LFG.HU

M.G.
novellaCimkek

Ringtam.
Lánc csörrent valahol az embernyi magasság fölött. Lábujjhegyen pipiskedve álltam, magasba tartott karokkal, akár egy finom mozgású kis táncosnő, bár nem önszántamból tettem. A lánc tartott így, egyenként is kilónyi vasbilincsek pántjai a csuklómon. Ami felrántott olyan magasba, hogy lapockám és a csigolyáim legyenek kénytelenek elviselni a súlyomat. Fájt, igen. De jobban fájt a fülemben dünnyögő latin, és sokkal jobban az a néhány korbácsütés, ami először csak a ruhám durva darócát tépte meg, majd ugyanezt tette a húsommal is. Véres csíkokat szaggatva ebből is, abból is, és aztán összekeveredve hagyta őket lógni a hátamon.
- Valld meg bűneid, boszorkány… – sziszegő szavak. Egy kígyónyelvű ember szájából szóltak. Aki kínosan tiszta fekete ruhában és fehér kesztyűkben állt a jobbomon. Ha nem emeltek volna kissé a levegőbe a láncaim, valószínűleg magasabb lett volna tőlem egy fejjel, ám így szemünk egy vonalba került. Bele tudtam nézni a jéghideg ólomszürke szemekbe, ezt akkor is meg tudtam volna tenni, ha nem csak egy lépésre áll. Végig tudtam tekinteni a hamuszürke arcon és a kemény vonásokon. Mosolytalan, szikár férfi volt. A cella mocskában maga a tisztaság és fegyelem élő szobra.

Hallottam a posványos szalma hangját miközben hátam mögött a korbács ismét lendült a kínzómester kezében. A fonott bőrdarab nagyot csattant a hátamon, és egy pillanatra körbeölelt, mielőtt elengedett, és a nyomát átvette a fájdalom. Nem kiáltottam, csupán vicsorogva szorítottam össze a fogam és a szemem, és néztem aztán ismét az ólomszempárba. Micsoda érzéketlenség, micsoda gyűlölet…
- Nem vagyok boszorkány…- Mondtam neki, ki tudja hányadszor már a nap folyamán, és a következmény újfent csak az volt, ami ki tudja hányadszor a nap folyamán. Üvegfiola lendült és arcomon landolt belőle a megszentelt köpet. Pislogtam mikor a szemembe ment és összeragasztotta a pilláim egy pillanatra. Végigfolyt a bal orcán, bele a számba, és az orromba is… Hagytam benne összegyűlni, majd nagyot köptem a földre. Szentelt nyál, vérrel… verítékkel keverve. – Nos, ez már kezd unalmas lenni… – dünnyögtem. Ó, hogy szerettem volna megtörölni az arcomat, vagy csak leereszteni a karom.
- Igazán? – Magasba szaladt a szürke szem fölött húzódó ívelt szemöldök. Akár egy asszony szemei. Olyan fura volt. Sirályívű, talán egy borbély szabta meg a vonalát, mint a szakállának is, ami szinte csak jel volt az állán. Gúnyos hangon szólt. Mint szinte mindig, mióta ismertem. Gúnyosan beszélt akkor is, ha kért, vagy ha követelt, akkor tűnt el a maró gúny a hangjából, ha átváltott arra az átkozott latinra, és dünnyögött… ájtatosan… – Untatlak, boszorkány?! Meglátjuk, a lángok is untatnak-e majd. Reggel óta hordják a fát, neked… a két szép szemedért. Akkora máglyát raknak, hogy a füstje talán a szomszéd városba is látszani fog. De ha a füstje nem is, a lángja igen. A folyópartra állítjuk, hogy a víz szépen visszatükrözze a lángjaidat, meg a sikolyaidat is. A víz remekül viszi a hangot… Jó példa lesz. Intő példa. Kár, hogy téged csak untatunk vele.
- Nem vagyok boszorkány!!! – válaszoltam már automatikusan és a fiola tartalma ugyanezzel az automatizmussal csapott az arcomba.
- Bánd meg bűnöd, és véget vetek a kínjaidnak…- ígérte a kígyóhang, miközben megigazítgatta fehér kesztyűi szárát. A csapó mozdulattól ugyanis elmozdult a huncut és most nem takarták tökéletesen a kézelő fodrai.

Nagyot sóhajtottam, nagyon fáradt voltam már. Hagytam lefolyni az arcomon a szenteltvíz cseppjeit. Kicsit belefolyt az orromba, vért mosva ki onnan is. Végül is van benne valami. Tényleg megtisztít… valamilyen formában legalábbis. Aztán duzzadt és felrepedt ajkamra folyt. Még ugyanaz az ütés repesztette fel, ami az orromba is vért hozott. Eleinte előszeretettel használták az öklüket, hogy szóra bírjanak. Micsoda férfias tett. Egy apró termetű gyönge nőt verni.
- Rendben. Legyen egy jó napod, Inkvizítor. Bevallom bűneim, az összest! – nyöszörögtem. Megpróbáltam valami keserű mosolyt az arcomra erőszakolni. Bár nem tudom, miért. Viszont ahelyett, hogy elégedettséget kaptam volna, megint csak a szentelt lé csapott a szemembe. Köptem, és kérdőn néztem fel. – Mi az? Azt hittem, ezt akarod!
- Ármányos ördögfajzat vagy te… Boszorkány! – Az inkvizítor megmozdult. Elém lépett. Hátratett kézzel állt meg, és ingatni kezdte magát, néha lábujjhegyre állva, néha talpra. – A megbánásodnak őszintének és részletesnek kell lennie… Különben semmit nem ér.
Felsóhajtottam. Bárcsak tisztában lennék a részletekkel. Csakhogy se a vád, se a bűn pontos mibenlétét nem ismertem. A korbács nem adott rá választ és a latin dünnyögés se.
- Akkor most pácban vagyok, nagyuram…- Ijesztő lehetett az a mosoly, amit vérrel szennyezett fogaim mutattak, dagadtra vert arcomban. – Bárhogyis szeretnék segíteni, nem tudom, hol kezdjem…- A korbács végigvágott a hátamon. A fenébe is, hogy mindig elfelejtem, a gúnyolódó személy ezúttal nem én vagyok!
- Tanúk állítják, hogy szemmel vertél és bűbájoskodtál – magyarázta az Inkvizítor. – Becsületes dolgos emberek, nem holmi csavargók, mint te vagy.

Jaj, tudtam, hogy ez indította el. Az, hogy én csak úgy bevetődtem a városkájukba. Rendes, unalmas hétköznapi életükbe nem fért be egy fiatal nő, aki férj nélkül, magában kóvályog a világban. Nem is ért ezzel meglepetés. A helyi fazekas adott némi munkát az edényei körül, amíg a tavaszra vártam, hogy aztán átkelve a hágón folytassam az utamat dél felé. Már az első naptól susmorogtak a hátam mögött, a gyerekek messzire elkerültek, de reméltem, hogy kihúzom tavaszig. Ha el akartam tűnni az árgus szemek elől, elindultam a havas erdőbe. Talán rosszul tettem, mert ezzel felkeltettem a lappangó gyanújukat. Titokzatossá váltam és rettegetté. Csakhogy ez soha nem érdekelt. Egészen mostanáig. Mert most már fájó leckét kaptam abból, hogy bizony kilógok. Nem is kicsit.
- Ismír, a molnár felesége az egyik tanú…- folytatta közben az inkvizítor, kizökkentve gondolataimból.
- Arról nem tehetek – árnyalatnyit megvontam a vállam, ami tekintve a hátam állapotát így utólag nézve nagy hiba volt. Nagyot szisszentem, majd a lehető legártatlanabb arccal folytattam. – …A jóisten állította keresztbe annak az asszonynak a szemét. Semmi közöm hozzá. És az orra. Nos, ha tudni akarod azért olyan rettentő csálé, mert bizony a szeretett molnárotok keze…Nos, fogalmazzunk úgy, legalább olyan gyors, mint amilyen dolgos.
Csendesen végigvárta, míg befejezem. Csupán szemöldöke rándult meg a vallomásom hallatán. Valószínűleg látta már a molnár asszonyát.
- Nem a külseje…- Látszott rajta ugyanakkor, hogy most, hogy említettem, azért elgondolkodott rajta, igazat mondtam-e – …Azt állítja, elapasztottad a tehene tejét.
- Én el! Én aztán el! – vágtam rá szinte azonnal, de úgy tűnik, nem a megfelelő hangsúllyal ejthettem ki a szavakat, mert a korbács ismét rácsattant a hátamra, ezúttal megcsípve a fülcimpámat is. Az Inkvizítor eközben csendesen jegyzetelt.
- Eltekintek a hangnemtől, és úgy veszem, bevallottad.
-Vedd úgy… – sóhajtottam némi megkönnyebbüléssel. Na, legalább ennyivel is előrébb vagyunk.

Az Inkvizítor felnézett könyvéből, és gyanakodva mért végig. Nem én lehettem az első, akit boszorkányság vádjával vallatott. Olyanná válhatott már számára ez, akár a rutin. Mindennapi vér és halálsikolyok. Akárcsak egy mészáros hétköznapjai. Csak a húst láthatta a bűnöseiben, kegyetlen tekintetei nem is vették emberszámba a delikvenseket. De hát miért vették volna emberszámba? Hiszen nem is voltak emberek, csupán boszorkányok, eretnekek… ilyesmi. Ám most. Ez után a pár mondat után felcsillant az ólomszürke szemekben valami kétség. Nem, nem abban, hogy boszorkány vagyok-e… neeeem… Abban kételkedett, hogy az előttem lévők, az a sok asszony és leány, hogy azok boszorkányok voltak-e valóban. Talán most először életében merült fel benne ez a gondolat. Arról, hogy eddig mindig tévedett.
- És ott a fiú is. Latence. Akit bűnre csábítottál. Paráznaságra. Egy ártatlan gyermeket. – Miközben beszélt, egészen közel hajolt. Éreztem a leheletét az arcomon. Hangja, mely amúgy is olyan volt, akár a kígyó sziszegése, most még jobban lehalkult. Éreztem a teste szagát. Szappan és tiszta víz. Túl tiszta, túl illattalan.
- Az az ártatlan gyermek. Egy fejjel magasabb nálam, és elmúlt tizenöt éves! – Jól emlékeztem még a tegnapi napra, amikor a források partjánál hagytam a ruháimat. A hóval borított erdőben az a gőzölgő, forró kis tavacska elképesztően hívogatónak bizonyult. Többször is jártam arra, csak azt a hibát követtem el, hogy akkor nem vettem észre a vékonydongájú fiút. Aki egészen a várostól követett. Meglapulhatott néha egy fa mögött, vagy egy hóbucka árnyékában, tény, hogy eszembe sem jutott, hogy ott lehet. Én pedig meztelenre vetkőztem, és belecsusszantam a gőzölgő vízbe. Csak azt vettem észre, mikor Latence már a ruháimon ücsörög, és teli szájjal vigyorog rám. Csillogó szemekkel bámulva közben.
Kértem, hogy adja vissza, de csak ingatta a fejét. Alkut ajánlottam, de azt sem fogadta el. Láttam a fényt felcsillanni a tekintetében. Tudtam, hogy társadalmilag egy senki vagyok, és a fiú prédának tekint. Abban a pillanatban elképesztően nagy hibának éreztem, hogy itt vagyok. Hogy elkódorogtam ebbe az isten háta mögötti városba. Hogy elszöktem… Hogy álnevet használtam… hogy odahagytam mindent, ami biztonságot jelentett. Na nem. Nem egy kamasz fiú fog leteperni, és szétfeszegetni a combjaimat. Rávetettem magam. Ez kissé meglepte, ezért előnyhöz jutottam. Kirángattam a markából az ingemet, aztán már húztam is volna fel, mikor a fiú felugrott és letepert. Hasra szorította testemet a hóra, és ráfeküdt. Éreztem, ahogy acélos, földeken edzett serdülő izmai megfeszülnek, egyik marka vaspántként szorult vonagló testem köré, miközben másik kezével a nadrágjában keresgélt. Aztán talált. Ezután térdeivel nekifeszült a combjaimnak. Nem nagyon volt erőm. Ha napszállta lett volna, vagy hajnal, talán igen. Olyankor a fény miatt vagy tudom is én miért, de kissé ismét az lehettem aminek születtem volt, és amit odahagytam… ezért.

Végül mégis sikerül a bordái közé ütnöm a könyökömmel. Félmeztelen testem kihengeredett alóla, és már iramodtam is a ruháim felé. De ismét elkapott… Birkóztunk a hóban. A téli csendet ziháló lélegzetünk zavarta meg. Apró, szaporán felvillanó párafellegeket hagytunk magunk körül. Éreztem, hogy lassan fáradok. A fiú fölém került. Szétnyitott combjaim közé. ” Pokolra kerülsz” – emlékszem, ezt ziháltam akkor… Aztán hallottam a puskalövést. Mindketten megdermedtünk. Csupán lélegzetünk párája mozdult.
Latence iparkodva lemászott rólam, és szaporán hányni kezdte magára a keresztet. Vérbe borult arccal nézett a néhány lépésre tőlünk álló falusiak felé. Favágók voltak és még néhány asszony.
“Boszorkány” Mutogatott felém a fiú, miközben szégyenkönnyeket maszatolt szét az arcán. ” Megbájolt. Bűbájt bocsátott rám…” Aztán sírni kezdett. Pont úgy, ahogyan a gyerekek. És én még ekkor is a földön feküdtem szétvetett lábakkal. A forrás vizétől és a birkózástól nedvesen gőzölgő testtel. Még ekkor sem hittem el, hogy a fiú állítását elhiszik. Igen én vagyok a boszorkány. Ki más is lehetne?
“Ugye nem hisztek neki…?” kérdeztem akkor. De most már tudom hogy igen. Most. Itt. Ringva, billegve egy láncon vasbilincsekkel a csuklómon. És én még azt hittem, hogy az emberek jók… És naivak. Pedig én voltam a naiv. Nem is akármennyire.
Belebámultam az inkvizítor arcába. Tekintete végigvándorolt a testemen. A valamikori bájos arcon, ami most inkább volt egy romhalmaz, mint szépség. A szememet nézte. A hosszú szempillákat. A mélysötét csillanást, ami még mindig élénken ragyogott annyi korbácsütés és ütleg után is. Az ajkam vonalát, ami most lilára dagadva és felhasadva torzult el. Aztán az állam és a torkom ívét. Végigvándorolt hajam sötét loboncán. Valaha selymes hullámokban csillogott ez a haj, most pedig száraz vér tapasztotta össze. Aztán az Inkvizítor ólomszín szemei lecsúsztak a keblem vonalára és még lejjebb, végig a testemen egészen pipiskedő lábujjaimig.
- Boszorkány vagy – jegyezte meg. – Soha életemben nem voltam még ennyire biztos abban, hogy az áll előttem…. – ajkán fura, szinte büszke mosoly villant. Talán még sajnálta is, hogy nem vihet magával a fővárosba, nem tehet a többi inkvizítor elé, hogy megmutassa, mit fogott. Mekkora trófea lennék pedig, és sajnos nem marad utánam más, csak az emlékem… és talán némi kormos húsdarab, amit a máglya hagy.
- Pedig tévedsz! Soha életedben nem tévedtél még ekkorát. Mert nem vagyok boszorkány.

A vértelen, pengevékony ajkak olyan vigyorgó mosolyba húzódtak, mintha csak egy farkas akart volna rám mosolyogni egyet, mielőtt lakmározni kezd.
- Mi más lehetnél? – Fehér, makulátlanul tiszta kesztyűbe bujtatott ujjai az állam alá nyúltak. Vérmocskos szenteltvíztől csöpögő bőrömet finoman érintette. – Soha nem találkoztam még olyan nővel, aki így viselte volna a fájdalmakat. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki olyan volt, mint te. Érzem. Egészen a zsigereim mélyén érzem, hogy a pokol szolgája vagy. – Ujjai megérintették a bal vállamon lassan hólyagosodó égetett sebhelyet. A boszorkányok jelét. Arra szolgált, hogy igazolja ártatlanságomat. Ha hólyagossá válik, akkor ártatlannak számítok, de ha gyógyulni kezd, az egyértelmű jele a boszorkányságomnak. Nos, ez nem gyógyult. Hólyagossá válva, vörös izzással égett azóta, hogy az izzó fémdarabot nekiszorította a kínzómester. – Még akkor is tudom, hogy boszorkány vagy, ha a bőröd égeti a tűz. Ma este napszállta után visszakerülsz az uradhoz. Elkárhozol, előbb a máglya lángjain, majd a mi urunk kegyelméből a pokol tüzében.
Nagyot sóhajtottam. Nem mintha a máglya kicsit is megijesztett volna. Inkább bosszús voltam, hogy elrontották a játékomat. A pihenésemet. Még az sem érdekelt, hogy a testemet összetörték. A fájdalom is csak egy új tapasztalat. Egy élmény. Olyan, mint annyi más is. Hozzá tartozik a testhez. És ha a testnek fájdalma van, gyönyörei is vannak. Sajnáltam, hogy elpusztítanak. Igen. Bosszantott. Iszonyatosan dühített. Mert értelmetlen halál volt. És szerettem volna még élni egy kicsit. Érezni egy férfi ölelését. Érezni a puhára sült hús ízét a számban. Érezni a lágy tavaszi szellő simogató illatait az orromban, a fákon füttyögő madarak dalát hallgatni. Mind-mind annyi olyan élmény volt, amit birtokolni akartam. Az édenkert maradványai voltak ezek. És az ember nem vesztette el őket. Mindvégig itt élt benne. Az édenkertben csupán a képességet vesztette el, hogy lássa. Mint ahogyan ez az ápolt képű férfi is elvesztette a képességet, hogy lásson. Hogy annak lásson, ami valóban vagyok. Igaz, talán az ösztönei még megsúgták neki, valami elképzelhetetlenül halk hangon, hogy én nem az vagyok, aminek látszom, de a tudata ebből csak annyit volt képes felfogni, hogy ha nem olyan, mint ő, akkor boszorkány. És ez szomorúvá tett. Ez a férfi ugyanis a tanultak közül valónak számított. Nem lett volna szabad hinnie a babonáknak.
- Oldozz el, Inkvizítor! – kértem csendesen. Sötét tekintetem őszinte kérést tükrözött. – Ha volt is erőm, már régen odavan. Azt hiszed, az ütlegek nem fárasztottak el? Vagy a korbács, vagy csak az, hogy sem innom, sem ennem nem adtatok egész nap?

Az Inkvizítor hátralépett és elgondolkozva méregetett. Azon tűnődhetett, megtegye-e. Látszott, hogy még most sem bízik bennem. Abban, hogy legyőzött. Még most sem, amikor már csupán pár óra választ el a máglyahaláltól. Akkor sem, mikor végignézte, hogy dagadtra vernek, izzó vassal égetnek belém, és persze a korbácsolást is. Hetekkel ezelőtt érkezett a helyi tiszteletes hívó szavára, gyanítom, miattam. Énértem, mert a város lakói érezték, hogy más vagyok. És ő a, Szent Inkvizíció egyik felkent tagja most azért jött, hogy megtörjön, beláttassa velem, tévedtem, mikor a pokol szolgájának szegődtem, hogy könyörögjek az irgalomért, megalázkodjak. És most a halálom előtti utolsó órákban még mindig nem érezhette győztesnek magát. Gyűlölt engem ezért. Gyűlölte, hogy ő, aki igazi hatalmasságokat is kínoztatott és vallatott már, és aki előtt az igazi hatalmasságok is porban csúsztak, csak hogy enyhítse szenvedésüket, ő most képtelen megtörni egy egyszerű senkit. Egy fehércselédet, egy asszonyállatot.
Végül intett a kínzómesternek, hogy oldozzon el. Egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben megszabadítottak a bilincseimtől. Összeroskadtam. Testem beleroppant a fájdalmakba. Forró könnyek égették az arcom sebeit.
- Alkonyodik, Nagyuram… – szólalt meg közben a vörös csuklya alá rejtett arcú kínzómester. Fölösleges volt közölnie, mert mind láttuk a lemenő nap sugarait, amik a cella egyetlen vasrácsokkal lezárt ablakán át belopakodtak. A fény lassan haladt a földön itt-ott heverő poshadó szalmakupacok, vérfoltok között. Egyre fogyott, míg a nap elérte azt a pontot, amikor már nem képes fenntartani magát a horizont felszínén. Még utoljára vérbe borította a látóhatárt és aztán eltűnt.

Ekkor történt meg. Mint annyiszor, most is éreztem, hogy a fény, ami hajnalban és alkonyatkor változik, nos ez a fény lehámlasztja álarcomat. Ha nem lettem volna ilyen elgyötört, vissza tudtam volna tartani. Küzdöttem volna ellene, de így….Nem is volt értelme megtartanom már emberi külsőmet. Hagytam hát, hogy az eltűnő vérvörös sugár magával vigye a külsőm illúzióját. Pillanatról pillanatra szűntem meg annak lenni, ami voltam. Ujjaim meghosszabbodtak, alakom is nyúltabbá és egyre világosabbá vált. Nem néztem fel. Nem akartam látni az iszonyatot az Inkvizítor arcán, amint a szemembe nézve látja alakulásomat. A szemembe, amely nemrég még mélybarna fénnyel ragyogott, és amit dagadt lilára vertek, és ami most megszűnt emberi tekintetnek lenni. Ami elveszített színt és alakot. Ami már csak fény volt, izzó fehérség. Hallottam az Inkvizítor fojtott sikolyát, amikor a lapockáim rándultak nagyot. Vagyis az a rész, ahol valaha emberi lapockák sajogtak, a korbácsszaggatta bőr alatt. Hallottam a sikolyát, és hallottam a hördülést is, amit a kínzómester hallatott. Az Inkvizítor józansága utolsó szikráját megragadva ismételni kezdte a latin szöveget. Jobb kezét felém emelte, és reszketve tartotta benne a feszületet.
Halk surranásokkal nyíltak ki a szárnyaim. Nem, nem olyan voltam, mint egy hatalmas madár. Ez más. Ezek a fényből álló testem lángolóan izzó részei. Leginkább szárnyakra hasonlítottak, és azért mondom én is, hogy azok, mert repülni is ezekkel szoktam. Illetve ha testet öltök, akkor ezekkel… egyébként meg… Mindegy is már. A mókának vége. Muszáj volt lelepleznem magam, és inkább csak ezelőtt a két ember előtt, mint egy fél város előtt a máglya tüzén. Nem tudtam, mi lett volna, ha lángra kapok. Mert lehet, hogy elégtem volna. Ott pusztultam volna egy apró isten háta mögötti falu lakóinak lángoló hasábjai között.
Isten háta mögötti. Ez rá a legjobb kifejezés. Pont azért jöttem ilyen helyekre, hogy mögötte legyek… Hogy ne lásson… mert annyi feladatot adott. Lángpallost lengetni, harcolni, őrizni, hirdetni…megtettem, mert a lényem része volt. Mégis néha olyan vágy fogott el, hogy elszökjem és idelopakodjak az emberek közé. Semmi céllal. Csak a létezés miatt. De nem akartam, hogy tönkretegyék a játékomat.

Felemelkedtem. A reszkető két alak mellé léptem. Most én voltam a magasabb. A testemből áradó fény beragyogta a félelemtől eltorzult arcukat. Lerántottam a csuklyát a kínzómester fejéről. Az az ember, aki annyi szenvedéllyel okozott kínt másoknak, most a saját vizelete mocskában fetrengve nyüszített. Nem remélhetett segítséget senkitől. Legkevésbé az Inkvizítortól, aki szoborrá dermedve szorongatta még mindig a keresztet, és még mindig dünnyögte azt az átkozott latint.
Hangom, mely jelen állapotomban pusztító erejű volt, csak suttogott. Egyetlen szót. A kínzómester füléből pedig vérpatak indult útnak, szemei felakadtak a fájdalomtól. Azonnal meghalt. Azt hiszem, nem szenvedett. Ironikus. Talán kínoznom kellett volna kicsit, hogy megtudja, miféle mesterség volt az, amit művelt, hogy egyszer ő is érezze a fájdalom végtelenségét, és azt, hogy nincs remény.
Aztán a dünnyögő Inkvizítor felé fordultam. Most nézett először a szemembe. Ami ekkorra ismét emberi szem volt. Ez talán még nagyobb rémülettel töltötte el, mint az a jelenés, amit az előbb még bennem láthatott. Az, hogy a szemem ólomszín, és az államon vékonyra borotvált szakáll szalad körbe. Az, hogy a kesztyű, amit a kezemen viselek, hófehér, és az, hogy fekete, makulátlanul tiszta öltözet simul emberi testemre. És az illatom tiszta. Szappan és vízszagú.
Sikoltani kezdett, mikor önnön tükörképére bámult, aztán arca elé emelte karcsú ujjait. Már nem az volt, aki pillanatokkal ezelőtt. Mindig módomban állt megváltoztatni a dolgokat, és ahhoz, hogy megmentsem önmagam, szükségem volt erre a változásra. Szükség volt arra, hogy az Inkvizítorból karcsú nő legyen. Szükség volt arra is, hogy hosszú, selymesen sötét tincsei legyenek, és koszos darócruhája. A többire is szükség volt, de ezt már élveztem is. Élveztem a korbácsütéseket, amik felhasogatták a bőrt az Inkvizítor új testén, élveztem, hogy emberi öklömet használva az arcába csaphatok, és azt is, hogy az arca a kezem nyomán lilára dagad.
Aznap, nem sokkal napszállta után felcsaptak a lángok a máglya fái közt. Pusztító mérges füstöt okádott a sok nedves fahasáb. A boszorkány még akkor is visított, mikor a füst már égette a tüdejét. És én néztem. Ólomszín szemekkel. Kiemelt helyen. Szörnyű vég ez. De látni…érdekes tapasztalat…..


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához