LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek

“- Ön szerint mi okozza a világ problémáit:
az emberek tudatlansága, vagy az érdeklődés hiánya?
- Nem tudom és nem is érdekel!”
(Vicc)

Anno Domini 1212, valahol a szivárványon túl

A páncélos lovag lassan poroszkált a füves síkságon – gyorsabb ügetésre nem is lett volna képes, hiszen hátasa így is alig bírta el a súlyát. A ló vékony, fehér szőrrel borított lábai minden lépésnél felkavarták a port, és néha egy-egy kavicsot rúgtak arrébb. A ritkás fű között néhány apró, kék harangvirág dalolta a tavaszt, de az állat sorra letaposta őket. Ló és lovasa egyaránt fáradt volt már – főleg a ló -, pedig az igazi kaland még jóval előttük állt.
Loo-Ser Nowan lovag majd’ egy órával ezelőtt indult el Savaria szép városából erre a szent küldetésre. A király csak ezt a rozzant gebét adta neki, de ő tudta, hogy már nem kell sokáig kibírnia vele: orra előtt, a síkság végén ott magasodott úticélja, a hegy.
A hegy, ahová egy kék szempár és egy mosoly miatt merészkedett.
A hegy, amelyben a gonosz sárkány lakott.
A lovagnak melege volt, és már egyre jobban sajnálta, hogy elvállalta a feladatot. Te marha, mibe keveredtél!, korholta magát. Milyen boldogan élt, mielőtt elolvasta azt a felhívást! Loo-Ser a középnemességhez tartozott; volt egy kis franchise-rendszerű kovácsműhely-hálózata. Tegnap, kora délután épp a kocsmába igyekezett, amikor észrevett egy új hirdetést az ajtóra szegezve:

Az a bátor hős, aki képes megölni a tengerparti hegyekben lakozó sárkányt,
megkapja a királylány kezét és a fele királyságot!

- üvöltött a felirat. Loo-nak több se kellett: mátkája nem volt éppen, és az üzlet se ment olyan jól, mint néhány éve, így hát elhatározta: kap az alkalmon. Legott meg is fordult, és a kocsma helyett a királyi kastélyba sietett jelentkezni.
Ó, bár ne tette volna! Reggel óta már vagy ezerszer elátkozta magában azt a napot. De ha már itt van, végigcsinálja: bármennyire is melege van, és bármennyire is remeg alatta a ló.
A kapuőrök rögtön beengedték, amint előadta jövetele célját. A nagyteremben személyesen a királyi pár fogadta őt. A kovács meghajolt a kettős trónus előtt, s közben borzongással vegyes kíváncsisággal sandított a királyné felé. Azok a szemek!…
A király felesége, Beatrice külhonból származott, a Déli Sivatagokból. Állítólag különös szokásokat hozott onnan, melyeket meg akart honosítani új hazájában is. Például szándékában állt bevezetni a nyolc óra munkát – az eddigi tizenhat helyett -, valamint rá akarta venni az embereket, hogy késsel-villával egyenek. Ennek bevezetése már a kastélyon belül is akadályokba ütközött, mivel az udvartartás szerint normális ember nem eszik szerszámmal az asztalnál. Akárhogy is, a királyné az ötleteivel egyre több ellenlábast szerzett magának: a pletykák szerint az egyik bán egy egész összeesküvést szervez ellene.
A kovács zavara csak fokozódott, amikor bevezették a terembe a királylányt. Hosszú, szőke haja és karcsú testalkata volt. Gyönyörű, fehérje nélküli csupa kék szemeit az anyjától örökölte: a színén nincs miért csodálkozni, az csak azért volt ilyen, mert ők kékvérűek voltak. Loo remélte, hogy a frigy által maga is a szupergazdagok közé kerül… De persze nem csak a pénz vonzotta: amikor a lányra nézett, valami rögtön mocorogni kezdett a szíve táján, és… és valamivel lejjebb is, de hát ez érthető, hiszen a királylány valóban szép volt. Amikor rámosolygott, a kovács úgy érezte, hét darab hétfejű sárkánnyal is képes lenne megküzdeni érte. Az ilyen szuggesztív mosolyokra is csak a nők képesek.
Nők! Az ember a halálba is ellovagol értük. Loo-Ser már bánta, hogy milyen hülye volt. Amint a hegy felé tartva gondolataiba merült, jobbról két alakot vett észre, és ez visszarántotta őt a jelenbe.
A két furcsa figura a tengerparti dombok felől jött. Az egyik – amelyik elöl ment – nyakig sáros volt, de láthatóan boldog. Mögötte egy leplekbe öltözött szaracén lépkedett, és fejcsóválva követte urát.
Szaracénok! Még van pofájuk ide jönni a keresztes háborúk idején! Loo néma gyűlölettel figyelte a hátsó férfit. Évekkel ezelőtt – még a századfordulót megelőzően – maga is találkozott egy ilyennel. Éjszaka volt, és ő fáradtan sétált hazafelé, amikor az egyik sikátorból egy nagydarab, fekete fickó lépett elé. Tarkopasz volt, és drága bőrruhákban feszített, szemeit pedig olyasféle fekete izé takarta, amilyet a vakok viselnek. Valószínűleg jó sok máktejet ihatott, mert mindenféle hülyeséget beszélt.
Először valami olyasmiről hadovált, hogy egy Alice nevű lány beleesett valami Platón nevű fickónak a barlangjába, aki ott éppen nyulat sütött… vagy mi?! Loo egy mukkot nem értett az egészből, de keze már a kardja felé araszolt. Aztán az ürge azt akarta neki bemesélni, hogy valójában nem 1199 a dátum, hanem 2199 környéke, de pontosan persze ő sem tudja. Végül elővett egy piros és egy kék bogyót. Ott, a félhomályban úgy látszott, mint egy szem cseresznye, meg egy bodza vagy kékszőlő – ám Loo ekkor már gyanakodott, hogy valamivel keményebb anyagokról lehet szó. A fickó biztatta, hogy vegyen egyet, mert csak így ismerheti meg az igazi életet. Loo-Ser-nek ekkor felforrt az agyvize.
- Ezzel akarsz engem megetetni? – förmedt rá, és egy suhintással levágta a nyomorultat. Alávaló drogdílerek, füstölgött magában. Ők teszik sötétté ezt a szép kort.
Azóta nem bízott a feketékben. Sőt: az eset után elhatározta, hogy részt vesz a keresztes háborúban. Jelentkezett, de lúdtalpa miatt végül nem vették fel a seregbe. Elkeseredésében a munkába temette magát: felfuttatta kovácsműhelyét, majd kiadta bérbe, és újabbakat alapított: így lassanként kialakult a hálózata. Közben megnősült, majd elvált, ahogy az már lenni szokott. Gyermeke nem született. Viszonylag boldogan élt, de titokban mindig vágyott a kalandra, és a bizonyításra: hogy megmutassa, tud ő harcolni is, ha kell. Ezért is örült annyira, amikor meglátta azt az ajtóra szegezett hirdetést.
Hát, most megkapta a kalandot. A nap egyre forróbban tűzött, ahogy feljebb ment az égen; a férfi a vastag páncélruha és a vödörszerű fémsisak alatt úgy izzadt, mint a ló. Verejtéke összegyűlt a fémcsizmában, és minden lépésnél meglöttyent. Bizonyára jobban örült volna egy cirkoruhának a nehéz páncél helyett, ám abból egy darab sem létezett az egész királyságban. A királyné elhozta ugyan a ruha terveit a Déli Sivatagokból, de az udvari varázslók ezek láttán is csak a fejüket vakarták – még a nyolcadik szintűek is. Senki sem tudta elkészíteni a sivatagi őslakók hagyományos öltözékét.
De térjünk vissza a tegnaphoz. Miután a királyi családdal beszélt, az orvosok vették kezelésbe. Megmérték a súlyát, és elismerően hümmögtek. Loo várta, mikor tesztelik a harci képességeit is, de ilyen vizsgálat nem volt. Sebaj, gondolta, az talán később lesz. Az orvosok végül hazaküldték azzal, hogy majd értesítik. Sok a jelentkező – magyarázták -, és nekik a legjobbat kell kiválasztaniuk közülük.
A kovács tehát elhagyta a kastélyt – de, mivel úgy gondolta, nem árt megszoknia a fényűzést, a kocsma helyett a városi színház felé vette az irányt.
A Cthulhu és Júlia című romantikus drámát adták; Loo már hallott róla valamennyit, ezért úgy döntött, megnézi. A szerelmi jelenethez állítólag huszonöt vödör zöld műnyálkát használtak fel: ezt mindenképpen látni akarta. A darab végül nem nyerte el a tetszését: a harmadik felvonás végén már komoly küzdelmet folytatott azért, hogy ne lássa viszont az ebédjét.
Ám ekkor üzenetet kapott: egy postagalamb érkezett hozzá nagy szárnycsapkodással, és leszállt a bársonyszék karfájára. Loo gyorsan leoldotta lábáról a csomagot, aztán ingerülten elhessegette a madarat: a színházban nem szerették a postagalambokat, mert mindig burukkoltak egyet, amikor üzenetet hoztak.
Loo összehúzódott a székben, és kitekergette az apró pergament. Ez állt rajta:

GRATULÁLUNK, ÖN NYERT!
Midőn a reg bíbor sebet vág a hajnalba,
Kérjük, fáradjon a királyi kastélyba!

Ez azzz!, ujjongott magában a kovács. Ez aztán a gyors elbírálás. Rögtön fel is állt, és otthagyta a színdarabot: amúgy se lett volna gyomra a végkifejlethez. Hazament, evett, és jól kialudta magát.
Másnap már kora hajnalban elindult otthonról – és, mivel jókedve volt, úgy döntött, útbaejti a tavat is. Szeretett oda járni, de munkája miatt nemigen volt rá ideje. Most igen: megállt a parton és gyönyörködve nézte a kelő nap vöröses fényeit. A levegő csípős volt még, de a tó feletti pára lassan oszladozni kezdett.
A vízben egyszer csak észrevett egy kék csónakban ülő fiatalembert, aki szomorúan sóhajtozva bámulta a tóparti vendéglőt. Biztosan éhes, gondolta Loo részvéttel, de nincs egy vasa sem. Szegény ördög! Hamarosan sarkon fordult, és folytatta útját a kastély felé.
A kék csónakban ülő férfi belenyúlt a vízbe, és ujjaival lassan gereblyézni kezdte ide-oda.
Loo-Sert ismét egyből beengedték a kapun. Odabent már csak a királlyal beszélt négyszemközt. Tyrion törpe volt ugyan, és sánta is, de jól vágott az esze. Még egyszer ismertette a feladatot, majd elmondta, hogy száz és száz hős indult már el, hogy megölje a sárkányt, de egy sem tért vissza közülük. Loo már ekkor érezte, hogy gáz lesz, de azért elvállalta a megbízást. Tyrion, hogy döntésében megerősítse, egy tarsoly ezüstöt adott neki előleg gyanánt.
Az udvari fegyvermestertől kapott egy teljes páncélzatot meg egy kardot, aztán választottak neki egy fehér lovat az istállóból. Utolsó mozzanatként pedig gyorsított eljárással lovaggá ütötték – hiszen az mégsem járja, hogy egy szimpla kovácsmester menjen a sárkány elejibe! Mindennek meg kell adni a módját.
Végül csigák és csörlők segítségével felemelték a nyeregbe, aztán útjára bocsátották. Loo-Ser Nowan dobogó szívvel hagyta el a kastélyt, és végre elindult élete nagy kalandjára.
Azonban nem tudta pontosan, merre kell mennie. Az oké, hogy tengerpart meg hegyek, de mégis hol? A hegység óriási, így a sárkány bárhol fészkelhet. Gondolta, majd útbaigazítást kér valakitől.
Már a városon kívül lovagolt, amikor észrevett egy feketébe öltözött alakot az út szélén. A magas, vékony testalkatú férfi a jobb kezét szemellenzőként használva, meredten kémlelte a szántóföldeket. Biztosan ő is szántóvető, tippelt Loo, bár amikor közelebb ért, felfedezte, hogy a fickó bal karja csonka, derekáról pedig kard lóg. Vállat vont, és újkeletű lovagisága miatt érzett felsőbbrendűsége teljes tudatában ekként szólította meg a férfit:
- Hé, paraszt, melyik út megyen a sárkány barlangjához?
Az alak erre megperdült, és ugyanezzel a mozdulattal elő is rántotta kardját, A penge villámló félkörívet írt le, és megállt Loo-Ser páncélruhás torkánál. A lovag nyelt egyet.
- Hogy merészelsz engem parasztnak nevezni? – suttogta felindultan az idegen. Ő volt a legjobb – ezt nagyon jól tudta. A hatásos kardelővonási mozdulatot ezerszer is elgyakorolta már kolostorbeli magányában, a tükör előtt. Egy sehonnai teljes páncélzatú lovag egyszerűen nem volt ellenfél a számára.
- Mit… mit… mit akarsz tőlem? – dadogott Loo-Ser. – Kérlek, ne ölj meg, fontos küldetésben járok!
Az idegen zordul elmosolyodott: – Ne félj, kutya, meghagyom nyomorult életedet – azt a szütyőt viszont ideadhatnád…
Suhintott egyet, és az ezüsttel teli tarsoly csörrenve landolt a földön. A lovag felhördült:
- Azt személyesen a király adta nekem! Nem veheted el!
A férfi szeme ekkor teljesen elsötétedett, és ezzel egy időben valami gyanús szag kezdett terjengeni körülötte. A lovag megrémült, mert már sejtette, kivel állhat szemben.
- Már értem: te valami garabonciás-féle vagy, ugye? – kérdezte erőltetett vigyorral, abban a reményben, hogy talán sikerül lenyugtatnia ezt a dühöngő őrültet. Ám az csak még idegesebb lett:
- Ne merészelj engem azonos kontextusban említeni holmi “garabonciásokkal”! – mennydörögte elváltozott hangon. – Én mágus vagyok, te tuskó, méghozzá a legnagyobb! Most pedig hordd el magad innét, vagy egy szavammal sült csirkét csinálok belőled! Adj hálát az istenednek, amiért ilyen kegyes vagyok hozzád!
Loo magában valóban hálát rebegett, és eliszkolt, már amennyire lova bírta az iramot.

Ez úgy fertályórája történt; Loo azóta nem találkozott senkivel, csak ment, izzadt, emlékezett és folyamatosan átkozta magát a hülyeségéért. Ezt a szívást! A király odaküldi, hogy ölje meg a szörnyet – ezzel az egy szál karddal. Normális ez? Na, és ha páncélruhája van? Vajon mennyit ér a sárkány tüzes lehelete ellen? Loo már látta is lelki szemeivel, ahogy lángok csapkodják a vörösen izzó páncélt, melyben ő sikoltozva sül meg elevenen. Megborzongott. Dezertálnia kellene, tudta – de hát nem vitte volna rá a lélek. Amit férfiember megígér, azt be is tartja. És különben is: ha sikerrel jár, övé lesz a csodaszép szemű királylány, meg a fele királyság – ami ugye rengeteg pénzt jelent. De mennyi esélye van a győzelemre? Vagy egyáltalán: az életben maradásra? Úgy vélte, nem sok, és ettől ismét megborzongott. Mégsem kéne tehát odamennie: amúgy is fáradt, álmos, éhes, szomjas, melege van, és semmi kedve nincs az egészhez. Szökjön meg? Akkor viszont egész életében bujkálhat, és a kovácsműhely-hálózatot is elfelejtheti – hiszen a kastélyban felírták az adatait, és mindenki tudja, hová indult. Errr… A lovag már remegett és a szája szélét harapdálta: egyre idegesebb lett, ahogy a kognitív disszonancia sötét Maelström-örvényében önmagával küzdött. Menni vagy nem menni? az itt a kérdés. Legésszerűbbnek az látszott, ha továbbmegy, aztán majd elválik, mi lesz. Eképp döntött hát. A feloldatlan ellentét miatt azonban nagy adag düh képződött benne, és hogy ezt levezesse, továbbra is a kormányt szidta – ahogy az már lenni szokott: Az a tetves kis sánta patkány! Az a rühes rókafattya! Képes volt ilyen feladatot adni?! Tudta ugyan, hogy ő jelentkezett, de ezt most nem vette figyelembe.
Hirtelen megpillantott a hegyen egy sötéten ásító barlangszájat, amely talán épp a sárkányt rejtette. A francba! Tehetetlen dühében a fogait csikorgatta. De csak ment tovább. Gondolta, megnézi azt a barlangot, és ha nincs ott a szörny (adná az ég!), akkor visszafordul, mondván: ő megpróbálta. Majd bemeséli a királynak, hogy bejárta az egész hegységet a szörny után kutatva. Ez az, így jó lesz. A terv új reményt adott neki, de azért nem mondhatni, hogy vidáman folytatta útját.
Néhány fenyőfát elhagyva végre megérkezett a hegy lábához. Lova ezt a pillanatot választotta, hogy egy elhaló nyihogással összerogyjon alatta.
- Sa… Sanyiiiiii!! – kapálózott Loo-Ser Nowan, de nem volt megállás: a ló összeroskadt, és ő csörömpölve zuhant a talajra. Elterült, mint egy felfordított bogár, és csak nagy nehézségek árán tudott ismét feltápászkodni.
A fehér ló az oldalán feküdt a ritkás füvön, nyelve a földig lógott, miközben lihegett; dombnyi oldala emelkedett-süllyedt minden lélegzetvételénél. Úgy tetszett, jó darabig ott fog heverni. A lovag megvetően nézte: még hogy mindig állva alszanak.
Egy sóhajjal a hegy felé fordult. A hatalmas sziklatömb fenyegetően tornyosult fölé. Olyan volt, mintha szürke kődarabokat szórtak volna egymásra; felül csúcsban végződött, az alatt pedig nem sokkal ott lehetett a barlang, bár ebből a szögből nem látszott. Jó hosszú út lesz, annyi bizonyos. A lovag összeszorította a fogait: idáig eljött, és még hegyet is másszon? Morcosan elindult fölfelé.
Egy sziklaerkélyre érve megpihent. Leült a sziklafal tövébe, és levette vödörszerű sisakját. Haja ázott csatakokban tapadt homlokára. Beletúrt, majd végigsimított gondosan ápolt körszakállán. Vágyakozva gondolt rá, milyen jó volna most szalonnázni, meg inni egy jó hideg sört. Aztán a tájat kémlelte. Még alacsonyan volt, ezért a fenyőfák eltakartak előle mindent. Tudta, hogy ha majd magasabbra ér, a várost is látni fogja.
Balról egyszer csak mozgásra lett figyelmes. Egy szürke köpönyeges vénembert látott, aki a földet vizslatva lépdelt ide-oda a meredélyen; időnként lehajolt, és egy-egy követ felemelve bekukkantott alájuk. Hát ez meg mit keres?, csodálkozott Loo. Az öregnek hosszú, ősz szakálla és csúcsos süvege volt: pont úgy nézett ki, mint az udvari varázslók. A harcosban még élénken élt a kellemetlen affér azzal a fekete mágussal, ennek ellenére nem bírta ki, hogy ne szólítsa meg a férfit:
- Hé, öregapám!
Az alak megfordult, arcán látszott a meghökkenés.
- Jöjjön ide! – integetett Loo a karjával: nem volt kedve neki feltápászkodni. Az öreg odajött hozzá.
- Adjon isten! – köszönt a lovag. – Bocsássa meg, hogy nem állok föl, de hát nehéz ez a fránya páncél, és már fáradt vagyok rendesen.
- Semmi baj, fiam – nyugtatta a szakállas, és leguggolt mellé. – Mi szél hozott erre a zord hegyre? Csak nem a sárkány?…
- De igen – bólintott a harcos. – Meg kell ölnöm.
Az öreg elmosolyodott. – Ó, azt sokan próbálták már. – Ujjával felfelé bökött: – Kicsivel feljebb megtalálod majd a maradványaikat.
Loo-Ser gyomra összeszorult.
- Tudtam… – Felemelte a fejét. – Ezek szerint az az a barlang? Biztos, hogy abban lakik a…?
- Biztos – bólogatott az öreg.
- A francba! – Csapott egyet a levegőbe, majd inkább témát váltott: – De maga mit keres itt? Úgy értem, az előbb úgy láttam, keres valamit.
- Jól láttad, fiam: egy gyűrűt keresek Úgy sejtem, valahol itt lehet a hegyekben.
- Egy gyűrűt? Itt? Miért nem megy inkább a városba; ott annyi aranyműves van, mint a nyű. Készíttethetne egyet, ahelyett, hogy itt…
- Nem, nem, ez különleges gyűrű – vágott közbe a varázsló -; csak egy van belőle. Meg kell találnom, mielőtt rossz kezekbe kerül.
- Hát, maga tudja… – vont vállat a lovag. – Na, de azt hiszem, most már ideje tovább indulnom.
Nyögve feltornázta magát álló helyzetbe, és a szakállasra nézett: – Nem akar velem jönni? – kérdezte, fejével a barlang felé intve.
- Nem, nem, fiam, nem megyek veled: barátaimmal már évekkel ezelőtt kifosztottuk a sárkány barlangját, szóval ott biztosan nincs a gyűrű.
- Nem azért kérdezem! Arra gondoltam, segíthetne nekem a sárkány megölésében. Maga varázsló, nem?
- De. Csakhogy a varázserőmet nem használom gyilkolásra. Sajnálom, fiam, de ezt egyedül kell végigcsinálnod.
- Hát jó… Akkor sok szerencsét a kereséshez.
- Neked is sok szerencsét, fiam – bólintott a vénember. – És vigasztaljon az a tudat, hogy a mesehősöknek mindig sikerül, amit most te tervezel.
A varázsló ezzel visszament a köveihez, Loo pedig feltette sisakját és tovább kapaszkodott fölfelé. Igen, gondolta közben, a mesékben mindig minden összejön – csakhogy ez a valóság, apám! Szikláról sziklára lépett, a kezeivel is segítve a mászást. Kardja minduntalan neki-nekicsattant a köveknek. Sisakjában alig látott, és a légzés is nehezére esett.
Egyszer csak egy törött kard akadt a kezébe. Szétnézve további fegyver- és páncélmaradványokat látott. Koponyák vagy leszakadt testrészek azonban sehol: csak rozsdás, törött fémdarabok. Talált egy mellvértet, melyet a jelek szerint egyszerűen kettészakítottak, mint egy húsos falevelet. A szakadás mentén látszott, hogy jó fél centi vastag volt a páncél. Loo a sisak alatt a homlokát ráncolta: hát igen, ez tényleg szívás. Ledobta a fémhulladékot, és görcsölő gyomorral járkálni kezdett a meredek hegyoldalon, hátha talál valami használhatót.
Szerencsére talált is egy hatalmas pallost, ami egészben volt. Megörült neki. Ez jó lesz, gondolta; ez biztosan beszakítja a szörny koponyáját. Próbaképpen suhintott vele néhányat, de a fegyver súlya majdnem elsodorta. Tökéletes. Le is csatolta hitvány kardját, és a többi ócskavas közé dobta. A király csak ezt a rohadt fogpiszkálót volt képes adni. De ő majd megmutatja!
A pallost – mivel hüvelye nem volt – bal kezébe fogta, úgy, hogy a pengéje lógott lefelé; így kapaszkodott tovább a hegyen. Négykézláb mászott; úgy nézett ki, mint egy nagy acélbéka; alig bírta el a saját súlyát. Haragja közben egyre erősödött, ahogy gondolatai visszaszálltak a kastélyba. “Menj el a barlanghoz”, mondták. “Öld meg a sárkányt”, mondták. Hah! Mintha az olyan egyszerű lenne! Mintha az a sárkány egy szemtelen légy volna, amit az ember egyszerűen lecsap egy összecsavart pergamennel! Azok az átkozottak: képesek ideküldeni egy ócska karddal meg egy dögnehéz, nyikorgó páncélruhával a szörnyeteg ellen! Mindez pedig egy ostoba, kékszemű tyúk miatt, aki mást se tud, mint vigyorogni – de soha egy kalapácsot nem fogott a kezébe, üllőt meg talán nem is látott. De ő is megkapja ám a magáét! Menjünk csak tovább, nem érdekel, megölöm azt az izét, aztán hazamegyek, letépem a ruhát a csajról, és alaposan meg…-
Megcsúszott fémcsizmás lába egy kövön, és ő majdnem legurult a hegyoldalon. Ijedten megkapaszkodott – sikerült megtartania pallosát -, majd háttal nekitámaszkodott a hegynek, és lihegve megpihent.
Szemei elé tárult a mélyben fekvő füves-fás síkság, azon túl pedig a város, ahonnan jött. Apró, piros háztetőket látott, meg vékony, hegyes templomtornyokat. A távolság homályában eltompultak a színek: Savaria szép városa úgy nézett ki, mint egy szürkés paca a zöld mezőben. A lovag szinte beleszédült a látványba. Túl messzire jutottam, gondolta lemondóan. Most már nem fordulhatok vissza: muszáj végigcsinálnom. Magában elképzelte a tűzokádó sárkánnyal vívandó küzdelmet, és továbbra sem fűzött sok reményt az életben maradáshoz. Uram, segíts meg!, fohászkodott valami deus ex machináért, de persze nem történt semmi: nem szállt le hozzá angyal, hogy megmentse, és nem találta meg hirtelen az elveszett varázsgyűrűt sem. Csak a nap sütött rá továbbra is, és a tiszta égbolton a bárányfelhők úszkáltak lustán.
Balra pedig, a messzi dombok mögött ott kéklett a tenger. A tenger, ahol néhány évvel ezelőtt egy Lázálom nevű, csupa ezüst hajó sorra előzte meg ellenfeleit a király által meghirdetett versenyen. Pedig állítólag kísértetetek szálltak meg rajta… Állítólag. Az emberek annyi mindent beszélnek – de hogy, mennyi belőle az igazság, és mennyi a kitaláció?… A tájat fürkészve Loo-nak ismét eszébe jutott a szakállas varázsló, meg a mesék.
Kitalált történetek… Az egész város tele van velük. Sőt: az egész világ. Az ember az anyjától hallja az elsőt, aztán jönnek a műhelybeli inastársak, akik ezt meg azt hallották… Utána pedig a cimborák a kocsmában, meg a vándordalnokok történetei. És ezekben a mesékben mindig győz a jó, és a hős megöli a sárkányt. Badarság!, dohogott Loo újra feléledő haraggal. Jöjjön csak ide az a hős, megnézném, hogyan boldogulna. Kitalált történetek!… Egyáltalán, miért szeretik őket az emberek? Hiszen hiábavaló az egész. Annyi mese kering a világban, de itt dögöljek meg, ha van valami hasznuk vagy értelmük; itt dögöljek meg!
Visszafordult, hassal a hegynek, és dühösen tovább mászott fölfelé.

Sárgán izzó szemek figyelték minden mozdulatát. A hatalmas termetű vörös sárkány a barlang nyílásában könyökölt, és onnan nézte az esetlen mozgású bádogembert. Orrából füstkarikákat eregetett, s közben elégedetlenül morgott. Megint konzerv… Ó, azok a régi szép idők, amikor még hálóinges szűzlányokat hoztak neki mindennap!


A szerző megjegyzése:
Otromba poénjaim miatt itt szeretnék bocsánatot kérni Lovecraft-tól (amiért undorítónak ábrázoltam a félelmetest); Cthulhu-tól (nehogy meglátogasson egy teliholdas éjszakán); továbbá Csáth Gézától, Arany Jánostól, Rideg Sándortól, a Wachowski-testvérektől, Herberttől, Shakespeare-től, Tolkientől, George R. R. Martintól, és Raoul Reniertől – tőle kiemelten is, mivel valószínűleg ő az egyetlen a felsoroltak közül, aki el is olvassa ezt a valamit, amit összehoztam (ha elolvassa.). Tudom, milyen morcos természet… Remélem, nem haragszik.
Üdv mindenkinek.
S.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához