LFG.HU

Népszabadság
szerepjátékrólCimkek




56. évfolyam, 203. szám1998. augusztus 31., hétfő

NÉPSZABADSÁG

Nincs veszély, ha jó a mese



Egyre több, a szerepjátékok „szerepét” és társadalmi hatásait boncolgató írás jelenik meg a magyar sajtóban, és több szempontból is megdöbbentően egybecsengenek: szerzőik még soha, semmilyen szerepjátékkal nem próbálkoztak; véleményük elmarasztaló; valamennyien elismerik, hogy e játéktípus népszerűsége rohamosan nő (hiszen éppen ezért foglalkoznak vele). Kezelésmódjuk gyalázatosan inkorrekt.

Jellegzetes példája ennek a 168 Órában (június 9.) a TV 2-ben elhangzottakat és el nem hangzottakat összefoglaló Szerepjátékosok című írás.

A „körítés” a tisztességtelen újságírás számos eszközét vonultatja fel, a legkevesebb, hogy mások szavait adja a számba. A bevezetésben sikerül analógiát teremtenie a szerepjátékok, illetve az „alkoholisták vagy kábítószeresek” világa között. Követi ezt egy brutális gyilkosság és egy kollektív öngyilkosság bemutatása. „Aztán mindkét eset aktájába jegyezték ugyanazt a szót: szerepjáték”. Hány ezer bűneset, hány öngyilkosság volt az év első öt hónapjában? Feljegyezték-e a többi aktára, hogy „nem szerepjátékos”? Önmagamról, a mesélőről megtudhattam, hogy „az igehirdetők átható tekintetével és meggyőződésével erősíti meg önmagát”. Hagyjuk most az önmagukat tekintetükkel erősítő lények anatómiáját – az ötlet jó, egyszer majd mesélek ilyet. Maradjunk mindössze annyiban, hogy az interjút végigpoénkodtuk, nagy nevetgélések közepette. Miféle igehirdetés?

A kommentárok jóformán valamenynyi, érintett témában a szerző sötét tudatlanságáról tanúskodnak. Itt van például a világirodalom egyik klasszikusa, J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című könyve, amely szerinte a modern világ rég „elfeledett”, mágikus-misztikus múltjában játszódik. Hőse a gonosz hatalmakkal küzdve éli heroikus életét.

Nos. A Gyűrűk Urának helyszíne Középfölde, egy kitalált világ (igaz, a germán mitológiával rokon). Több hőse van. Ha mégis meg kell nevezni közülük egyet, az Frodó, akire épp az a jellemző, hogy nem fegyveresen száll szembe a Gonosszal. Természetesen a másutt említett „Tolkienmanók, – tündék és törpök” – is a szerző agyszüleményei. Az afféle állítást pedig, miszerint a hős hősies életet él, mifelénk kettős duplicitásnak hívják. Gyűjtjük őket.

Megragadva az alkalmat, szeretném bemutatni, valójában mi is az a szerepjáték. Honnan ered? Természetesen nem Tolkien világából. Egy jól megírt világ ugyebár nem játék. De lehet egy játék helyszíne. A szerepjátékok a pszichológiában jól ismert szituációs és drámajátékokból fejlődtek ki. Csak a szerepjáték elvontabb: a színtér nem megszokott környezetünk, a játékosokat pedig absztrakt, személytelen szabályok segítik a szerep formálásában. Így hát csak áttételesenfejleszti a hétköznapi rutinokat, de segíti az iskolarendszer által erősen elfojtott kreativitás és fantázia – legalább részleges – megőrzését.

A többi a mesélő és a játékosok együttműködésén múlik. A jó mesélőnek vannak nevelési céljai, és ismereteket is közvetít. Egészen más cseppkőképződésről szóló tananyagot olvasni, vagy egy lávabarlangban (szingenetikus barlangtípus) gyanútlanul elsétálni a főtérről lelógó, cseppkőszerű izék alatt. Amikor egy ilyen leugrik és támad, a játékos igencsak megjegyzi, hogy márpedig cseppkő csak a mészkőben kialakult, karsztos barlangokban fordul elő. A természeti törvények az elképzelt világokban is működnek.

Egy jó mesélő kinevelése két-három év – meg még egy, amikor már csinálja, de még rosszul, és a csapat szenved. Az igazi próbatétel, amikor valaki – segítséggel – megalkotja első „saját” világát. Már az első kontinens (laza csuklóval meghúzott) partvonalából rengeteg mindent kikövetkeztethetünk belső felépítéséről, domborzatáról. Gyorsan kiderül, hol és milyen hegyek vannak, melyikben milyen ásványkincsek fordulnak elő (a bányavidékekre kell a törpöket telepíteni), megismerkedünk a lemeztektonika és a hegységképződés folyamataival. Megnézzük, milyen messze vagyunk az Egyenlítőtől, mennyit dől a bolygó forgástengelye ekliptika síkjához, hol, milyen éghajlati övek fejlődtek ki. Milyen anövényzet? (A tündék többnyire erdőlakók.) Összemérné természetföldrajzi ismereteit a tisztelt riporter akármelyik mesélőmével?

Számos játék helyszíne a Föld, csak különféle korokban. Mivel a játékos jól akar játszani, többnyire rákészül (önként!). Ennélfogva a mesélőnek még inkább „rá kell hajtania” az adott korra. Egészséges versengés alakul ki. Ilyen típusú például a „Falkenstein kastély” nevű játék, az általam űzöttek közül az egyetlen, amely segédeszközként nem kockákat, hanem kártyákat használ: közönséges francia (römi) kártyát. A riport körítésében írottaktól eltérően a gyűjtögetős kártyajátékoknak szinte semmi közük ugyanis a szerepjátékhoz. A rokonság mindössze annyi, hogy számos sikeres fantasztikus regényből, filmből szerepjátékot és kártyát is csináltak, és ezeket a kellékeket ugyanazokban a boltokban forgalmazzák. Szerencsére vannak még játékos természetű emberek, így hát olyanok is, akik szerepjátékkal és gyűjtögetős kártyákkal is foglalkoznak. Gyűjtögetős például az amerikai kosaras kártya. Lehet puszta véletlen, de ennek megszállottjairól még nem olvastam olyanokat, hogy „Oly izgatottan matatnak, kutatnak a választékban, mint akiknek hiánytüneteik vannak” (megint egy ravasz kis kábítószeres utalás).

A gyűjtögetős kártyák annyiban különböznek ettől – meg a bélyegtől, gyufacímkétől, spiccvastól –, hogy nemcsakrakosgatni lehet, hanem játszhatunk is velük (vajh’ melyik lehet akkor a „hasznosabb”?). Legtöbbjük van annyira komplex, hogy stratégiai játéknak minősítsük. Távolról sem mindegyik annyira kegyetlen, mint mondjuk a sakk, ahol a cél az ellenfél királyának megsemmisítése. Jómagam a Tolkien művei alapján megalkotott Középfölde kártyát kedvelem. Itt a cselekmény jóval humánusabb: átküldik e földre a Messzi Nyugatról az öt mágust, hogy fogják egységbe a szabad népeket. A fő változatban az nyer, akit a Fehér Tanács fejévé választanak.

Gyakori tévhit, hogy a szerepjáték lényege a mészárlás, eszköze a kocka. A kocka vagy – mint a Falkenstein kastélynál – a kártya az események bizonyos fokú véletlenszerűségét szimbolizálja. De nem kell túlzásba vinni. A srácok által eleddig legjobbnak tartott mesémben három héten át elő sem vettük.

A mészárlás viszont mindenképpen rossz: elfogadhatatlan, műveljék bár botokkal, játékgéppisztollyal vagy kockával. Ugyanakkor nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy sok helyütt csakugyan erre épül az összejövetel. Miért van ez? Az okot természetesen most sem a gyerekek valamiféle rosszaságában, hanem a felnőtt társadalomban találhatjuk meg. Mindenesetre a mi klubunkban „felnőtt” mesélők egyike sem ad elő ilyen történeteket!

A hatvanas években, amikor én voltam fiatal, a beatzenét illették nagyjából hasonló vádakkal. Az is terjedt, mint mostanság a szerepjáték. Először csak majmoltuk a nyugatiakat, majd megjelentek az első magyar szerzemények. Némelyikben kiváló ötletek voltak, de az összhatás azért kezdetleges és esetlen, akár az első, magyar szerepjátékok. Szegény rock and rollt a felnőttek társadalma valami elképesztő egységben ellenezte, mert más volt, mert nem tőle kaptuk. Mi pedig növesztettük a hajunkat, és a szeretetről, virágokról, a gyermekek jogairól meg ilyesmikről szövegeltünk, és hallgattuk, csak hallgattuk, meg még hallgattuk. Mára kiderült, hogy maradandó, része egyetemes kultúrkincsünknek – egész egyszerűen azért, mert jó.

Elgondolkodhatnánk talán, hogy ha valami így terjed, mint a szerepjáték, akkor az igen jó lehet! Hogy nem fanyalogni és szidni kéne, hanem segíteni, hogy valóban hasznos legyen! A szerzőnek és a pszichológusnak abban teljesen igaza van ugyanis, hogy veszélyes, ha rosszul játsszák (ebben hasonlít például a kőfaragáshoz és a baletthez). Nem jó, ha a vége mindig véres. Támogatni, segíteni kéne: klubokkal, jó mesélőkkel, olcsó, színvonalas kiadványokkal. A merev elutasítás dühödt agressziót vált ki, és még jó, ha csak a játékban.


Fügedi Ubul

geokémikus,

a (szünetelő) Holdtölte szerepjáték

szakfolyóirat olvasószerkesztője


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.