LFG.HU

Lipták László
RPGCimkek

Az alábbi leírás (szószedet) 2000-ben készült, mikor egy készülő világ hátterének a kidolgozására kértek fel. A hagyományos fantasy fajoknak (ember, elf, törpe, gnóm, ork, troll és goblin) kellett valami egyedi, színes hátteret kitalálnom. Töredelmesen bevallom, hogy soha nem olvastam a Gyűrűk Urát, így sok részletet úgy alkottam meg, hogy fogalmam sem volt Tolkien világáról és elképzeléseiről. Persze a tradicionális klisék mindegyikére hatottak a Mester írásai, így akarva-akaratlanul találkozhattam örökségükkel az általam olvasott RPG-kben, vagy könyvekben, de így is a meglepetés erejével hatott később rám, mikor a Gyűrűk Ura filmben felfedeztem az ork-elf párhuzamot. Kicsit elkeseredtem, hogy nem én vagyok az első, akinek eszébe jutott:) Eredendően egy konfliktusokkal és átfedésekkel tarkított, mítoszokban és legendákban bővelkedő világot képzeltem el, mikor belekezdtem, és a végeredmény sok tekintetben hasonlított arra, amit az elején kitaláltam. A Világhoz sok háttéranyag és szószedet készült, ezek közül az egyiket szeretném most megosztani.

- Garmun
(-elf-)
Mitológiai személy, Ezüst elf.
A Szent Tölgy gyermeke, az orkok ősapja, az Anyaföld Háborúinak mítikus harcosa.

A Szent Tölgy népének – az elfeknek – sok írásos anyaga maradt fent Garmunról. Ő volt az első Ezüst elf, kinek szenvedése és bukása örök figyelmeztetésként szövi át a hosszúéltűek mondáit és legendáit.

Az elfek története az ősidőkre nyúlik vissza. Az írások szerint Nemző Atyjuk – a Tölgy – saját kérgéből készített tekercseket, amin az első Parancsok voltak. Ezeket a tanításokat követve az elfek gazdag és felvilágosult birodalmat hoztak létre.
Az Idők Hajnalán elfek ezrei éltek békében és jólétben, megtanulták elfogadni egymást és együtt lélegezni a természettel. Vigyáztak a Parancsokra, és táplálták a fénykoszorút a Borostyánkövek körül, amit egykor, a fajuk születésekor kaptak a Tölgytől. A kövek fénye megmutatta lelkük tisztaságát, megvilágította szellemüket, és nem hagyta, hogy beszennyezze a mindenütt ott búvó Árnyék a nemes nép hitét.
Ám az Aranykor hamar végetért. Az Ige elveszett, mikor néhányan – letérve az útról, elkerülve a fény aranykoszorúját, s az Árnyék csábításának engedve – saját kezükbe akarták az Erőt. Hatalmat a többiek felett, tudást és gazdagságot, hogy új rendet építhessenek, idegen, torz eszméket keltsenek életre. A hitehagyottak a Borostyánköveket összetörték, hogy mások ne láthassák meg a ragyogó fényben lelkük sötét oldalát.
A Szégyen Korában az elfek elfeledték a tanításokat, elvesztették hitüket, elfeledkeztek magáról a Szent Tölgyről is. A Tölgy első Gyermekei, az Ősök mély álomba menekültek, mikor Atyjuk elfordult tőlük, és nem válaszolt könyörgésükre.
Már elfek nemzedékei éltek harcban és hitetlenségben, mikor a Korok Szülője új Gyermeket küldött hozzájuk.

Garmun, aki prófétaként érkezett, mind közül a legtökéletesebb volt. Az első Ezüst elf. Ő lett a kiválasztott, a remény és az ígéret. A Szent Tölgy ajándéka egy új hajnalon, hogy tovább léphessen az elf faj a megkezdett úton. Garmun nemesebb és érettebb volt összes társánál, és a Tölgy – ki nem más, mint maga a Teremtő és Gondoskodó – arra szánta, hogy oltalmazója és tanítója legyen az elfek népének.
Garmun, a Szent Tölgy legkedvesebb gyermeke, az elf faj új lépcsője, az ígéret erejével érkezett népéhez, de látta, hogy azok gőggel és hitetlenséggel fogadják. Próféciákat és tanításokat hozott, de a legtöbben elfordultak tőle, és akik meghallgatták, azok sem értették. Garmun bizonyságot tett a Tölgy hatalma által, és a hitetleneket megbüntette.
Ám a Borostyánkövek fénye nélkül a hosszú út az ő lelkébe is Árnyakat lopott. Idővel elvakult saját tökéletességétől, s a hatalomtól, amit kapott. Türelmetlenné vált, s a parancs helyett a Tölgy ágaiból fegyvereket készített, mellyel saját hitetlen faja ellen fordult. A többi kiválasztott, a Tölgy elsőszülött gyermekei – kik érkezésére felébredtek évezredes álmukból – megpróbálták megállítani, de az ezüst elf teremtőjétől lopott Hatalmával – a fa ágaiból készült fegyverekkel és varázseszközökkel – az ősök közül százakat pusztított el. Ez volt az Anyaföld első háborúja.

Az első háborút követően Garmun tanítani kezdte a Hatalom használatára az elfek egy csoportját, prédikációival, erejével és ígéreteivel követőket szerzett, majd a Tölgy által dédelgetett Élet-erek közül (lásd Élet-erek) megpróbálta kiszakítani az Anyaföld szellemét. Válaszul a Tölgy átkot bocsájtott a földekre, árnyékot vetett a Hatalom forrására, és megrontotta annak tiszta szellemét (így büntette a Szent Fa elvakult gyermekét és annak megtévedt híveit). Garmunra és követőire gyötrelmes kínokat hozott az átok, mely az Anyaföld hatalmát használó elfek testét és lelkét egyaránt eltorzította, létrehozva az Orkok első nemzedékét.
Három nagy összecsapás (lásd Anyaföld háborúi) volt az Ezüst elf és követői, valamint a Tölgy Gyermekei (az Ősök ill. őselfek) között, melyek során Garmunnak sikerült végleg kiszakítania a hatalom-források közül a megrontott Anyaföld Élet-eret (elvéve azt a Tölgytől), és legyőznie ellenségeit.

Garmun győzelme ellenére az átok tovább élt, az ezüst elf utódai már torzszülöttekként jöttek a világra. Az Anyaföld Háborúi után a megmaradt elfek szétszóródtak, Garmun torz fattyai pedig a pusztákon telepedtek le.
A felnövekvő ork nemzetek között időről időre létezik azonban egy-egy kiválasztott (az orkok szerint átkozott), aki nemes, Ezüst elf vonásokkal és testtel születik. Ha sikeresen megéri a felnőttkort (többnyire az orkok már csecsemő korukban elpusztítják az ilyen “fattyakat”), akkor a Tölgy látomásokat küld felé és képességekkel ruházza fel őt. Ez egyfajta próba, lehetőség arra, hogy a nemesen született vezekelhessen ősei bűneiért. E képességek birtokában, meggyőződése, valamint tiszta jelleme révén egyszer életében kísérletet tehet eltávolítani az átkot. Ha nem találtatik teljesen tisztának, akkor utódai továbbra is fattyak lesznek, ha megfelel, akkor lehetőséget és hatalmat kap arra, amivel egykoron Garmun elbukott: felemelnie népét. Ezek az ork utódként született Ezüst elfek a bölcs Nagyok. Nem csak az orkok próbáják még újszülött korukban elpusztítani őket, hanem az elfek közül is sokan vadásznak rájuk. Vagy azért, mert tartanak egy újabb Anyaföld Háborúktól, vagy azért, mert félnek attól, hogy újabb hatalom-erek szakadnak el a Tölgytől. Sok elf pedig hagyományőrzésből, a változástól rettegve, vagy erejük, befolyásuk elvesztésétől tartva igyekszik elpusztítani őket.
Garmun elbukott, de beteljesítette sorsát. A háborúkban a Nagy Tölgy csonkká égett és koroknak kellett eltelnie, hogy rügyeket engedjen, de a megmaradt elfek közül sokan visszatértek régi hitükre, megértették a Tölgy üzenetét, ismét követni kezdték a parancsot, s ettől kezdve igyekeztek ellenálni a sötétség csábításának. Bár a régi Aranykor már sohasem tért vissza, de megtanultak újból békében élni egymással és a természettel.

- Élet-erek
(-elf-)
Fogalom, természetfeletti hatalom.
A Szent Tölgy által uralt és irányított őserők összegége.

A legendák szerint a Szent Tölgy és az általa keltett Élet-erek átszövik a világot. A legáltalánosabb elképzelés szerint (a legtöbb elf ezt vallja) a Szent Tölgy egy olyan erő, amely talán testi valóban nem is létezik. Inkább szimbólikus jelentőséget tulajdonítanak neki, nem isteni lénynek tartják, hanem a régi hit tanításaival és Parancsaival azonosítják. Szerintük az Élet-erek a végső és mindent átható hatalom megnyilvánulásai, melyek arra teremtődtek, hogy vigyázzák az elfeket, és óvják környezetüket.
Ez a felfogás semmi rendhagyót nem takar, de a legtöbb elf nem filozófikus vagy teokratikus oldalról közelíti meg a világ létezését, hanem egyfajta spirituális erőként kezeli a természet rendjét. Hiszik, hogy a Szent Tölgy megvédelmezi és irányítja gyermekeit. Vannak néhányan, akik azt tartják, hogy a Szent Tölgy a természet mérlegének a nyelve, az Élet-erek pedig az a hatalom, amivel a szükséges egyensúly megtartható.
Mindezek (és néhány hasonló elképzelés) mellett létezik egy veszélyes tanítás is, mely állítólag Garmun örökségéből való. Ezeket a nézeteket tartalmazó apokríf írások az ismerőik szerint az első Anyaföld háborút követően lettek lejegyezve az Ezüst elf tanítványai és követői által. Garmun sokszor beszélgetett tanítványaival, és elmesélte a Hibát, amit szerinte meggondolatlanul vétettek a teremtése közben: azt állította, hogy neki óvatlanul sikerült bepillantania alkotója gondolataiba. A feljegyzésekben az áll, hogy a Szent Tölgy nem bír értelemmel. A Nagy Fa csupán egy Tükör, mely önmagában tökéletesen üres. Egy személytelen, értelem nélküli kapu-szolga, akinek az a feladata, hogy szeme lehessen egy külső világnak, mely szolgasorba nyomorítja az elfeket az Élet-erek által. Garmun szerint mindnyájan csupán egy játék eszközei, melynek a végső célját homály fedi. Szerinte az Élet-erek forrása nem a Tölgy, hanem egy másik világ. Az Élet-erek esszenciája a Tölgy túloldalán van, amin keresztül irányítják és hízlalják “odaátról”, ezzel befolyásolva és írányítva az elfeket. Az elfeknek szánt út, a fajok nemesítése vagy átalakítása csupán kísérlet az értelemmel és még ki tudja mivel…

Akár így, akár úgy, az Élet-erek létezésében minden elf hisz, hiszen hatásait nap mint nap tapasztalhatják.

Az Élet-ereket Dhamiora könyve tulajdonságaik alapján különböző csoportokra osztja.
A leghatalmasabb a Szent Tölgy ereje, ami voltaképpen a fák erejét takarja. Ennek a hatalomnak a segítségével az elfek néha belelátnak a jövőbe, megérzéseik vannak, elméjük és gondolataik ereje időnként kiélesedik általa. Hosszú életük titka is ebben az érben keresendő, és e hatalom valamiféle megmagyarázhatatlan biztonságot nyújt számukra. Ezt az erőt Tölgy Élet-érnek nevezik, s talán a legerősebb mind közül.
Az Anyaföld erejét nevezik Elátkozott Élet-érnek is. Ez ma már nem hat közvetlenül a nemes fajra, de passzív hatása időnként megmutatkozik. Valamilyen oknál fogva (talán az erdők védelme miatt) az Anyaföld Élet-éren lévő átok nem, vagy csak közvetett módon hat az elfekre. Az Anyaföld segít a harcban, erősebbé, biztosabbá és harciasabbá tesz, felfokozza az érzékeket, dalra fakasztja a vért az erekben. Igazi harci áfium, annak minden előnyével és hátrányával. Mivel az orkok uralják ezt a hatalmat, így csak közvetetten, és gyengébben hat az elfekre…
Az ezt követő erő a Forrás-ér. Ez a hatalom éppen az Anyaföld ellentéte. Nyugtatólag hat, kitisztítja a gondolatokat, megtisztítja az elmét és méregteleníti a testet. Segíti a gyógyulást, koordinálja vagy lelassítja-felgyorsítja a mozgást…
Az utolsó előtti Élet-ér a Parázs hatalma. A Parázs Élet-ér a változás hírnöke, a születés-halál, a belső tűz energiája. Nagyjából minden, ami az elfekre jellemző. A Parázs a művészetek színtakarója alatti szépség, a fény és sötétség váltakozása, a napkelte és napnyugta gondoskodása. A nemes faj mások elől elrejtett életének szimbóluma.
Végül az utolsó Élet-ér a Szelek ereje. Ez a hatalom nem más, mint a bőség, a növekedés, a dal és beszéd principiuma, az érzelmek és vágyak valamint a ragaszkodás és hit ereje. A szelek szintén védelmeznek, elfújják a bánatot, vagy meghozzák az esőt adó felhőket, suttognak a félelmekről vagy eljuttatják az igaz szavakat az erdőlakók füleibe.

Az öt Élet-ér külön-külön és együttesen is átfogja, kitölti az elfek életét…

- Anyaföld háborúi
(-elf-)
Fogalom, történelem.
Garmun, az Ezüst elf (és az őt követők) háborúja a Tölgy gyermekeivel.

A Garmun-féle apokríf feljegyzésekben az áll, hogy az Anyaföld háborúi az Igazságról, az Igazság kereséséről szóltak, az ő feladata nem valamiféle megváltás vagy eltévedt fajának megtérítése volt. Garmun saját küldetésének valódi célját akkor értette meg, mikor ráébredt, a Tölgy csupán hazugság. Hitte, hogy őt és fajtársait becsapták. Az Ezüst elf tudta magáról, hogy tökéletesebb társainál, de ezt nem ellenük, hanem értük akarta felhasználni. Azt akarta, hogy faja ugyanolyan tökéletessé válhasson, mint ő maga.
Garmun csupán az elfeket irányító és manipuláló láthatatlan szálakat akarta elvágni. Úgy gondolta, hogy megszabadítja fajtársait a hamis illúzióktól, és a Gonosz forrás bezárását követően mindent elpusztít, ami az eredendő Rossz torz kísérletei során született. Szerinte a Tölgy csupán egy élettelen Kapu volt, s a Tölgy ura vagy urai bemocskolták a világot. Azt a világot, amiben NEKI mindent meg kell mentenie, ami menthető, és mindent el kell pusztítania, ami már menthetetlen.
Garmun szerint az Anyaföld háborúi az igazság kereséséért törtek ki, a józan ész megvédéséért, az elf faj jövőéért. A gondolat, amin keresztül eljutott idáig, persze nem egyetlen pillanat műve volt.
Az Ezüst elf születése után nem viselkedett másként, mint a többi Gyermek. Üzenettel érkezett, a Tölgy prófétájaként és harcosaként, és hitt benne, hogy feladatát képes lesz beteljesíteni. Ám Garmunnak, a hit bajnokának és a remény hordozójának szívében ott élt kezdetektől a kétely. Születése során álmot látott. Eleinte nem volt biztos a Jelben, amit teremtése pillanatában kapott, annak az átsuhanó képnek a valódiságában, amit fogantatásakor látott meg a Szent Tölgy ágaiban, a hazugság álcáját leleplező Tükörben.
Mégis a Tükör látványa egész élete során kísérte. Az Ezüst elf és követői később már mindenhol így hivatkoztak a Tölgy igaz természetére, “Tükörnek” nevezték a hamis illúziók alatt megbúvó igazságot, a Szent Tölgy valódi lényét.
Bár kezdetben azt hitte, téved, és mindaz, amit világrajötte közben a kapun túli világról hitt, csupán rossz álom, egy rettegés szülte vízió. Aztán később látta eltompult társait, az Ősök és őselfek szemében ülő vak révületet.

Garmun tökéletes volt. Lényének tökéletes érzékeivel elkezdte keresni a Szent Tölgy hatalom-szálai között azt a fonalat, amit mindig is érzett, de társaihoz hasonlóan sohasem láthatott. Elkezdte keresni az ötödik Élet-eret. Soha azelőtt nem mesélt a Tölgy sem neki, sem az Ősöknek az ötödik érről. Eltompult érzékeikkel mindnyájan abban a tudatban éltek, hogy csak négy Hatalom létezik.
A hosszú keresés során rájött, hogy igenis létezik egy ilyen ér, ez az, amit nem mutatott meg a Nagy Fa. Egyetlen csupán az öt közül, de az EGYEDÜLI, amivel őt magát, a Nagy Tölgyet is könnyedén elpusztíthatják Gyermekei. A felismerés pillanatában azonnal tudta, hogy a Szent Fa (és itt már biztos volt abban, hogy voltaképp nem a Tölgyről van szó) nem lehet JÓ, ha fél nekik megmutatni ezt a hatalmat. A félelem volt a bizonyíték arra, hogy az őket körülvevő Élet-erek csupán zsinórok, amiken rángatják és befolyásolják őket, miközben elzárják előlük azt a forrást, amivel ellenszegülhetnének ennek a befolyásnak. Tudta, hogy az elzárt lehetőség, a VÁLASZTÁS hiánya nem más, mint a Bábjátékosok rettegése attól, hogy az elfek elszakíthatják a zsinórokat.
Tudta, mindaz, amit egykor látott, a születése rémálmai igazak voltak.
Az első háború akkor tört ki, mikor társai próbálták megakadályozni abban, hogy összetörje a Tükröt. Az őselfek látták, miközben a Szent Tölgy ellen használja a rejtett, ötödik eret, de mégsem tagadták meg azt, amiben eddig is hittek. Hiába mondta el nekik, hogy ez a hatalom szándékosan rejtve volt eddig előlük, és hogy az ötödik elem léte maga a bizonyíték a hazugságra, amiben élnek. Testvérei könnyedén utasították el őt. A Gyermekek szerint szülőatyjuk nem rejtette el előlük az Anyaföld hatalmát, Garmunnak kellett azt felfednie. Szerintük az Anyaföld hatalma arra való, hogy megvédjék a Tölgyet. Mindazt, ami nekik teremtődött: a földeket, ami a hátán viselte a rejtekadó fákat és lombokat, a forrásokat, a meleget adó parazsat, és az esőt hozó szeleket… A Gyermekek szerint az ötödik Élet-ér arra való, hogy mindaddig ne használják, míg nem kell megvédeni általa a másik négyet. Ez a természet és a Szent Fa törvénye.

Garmun látta a szemekre festett hazug álmot, de nem tudta elméjével lemosni azt. Szörnyû felismerés kezdett kibontakozni a fejében. Egyetlen pillanat elég volt, hogy megértse a feladatát. Az Anyaföld hatalmával halálra sújtotta egyik testvérét, és így szólt a többi Gyermekhez: “A Nagy Tölgy megvédhetette volna a testvéremet azzal, hogy ellenem használja a pusztítás hatalmát, vagy hatalmat adhatott volna nektek, hogy ti használjátok azt, megvédve a testvéreteket a pusztulástól. De a Tölgy nem tette meg ezt, mert fél, hogy megismeritek a rombolás erejét. Mikor halálra sújtottam testvérünket, a Tükör megtelt képekkel, halott testvérem elméjének képeivel. Sohasem fogjátok megkapni a Tölgytől az Igaz Igét, mert ez a végső pusztítás eszköze, mindannyiunk pusztulásáé… A sorsunk az lesz, hogy miután beteljesítettük a ránk szabott feladatot, általa pusztítson el minket…”
Garmun második felismerése akkor jött, mikor a második Gyermeket próbálta lesújtani és a csapás ereje gyengülni látszott. A Gyermek halálos sebeiből természetfeletti gyorsasággal felgyógyult. Ráébredt, hogy ameddig nem sikerül kiszakítania a pusztítás fonalát, addig a Nagy Tölgy is irányíthatja azt, és ellenállhat neki. A Fa védelmére kelt Gyermekek ádáz harcba keveredtek vele. Az első háborúban Garmun egyszerre harcolt a Szent Tölggyel és annak Gyermekeivel, míg végül sikerült kiszakítania az Élet-eret. A harcban a Szent Fa átka megfogant. Garmun érezte a rontást, de nem tudta annak mibenlétét…
A háborút követően az Ezüst elf, birtokában az Anyaföld erejével keresni kezdett nyitott elmék után. Tudta, hogy a harc nem lehet kizárólag csak az övé, mert ha egyedül győzedelmeskedik, akkor ugyanúgy veszít, mintha feladta volna a kezdetek kezdetén. Tanítani kezdte az álom-takaró alól ébredező társait az ötödik Élet-ér használatára, megosztotta velük hatalmát, és hitet öntött beléjük. Elmesélte nekik mindazt, amit a Tükör mibenlétéről tudott meg, a hazugságról, és a végső pusztulásról. Hosszú évszázadok teltek el így, de Garmun rendületlenül haladt kitűzött célja felé.

A második háború akkor tört ki, mikor az Ezüst elf és tanítványai újra megpróbálták összezúzni a Tükröt. A Gyermekek és leszármazottjai már várták rájuk. Amire a renegát elf sem számított, hogy ellenfelei a Nagy Fa ágaiból készült álom-íjakkal harcoltak ellenük. A Forrás hatalma hatotta át a nyilaikat, és a Szelek ereje próbált hatni vágyaikra. A háború egyenlőtlen erőkkel dúlt, Garmun harcosai az álom-íjak nyílvesszőitől visszasüllyedtek az illúzió takarója alá, bizonyítva hitük gyengeségét. A harc végére a tanító egyedül maradt. Hiába peregtek le róla a hazugság nyílai, hiába pusztítottak el százakat és ezreket hatalmas Anyaföld-erek táplálta csapásai, nem maradt, aki higgyen benne, és mindabban, amiért harcolt. Azokat vesztette el, akikkel megnyerhette volna a háborúját: az új és tiszta harcosokat, az általa megálmodott Ezüst elf népet. Elkeseredettség és düh vett erőt rajta. Minden energiáját összegyűjtötte, hogy végső pusztulásba küldje a Gyermekeket, fatyjaikat, a hitetleneket és saját népét: az összes elfet, mert gyengének és elkárhozottnak bizonyultak mind egy szálig. Végső csapást akart mérni a fajára, a Gonosz gyűlöletes Tükrére: a Szent Tölgyre, és saját magára is, aki kudarcot szenvedett és ezáltal alkalmatlannak bizonyult arra, hogy létezhessen. Mindent el akart pusztítani. Végül mégsem volt képes megtenni, csak nézte saját testvérei holttesteit, a harc pusztítását, majd erőtlenül magába roskadt és zokogott. Úgy érezte, hogy meginog a hite, hogy a világ nélküle is működni fog. Hogy minden csak látszat, és hogy ő sem különb, csak áltatja magát. Garmun, az Ezüst elf, a tökéletes Gyermek a testét körülölelő mérhetetlen erejű energiaburokban vivódott magával így évszázadokon át. Senkinek nem volt hatalma megérinteni, bántani, vagy kiszakítani a fájdalmából…

A harmadik felismerés lassan kúszott agyába. Csak a hibáinak és kudarcainak élt, így nem volt képes a megoldást meglátni hosszú időn át. A felismerés egyik pillanatról a másikra jött. Mikor ráébredt, hogy a fegyver csak ő maga lehet, elkezdett utódokat nemzeni. Százakat ejtett teherbe, és várta, hogy elérkezzen az idő, mikor saját képmását láthatja viszont, hogy önmagával egy seregben nyerhesse meg a tökéletes népért vívott háborúját. A döbbenet, mikor utódai világra jöttek, elvette az eszét. Torzszülöttek lettek a gyermekei, vicsorgó pofával, disznóképpel és hatalmas agyarakkal. Garmun ordított és nyöszörgött, nevetett és sírt, a földet markolta, és az Anyaföldet szidta. Kiélt ribancnak csúfolta a teremtő erőt, Földanya korcsainak gúnyolta gyermekeit, meghasadt elméjével rombolt és pusztított. Eltökélt tervei megszállott rögeszmékké degradálódtak. Így kezdődött el a harmadik háború, melyben az Ezüst elf orkká torzult utódai élén felperzselte és lerombolta elf testvérei városait, meggyalázta az elfek szentségeit, majd egy saját magát is felemésztő Anyaföld viharral csonka tönkké hasította a Szent Tölgyet. Az utolsó háborút követően a túlélő elfek elmenekültek, az Ezüst elf népe: az orkok pedig a hatalmas pusztákon találtak otthont. Elfeledték ősapjukat, és saját társadalmat alakítottak ki maguknak. Hosszú évezredek teltek el, mire a Szent Tölgy gyökerei újra erőre kaptak…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához