LFG.HU

Binary
novella

Minden kezdet nehéz. Ez is egy kezdet volt. Kezdete annak, hogy emberből állattá váljak. Egy feladat, melyhez foghatót még soha nem kaptam. Csak egy esélyem volt. Csak egy címet kaptam, semmi mást.
Egy nappal korábban megérkeztem Dumnar városába. Egy kedves kis szállóban béreltem egy szobát kereskedőnek adva ki magam. A kardomat egyszerűen a köpenyem alatt csempésztem be. Megpróbáltam feltűnésmentes, de nem teljesen elzárkózott életet élni ez alatt az egy éjszaka alatt. Ittam a kocsmában, megpróbáltam minél kevesebbet gondolni arra, ami áll előttem. Úgy éreztem magam, mint a fegyenc, aki a kivégzésre vár. Nem tudtam, mi lesz velem azután a bizonyos dolog után. Lelkiismeretfurdalással feküdtem le aludni, pedig még semmit sem tettem, ami elitélendő lett volna. Alig tudtam elaludni. Az álmaimra ugyan nem emlékszem, de arra igen, hogy izzadva és ordibálva ébredtem fel. A szívemet a torkomban éreztem dobogni. Még csak hajnal volt, de nem tudtam visszaaludni. Nem tudtam megnyugodni sem. Fura gondolatok cikáztak a fejemben. Meg kell tennem? Biztos? Nincs más kiút? Mi jogosít fel engem erre? Mi rosszat tett az az elf nő, akinek még csak a nevét sem tudom? Miért én? És megér annyit, amennyit kapok érte? Ezek a gondolatok kínoztak. Megpróbáltam másra gondolni, de nem ment. Lementem, hogy egyek valamit, és amint ételre néztem, hányingerem lett. Szegény elf nő, vajon tudja, hogy a mai reggelije lesz az utolsó?

Odajött hozzám a csapos, egy a törpék távoli földjeiről származó alak. Nem volt lent más a vendéglőben, így megállt mellettem, és baráti hangon megkérdezte:
- Mi a baj, barátom? Csak nem az étellel van valami? Miért lógatod úgy az orrod?
- Az étellel nincs semmi baj. Egyszerűen csak nem vagyok jól.
Erre olyan válasz jött, amire nem számítottam:
- Értem már! Egy nő! Engedj meg egy baráti tanácsot: hagyd őt futni.
Ez váratlanul ért. Honnan tud róla? Elöntött a düh, elborult az agyam, felálltam, rácsaptam az asztalra, majd a csapos szemébe néztem. Nagyon megijedt a mozdulataimtól, nem tudta mire vélni a fenyegető felpattanásomat. A mosoly az arcára fagyott. Nem tudtam semmire gondolni, csak rettenetesen ideges lettem, csupán ennyi jött ki a számon:
- Akárkitől is hallottad, meghalsz, ha még egy szó is esik erről, érted?
A csapos meghátrált. Tudtam, hogy direkt csinálja. Direkt néz rám értetlenül. Remegő hangon válaszolt:
- Jól van, jól. Ugyan, fiatalember, nem tudtam, hogy ennyire fontos volt. Bocsáss meg, ha megbántottalak.
Ezzel hátat fordított és lassan visszament a pult mögé. Elegem lett az egészből. Valahogy csak egy dologra tudtam gondolni: tudják. Tudják többen is, de ki tudja honnan. Vagy csak én képzelném ezt így?
A gondolatoknál csak az érzések voltak rosszabbak, amikor visszamentem a szobámba. Újra lelkiismeretfurdalásom és bűntudatom volt. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Ültem az ágy szélén és éreztem, ahogy remegek a félelemtől. Aznap este vér fog tapadni a kezemhez. Csak erre tudtam gondolni. Rágtam a szám, tördeltem az ujjaimat, de megmaradt az az émelygés, kavargás a gyomromban, az a szorító érzés a szívem alatt.

Meguntam a várakozást, felkaptam a köpenyem, bevágtam alá a kardom és kimentem. Ki az utcára, levegőt szívni. Szépen sütött a nap, mindenki boldogan járta az utcákat, nevettek és vigyorogtak ez emberek. Csak néztem magam elé és mentem, ki tudja merre. Csak mentem és mélyeket lélegeztem, hátha nem lesz az a feszítés ott bent. De sehogy sem akart elmúlni. Néhány pillanatra enyhült csak, mikor konstatáltam, hogy egy fal van előttem. Felnéztem, hol is vagyok. Megláttam egy fegyverboltot. Szinte ösztönösen a jobb oldalamon levő kardomhoz nyúltam, ott van-e még. Ekkor újra eszembe jutott az a sok borzalom, amire készültem. A tisztkarddal nem ölhettem. Ez a gondolat egészen friss volt, de nem engedhettem meg magamnak, hogy a kiképzésen méltán kiérdemelt karddal leszúrjak egy ismeretlen egyént. Nem, ezt nem tehettem. Bementem a boltba.
Egy sötét, tágas helység fogadott. Sorban álltak a kardok, balták, tőrök, íjak, és egyéb fegyverek és kiegészítők. Egy pillanatra elámultam azon, hogy mindegyiktől egyszer majd emberek hullnak el – fájdalommal, lassan, a saját vérükben. Csatában, párbajban, rablótámadásban, vagy bérgyilkos kezétől. Bérgyilkos – ez a szó visszhangzott a fejemben. Bérgyilkos, mint én. Nem, én nem voltam bérgyilkos. Az nem. “AZ NEM!!!” – Ezt már nemcsak gondoltam, de ki is mondtam, hangosan, szinte kiáltottam. Fel is nézett az üzletvezető, de nem szólt egy szót sem. Ott állt a bolt másik végében, valami kard élét nézegette. Én nem voltam bérgyilkos! A bérgyilkos sokat öl, sok pénzért, rezzenéstelen arccal. Nekem pedig lelkiismeret-furdalásom volt! És az arcom is el fog torzulni a gyilkosságkor, ezt is tudtam előre. És pénzt… hát igen… pénzt azt kapok… de keveset, csak hogy az adósságaimat megadjam. Ezzel próbáltam magam vigasztalni – hasztalanul. A görcsök nem szűntek meg.

Elkezdtem lassan végigjárni a boltot. Végül odamentem az eladóhoz, majd annyit mondtam:
- Kardot!
- Jó napot uram! – válaszolt vissza az eladó, egy félszerzet. – Szóval kardot keres. Milyen célból, mekkorát, mennyiért… valamit mondjon.
Nem tudtam mit mondani. A cél… cél… ez a szó visszhangzott a fejemben. Vagy a cél csak a kezdet lesz? Néhány ilyen és hasonló gondolat után végre racionálisan tudtam gondolkozni, válaszoltam:
- Ölni akarok majd! Rövid legyen, könnyű és hegyes. Nem kell díszítés. Pénz most nem számít.
A boltos meg sem lepődött, egyszerűen kettőt balra lépett, leemelt egy rövid kardot, rövidebbet, mint ami a köpenyem alatt volt. Semmi különös nem volt rajta. Egykezes, vége felé hegyesedő, tiszta és éles kard. Még semmi különös nem volt rajta, de tudtam, hogy amint kifizetem, megpecsételem a sorsát: ölni fog, gyilkosság eszköze lesz. Vagy inkább pénzszerzés eszköze? Ezt a gonosz gondolatot az előlegemből történő kifizetéssel hessegettem el, majd kimentem a boltból.
Tovább botorkáltam az utcákon, az új kardomat a köpeny bal oldalában helyeztem el. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, az önmarcangolást továbbra is csak nehezen bírtam. Állandóan dobogott a szívem, izzadtam és már a kezem is remegni kezdett. Napoknak tűnt az a néhány óra, amit bolyongással töltöttem el.

Hogy ennek véget vessek, úgy döntöttem, szétnézek a ház körül, ahol ölnöm kell. Felkerestem a pontos címet. Egy apró ház volt másik két nagyobb közé beszorítva. Egy bejárat, egy ajtó, egyetlenegy hely, ahol a hulla be fog lépni. Csak akkor még élni fog. Ezen valamiért jót derültem, ott, az utca közepén. Humorosnak találtam, hogy egy élő emberről hullaként gondolkozom. Szóval be kellett jutnom a házba. Odaléptem az ajtóhoz. Lassan hozzáértem a kilincshez, majd megpróbáltam elfordítani.
Nagy meglepetésemre az ajtó kinyílt! Körbenéztem, hogy jó helyen járok-e. Azt mondták, hogy este jön csak meg! Itt van az elf asszony! Nagyokat dobbant a szívem, a szemem tágra nyílt, de nem tudtam semmire sem gondolni, semmi különöset nem éreztem. A görcsök és feszítések elmúltak, mintha kikapcsolták volna őket.
Lassan beléptem a házba, csöndben bezártam magam után az ajtót. Nem volt időm szétnézni sem, a mellettem levő szobából fütyörészést hallottam. Szép csendben kihúztam az új tőrt. Furcsa, de semmi sem futott át a fejemen akkor. Benéztem a szobába, és láttam, hogy az elf nő háttal áll. Mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, odalopóztam mögé, megemeltem a kardot a fejem fölé.
Ekkor megreccsent alattam a padlózat. Az elf nő azonnal megfordult. Nem gondolkoztam, csak teljes erőmből suhintottam a karddal.
Sajnos, nem gondolkoztam. Amikor a kard néhány centiméterre volt csupán a nő fejétől, feltűnt valami az arcán. Az ismerős vonások. Az ijedt szemekben valami régit véltem felfedezni. A másodperc töredéke alatt beugrott, ki ez a nő: Aliwen.

A pillanat, amikor megértettem, mit is csinálok és kivel – egy örökkévalóságnak tűnt. Az idő megállt. Semmi sem történt. Meddig? Percekig, órákig, napokig? Akkor nem tudtam. A valóságban néhány századmásodperc alatt gondolatok ezrei repültek át a fejemen. Mind rendezetten, időrendi sorrendben, mintha az életemet mesélné el valaki. A képeket is láttam hűen megelevenedni a szemem előtt akkor.
Láttam, ahogy tizenhét évesen megláttam Aliwent először apám boltjában. Majd az alkalom, amikor a réten először megcsókolhattam. A szép rét, a virágok közt, napsütésen – és az első csók. Láttam, ahogy két évvel később összeházasodunk, a menyegzőt. A nászéjszaka… A gyönyörű éj, ahol nem csak a lelkünk, de a testünk is egybeforrt – először. Majd a kép, ahogy a gyermekünk megszületik – halva. Láttam Aliwen síró arcát. Majd a levelet, hogy elment, elhagyott. Nem hagyott semmilyen elérhetőséget. Éveken át kínlódtam nélküle, soha semmilyen más nővel nem kezdtem azóta sem, a lelkem mélyén mindig őt szerettem. És most a megbízóm jóvoltából megölöm azt az egyvalakit, akit szeretek. Ez volt az utolsó gondolat azelőtt, hogy visszatértem a jelenbe.

A felismerés olyan ösztönöket ébresztett bennem, amilyet soha semmi az életemben. Megpróbáltam megállítani a pengét. Kevés volt már a hely, az idő, az erő. Szerelmemet az állcsontja felett találtam el. A kard megállt az arccsontjában. Aliwen a szemembe nézett, majd hang nélkül összerogyott.
Meghalt. Megöltem. Én, a bérgyilkos. Űr támadt a fejemben és a lelkemben is. Térdre rogytam a hulla mellé, bele a vérbe és agyvelőbe, megfogtam a kezét. Percekig nem éreztem semmit. Majd hirtelen, mintha visszakapcsolták volna, a fájdalmak újra előjöttek. Görcsölt a hasam, bűntudatot éreztem. Torkam szakadtából elkezdtem ordítani. Fájt a szívem, a lelkem, a fejem, mindenem. Nem tudtam racionálisan gondolkodni, mitévő legyek.

Most, ahogy ezt a levelet írom és összpontosítok, egyszerűen nem tudom elmondani, hogyan kerültem ki onnan, hogyan került vissza a kard a köpenybe, még azt sem, hogy eltakarítottam-e a nyomokat magam után. A bűntudat most is emészt, kilenc hónappal az eset után.
Édesapám! Megbántam amit tettem és bocsánatáért esedezem! Minden kezdet nehéz! Értse meg, nehéz volt megtenni az első lépést! A többit már nem! Csak az első áldozatra emlékszem ennyire pontosan. A többieket gépiesen, rezzenéstelen arccal öltem meg, volt, akinek a kinézetére sem emlékszem már. Tizenegy gyilkosság után nem érzem magamat embernek. Öltem, hogy pénzhez jussak. Ez nem emberi. Az egyetlen emberi érzésem a bűntudat. Nem a másik tíz embert sajnálom, hanem csak az elsőt.
Most azt hallgatom, ahogy a hóhér élezi a rácsok másik oldalán valahol a pallost. Még ma lefejeznek. Üdvözlöm édesanyámat és a kis Merinnát. Mégegyszer kérem, bocsásson meg, hogy a családi címert tetteimmel bemocskoltam.

Szeretettel

Larwart


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához