LFG.HU

Kerezsi Béla
novellaCimkek

Hát ez jó volt, gondolta. Kár, hogy ilyen hamar vége. Szívesebben időzött volna még, de hát még igazán fiatal, és már annak is örült, hogy ennyi időre eljöhetett. Egy hétvége a Balatonon! És egyedül! Hihetetlen.
Szutykos kis motelban lakott, és már napfelkeltekor lement a tóhoz. Onnan pedig estig haza sem ment. Leginkább este szeretett úszni a tóban, amikor már alig-alig vannak a parton, a víz hideg, az égbolt csillagos, és látja a lábát a víz alatt, mert a tó már tisztult az egész napos roham után, és Tihany fényei idáig elragyognak, mint megannyi csillag, ami lejött a szemközti városba, hogy nézze a tavat. A tucatnyi komp, amely messze tőle elhúz nyugatnak vagy keletnek; zenét és fényt és mulatságot árasztanak.
Pénteken délelőtt érkezett, és nem csinált mást, mint feküdt egy kis törülközőn, amit ledobott a gyepre, és nézte az eget, a vizet, a lányokat, a dinnyeárust, a fagyiskocsit, a csónakkölcsönzőt, és a fuldoklót játszó kölyköket; aztán elsétált valamelyik étterembe, és jól bekajált, de csupa olyasmit, ami csöppet sem tesz jót a gyomrának, majd vissza a partra és éjfélig ott feküdt; el is aludt, de egy zsaru felébresztette és hazaküldte.
Attól kezdve óvatosabb volt, kerülte a zsarukat, és igyekezett meghúzni magát, úszkált, napozott, majd sötétedéskor beült egy kocsmába.
Az összes pénzét elitta, de annyi esze volt, hogy a vonatjegyre valót ne hurcolássza magával mindenhova. Irtó nagyon lehangolódott az este, és azon kapta magát, hogy egy középkorú nővel beszélget, akiből dőlt a koktélbűz, és elkenődött a vastagon felpakolt sminkje. Nem volt túl szép látvány, de különös megnyugvást talált abban, hogy egy valódi emberi lénnyel beszélget. Valódi, azaz szükségszerűen lecsúszott? Nem, ezt mégse így gondolta. De azért mégis más, és ez megnyugtató.

Igazi élettapasztalat, mondta a nőnek. Az nem árulta el az igazi nevét, azt mondta Alanának hívják.
Nos, Alana, más vagy, mint a többiek, és hirtelen úgy érezte, mindenki más, mint a többiek, de olyan megfoghatatlan módon, olyan izé… egy álomhoz hasonló, de hát az ember feje nem mindig működik rendesen, ha meglocsolják egy kis itallal, gondolta.
Elmondta Alanának, mit keres itt. Elmondta, hogy megkapta az év végi bizonyítványt, és hogy hat tantárgyból, úgy ahogy van, megbukott. Alana látszólag őszintén sajnálta, de hát ő is elég részeg volt mindenféle normális emberi érzéshez.
Hat tantárgyból meghúzni valakit… ezt csakis a tanárok kegyetlenségétől lehet elvárni. Nincsenek tekintettel arra, hogy valaki épp most nő fel, és sokkal fontosabb dolgok érdeklik, mint az iskola? Nincsenek. Alana mondta, ő biztos tudja. És hát az apja sem. Meg az anyja.
Azért van itt, a Balatonon, mert nem ment haza csütörtökön délután. Az fájt volna, tudta, és most még jobban fog fájni, de legalább szórakozik előtte egy marha jót. És alig várja, hogy megtudják a tanárok is, hogy nem törték le, sőt, boldogabb, mint valaha, de aztán kiderült, hogy ez így nem igaz, és sírva fakadt, Alana vállain, aki közben szépen elfeküdt a mocskos asztalon. És akkor már ezért is sírnia kellett, mígnem elordította egy érces férfihang, hogy záróra, és felkelt, hogy hazamenjen. De komolyan haza, vissza Pestre.
Felcammogott a motelig, elhozta a cuccát, és fizetett. De még mielőtt kiment volna az állomásra, utoljára látni akarta a Balatont. Lement hát a partra, újra, és nézte a vizet, de Tihany rohadt fényeire rá sem pislantott, szédelgett, és esetlenül beintett az egyik kompnak. Az órájára nézett, és rájött, hogy a csapos átvágta: fél tizenkettőkor nehogymár záróra legyen!
De inkább hányt, kiadta a fáradt gőzt és a rengeteg piát, beszennyezve a tavat. Aztán, fene tudja, hogy, de másnap délután arra ébredt, hogy egy kisrác böködi a lábszárát egy hosszú pálcával. A kölyök lehetett vagy hat éves, szőke volt, szeme kék, és pufók arcára olyan csodálkozás ült ki, amilyet ő maga már nem látott vagy tíz éve már… a tükörben, készen arra, hogy megrontsa az a förtelmes világ.

A kissrác vékony hangon azt kérdezte, hogy miért van itt? És hát honnan tudhatná, hogy mit keres egy sövény tövében feküdve, a feje meg majd szétrobban, és a srác francos szőke haja majd megvakítja, ahogy visszaveri a nap fényét…
- Nem tudom, hagyjál.
- De akkor szólok apunak, és akkor jobb lesz, ha megmondod…
- Ne! – kiáltott a kiskölyökre. -Itt lakom a közelben. Csak lepihentem… napozni.
- Aha.
- Tényleg. Menj játszani.
- Te amúgy micsinász itt? – dünnyögte a kölyök.
- Titkosügynök vagyok.
- Ja, persze.
A kissrác elszaladt, és amint utána nézett, látta, hogy odahívja az apját. Nagydarab, sörhasú, kopasz fazon, bazi nagy alkarokkal.
És ahogy odavezette a fia, és ahogy a kis taknyos felé mutatott hurkás ujjacskáival, furcsa dolog történt. A fickó nézelődött jobbra, balra, lábujjhegyre állt, mint aki keres valakit a tömegben ( korántsem volt tömeg), de nem vette észre, ahogy elsétált előttük a fiú, halkan cuppogó tornacipővel, zöld sortja alól kivillanó sápadt, pipaszár lábaival, és nagyot ásít; visszanézett még a kiskölyökre, és az rángatta is az apja karját, és mutatta is neki, hol megy a fiú, aki úgy megijesztette, de a nagydarab kopasz nem látta.
- Jaj, fiam, nincs most kedvem játszani. Menj, beszélgess anyáddal!
Erre a kissrác sírva fakadt, potyogtak a könnyei, és bömbölt, egyedül a sétányon, az apja átgázolt a gyepen, félrerúgott egy pöttyös labdát, és nem is nézett vissza. A kölyök pedig üvöltött, és egy vénasszony, iszonyúan röhejes fürdőruhájában odatotyogott, de az ordító gyerekkel nem tudott mit kezdeni.
A srác pedig megfordult, és a kiskölyök szemébe nézett, az ujjával pisztolyt formázott, és célba vette, a kisfiú még jobban zokogott, mert már alig látta a fiút, mert teljesen elhalványodott… az pedig leballagott a sétányon, majd a városka felé fordult, a vonatállomás felé.

Délután négy óra volt, és még úgy gondolta, van ideje. Három órán belül négy vonat is megy majd Pestre; ő az utolsót választja. Miért ne? Ha már utazik, adja meg a módját. Egyedül, töksötétben.
És az a rohadt vonat háromnegyed órát késett. Már rég jegyet váltott; csak fel kellett szállnia. Jócskán sötétedett, és gondolta, hogy legalább két óra, míg hazaér. Gyermeteg gondolat zakatolt át a fején, mint a sebes, amelyre felült: Nem is azért kap a pofájára, mert egész hétvégén nem ment haza, hanem mert olyan későn ér haza. Kész röhej.
Indulás előtt vett még két féltartós elemet a walkmanjébe ( annyi pénze még maradt), s kilencig csakis azt bőgette…
De aztán unalmassá vált. Legalább egy könyvet tett volna oda! Ocsmány dolog így utazni, gondolta, pedig nagyon bírta, ha vonatozhatott.
Kétszer jött kalauz, és az utóbbi le akarta szállítani, mert nem hitte el, hogy az a jegy jó volt… de a végén meggyőzte, és békén hagyták egészen kilencig, amikor is letette azt a kacatot a füléről. Hirtelen ötlettől vezérelve, fogta, és kihajította az egészet a nyitott ablakon. Úgyis csak elvennék tőle, ha hazaér. A huzat csak úgy kavart a fülkében, melyben tökéletesen egyedül volt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy egy pasas ott ült hárommal lejjebb, és egy autós magazint olvasott… Biztos már jó régen volt.
Utálta, ha nem ülhetett kabinban, mert mindig ideges lett attól, hogy összezárják egy konzervbe annyi emberrel… de az üres kocsiban hirtelen rettenetes érzés lett úrrá rajta, méghozzá az, hogy rajta kívül senki sincs ezen az átkozott masinán. De még a masiniszta sem.
Jó az úgy, ahogy van.
Inkább átadta magát az érzésnek, hogy még másfél óráig szabad, aztán szevasz. Egyedül a Balatonon! Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ha már ezt megtette, akkor miért állna meg? Csórna egy kis pénzt, és irány a tenger! Ott pedig jól megtollasodna, vagy tudja is ő, de jó lenne, nem?
Előkotorta a táskája mélyéről a bizonyítványát, és a nagy kiterjedésű fásításra meredve bekattant Karinthy. Ugyan miért magyarázná meg itt ezt a nagy átverést? És kinek? Legjobb tudomása szerint magának tanul, és nem másnak, nem az apjának, és úgy próbálja meg katonaiskolába íratni, hogy pórul jár ( az apja katona volt, az a fajta, amelyik büszke rá). De akkor is, ha hozzá mer érni. Újra az órájára nézett, ami fél kilencet mutatott.

Mi a fene? Mutatós, számlapos órája volt, és a másodpercmutató visszafelé járt. Sőt, mintha a tikk-takk is más ütemre verne, ahogy a füléhez emelte a csuklóját, hogy ugyan már, halljon valamit. Takk-tikk. Marha jó, gondolta.
Az autós magazin végigrepült a kocsin; nekiütközött az ajtónak, és a földre hullt. A fiú most vette csak észre, hogy minden ablak nyitva van a vagonban: a levegő csak úgy visított, mint a gyerek a parton, csapkodott minden mozdíthatót, és a fiú megérezte, hogy sokkal gyorsabban mennek, mint kéne; bele se gondolt, de máris azt kívánta, bár ne ment volna le a Balatonra. Bár maradt volna otthon, hadd küldje el az apja abba a francos katonaiskolába. Megbánta, hogy nem tanult történelemből… se matekból, se kémiából, fizikából még jegye sem volt a második félévben, mert
marha sokat lógtam, de nem akartam, nem tudom mi ütött belém, haza akarok menni aludni
lógott is az órákról, és nem mintha olyan hülye lett volna, de azért elhasalt a francián és a biológián is… de Isten a tanúja, ő tanulni akart, ha másért nem is, hát hogy bebizonyítsa, ő igenis jó fiú.
Mert nem volt ő rossz fiú, csak senki nem értette meg, és a vonat most száguldott vele, ki tudja, hová, és az egyetlen, ami a fejében kavargott az volt, hogy aludhasson egyet; nem számít, ha megveri az apja, az sem számít, ha elküldik egy intézetbe, de még egyszer utoljára, aludhasson az ágyában, az most a fontos, és alig várta, hogy hazamenjen.
Lekucorodott az ülésen, végignyúlni nem tudott, de nem is akart, kicsire összehúzta magát, és azon tűnődött, hol ronthatta el, amikor a vonat egyszer csak befékezett, és a kerekek veszettül csikorogtak,
mert irtó gyorsan megy, azért
és alig bírt megállni; a fiú megtörülte az arcát, és kidugta a fejét az ablakon. A mozdony felé nézett, és látta, hogy az nem húzza, hanem tolja a vonatot. Az ellenkező irányba nézett, és amit ott látott, attól elakadt a lélegzete.
Fekete volt, és régi, de rengetegen álltak rajta. Ilyen pályaudvart ő még nem látott. Mintha a múlt századból elevenedne meg. És az emberek… mintha mind az Addams Family statisztái lennének. A furcsánál ez azért jóval több. A fiú visszaült a helyére, a csomagját felvette maga mellől, és a feje fölé rakta a helyére… nem akarta, hogy ráripakodjanak, amiért foglalja a helyet.

Egy fickó jelent meg a vagon végében; a fiúnak úgy rémlett, mintha a semmiből tűnne elő. Természetesen a kalauz volt.
Átvágtatott a kocsin, csapkodta az ülések párnázott hátát, és ahogy észrevette a fiút, kiszedte a szájából a sípot, mellyel addig ész nélkül fütyölt.
- Leszállás van, öcsi!
A képe sápadt volt, borostás, és a szeme sem úgy állt, ahogy egészséges emberhez illene… a körme sárgás volt, szinte már szarusodott, és fekete piszok száradt rajta. Vigyorgott, de túl széles volt a mosolya, majdnem a füléig ért a szája, de szó szerint, és a fiú látta, hogy biztos gyakran teszi ezt, mert arcába mély árkokat vetett az idő, pedig nem lehetett túl öreg,
csak fene sokat vigyorít
és a fene egye meg, még a hangja sem volt az igazi:
- Mondom leszállás! A füleden ülsz? Egyszer láttam egy olyan fazont, de nem volt hajlandó megmondani, hogy az ördögbe csinálja…
Ezt már arrébb mondta, mert az ajtót nyitotta a felszállóknak. A fiú felpattant, lekapta a cókmókját, és rohant az ajtóhoz. Csak az első lépcsőfokra lépett rá, aztán ugrott, és futott a peronon is, a jegypénztárig, amiből csak egy volt, de nem állt előtte senki. Sehol sem látta kiírva a város nevét, és úgy gondolta, itt majd megmondják.
Borzasztó sárga fény világította be a kis fülkét, és molyrágta, sárga függöny volt az üveg mögé akasztva. A színe olyan volt, mintha száz meg száz éven keresztül valaki csak azért dohányzott volna mellette egyfolytában, hogy így nézzen ki. Volt egy kis nyílás ott, ahol az üveg találkozott a pulttal, és volt egy fejmagasságban is, valószínűleg a beszédet megkönnyítendő. A függöny egyik fele el volt húzva, így nem sokat látott a kicsiny helyiségből, de azért észrevette, hogy az üres. Egy fehér tábla volt kifüggesztve a fülke falára: ÁLLOMÁS felirattal, nagy, piros betűkkel.
Megfordult, de már senkit sem látott a tágas váróteremben. Már a vonat is elment, elhaltak a kiáltozások, a kalauzok már nem sípoltak,
talán csak az a fickó az egyetlen kalauz, főmunkaidőben
de legalábbis az a vigyori nem fütyült. Még egy büfé sem volt sehol. Bár ez eléggé helyénvaló, gondolta, és az órájára nézett, hogy ezt igazolandó, lássa, milyen késő van már, és hogy újra a fejéhez kapjon, hogy hát késni fog, de az óra még mindig visszafelé járt, és kereken nyolc órát mutatott.

Elsápadt a gondolattól, hogy mekkora nagy bajban van, és szemével a menetrendet kereste, és meg is találta, egy antiknak tűnő fatáblán volt egyetlen nagy kiírás, régies, cikornyás betűkkel, és ahogy olvasni kezdte, mintha orgonaszót hallott volna, de aztán úgy döntött, mégsem, mert amit azon a táblán olvasott, ellene volt minden egyes érvnek, amit neki valaha is felhoztak… de azoknak is, amelyeket ő maga hozott fel.
A következő vonat éjfélkor indul, na de harminc év múlva! Harminc év az nagy idő. Ő nem várhat arra a vonatra! Taxit fog hívni, igen, és gyorsan hazaviteti magát. Nem számít, mennyibe kerül, majd az ősei kifizetik.
vagy nem, és akkor mi lesz, semmi, mert ezt jól elszartad, kisfiam, szánalmas vagy, és az apád széttépi a számlát, és megmondja, hogy vigyenek el a sunyiba, mert nem írat be abba az iskolába
Kussolhatna már végre, hát nem igaz. Odaszaladt a pénztárhoz, de a másik függönyt is elhúzták már, és a villanyt is leoltották, a pénztáros elment biztos sörözni, őt pedig itt hagyták, hogy várjon harminc évig arra a szemét vonatra…
De legalább a váróteremben világos van. De mit fog addig enni? Sehol egy automata… ki nem szarja le az automatát, ha egyszer harminc évig kell itt ülnie? Vadásznia kell, patkányokra… meg… mindenre, ami itt terem, és bele sem mert gondolni, hogy olyan torz patkányokat kell elkapnia, mint az a hülye kalauz…
Leült egy padra. És csak meredt maga elé. Így ült egy órán át (vagy egy nap? egy hét? egy év?), és a szeme megakadt a tócsán. És ahogy megemelte a lábát, és visszarakta a padlóra, a tornacipője hangosan cuppant. És a farmere szárából víz csöpögött. És a hajából is. A keze vizes volt, az orráról csip-csep, hullottak alá a cseppek, és fázott. A csomagja is tiszta víz volt.
Kivette a bizonyítványát, és abban is, elmosódtak a számok, a betűk, szétfolyt az olcsó tinta, undorító, foszlott lett a papír, ráadásul ragacsos is.
Körülnézett, de minden száraz volt, csak ő nem, és a pad is vizes lett, de csak éppen hogy, ám ha sokáig ül rajta, akkor az is éppen olyan vizes lesz… csuromvizes volt az inge, és egy ponty feje csúszott ki az ingujján; az egyik szeme hiányzott, a másik mintegy ezt kompenzálandó kidülledt, de úgy, mint egy pingponglabda, csak nem volt olyan nagy.
Elhajította a fejet, messzire, berepült a sötétségbe burkolózó előtérbe, de még hallotta a hangos plattyanást, és hogy még csúszik a fej, jó hat métert, mire megáll. Hányni szeretett volna, mert ilyenkor azt kell, a filmekben is mindig hánynak, ha valami gusztustalan kerül a kezükbe, de nem tudott hányni, illetve igen, csak nem úgy, ahogy ő szeretett volna, mert ömlött a víz a szájából, és most vette csak észre, hogy addig mintha egy kéz nyomta volna a tüdejét, és beszélni sem tudott, de ahogy a vizet kihányta, jobban lett, és levegőt is tudott venni, úgyhogy sóhajtott egy nagyot. A hangtól egy kicsit megriadt: hörgősen, fuldokló hangon szedte a levegőt. Fel is állt, kinyújtózott, mint aki éppen úszott nyolcvan hosszat, de el is vágódott rögtön, beverte a fejét a kőbe, de nem fájt olyan nagyon, feltápászkodott, és visszaült a padra, a fejét azért fogta, mert tényleg nem fájt, de ha a fejünket beverjük, azt fogni kell.
-Többet nem megyek a Balatonra – motyogta, és komolyan is gondolta, már amennyire komoly tudott most lenni. Mert közel állt a hisztériához.

És több se kellett, kigyulladt minden fény, és a fejéhez nyúlt, hogy eltakarja a szemét, és az arcára tévedt a keze, és szakállat tapintott, és ráncokat, és mintha gumiból volna, de a víz még mindig csöpögött belőle, és a haja is fene hosszúra megnőtt, meg a körmei, bár egy pár letört, de nem tudta, miért. A bőre hideg volt, és egy kicsit nőtt is, mert a ruháját szűknek érezte. De a cipőjét biztosan. Legalább egy számmal.
És körülnézett, de már nem volt egyedül – ó, dehogy! – hanem rengeteg ember tolakodott az ajtókhoz, mind kimentek a peronra, és ő is felkelt, hogy kimenjen, sikerült is, bár majd agyon nyomták a többiek. És ott integetett a kalauz, a vigyori, az egyik kocsi ajtaján kihajolva, egyik kezével mélyen bent kapaszkodott, de úgy kidőlt a nyíláson, mintha rugó fogná vissza, ha kiesne, de nem esett ki, csak vigyorgott, fújt, és integetett, integetett, vigyorgott, fújt, integetett, nagyon ment neki.
A fiú elnézett a mozdony felé. Szörnyek nincsenek fiam. Ne félj a sötétben. Kinek a hangja ez? Az apjáé? Már nem emlékezett. A mozdonynak arca volt; gonosz, démoni pléhpofa, összehúzott szemöldökkel, vigyorgásra torzuló ajkakkal figyelte az embereket. Őt is.
Mindenki felszállt a vonatra. Fura népség volt, ilyen nincs is, gondolta a fiú, voltak ott több százan, és voltak, akik különböztek, de voltak, akik hasonlítottak valamiben, de nem tudta volna megmondani, mi az.
Minden ülésre jutott egy ember, de ez már nem olyan vonat volt, mint amellyel harminc évvel ezelőtt jött,
lehetséges? lehetséges ez?
hanem ez is múlt századi hangulatot árasztott, mint az állomás, olyan volt, mint az első vonat a világon.
A kalauz kurjantott, de vigyorogva (természetesen), és megfújta a sípját, a vonat pedig nagyot zökkent, de elindult, és gyorsult, de nagyon, rettentő gyorsan ment, és még mindig gyorsult, és a fiú, ahogy kinézett az ablakon, nem az éjszakai tájat látta.
Mert az elétáruló kép elmosódott, és új lépett a helyébe: zöldesszürke, kavargó minta, mint valami méreg, aztán, ahogy gyorsult a vonat, kitisztult, és látta a fehér égboltot is, de a zöldesszürke valami hol ellepte, hol eltűnt előle, de ott volt, simogatta a fülét, és egyre kevesebbet engedte látni az eget, ami nem volt túl szép, mégis a leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott, mert fehér volt, magasan, és ragyogott.

És egyszer csak azon kapta magát, hogy egyre homályosabban látja, mert a zöldesszürke valami folyton eltakarta,
Balaton
és már nem is látott mást, mire megértette, hogy az víz, a Balaton, még mindig a Balatonon van, és a hideg víz ellepi a testét, és látja a reggeli nap fényét, ami még fehér, de lehet, hogy nem is lesz kék. Miért nem kék az ég a Balaton fölött? Úgy lenne az igazi.
És ismerős érzés fogta el, ahogy a vonat egyre csak gyorsult, és a Balaton átölelte; újra érezte azt a nyomást a tüdején, és felnyögni sem tudott, mert fájt egy kicsit,
de azért jó
de nem annyira, inkább olyan szokatlan volt, de azért nem rossz. Új kép tárult elé: bármily különös, de egy hatalmas fenyő tövében találta magát. Törzse olyan fekete, akár az obszidián, a levelei pedig hófehérek. Gonosz fa. Gonosz fenyő. Érezte, hogy a Fenyő hívja őt, és a Vonat pedig odaviszi hozzá.
És a Vonat száguldott az éjszakában, és minden utasa mást látott: voltak, akik hasonlót bámultak, és a nyakukon is egyforma lila hurkák duzzadtak; ők egy kötelet láttak, vagy a plafont, egy villanykörtét, és a kötél szálai természetellenes élességgel rajzolódtak ki. Aztán hívta őket a Fenyő.
Egy bajszos fickó egy ló sziluettjét látta a szürke égbolt előtt – de alulról. És mintha a távolban egy fehér, óriási fenyő tornyosulna.
Egy ember újra és újra látta, hogy sorvad el a teste, hogy hull ki a haja, hogy esik be a szeme, hogy emészti el a rák mindörökre… és a Fenyő egyre suttogja az ő nevét.
Egy nő egy csövet látott, és ahogy gyorsult a vonat, úgy száguldott ő is a csőben, kifelé belőle, egyenesen egy rózsaszín homloknak; és látta a pórusokat, ahogy utoljára összerezzennek, és aztán nyomást érzett, mintha áttörne valamit… a nőnek golyó ütötte seb éktelenkedett a homlokán.

És az emberek többsége hallgatott. Csendben figyeltek, még a kislány is, a fiúéval szemben lévő ülésen, akinek szintén lila folt volt kicsi torkán, és egy bácsit látott, aki kicsavarja a kezéből az ugrókötelet, és a nyaka köré tekeri,
a nagypapával játszottam mindig ilyet, ő volt a paci, én meg a
és aztán már nem volt játék, mert a kötél nagyon szorított, és nem kapott levegőt, és látta a bácsit, ahogy csillog a szeme, és vigyorog, és közben zihál, hurutos, hörgő hangon… de a Fenyő őt is megnyugtatta. Halkan hívta mindahányat, s a legtöbben örömmel adták át magukat.
Csendben ültek a helyükön. Ám sokan voltak, akik ordítottak. De úgy, ahogy egy ember nem is képes ordítani. És a Vonat száguldott a holt vidéken, zakatolása pergő ritmust vert, és a sikolyok szolgáltatták a kísérőzenét. Vörös démonszemei szinte átfúrták a sötétséget. Görbe orrából kénes füst tört elő, minden egyes lélegzetvételére. Fekete acéltömeg a fekete éjszakában, a vagonokban pedig a halál… fekete, mint az éjszaka.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához