LFG.HU

Miklósi Attila
novella

Útinaplóm ezen fejezete kicsit el fog térni a szokásos sablontól. Calimport hatalmas, gazdag város, ha azt mondom, itt szeretném leélni öregkorom évtizedeit, olvasóm tudni fogja mennyire megfogott, mi több, magával ragadott eklektikus építészete, népeinek habitusa, a hangulat és a fűszeres illatú levegő. És még rengeteg dolog, ami miatt alig várom, hogy visszatérjek ide, ahonnan épp búcsúzni készülök. Most továbbmegyek, de részben a dac, részben egy keserű jóslat megtöréseként visszajövök, ígérem.
Egy lüktető színes szőnyeg ez, amin az emberek, hangyaként rohangálnak a tarka minták között, karmazsin inda-utcákon a hivalkodó épület-mozaikokon át a rikítónarancs szegély-falig, és vissza.

A Pasa Kincse fogadóban szálltam meg. Pénzes ládikám kongó állapotát tekintve ideális helynek találtam a fehér, jellegtelen épületet, mely a külváros egyik belső falára néző ablakaival nem kínált ugyan többet éjszakai fekhelynél, de mint azt korábban olvashattad, Memnon karavánja tökéletesen kifosztott. Tény azonban, hogy sértetlenül megúsztam az ideutat, ami nem is kis dolog a sivatagban leselkedő hordák miatt.
Éjjel érkeztünk, az égbe nyúló minaretek a hold fényében karcsú árnyoszlopként néztek le rám. Athkatla épületóriásai már szürkületkor nyomasztónak tűntek, most mégis inkább izgalommal töltött el a magas tornyok látványa…szívesen a csúcsára ültem volna az egyiknek azonnal. Persze visszafogtam magam, hiszen már aznap éjjel tudtam, lehet, hogy átutazóban vagyok most….de ide biztosan visszajövök.
A falakon kívül sátrakat vertek fel a reggeli kapunyitásra váró karavánok. A kopácsolás, s a tevehajcsárok káromkodása nem szünetelt, fel-felébredtem.
Driog Umlet barátom, – emlékeznek talán rá, a nashkeli bányavezető – ajánlott egy helyet itt, a Dicsőség Városában, ahogy Amnban emlegetik, Calimportot…amely elnevezéssel semmi bajom nem lenne, ha nem itt lenne a legtöbb rabszolga Faerűnszerte. Driog elrévedezett mikor a teázóról beszélt, szája szegletében furcsa mosoly bujkált…Korán keltem, hogy a dokkoknál költsem el reggelimet, nézve, ahogy a gigászi hajókról a szerencsétlenek hordják le az árut bálákban, ládákban, hordókban. Nem csinálok morális kérdést a rabszolgaságból, örülök, hogy én nem születtem nincstelennek. Láttam elég elesettet utam során, és azt kell mondjam, calimporti rabszolgák irigylésre méltóak a többiekhez képest. Mert bár nem adatik meg a fényűző cella, és a legjobb ellátás, mint a “sztár-gladiátoroknak” Hillsfar csarnokaiban, de nem is kell minden nap vásárra vinniük bőrüket gazdáik jóhíréért. És gyönyörű városban élnek, tiszta, tengeri levegőt szívhatnak, naponta láthatják a Szil-Pasa hadiflottáját a Nallojalt, aminek hajói kecsesebbek és nagyobbak bármelyik Baldur Kapuja-béli fregattnál, vagy galleonnál.
Na persze…aki rabszolgaságban él, nem biztos, hogy úgy élvezi a sirályok röptét a hajóköltemények felett, mint én, a kötelékek nélküli utazó…

Driog barátom tehát az előkelő Khalat-negyed (ahogy ott mondják, sabban) a Teák Kútja elnevezésű teázóját ajánlotta nekem. Hogy milyen kritériumok alapján tetszhet egy bányavezetőnek egy teázó…hát – gondoltam – nemsokára kiderül…Szegényes reggelim elfogyasztása után nekivágtam a városnak, arra azonban nem számítottam, hogy minimum térkép, de inkább vezető kellene, hogy el ne tévedjen a naiv utazó a forgatagban. A tömeget megszoktam, pontosabban felkészültem rá, nem ütött meg annyira a hangzavar és a nyüzsgő városi élet sem, mint azt a sivár és unalmas sivatagi tevegelésekkor gondoltam. Mindamellett a nappali fényben már láttam: ez egy kisebb ország. Többnyire emberek élnek itt, de minden faj képviselteti magát, bár elfeket és törpéket nem nagy számban láttam, magányosan sose. Nem kevés aranyamba került az egyik pasa – később, mint megtudtam a csillagok nagy tudora, bonyolult szerkezetek segítségével éjszakákat tölt a kilátójában az eget kémlelve – minaretjébe feljutnom, amit, kilátóként üzemeltetett. Olvastam pár útinaplót, amiben valószínűtlenül nagy számokat írtak, hogy mennyien élnek itt, főleg nyaranta de felfogni csak most sikerült, mikor láttam, mekkora területen terpeszkedik el Calimport. Kétszázezer intelligens, gondolkodó lény, aki naponta koptatja színes köveit, használja tereit, látogatja templomait, piacait, kocsmáit, színházait, kaszárnyáit, bordélyait, füvesházait, fürdőit és még ezernyi épületét, melyeket átjár a lüktető élet.

Mikor a teázó kapujához értem, az őrök végigmértek, nem motoztak, és nem vették el az oldalamon lógó szablyát, úgy látszik nem tűntem elég veszélyesnek a szemükben. Kívülről a hely nem volt sokat ígérő, de a rekkenő hőség miatt az épületek többsége fehérre meszelt falú volt, és csak árnyékos falait díszítették mozaikberakások. Ezen az épületen is egy visszatérő motívum volt látható, egy efreeti, amint épp teát kortyolgat. Bent egy meglehetősen nagy terem fogadott, de egy félork, ha kinyújtotta volna a karját, akár meg is érinthette volna a plafont…a plafont melyet lágy szövésű selymek fedtek, lelógtak egész a földig, másutt csak végignyúltak a fehér falon. Az oldalfalakon, ahol nem festett katedrálüvegek díszelegtek, vastag és méregdrága szőnyegek lógtak. A színek összeválogatása mindegyiken mesteri volt, a harmóniát ilyen kézzelfoghatóan még nem tapasztaltam, de nem engedtem, hogy magával ragadjon az ámulat. Azzal parancsoltam vissza magam a révületből, hogy itt egy kanna tea elfogyasztása suzaili ingatlanom átruházásával lesz egyenértékű, tehát csak csínján az ámuldozással.
Asztalokat nem láttam. A padlón vastag szőnyegek voltak, párnák, amiken vendégek ültek, előttük tükörlapon a csészék, a kanna, és számomra ismeretlen ízesítőket tartalmazó tégelyek. Mint azt sejtettem, a bejárattól csak mezítláb folytathattam az utat beljebb; egy nagyon kedves hölgy próbálta lesegíteni rólam homoktól viseltes utazóbakancsomat… nem engedtem neki. Letelepedtem az egyik párnára, mögöttem fából ácsolt lépcső vezetett az emeletre, ahol talán a nemességnek, pasáknak fenntartott termek voltak, szemben velem pedig a névadó szökőkút, ami épp nem működött.
Kicsit bosszantott a dolog, de sokáig nem volt időm zsörtölődni, mert hirtelen megelevenedett a terem. Mikor érkeztem, rajtam kívül talán három vendég kortyolgatta teáját, de míg gondosan kiválasztottam, hol fogom elfogyasztani frissítőmet, hirtelenjében ellepték a helyet a legkülönbözőbb alakok. Úgy festett, a középpont a szökőkút, mert a vendégek nem egymással szemben ültek, hanem a kút felé fordulva, kávájától három-négy méterre telepedtek le urak és hölgyek vegyesen. Hm, gondoltam magamban, ezek szerint a kút mégis életre kel. Maga a látványosság egy szimpla, mozaikszerű cserepekből összerakott, míves, kör alakú kád volt, színültig vízzel, amelyből, gondoltam, később kiemelkedik valamiféle szobor vagy faragvány és így veszi majd fel a szökőkút formáját.

Megkaptam a rendelésemet, – vadidegen helyeken termesztett tea-mixtúra, ánizzsal és vaníliával megbolondítva – miközben cukorrögöket kevergettem el a díszes kanállal, felerősödött az eddig alig észrevehető zene.
A kút felől kántálást lehetett hallani, de a muzsika, ami valamiféle húros hangszer és egy vagy talán két fúvós plusz egy énekhang egyvelege volt, szinte teljesen elnyomta…s a víz egyszerre mocorogni kezdett. Félszeg, vékony víz-ív indult el a kút közepéből, imbolyogva, mint egy kígyóbűvölő parancsára elbódult kobra, pulzálva, hol kicsit megduzzadva, alkar vastagságúra, hol lúdtoll karcsúra szűkülve. Mereven néztem a táncot, mely egyre inkább meglódult, lassú lüktetésből gyors, vagdalkozó ívekbe és meredek zuhanásokba csapott át, ugyanígy a zene, melynek hangszerei közvetlenül dobhártyám közepében szólaltak meg. Megpróbáltam elvenni a tekintetem a látványról, de nem mozdultak sem szemizmaim, sem a kezem, mikor rémülten a tehetetlenségtől, arcom elé akartam kapni őket. A szivárvány színeiben tündöklő vízvonalak összeolvadtak a levegőben, mint egy élére állított tó felszíne, vagy tükör, s megállapodott a muzsika is, mint a tükör szerves része, hullámzott a térben, aminek többé nem voltak korlátai. Réveteg állapotomban magától értetődőnek tűnt, hogy a falak és a többi vendég tejsűrűségű gőzzé váltak, a tükör pedig leereszkedett velem szemben, láttam magam benne, ahogy összekulcsolt lábakkal ülök egy párnán, arcom nyugodt, szemeim résnyire nyitva.

- Ki vagy te?
- Én vagyok a tudattalan részed. Az álmaid is én vagyok. A perverzióid. Az elnyomott önmagad és az is, aki lehetne belőled. Egy másik te. Kérdezz! Egyvalamire választ kapsz.
Zavarodott voltam. Szavai visszhangzottak fejemben. Álmaim? Szexuális perverzió? Aki lehetnék?
Lassanként, mint mikor kovácsok ütnek egy alaktalan acéldarabot, formát öltött bennem a kérdés, ami utam során egyre inkább megfogant bennem, de most lett éles, mint kard az üllőn. Elalvás előtt egy pillanatra s talán ébredéskor, mikor még nem vagyok teljesen éber, egyetlen pillanatra pánikba ejt…
A szavak gyorsan, indulattal telve, szinte zokogva törtek elő belőlem.
- Azt mondd meg, hová tartok, mi a cél, meddig utazom még, miért nem lelem helyemet sehol, mondd meg, hogy megtalálom-e a pontot a világok egyikén, ahonnan nem akarok továbbállni!
- Sokat kérsz tőlem. – mondta. – Hogy megleled-e a helyed? Talán. Hogy boldog leszel-e ott? Nem hiszem. Mindig vinni fognak lábaid. Visznek, mert Te maga vagy az elégedetlenség, az örök nyugtalanság, az újra ráunás mestere. Nézz magadba! Hány várost, falvat, zegzugos erdőt és napsütötte pusztát hagytál magad mögött, mi otthonod lehetett volna. De te csak addig érezted úgy, míg az újdonság erejével hatott rád. Hány közönség köszönte meg segítségedet, szereztél barátokat, igaz társakat, akik mellett hosszan kalandozhattál volna. De hangulatod változott, s vetted a sátorfádat, otthagytad őket. Volt, ki hiányzott, de mostanra feledésbe merültek, még a velük töltött órák is…

Utolsó szavainál a kép remegni kezdett, majd a tükör kis pukkanás kíséretében szétfolyt a padlón körülöttem, bár én nem lettem nedves. Zavarodott voltam, keserű gondolatokkal teli tudatom nem figyelt oda a körülöttem visszarendeződő valóságra, hogy újra itt vagyok, Faerűn Calimport nevű városában, egy teázóban, ahol körülöttem véreres szemeiket mereven a mozdulatlan vizes kádra tapasztó, hasukat görcsbe rántó nevetésükkel múlatják idejüket az emberek.
Támolyogva, a külvilágból nem sokat, de egyre többet érzékelve támolyogtam kifelé a teázóból. Míg bakancsomat erőltettem sietve lábamra, egy elfedett arcú lány lépett elém.
- Huszonöt arany lesz a tea, uram.
Elkerekedett szemekkel kezdtem kutatni ládikámért, miközben a lány mellé sietve érkező turbános férfi szólított meg minket.
- Hagyd Numbyra…az úr ingyen fogyasztott…elrontottam a varázslatot…
Rám nézett, tekintetében szánakozást, bocsánatkérést láttam egyszerre. Túl kábult voltam ahhoz, hogy a helyzetre érdemben reagálni tudjak.
Késő éjjel volt mikor a Pasa Kincsébe értem. Nem volt étvágyam. Halványan emlékeztem csak a beszélgetésemre önmagammal; most, pár nap elteltével sikerült csak pontosabban felidéznem azt. És nem tudom, mit gondoljak. Fel kellene keressem a varázslót aki rossz komponenst választott, vagy rossz igéket használt, hogy megtudjam, milyen mágiát alkalmazott rajtam…de ha jobban meggondolom, nem is biztos, hogy meg akarom tudni, hogy egyszerű illúzió volt-e, ami megtréfált értelmetlen és semmitmondó gondolataival…vagy egy látomás… egy jóslat…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához