségünk, hogy megtaláljuk a Főnixhez visszavezető utat. Erre szenteltük az életünket. Férfiak, nők, hívők és pogányok, mindenki, aki megértette a büntetésünk mibenlétét, legyen bár ember, elf, törpe, gnóm, ork, troll vagy goblin…

Ma megmozdult a föld. Csak itt érezhettük, ennek az apró víz alatti szigetnek a belsejében. Egy tűz testű madár rebbent át rajtunk, és itt hagyta az egyik lángtollát. Tudni fogjuk, hogy miként éljünk vele. A minket teremtő Egyetlen Igaz Hatalommal.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához