LFG.HU

HammerTimeCafe
chomy
novellaCimkek

1.

Fredrik Golian vagyok, Golianholm ura. Dalnok vagyok és legendák tudósa; karddal és bárddal szolgáló harcos, világjáró és kereskedő, s mindenekelőtt barátja és hű szolgája a tizenharmadik Corvick császárnak a Círan dinasztiából, élhessen soká az istenek kegyelméből.
Szerencsés születésemnek köszönhetően alkalmam volt megtapasztalni már egyet-mást. Lovagoltam lenszőke csikósok mellett Pennalath mezején, öleltem nőket Nédea márványos palotáiban. Tevegeltem karavánnal Telidés bűnös városai között, és öltem vérszomjas barbárokat Stelpalas kapujában. Mégsem lehettem sehol tanúja a sors olyan furcsa fintorának, mint idehaza, a vén Sziránia egy parányi halászfalujában.
Corvick császár megbízásában jártam akkoriban a tengermelléki utakat. Gyakran előfordul az ilyen – csatlóst nem vittem magammal, így hát egymagamban lovagoltam be a kis falucskába.
Rezdületlen levegőjű nyári nap volt. Fogadót kerestem. Éppen azért nem a vidék urához, vagy a közeli apátsághoz fordultam menedékért, amiért szolgát sem akartam magam mellé; ha az ember sokfelé járt már, előfordulhat, hogy ráun az emberek változatosságára, s jobban érzi magát a saját gondolataival.
Rám borult az esti szürkület, mire találtam egy fogadót. Odabent halászok mulatoztak, és furulyás kontárok adták a talpalávalót. Kopott láncingemben, durva prémköpenyemben, fél szememmel és sebhelyes arcommal senkiben sem keltettem egy úr benyomását. Félrehúzódtam hát, és pár császári garason vacsorát és bort rendeltem magamnak.
Miután visszautasítottam néhány könnyűvérű lány közeledését – biztosan a zsoldját elmulató harcosnak néztek -, végre nyugtot találtam. Elővettem az útinaplóm, a tintásszelencém és a tollam, és jegyzetelésbe kezdtem. Már végeztem a napi bejegyzéssel, és egy hetek óta befejezésre váró vers utolsó sorain törtem a fejem, mikor valaki mellém ült. Azt hittem, megint a cédák próbálkoznak.
Tévedtem.
Fiatal, barna szemű szépség ült mellettem. Egyszerű vászonruhákat viselt, könnyűeket és szellőseket, mint mindenki ebben az évszakban. Így szólt hozzám:-
- Dalnok vagy? – s ujjával az utazózsákomra mutatott.
Egyszeriben megértettem – a zsák száján kikandikált kedvenc hangszerem, egy tinga szára. Nem volt mit tenni, bólintottam. A lány elmosolyodott.
- Egy vándor dalnok! – kiáltotta. A figyelem egyszeriben felénk fordult; a furulyások zavartan elhallgattak.
- Énekelj nekünk egy balladát! – kérlelt a lány.
Visszakoztam volna, de az emberek vidáman körülálltak, és nógatni kezdtek. Rövidesen beadtam a derekam; kelletlenül elővettem a tingát, s a tömeg utat nyitott előttem, amin keresztül egy padra, majd egy asztalra léptem. Közönségem felmorrant lelkesedésében, majd tüstént el is hallgatott, ahogy játékosan végigsimítottam a húrokon.
Vártam kicsit, összeszedtem a gondolataimat. Nem volt nehéz olyan dalt találnom, amivel egy kocsmában sikert arathatok. Már éppen énekre nyitottam a számat…
…ám ekkor egy éles sikoly harsant fel az istállók felől.

2.

Pengék csusszantak elő a hüvelyükből és fojtott szitkok hallatszottak, ahogy az értetlen tömeg megindult a kijárat felé. Magam hasonlóképp meglepődtem, és igyekeztem előrefurakodni köztük. Az utolsók között jutottam ki az ajtón és értem az istállóhoz, ahol a vendégsereg tobzódott.
Egy sápadt és megrettent asszonyt álltak körül, a fogadósnét. És még valamit. Egy csúnyán összekaszabolt, szakállas férfit, aki nem tűnt halásznak.
Sejtettem, hogy vége a nyugalmamnak. A morgásokkal mit sem törődve előrefurakodtam a halotthoz, felhúztam ujjamra nemesi pecsétgyűrűmet, és magasra tartottam, hogy mindenki lássa.
- Fredrik Golian vagyok, Golianholm ura, a császár őfelsége hű szolgája! – kiáltottam, majd meg sem várva a hatást a remegő fogadósnéhoz fordultam, és keményen megragadtam. – Beszélj, asszony! Mit láttál?
A nőnek beletelt néhány lélegzetvételnyi idejébe, mire úgy-ahogy sikerült szavakra találnia.
- Vizet indultam merni a kútra. Mikor kiléptem az ajtón, megláttam, hogy egy férfi áll az istálló oldalában, és vizel. De volt ott valaki más is… Az árnyékokból egyszerre egy kardot láttam kiemelkedni a csillagfénybe. Lesújtott egyszer, lesújtott kétszer, többször is. Még a földön is kapott egy döfést az a szerencsétlen! Csak ezután lépett ki az árnyékból a gyilkos. Csak ekkor… csak ekkor fogtam föl, hogy mi is történt. Felsikoltottam, azt hittem, hogy én következem. Ám nem így történt… a gyilkos rám meredt, majd eltűnt az istálló mögött. Egy… egy nő volt az!
- Artheorasra! – átkozódtam. – Egy nő? Biztos ez?
A fogadósné úgy bólogatott, hogy majd leesett a feje.
- Biztos vagyok benne, mert jól látszott az alakjáról, bár páncélt viselt, és a hajáról is, ami hosszú volt és szőke.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Nem láttam értelmét a gyilkos keresésére küldeni a halászokat, bár keménykötésű férfiak voltak, és mindjüknél volt legalább egy nyúzókés. Ehelyett inkább szemügyre vettem a holtat, és akaratlanul is kicsúszott a számon a megjegyzés:
- Szentséges egek! Ezt egy nő tette?
Mindeddig csak a Csontpuszták, vagy az északi földek barbár asszonyairól feltételeztem, hogy képesek ilyesmire. A holtat szörnyen összevagdalták; egy csapás felismerhetetlenségig roncsolta az arcát, egy másik felszaggatta a hasüregét, míg a harmadik szétzúzta a kulcscsontot a bal oldalon és a szívig hatolt. Durva halál, a csatatéren talál ilyet az ember.
Már épp befejeztem volna a szemlélődést, mikor valami furcsaság vonta magára a figyelmem. Egy sötét, oda nem illő foltot láttam a holttest hasán. Lehajoltam, megérintettem, felemeltem – és csodálkozva állapítottam meg, hogy egy körülbelül ökölnyi faragvány az.
Tanácstalanul méregettem a tárgyat. Bárki készítette is, értette a dolgát; szép, aprólékos munka volt, teljesen simára csiszolva, majd páclében megfürösztve. Egy női alakot ábrázolt, de ennél többet minden legendaismeretem ellenére sem láttam benne.
A bámészkodó halászok számára azonban minden bizonnyal többet mondhatott, mert mikor felpillantottam, nagyra nyílt szemek kereszttüzében találtam magam, és kivehetetlen duruzsolás hullámzott végig a csoportosuláson.
- Tudja valaki, mi ez? – szegeztem nekik a kérdést, s körbemutattam a szobrot.
A halászok reakciója megdöbbentett. Lesütötték a szemüket és dörmögve oszlani kezdtek. Valami baljós hangulat ülte meg a fogadó hátsóudvarát, jól éreztem, bár értetlenül álltam előtte. Ennek az aprócska szobornak nem szabadott volna ilyen félelmet kiváltani. Rádöbbentem, nem egy egyszerű gyilkosságnak voltam tanúja. Valami titokzatos dolog lappang a kis halászközösség életének hátterében, amiről veszélyes beszélni. És arra is rádöbbentem, hogy a király bizalmasaként ennek a végére kell járnom, legyen bármilyen nehéz dolgom.
Ezen merengtem, és néztem, ahogy a halászok maradéka is eltávozik az udvarról. Ekkor egy kezet éreztem a karomhoz érni. A fogadósné volt az. Szemében még mindig rettenet ült – tán még nagyobb, mint az imént.
- Jó uram – kezdte -, láttam a gyilkosságot, és a gyilkos is látott engem. Gondolja kegyelmed, hogy veszélyben forgok?
Nem láttam értelmét, hogy méginkább megijesszem az igazsággal.
- Nyugodj meg, asszony. Nem láttad jól a gyilkost, és ennek hamar híre megy majd. Felesleges kockázat volna az életedre törni. De azért ma az ivóban alszom, karddal az ölemben.
Az asszonyság hálát rebegett, és gyorsan a házba sietett. Magam is követtem, kezemben a szobrocskát forgatva és hitetlenkedve az események felett. Az ivó, mint várható volt, majdnem teljes ürességtől kongott. Majdnem.
Egy kopaszodó öregember ült a kandalló mellett. A tűz fényében ároknyi mélynek látszottak az arcán a ráncok. Egykedvűen bámult maga elé, vén ujjai közt boroskupát szorongatott. Végig bent ücsöröghetett, mert nem láttam őt az istállóhoz kisereglett halászok között.
Hirtelen ötlettől vezérelve felmutattam neki a szobrocskát.
- Tudsz erről valamit, vénség?
Az öregember pillantásra se méltatta a szobrot. Lassan a szemembe nézett – metszett a pillantása, akár a fagy. Egy hosszú percig némán bámultunk egymásra, aztán felemelkedett a székéről, köpenyt terített a hátára, és elmosolyodott.
- Késő van már. Ideje hazatérni.
Ezzel elhagyta a fogadót ő is, én pedig magamra maradtam nyomasztó gondolataimmal.

3.

Megtartottam a fogadósnénak tett ígéretemet, és az éjjelt a legalsó szinten, az ivóban töltöttem. Nem aludtam sokat, de nem a félelem, inkább a hasztalan töprengés akadályozott az alvásban. Másnap reggel korán felkeltem, lóra kaptam, és útnak indultam a környék urához.
Az út egy fél napot felemésztett, és nyugalomban telt el. Mikor a várhoz értem és felmutattam a pecsétgyűrűmet, az úr haladéktalanul és az elvárható szívélyességgel fogadott. Jó ebéddel vendégelt meg, és miután jóllaktam, egy kupa bor mellett letelepedtünk beszélgetni.
Cerevanes báró – merthogy így hívták az urat – épp olyan volt, amilyennek a hírneve festette az udvarban: büszke, zord, kemény jellem, de a maga léptékein igazságos és megbízható. Miután ejtettem neki pár szót a birodalomban terjengő hírekről és újságokról, végül előhozakodtam neki látogatásom valódi okával.
- A tegnapi nap estéjén, Manskmar halászfaluban tanúja voltam egy gyilkosságnak.
Cerevanes nem rendült meg a hír hallatán, persze miért is tette volna.
- Földesúr lévén, bizonyára te is jól tudod, hogy a legbékésebb közösségekben is előfordul ilyesmi – válaszolta. – Felteszem, a helyőrség katonái elfogták és fellógatták a rendbontót?
Nemet intettem a fejemmel.
- Nagyon különös eset volt. Ezt a parányi szobrocskát találtam a holttesten, és biztos vagyok benne, hogy nem az áldozat szütyőjéből fordult ki. A tettes hagyta ott. Mond ez neked valamit?
Ezzel átnyújtottam neki a kis faragványt. Cerevanes jól megnézte magának, aztán megrántotta a vállát. Folytattam:
- A falusiak nagyon különösen viselkedtek, mikor meglátták. Úgy tűnt, félnek. Arra gyanakszom, valami szekta üthette fel a fejét a földeden. Nem tudsz hasonló esetekről?
- Ez egy erős hitű közösség, és sohasem fordult még elő ilyesmi. Ellenben a halászok előszeretettel tartanak maguknál amuletteket és kabalákat Mirajnéról, a vizek istennőjéről, hogy oltalmazza őket a tengeren. Úgy gondolom, ez a faragvány is valami ilyesmi lehet.
- Mégiscsak furcsa, ahogyan a falusiak viselkedtek – morfondíroztam.
Cerevanes báró nem osztotta az aggodalmamat.
- A falusiak egyszerű emberek és babonásak. Talán isteni igazságszolgáltatásnak vélték, amit láttak, és megrettentek. Nem hiszem, hogy érdemes ennek túl nagy feneket keríteni.
- Talán így van – válaszoltam.
Cerevanes bólintott.
- Elküldök veled egy maroknyi fegyverest, hogy segítsenek a helyőrségnek megkeríteni a tettest, és menesztek az apátságba is. Szükség lehet egy szerzetesre, hogy megnyugtassa a kedélyeket. Biztos vagyok benne, hogy a zavarodottság okára is hamar fényt derít majd.
- Úgy legyen.
Persze a bárónak nem sikerült eloszlatnia az aggályaimat. Röviddel később búcsút vettem a vártól, és a fegyveresekkel az oldalamon visszalovagoltam a faluba. Esteledett már, mire megérkeztünk. A katonák a kaszárnyába, én a fogadóba mentem. A fogadósné őszinte örömére újabb éjszakára kikértem a szállást, de nem tértem még nyugovóra. A visszaút kevésnek bizonyult rá, hogy rendezzem a gondolataimat, ezért úgy döntöttem, teszek egy sétát a langyos, tengerillatú szürkületben.

4.

Akkor úgy gondoltam, Írduin, a végzet komor istene vezette lépteimet, de ma már úgy vélem, inkább Yomma’gar lehetett, a tragédiák és balsors álnok démona. Teljesen besötétedett, és hasztalan töprengésem közepette már visszafelé sétáltam a fogadóhoz. Utam a kikötőn át vezetett, ahol az egyik halászbodega irányából egyszeriben fájdalmas kiáltást hallottam. Először azt hittem, a képzeletem tréfál velem, de akkor a kiáltás megismétlődött.
Eszembe se jutott az őrségért kiabálni, felesleges lett volna. Ehelyett elővontam a kardomat és torkomban dobogó szívvel a hangok felé óvakodtam.
Későn érkeztem. A bodega mögött már csak egy halottat találtam. Hasonlított az előző áldozathoz, és épp olyan kegyetlen módon bántak el vele is. Nem lepett meg, mikor letérdelvén egy faragott szobrocskát találtam a mellkasán. Azonban ahogy ott gubbasztottam, valami más is szemet szúrt: vércseppek nyomvonala vezetett a tett színhelyétől a halászbódé sötét mélyébe.
Végtelenül óvatosan közeledtem a bejárathoz, egy macska sem lehetett volna halkabb. Így is csak kevésen múlt az életem, mert amint az ajtókeretbe léptem, valami nagy lendülettel nekem ütközött és hátravetett. Egy ember ugrott ki a bódéból, és megpróbált egérutat nyerni. Nekem azonban minden riadalmam ellenére sem állt szándékomban hagyni ezt. Utána rúgtam, és sikerült is kisöpörnöm alóla a lábát, úgyhogy tompa puffanással elterült mellettem a földön.
Mindketten talpra kászálódtunk, és nekem végre alkalmam nyílt végigmérni ellenfelem. A fogadósné nem tévedett: valóban egy nővel volt dolgunk. Felsőtestén silány pikkelypáncélt viselt, a haja azonban szabadon hullámzott a parti szélben. Szép arca volt, de a vonásai fájdalomról tanúskodtak – és akkor megláttam, hogy a fegyvertartó karján csúnyán megsebesült.
- Hagyj! – rikoltotta, és felém rúgott. Tessék-lássék támadás volt, nem okozott nehézséget elkerülni.
- Add meg magad – vetettem oda. Igyekeztem a lehető legmegnyugtatóbb hangnemet megütni. Nem volt könnyű, tekintve, hogy összevissza ugrált a szívem a feszültségtől. – Megsebesültél. Ha így folytatod, elvérzel.
Biztosra vettem az erőfölényem. Hiba volt. A nő szemében dühös lángok gyúltak, és félelmetes kiáltással rám vetette magát. A karja vért spriccelt a levegőbe, ahogy felemelte a kardját.
A csapás úgy zúdult rám, akár egy lavina. Sikerült ugyan megakasztanom – nem akkoriban kezdtem a fegyverforgatás mesterségét -, de a térdeim megrogytak az erejétől. Ellenfelem sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott, mi több: erősebb, mint amilyennek szabadott volna lennie. Lankadatlan dühvel ugrott nekem újra, ezúttal még az előzőt is felülmúló, brutális erővel. Épp, hogy sikerült védenem, de a lendület így is a bódé falának vetett.
Csillagokat láttam, a világ vad forgásba kezdett körülöttem. A lábaim cserbenhagytak, egyre csak azok az árokmély sebek jártak az eszemben, amiket az áldozatokon láttam. Ahogy a nő fölém tornyosult s magasra lendítette a kardját, belém hasított a felismerés: ez a vég.
Ám a halálos csapás nem érkezett meg. A nő megingott, szemei felakadtak, s hangos csattanással elnyúlt a földön.
Bár magam is szédelegtem, nem teketóriáztam. Messzire rúgtam tőle vértől iszamós kardját, s jó alaposan megkötöztem az övemmel. Eztán csíkot téptem az ingujjamból, és elkötöttem vele sérült karját. Nem akartam, hogy meghaljon – egyelőre semmiképpen.
Benedvesítettem a tenyeremet a tengerben, és vizet hintettem az arcára. Azonnal mocorogni kezdett, szemhéja nagy nehezen felemelkedett. Megpróbált felülni, és akkor tudatosulhatott benne, hogy gúzsba kötötték, mert felhördült, és vonaglani kezdett, hasztalan.
Egymásra néztünk; szemében újra lángolt az ádáz tűz. Lassan felmutattam neki az áldozaton talált szobrocskát.
- Mit jelent ez?
A nő elvicsorodott és szemen köpött. Arcomat elöntötte a pír.
- Legyen ahogy akarod.
Ezzel talpra rántottam és vonszolni kezdtem a kaszárnyák felé. Őszintén reméltem, hogy még hajnal előtt jobb belátásra tér.

5.

Reményeim meghiúsultak. Próbálkozhattam bármivel, a nő hajthatatlannak bizonyult. Egyetlen apró nyikkanást sem voltam képes kisajtolni belőle, de hasztalannak bizonyultak a katonák próbálkozásai is, pedig ők nem voltak olyan előzékenyek, mint én. Minden, amit elértünk, az egy adag köpet volt a képünkbe.
Elcsigázottan álldogáltam a falu főterén pár tucat halász társaságában, és néztük, ahogy a bűnöst egy kalitkás kocsiban elszállítják Cerevanes báró vára felé. Csípett a hűvös hajnali levegő, a nő pedig zúzódásoktól félájultan üldögélt a rácsok közt. Félelmetes megpróbáltatásokon ment keresztül az éjjel, mégis szokatlannak találtam, hogy a halászok nem csúfolódnak rajta; arcukon komorság ült.
Miután a kocsi elhagyta a teret, a tömeg elindult a dolgára. Magam a fogadó és a lovam felé vettem az irányt, számban a félsiker keserű ízével. Majdnem felbuktam az elém toppanó alakban.
Rácsodálkoztam; az öregember állt előttem az ivóból, az első gyilkosság estéjéről.
- Fredrik Golian, Golianholm ura – mondta, és árnyalatnyi gúnyt éreztem a hangjából csöpögni. – Jöjjön velem. Mutatnom kell valamit, ami érdekelni fogja.
Nem ellenkeztem. Az öreg kiállásában amúgy is volt valami ellentmondást nem tűrő szigor. Intett, és szapora léptekkel elindult előttem.
Egy part menti házikóba vezetett, közel a falu széléhez. Beléptünk.
Tipikus egyhelyiséges halászviskóba kerültem. Szegényesen volt berendezve, bútorzata szinte egyáltalán nem volt. Egy függőágynál jobb hálóhelyre sem futotta. Mindenfelé hálók és egyéb halászfelszerelés hevert.
Vendéglátóm nem szaporította a szót: egy rongyokkal betakart dobozkához lépett, és három ökölnyi faragványt vett ki belőle.
- A magáéval együtt ez összesen öt – mondta.
Elámultam. Éreztem, eljött az alkalom, amikor választ kaphatok a kérdéseimre. Elsőként arra, ami leginkább foglalkoztatott:
- Mik ezek a szobrocskák?
- Mirajne szerencsét hozó szobrai.
Cerevanes tehát nem tévedett ebben. Én azonban nem láttam összefüggéseket.
- Nem értem. Mi köze van Mirajnénak a gyilkosságokhoz?
Az öreg felsóhajtott.
- Ez egy hosszú történet, de itt az ideje, hogy megtudja, mibe ártotta magát. Élt egyszer a faluban, nem messze innét, egy vén hajóács. Ezt a hajóácsot, bár mogorva volt és magának való, mindenki tisztelte, mert nagy tehetséggel áldotta meg a sors; minden szabadidejét arra áldozta, hogy művészi szobrocskákat és faragványokat készítsen istenekről, emberekről és a tengerről, amit nagyon szeretett. Felesége, gyermekei nem voltak; elvitte őket az öregkor és a kórság. Egyetlen egy valaki volt, aki enyhítette a magányát, mégpedig az unokája.
Az unokája szép lányka volt, de csendes és magába forduló, akár a nagyapja, így hát sohasem rajongták körül az ifjak. Annyiszor mondták rá, hogy vénségére is lány marad, míg végül maga is elhitte. Aztán egyszercsak nem várt fordulat történt, és egy fiatalember udvarolni kezdett neki. Nem innen származott, így senkit sem ismert a faluból, de megnyerő volt, dolgos és szerény, ezért az öreg hajóács maga mellé vette inasnak. Úgy tűnt, minden nagyszerűen alakul, és a fiatalok már a mennyegzőt tervezték. Ám hamarosan fény derült az ifjú férfi csalárd természetére.
Nem volt ő más, csak egy közönséges útszéli gonosztevő, akinek képében a hajóács kígyót melengetett a kebelén. Társai, akikkel együtt bűnözött, mind a kaszárnyák alatti börtönben sínylődtek. Ám a fiú kieszelte, hogyan szabadíthatná meg a banditákat, mikor Cerevanes báróhoz szállítják őket felakasztani. S ennek a tervnek volt része a hajóács is, meg a lánya.
A gerinctelen féreg! Mindent jól kigondolt. Cerevanes báró katonái átfésülték az egész környéket, de sehol sem bukkantak a szökött gonosztevők nyomára. A hajóács a legjobb tudomása szerint rejtegette őket, mind a hatot, mert féltette tőlük az unokáját. Okkal.
Amikor a veszély elmúlt, és már nem volt többet szükségük az ácsra, lelketlenül leölték őt, az unokáját pedig meggyalázták, majd a tengerbe vetették. Ám akkora volt a lány szégyene és a bánata, hogy nem hagyta meghalni; partra mászott és elbujdosott, hogy most, évekkel később visszatérhessen igazságot tenni. Ezt jelentik a szobrok: a hajóács és a lánya bosszúját.
Döbbenten hallgattam az öregember elbeszélését. A hangja őszinte indulatoktól remegett; éreztem, hogy az igazat mondja.
- Honnan tudod mindezt, vén halász?
Elmosolyodott.
- Mindenki ismeri a történteket itt a faluban, Golian nagyúr.
- Mindenki? – hüledeztem. – Hogyan lehet akkor az, hogy mégsem állt ki senki a lány mellett? Hiszen nem is lator… nem lator, hanem hős!
Az öreg elkomorult.
- Az emberek ostobák, és túl sokat okoskodnak. Féltek segíteni, de féltek elárulni is őt; hisz láttad a holtakat. Azt mondták, ilyesmire istenfélő ember nem lehet képes. Babonák kaptak szárnyra, azt suttogták, a lány a tenger démonaival hált, hogy cserébe partra vessék, és erőt adjanak neki a bosszúhoz. Balga beszéd! Ha valahonnan nyert is erőt az a lány az elkeseredettségen kívül, akkor csakis Írduintól kaphatta, az igazság és végzet istenétől!
Lesütöttem a szememet. Hirtelen rádöbbentem, mit tettem.
- Szent ég… Akasztófára küldtem a legszerencsétlenebb teremtményt, akivel valaha találkoztam.

6.

Lóhalálában vágtáztam Cerevanes várába. Átkokat szórtam a kapuőrség fejére, hogy hamarabb beeresszenek az udvarba, de mindhiába. Elkéstem. Még láttam, ahogy a lány teste alázuhan a bitófán, a kötél elroppantja a nyakát, a lábai görcsösen rugdalnak a levegőben. Megszédültem, de tudtam, mit kell tennem.
A hóhér értetlen pillantásaival mit sem törődve a halotthoz sétáltam, és motoszkálni kezdtem a ruhája alatt. Megtaláltam, amit kerestem; vászoningje alól előhúztam egy parányi faragványt.
A hatodikat. Az utolsót.

Befejezés

A szakállas férfi rémülten ugrott fel a szalmazsákról, amikor berúgtam az ajtót a kalyibán, amely egykor a hajóácsé volt. Átkozódott, a kardjáért ugrott – rezzenetlen tekintettel követtem a mozdulatát.
Ahogy a gonosztevő megragadta a kardmarkolatot, megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán. Bízott magában. Nem mondott semmit; nyilván eljutott már hozzá a hírem, és ha meg is lepte őt a feltűnésem, kétsége sem férhetett hozzá, hogy miért jöttem.
Szó nélkül a magasba emeltem a kardom.
Úgy zúdult alá a csapásom, akár egy lavina. A férfi jó harcos volt, hárított – hasztalanul. Kardja kettétört vágásom súlya alatt, pengém széthasította a fejét, akár egy dinnyét. Magam is meglepődtem; csapásom sokkal erősebbre sikerült, mint kellett volna. Erősebbre, mint szabadott volna. És akkor megértettem; Írduin ereje immár velem volt.
Kifordult a kezemből a hatodik szobor, és a halottra esett. A bosszú végrehajttatott; ezzel véget ért a balsorsú lány története. Engem azonban tovább kísértett az emléke, ahogy kimentem a kalyibából. Tovább, ahogy elhagytam a falut, és még sokáig azután is, hogy megtértem Golianholmba.
Egyetlen dologra jól megtanított ez a tragédia: ha az istenek támogatnak is igazságos ügyeinkben, semmi sem menthet meg bennünket a saját hibáinktól.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához