LFG.HU

HammerTimeCafe
Kyol Halken
novellaCimkek

Kellemes napfény, hűsítő szellő, gyönyörűek ilyenkor a Bahamák. Igazán kijárt már nekem ez a kis nyaralás. Három éve nem voltam szabadságon, azóta, hogy szakítottam Jennyvel. Sokáig hiányzott, ezért menekültem a munkába, de már egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Ez a lány itt, velem szemben, igazi bombázó. Csodálom, hogy nem láttam még a Playboy valamelyik számában, ilyen testtel sztár lehetne. Mi? Jól láttam? Felém kacsintott. Hé emberek, láttátok? Kacsintott! Most mi legyen, menjek utána? A fenébe, idejön hozzám. Vajon mit akarhat tőlem? Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy idejön. Mindjárt ideér és meg fog szólítani. Mit mondjak neki? Adjam a macsós énem, vagy inkább az intellektuálist? Milyen gyönyörű ajkai vannak, bárcsak megkóstolhatnálak, kislány. Ez az, tényleg megszólít.
- Ébresztő, hétalvó!
- Már ébren vagyok, baby!
- Ébredj már, te marha! Hívat a főnök.
A hangja nagyon ismerős valahonnét, mintha már hallottam volna. Igen, már emlékszem, pont olyan, mint… olyan, mint Howkinsé.
- Hé haver, ez már beteges. Megint valamelyik bige, mi? Na vonszold el a hátsód a főnökhöz!
Igen, ez Howkins. Ki sem kell nyitnom a szemem, hogy tudjam. Egyszer még megölöm a palit, ez tuti. Amúgy Howkins a munkatársam, és egyben a legjobb haverom is, habár ezt általában le szoktam tagadni. Többnyire csak akkor hajtogatom, amikor lenyúlom az egyik bigmacet az asztaláról.
Képes volt felzavarni a legszebb álmomból. Most egy hétig elfelejtheti a haverságot, vagy rögtön kettőig, sőt, soha többé nem fogom a haveromnak nevezni. Legalábbis a következő bigmacig biztosan nem.
Most már úgyis mindegy, a bahamai bombázónak annyi, ideje megküzdeni a valósággal.
- Elmehetsz a búsba Howkins! Nem láttad, hogy alszom?
- Dehogynem, ezért ébresztettelek fel. De most ne velem dumálj, Jam, a főnök dühös lesz.
- James. James vagyok, érted? Hányszor kérjem még, hogy így szólíts?
- Oké, Jam, majd igyekszem.
Hogy én mennyire utálom ezt a balekot. Tudja, hogy gyűlölöm, ha felkeltenek, de ez nem zavarja. Ráadásul még Jamnek is hív, pedig ezért már kétszer bevertem az orrát. Meg tudnám fojtani itt helyben, de mázlija van, a főnök hívat. Muszáj lesz feltápászkodni és benézni hozzá, már közel egy hete nem hívatott magához. Egy kicsit hiányzik is a megszokott üvöltözés, ami szerves részévé vált a mindennapi, chicagói életemnek. El is felejtettem bemutatkozni. James Iron vagyok, a chicagói rendőrkapitányság nyomozója. A legtökösebb és legmenőbb srác a városban, csak azt hiszem, erre mások még nem jöttek rá.
Nagy nehézségek árán sikerült felmásznom a harmadikra. A főnök irodája előtt egész békés hangulat uralkodott. Máskor folyton ordítozott, már akkor is, amikor a lépcsőfordulóban voltam. Biztos lement egy fánkért a büfébe. Nem baj, majd megvárom az irodájában, legalább szunyálhatok egy kicsit.
Kinyitottam az ajtót, de a megszokott látvány helyett egy barlang sötétje fogadott. Alig találtam el a kedvenc bőrfotelomig. Hallottam néhány pletykát arról, hogy a főnök megváltozott, de nem törődtem velük. Mindig is hitt a babonákban, meg az ilyen mágikus dolgokban, de azt mondják, ez most valami más.
Caren sem volt a helyén, ő a főnök titkárnője. Mindig sokat beszélgettem vele, amíg kint várakoztam az eligazítások előtt. Ő szeretett fecsegni, én meg szívesen hallgattam. Azt hiszem, az életemből ő áll a legközelebb az álombéli bombázóhoz, a bahamai bigéhez. Caren iszonyat jó nő. Sokszor hívtam randizni, de nagyon nehezen adta be a derekát. A múlt héten végre megtört a jég, de akkor is hová mentünk? Színházba. Az intellektuális énem meggyőzte, hogy imádom a színészetet. Megengedte, hogy elkísérjem egy érdekes darabra, de szigorúan csak, mint barátok, ahogy ő fogalmazott. Azért nem adtam fel az elején, ha barát, akkor barát, nekem a baráti szex is megfelel. A dolog azonban nem jött össze úgy, ahogy terveztem, valami apróság elszúrta az egészet. Azóta nem is találkoztam vele, talán ő elmehetett végre vakációzni.
- Örülök, hogy benéztél, James.
- A szentségit! – egy pillanatra megállt bennem az ütő. A főnök ott ült velem szemben, de még csak meg se moccant eddig. Van érzéke a rejtőzködéshez. – Főnök… a frászt hoztad rám.
- Bocs, James. Ha már a fotelig eltaláltál, dobd le magad, és figyelj.
- Parancs.
Szerettem, amikor így viselkedett. Általában ilyenkor kaptam valami jó, nyugis melót, sok megfigyeléssel, és hasonló elfoglaltságokkal. Ezeket imádtam. Iszonyat jókat tudtam aludni a kocsimban, és még fizettek is érte.
- Ott van előtted néhány fénykép. Nézd meg őket jól, remélem, még nem csórtad el a kollegáid kajáját, nem lenne szerencsés.
- Főnök… nem látok semmit. Megint valami darabolós gyilkos, mint a múltkor?
Nem szólt, csak felkapcsolta a lámpát, aminek halovány fénye éppen elég volt, hogy a lényeget megértsem a képekből.
- Istenem…
- Istened, mi? Áh… hagyjuk. Amint látod, Caren halott. Az ügy a tiéd.
- Ki… Ki tette ezt vele?
- Nem valaki, hanem valami, kedves James. Egy vámpír.
Már értem a pletykák alapját, biztos megint túl sok könyvet olvasott és újra kijött rajta ez a misztikus hiszti. Volt már rá példa egyszer-kétszer.
- Ugyan, főnök. Vámpírok nem léteznek.
- Nem tudhatod, James, nem tudhatod.
Ahogy kimondta, kirázott a hideg. A főnök hangja, meg az egész megjelenése… brrr, tisztára, mint egy horrorfilm. Azt hiszem, kezdek paranoiás lenni.
- További információk? – kérdeztem lemondóan. Felesleges volt vitába szállni vele, úgyis mindig ő nyert.
- Carent tegnap találtuk meg a Wilsdor gyárnál. A gyilkos a csatornába dobta a testet. Jó terv, talán sohasem találtak volna rá, de nem volt szerencséje az illetőnek. Egy ott lakó csöves kiszúrta, és addig idegesítette a biztonságiakat, mire végül utánajártak, és kihalászták. Peches ügy, nem gondolod?
- Francba!
- Feldúltnak látszol, James, talán nyomaszt valami?
- Caren… miért kellett ennek pont vele történnie? Megnézném a holttestet, melyik halottasházba vitték?
- Nem ő az első eset… – jegyezte meg alig halhatóan, némi gúnnyal a hangjában.- A testét délelőtt elhamvasztották.
- És a boncolás? Ez így szabálytalan!
Ugyan a sötétben nem láttam, de biztosra vettem, hogy mosolyog. Elég jól ismertem, tudtam, hogy most ismét valami gúnyos gondolat fogalmazódott meg a fejében.
- Milyen meglepő. Mostanában érdekelődsz a szabályok iránt? Heh. A vámpírság nem gyerekjáték! Csak megmentettem a lelkét.
Ez totál becsavarodott. Biztos érzékenyen érintette Caren halála. Állítólag nem véletlenül volt akkora fizetése a csajnak. Nem szokványos, hogy titkárnőként jobban keresett, mint én. A többiek azt beszélték, hogy sokat túlóráztak együtt az irodában. El tudom képzelni azt a túlórát, de leginkább átéltem volna, most viszont már fújhatom.
- Jól van. Akkor, ha nincs test, hol kezdjem? Megfigyelés?
- Igen. Vidd Howkinst is magaddal.
Végre valami jó hír a mai nap. Howkinssal gyakran dolgoztunk együtt, sajnos, viszont tudtam, hogy gyűlöli a megfigyeléseket. Most lehetőségem nyílt némi bosszúra az előbbiért.
- Rendben, főnök, akkor? – reméltem, hogy vége az eligazításnak és végre visszatérhetek kedvenc elfoglaltságomhoz, az alváshoz.
- Leléphetsz… áh, James, még valami!
Csak ne valami plusz meló legyen, pedig már majdnem megúsztam. Éreztem, hogy van még valami.
- Igen?
- Sötétedés után menjetek.
A főnök tényleg fura. Ha nem ismerném, azt hihetném, viccel, de félek, komolyan veszi ezt a vámpíros sztorit. Igaz, a képeken Caren elég rossz bőrben volt. Lehet, hogy valami rituális gyilkosság áldozata lett. A homlokán volt valami furcsa jel, a testén itt-ott karmolás nyomai, de a halálát valószínűleg a nyakán ejtett apró seb okozta. Ennél már láttam durvábbakat is, mégis különös volt. Itt valóban lesz mit kinyomoznom, de majd csak este, most aludni akarok.
Igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a “barlangot”. Ezután a félhomály után egész furcsa volt a folyosó, ahol Howkins épp a többi haverjával cseverészett. Az amatőrök, megint megszállták a dohányzósarkot. Itt a bosszú ideje.
- Hé, Howkins, told ide a képed!
A három alak összenézett és nevetni kezdtek, azt hiszem, rajtam.
- Jam, ha akarsz valamit, majd idejössz.
Ennek a kis patkánynak nagyon nagy arca lesz, ha ezzel a két nyomott sráccal van. Hogy is van a mondás? Vakok közt a félszemű a király. Akkor a lúzerek közt Hawkins a mester. Azt hiszem, a mai napon megérett a harmadik jobbegyenese.
- Idefigyelj, te nyeszlett aktakukac! Hallgattasd el a két vihogó haverod, és marha gyorsan pattogj ide… parancsot kaptál.
Elhangzott a varázsszó. A parancs egy olyan érv volt, amire a lúzerek királya nem mondhatott nemet. Ilyenkor fontosnak érezte magát, a csatlósai előtt meg egyenesen Rambó reinkarnációjaként tetszelgett. Vékony, bajuszos arca hirtelen komollyá vált, mintha csak az FBI vagy a CIA kérné, hogy mentse meg a világot. Bajba is lennénk, ha ez egyszer előfordulna. Diplomatikus mozdulatokkal elnyomta a cigijét, intett egyet Timnek és Georgenak, aztán elém vonszolta mind a hatvankilónyi szánalmat, azaz önmagát.
- Miről lenne szó, James?
Ilyenkor egyből beindult a nyalási reflex, és eszébe jutott a nevem. Nem akar kimaradni egy jó balhéból. Már csak egy kis körítést kell kitalálnom, és hatalmasat fog koppanni a végén.
- Figyelj! Az ügy szupertitkos. Nyolckor találkozunk a Wilsdor gyár hármas raktára előtt! Ott mindent megtudsz. Senkinek egy szót se, és fegyvert hozz magaddal!
Amikor felcsillant a szeme, már láttam magam előtt a képét, amikor megtudja, mi a valódi feladat. Már úgyis egy órával a találka előtt ott fog dekkolni a kopott fordjában. Azt hiszem, még egy órát kések is, vagy kettőt. Édes a bosszú!
- Rendben van, James, nyolckor a Wilsdor hármas raktár előtt, számíthatsz rám!
- Reméltem. Most ennyi, a többit ott. Viszlát!
Tudtam, már ég a vágytól, hogy beharangozhassa a fantasztikus, új megbízásának hírét. Legalább egy fél évig ezzel fogják cinkelni a balhé után. Néha meglepődök magamon, hogy szorulhat belém ennyi gonoszság, aztán eszembe jut, hogy Howkinsról van szó, és mindig megkönnyebbülök.
Miután ezzel megvoltam, még vagy két órát szunyáltam az irodánkban, aztán elmentem kajálni. Este kilencig ráértem a bárban iszogatni, és bámulni a pincérnőket. Az alvás mellett ez a kedvenc elfoglaltságom.
Fél tíz felé gurultam be a parkolóba. Messziről kiszúrtam az emberem. Howkins már vagy három órája figyelhet a kocsijában. Szándékomban állt még rá is ijeszteni egy kicsit, de túl éber volt. Kiszúrta a kocsimat, és fél perc múlva már kopogott is az ablakon, alig, hogy leállítottam a motort.
- Késtél, James! – köszöntött kedvesen, miután letekertem az ablakot.
- Tudod, mondtam, hogy szupertitkos. Meg kellett győződnöm, hogy nem követnek-e.
- Értem, és mi a feladat?
Feszült arckifejezést tettetve közelebb intettem az ablakhoz, és összeszedve minden komolyságomat, kiböktem, mi van a szupertitkos ügy hátterében.
- Vámpírvadászat.
- Oh. Értem. Szerencse, hogy elhoztam mind a két revolveremet.
Ezen a válaszon őszintén elcsodálkoztam, ugyanis halálosan komolynak tűnt. Howkins nem volt jó színész, legalábbis nem olyan jó, mint én, úgyhogy valószínűleg tényleg komolyan vette.
- Meg sem lepődsz?
- Nem. Beszéltem a főnökkel, miután elmentél.
- Akkor tudod, hogy csak megfigyelnünk kell?
- Dehogy. Be kell hatolnunk az épületbe, és mindent át kell kutatnunk. Ahogy mondtad, vámpírvadászat. A főnök nem mondott el mindent neked. Meglepetés, Jam!
Ez jó. Ez hiányzott még a mai napból. A főnök totál elcseszte az egész bosszúmat.
- Jól van, menjünk.
Inkább visszavonulót fújtam. Majd megszívatom máskor, ebben a leosztásban nem volt ütőképes lapom.
Kiszálltam és elindultam a csomagtartóhoz egy zseblámpáért. Baromi hideg éjszaka volt, nem számítottam rá, hogy így lehűl a levegő. Igaz, hogy a nyár már véget ér, de szeptember közepén egy macsó srác még nem hord kabátot. A Bahamákon bezzeg most gyönyörű idő lehet. Napsütés, hullámok, gyönyörű csajok…
Howkinson ott lebegett a vajszínű ballonkabát, mintha valami krimiből lépett volna elő. Elég gáz, hogy valaki ilyet hord a huszonegyedik században. Majdnem annyira gázos, mint az, hogy nekem nincs ilyen kabátom, pedig én vagyok a profi. Macsóság ide vagy oda, valahogy meg kell szereznem tőle, nem szeretem a hideget, meg amúgy is, rajtam sokkal jobban állna. Szerencsére még akadt egy golyóálló mellény a csomagtartóban. Én elvből nem hordok ilyesmit, mert kövérít, de most épp kapóra jött.
- Howkins! Hol van a mellényed? Benne van a szabályzatban, hogy viselni kell. Mit szólna a főnök?
- Francba! – az arcán őszinte kétségbeesés tükröződött. Biztos voltam benne, hogy most elkaptam.- Nincs nálad egy pótmellény?
- Egyszer elhagyod a fejedet is, Howkins, de szerencséd van, haver, van nálam egy.
Megkönnyebbült sóhaj után már be is sétált a csapdába. Úgy látszik, ezután akkor is a haverom lesz, ha a kabátját akarom lehúzni róla.
- Huh. Kösz, haver. Jövök eggyel.
- Behajtom.
Gyorsan le is kapta magáról a kabátot, és vele együtt a pisztolytartóját is. Szerencsére eszébe sem jutott, hogy visszavegye őket. Remek, így a teljes nyomozófelszerelés az enyém lesz. Ez a szabályzat duma értékes fegyver a kezemben.
- Menj előre, derítsd fel a terepet, egy perc és ott vagyok!
Nem is kellett többet mondani, már alig várta, hogy bemenjen a telekre, mint a helyi kemény legény a SWAT egységből. Azok a srácok mind dilisek, talán pont ezért csípem őket annyira. Én eközben felvettem a pisztolytartót és a kabátot is. Eleinte kellemetlen volt, hogy Hawkins kisebb stukkere ott fityeg a hónom alatt, de mindent a szerep érdekében, kibírtam. Egy kalap még dobott volna az összhatáson, de így is megfelelt.
- Most már én vagyok James Iron, a kopó, reszkessetek, vámpírok!
Vámpírok? Tényleg becsavarodtam egy kicsit. A főnök hülyesége ragályos, a végén még én is sötétben bujkáló őrült leszek.
Gyorsan beértem Howkinst, aki az első saroknál várt rám, feszülten figyelve az épületek közti keskeny sikátorokat. Kicsit furcsán nézett, amikor meglátott a kabátjában, de egy igazi, nyomozói pillantással lefegyvereztem.
- Na jó. Kezdődjön a meló! Menj, fedezlek!
Túlságosan beleélte magát a kommandós szerepébe ahhoz, hogy a kabátjáról vitatkozzunk. Lendületesen befordult a sarkon, én követtem. Egy pillanat múlva már vadul jelzett a hatodik érzékem. Ez amolyan nyomozói ösztön, ami megsúgja, ha a vadászból préda lesz. Valaki figyelt, biztos voltam benne. Reméltem, hogy csak a kabát teszi, de nem volt szerencsém. Azaz, pont, hogy szerencsém volt. Mindössze néhány lépést tehettünk a sötétben, amikor eldördült egy lövés. Mire feleszméltem, Howkins már el is terült a földön. Fedezékbe akartam vetődni, de egy ismerős hang szólt a tetőről.
- Howkins! Fel a kezekkel, nem esik bántódásod!
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy én vagyok Howkins. Hátrafordultam, hogy ne láthassa az arcomat, és felemeltem a kezem. Hallottam, amint valaki lesétál a tűzlétrán, és halkan nevetve odalép a halotthoz. Talán egy vámpír? Ez nem fair, most tiszta ideg lettem mások beteg gondolata miatt. Ha ez egy vámpír, addig kell tennem valamit, amíg nem velem törődik. Nincs mese, eljött a cselekvés ideje. Kirántottam a hónom alatt pihenő revolvert, megperdültem és szembenéztem a gyilkossal.
- Főnök?!
- Iron, Hogyan?
- Tedd le azt a valamit a kezedből, főnök!
Halkan morgott, mint valami házőrző. Felmutatta azt a valamit, ami leginkább egy keresztre hasonlított, de a vége hegyesnek tűnt. Ilyet biztos csak egy szekta készíthet. Vagy ha nem szektatag az öreg, akkor az utolsó kenetet akarta feladni? Én úgy tudtam, azt nem utólag szokás.
- Te mocskos mázlista, hogy jutott eszedbe ruhát cserélni vele? Pedig ilyen közel voltam, hogy megöljelek, te átkozott vámpír!
- Én, vámpír? Főnök, te tényleg becsavarodtál. Na, tedd azt le szépen!
Egyre dühödtebbnek látszott. Olyan volt, mint valami pszichopata. Egy kicsit hasonlított… rám.
- Ezt a szívednek szántam, James! Carenért, és a többi nőért, akit megöltél, te vérszívó! A szellemek velem vannak, ezt már nem úszod meg! Mindenki meg fogja tudni, mi is vagy te.
- Én nem öltem meg senkit. Neked tényleg megárthatott az a sok üldögélés a sötétben.
- Ne tagadd! Tudom, mert beszéltem vele. Visszahívtam Carent a túlvilágról, és elmondta, mit tettél vele. Sajnos a bíróságnak egy szellem szava nem bizonyíték, de nekem az. Bosszút fogok állni érte, vérszívókám!
- Vámpírok nem léteznek, ahogy szellemek sem. Én sem vagyok vámpír, főnök. Csak szeretem a nőket, és felbosszant, ha nem teszik azt, amit mondok. Caren nagyon jó bőr volt, de túlságosan átlagosan gondolkodott, úgy, ahogy Jenny. Olyan nagy kérés egy gyors menet? Heh… Szóval vámpír, ugye? Mindig is nagy érzékem volt a misztikumokhoz. Aznap épp a Rejtélyes grófot játszották a színházban, onnan jött az ötlet. Látom, neked bejött, biztos a homlokára karcolt jel fogott meg, azt egy könyvborítón láttam az irodádban. Milyen kár, hogy ezt már senkinek sem lesz alkalmad elmesélni, de ne aggódj, én megteszem helyetted. Elmondom majd, hogy te voltál a tettes, és miután Howkins halálosan megsebesített, utolsó tettedként te fejbelőtted. Pofonegyszerű. Becsavarodtál, megölted a szeretődet, és mi elkaptunk. Sok időt spóroltál meg vele…
- Átkozott!
- Ha vannak is vámpírok, azt te már sohasem fogod megtudni, főnök… ja, és légy oly kedves, add át üdvözletem Carennek!
Meghúztam a ravaszt, és ezzel le is zártam az ügyet mindössze fél nap alatt. Én vagyok a legmenőbb nyomozó, semmi kétség. Szellemidézés, mi? Tényleg dilis volt. Csak az zavar, ha nem a szellemektől, akkor mégis hogyan tudta meg? Talán… léteznek szellemek? Ha viszont azok léteznek, akkor létezhetnek vámpírok is? Ah… lényegtelen.
Mennyi lehet most az idő? Remek, még tíz sincs. Miután itt végeztem és leadtam a jelentést, lesz időm beugrani a bárba. Jólesne egy ital, és hátha lesz ott valami jó kis bige…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához