LFG.HU

Beholder
hírekCimkek

Végre magyarul is olvasható az egyik legjobb amerikai bestseller író, David Eddings talán legizgalmasabb könyve, A prófécia gyermeke! Eddings stílusa magával ragadó, és teli van száraz humorral. A karakterek nem csupán nemes szívűen teljesítik küldetésüket, de közben ugyanúgy veszekednek és civódnak egymással, akár a valódi emberek. Ez a regény is azon könyvek sorába tartozik, melynél időről-időre félbe kell szakítanod az olvasást, és felolvasnod egy rövid részletet a körülötted lévő embereknek, hogy ők is élvezhessék Eddings fanyar humorát.

A regény története szerint egykor, régen, a regék szerint a Torak, a gonosz istenség az egész világot uralni akarta, és háborút robbantott ki istenek és emberek között. De Belgarath, a varázsló vezetésével a halandók visszaszerezték a Gömböt, ami azóta is védi Nyugat népét. Amíg Rivában nyugszik, a jóslat szerint az emberiséget nem fenyegetheti veszély.

De ez persze csak mese, és Garion nem hisz sem a varázslásban, sem a végzetben, bár már évek óta kísérti egy árnyék nélküli, sötét ember. A fiút egy csendes kis tanyán nevelte fel Pol nénikéje, és Garion sosem gondolta volna, hogy a Hitehagyott megpróbálja felébreszteni a rettegett Torakot, vagy hogy nemsokára páratlanul varázslatos és veszedelmes küldetésre indítják szerettei, akiket nem is ismer.

Egyelőre még nyugodtan álmodhat az ártatlanságról, és békés, vidéki hétköznapjait nem dúlja fel különös öröksége. Egyelőre…

A könyvről részletesebben: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=4625


prológus
Az Istenek Háborújának és Belgarath,
a varázsló tetteinek históriája
- Alorn Könyvének részlete alapján

mikor a világ még új volt, a hét isten tökéletes harmóniában élt, és az emberi fajok békésen megvoltak egymás mellett. Belarnak, az istenek legifjabbikának az alornok hódoltak. Együtt lakott velük, szerette őket, és ők felvirágoztak gondoskodó törődése alatt. A többi isten is embereket gyűjtött maga köré, és mindegyik nagyon szerette saját népét.
Ám Belar bátyjának, Aldurnak nem voltak követői. Ő az emberektől és az istenektől külön élte az életét, egészen addig a napig, amikor is egy árva, csavargó gyermek felkereste őt. Aldur tanítványául fogadta az ifjút, és a Belgarath nevet adta neki. Belgarath eltanulta az Akarat és a Szó titkait, és végül varázsló lett belőle. A következő években mások is érkeztek a magányos istenhez. Testvériségbe tömörültek, hogy együtt tanuljanak Aldur lába előtt, és az idő múlása nem érintette őket.
Történt egyszer, hogy Aldur felemelt egy gömb alakú követ, nem nagyobbat, mint egy gyermek szíve, és addig forgatta a kezében, amíg a kő élő lélekké nem változott. Az emberek által Aldur Gömbjének nevezett élő drágakő hatalma óriási volt, és Aldur csodákat művelt vele.
Az összes isten közül Torak volt a legszebb, és az ő követői voltak az angarakok. Égőáldozatot mutattak be neki, az Istenek Urának hívták, és Torak édesnek találta a dicsérő szavakat és az áldozatok illatát. Azonban eljött a nap, amikor először hallott Aldur Gömbjéről, és attól a pillanattól kezdve nem volt nyugta.
Végül felkerekedett, és meglátogatta Aldurt.
- Testvérem – mondta neki hízelkedve -, igazán nem illő, hogy állandóan távol maradsz társaságunktól és tanácskozásainktól. Tedd félre azt a drágakövet, mely elvonja rólunk elméd figyelmét.
Aldur belenézett testvére lelkébe, és megfeddte őt:
- Miért vágysz hatalomra és uralkodásra, Torak? Angarak nem elég neked? Büszkeségből ne vágyj a Gömb birtoklására, különben végez veled.
Nagy volt Torak szégyene Aldur szavaira. Felemelte a kezét, megütötte testvérét, és a kővel együtt elmenekült.
A többi isten könyörgött Toraknak, hogy szolgáltassa vissza a Gömböt, de ő nem volt hajlandó rá. Ekkor az emberi fajok összefogtak, Angarak seregei ellen indultak, és háborúba kezdtek velük. Az emberek és istenek háborúja sokáig tombolt a földön, amíg egy nap Torak Korim hegyei mellett a magasba emelte a Gömböt, kényszerítette, hogy az akaratát egyesítse az övével, és ketten együtt szétválasztották a földet. A hegyek leomlottak, és a szárazföldre betört a víz. Ám Belar és Aldur egyesített erővel visszaszorították a tengert. Az emberi fajok azonban elszakadtak egymástól, akárcsak az istenek.
Amikor Torak saját szülőanyja, a Föld ellen fordította a Gömböt, a drágakő a magasba emelkedett, és szent fénnyel izzani kezdett. Torak arca megégett a kék lángokban. Fájdalmában döntötte le a hegyeket, gyötrelmében nyitotta meg a földet, és kínjában engedte be a tengert. Bal keze meggyulladt és hamuvá égett, bal oldaláról viaszként olvadt le a hús, és bal szeme elpárolgott az üregéből. Hangos üvöltéssel vetette bele magát a vízbe, hogy kioltsa a lángokat, ám a kínt nem tudta elmulasztani.
Mikoron Torak kiemelkedett a tengerből, a jobb oldala teljesen ép volt, de a balt félelmetesen összeégette a Gömb tüze. Csillapíthatatlan fájdalmában keletre vezette az embereit, ahol hatalmas várost építtetett velük Mallorea pusztáin. Ezt a várost Cthol Mishraknak, az Éjszaka Városának hívták, és Torak ennek sötétjében rejtette el megnyomorított testét. Az angarakok egy vastornyot emeltek istenüknek, és a Gömböt a legfelső teremben helyezték el, egy fémláda belsejében. Torak gyakran állt meg a láda mellett, majd sírva menekült el magányába, különben a Gömb iránti epekedő vágya úrrá lett volna rajta, és abba biztosan belepusztul.
Az évszázadok teltek Angarak földjén, és az emberek Kal-Toraknak nevezték el nyomorék istenüket, akit egyszerre tiszteltek istenként és királyként.
Belar közben északra vezette az alornokat. Az összes emberi faj közül ők voltak a legerősebbek és legharcosabbak, és Belar örökké égő gyűlöletet helyezett el a szívükben Angarak birodalma iránt. Karddal és fejszével törtek észak felé, az örök jég birodalmán keresztül, folyamatosan keresve az utat örökös ellenségeikhez.
Ekkor kereste fel Medvevállú Cherek, az alornok legnagyobb királya Belgarathot, a varázslót Aldur Völgyében.
- Északra nyitva áll az út – mondta. – A jelek és a jövendölések kedvezők. Eljött az idő, hogy megtaláljuk az Éjszaka Városába vezető utat, és visszaszerezzük a Gömböt a Félszeműtől.
Poledra, Belgarath felesége éppen állapotos volt, és a varázsló nem szívesen hagyta volna magára őt, de Cherek makacskodott, és egy éjszaka útnak indultak, hogy csatlakozzanak Cherek fiaihoz: Bikanyakú Drashoz, Fürgelábú Algarhoz és Vasmarkú Rivához.
Kegyetlen tél sújtotta az északi földeket, és a csillagok fényénél még a mocsár is dértől és jégtől csillogott. Az út keresése közben Belgarath varázslatot mondott magára, és felvette egy hatalmas farkas alakját. Csendes léptekkel suhant át a hólepte erdőkön, ahol a fák kettéhasadtak a csontig hatoló hidegben. A farkas nyakszőrzetét és vállát szürkére színezte a fagy, és ettől kezdve Belgarath szakálla és haja is ezüstszínű volt.
A havon és a ködön keresztül átkeltek Malloreába, és végül elérték Cthol Mishrakot. Miután találtak egy titkos bejáratot a városba, Belgarath elvezette őket a vastoronyhoz. Halkan lépdeltek fel a rozsdás lépcsőfokokon, melyen már húsz évszázada senki sem járt. Félelemtől reszkető szívvel lopakodtak el a kamra mellett, ahol Torak pihent fájdalommal teli álomban. Az isten arcát acélmaszk takarta. A sötétben sikerült észrevétlenül maguk mögött hagyniuk az alvó Torakot, és elértek a kamrához, ahol a fémhordóban ott pihent a Gömb.
Cherek intett Belgarathnak, hogy vegye ki az ékkövet, de a varázsló visszautasította.
- Én nem érinthetem meg – mondta -, mert azonnal elpusztítana. Egykor régen elviselte az emberek és istenek érintését, egészen addig, amíg Torak fel nem használta a földanya ellen. Erre soha többé nem lesz hajlandó. Csak olyan érintheti meg, aki mentes minden gonosz szándéktól, aki elég tiszta és ártatlan ahhoz, hogy felemelje és hordozza, és akinek meg sem fordul a fejében a hatalom és a birtoklás gondolata.
- Melyik embernek nincsenek gonosz szándékai a lelke legmélyén? – kérdezte Cherek, de Riva kinyitotta a ládát, és kiemelte belőle a Gömböt. Az ékkő fénye átragyogott a kezén, de nem égette meg a bőrét.
- Láthatod, Cherek – mondta Belgarath. – A legfiatalabb fiad teljesen ártatlan. Az ő, valamint az utána következők sorsa és végzete lesz, hogy hordozzák és védjék a Gömböt. – És Belgarath felsóhajtott, mert tudta, mekkora terhet rakott Rivára.
- Ez esetben én és a testvérei vigyázunk rá, amíg övé a kötelesség, és sorsa be nem teljesedik – ígérte ünnepélyesen Cherek.
Riva betekerte a Gömböt a köpenyébe, és elrejtette a zubbonya alá. Újból végigmentek a csonka isten termein, le a rozsdás lépcsőn, végig a titkos alagúton a város kapujához, majd ki a fagyos pusztára.
Nem sokkal ezután Torak felébredt, és mint mindig, elindult a Gömb termébe. Ám a láda nyitva állt, és az ékkő eltűnt. Iszonyatos volt a haragja Kal-Toraknak. Megragadta hatalmas kardját, kirobogott a vastoronyból, megfordult, és egyetlen csapással ledöntötte a tornyot. Azután mennydörgő hangon az angarakokhoz fordult:
- Mivel hanyagok és figyelmetlenek voltatok, és hagytátok, hogy egy tolvaj ellopja azt, amiért oly drágán megfizettem, lerombolom a városotokat és kiűzlek innen titeket! Az angarakok földönfutó vándorok lesznek mindaddig, amíg Chtrag Yaska, az Égő Kő vissza nem tér hozzám! – Azzal ígéretéhez híven romba döntötte a várost, és az angarakok tömegeit kiűzte a vadonba. Cthol Mishrak nem létezett többé.
Tíz mérföldnyire északra Belgarath hallotta az üvöltést, és tudta, hogy Torak felébredt.
- Most utánunk fog indulni – mondta -, és csak a Gömb hatalma óvhat meg minket. Vasmarkú, amikor ideér a tömeg, emeld a magasba a Gömböt, hogy Torak jól láthassa.
És az angarakok jöttek, Torakkal az élükön, de Riva maga elé tartotta a Gömböt, hogy a csonka isten és az emberei észrevegyék. A Gömb felismerte ősi ellenségét. Dühe ismét lángot vetett, és az égbolt szinte felgyulladt haragjától. Az angarakok első sorait tűzfal nyelte el, a maradék pedig – Torakkal együtt – rémülten menekült a kő elől.
Így hát Belgarathnak és társainak sikerült megszökniük Malloreából, újból átkeltek észak pusztaságain, és visszavitték Aldur Gömbjét a nyugat királyságaiba.
Miután az istenek tudomást szereztek a történtekről, tanácsot ültek, és Aldur a következőt javasolta:
- Ha ismét háborút kezdünk Torak testvérünkkel, a harcunk elpusztíthatja az egész világot. Ezért el kell hagynunk a földet, hogy többé ne találhasson ránk. Ezentúl nem hús-vér alakban, csak lélekben irányíthatjuk és védelmezhetjük népünket. A világ érdekében így kell tennünk. Azon a napon, amikor újra háborúba indulunk, a világ megsemmisül.
Az istenek zokogtak, amiért el kell hagyniuk népüket.
- A távollétünkben Torak nem fogja magához ragadni a hatalmat? – tette fel a kérdést Chaldan, az arendek bika-istene.
- Nem hinném – felelte Aldur. – Amíg a Gömb Vasmarkú Riva vérvonalánál marad, Toraknak nincs esélye.
Így történt, hogy az istenek távoztak, és csak Torak maradt a földön. Ám a tudat, hogy a Gömb Riva kezében van, gyűlölettel töltötte el üszkös lelkét.
Amikor visszaérkeztek, Belgarath leült beszélgetni Cherekkel és fiaival.
- Most el kell válnunk, hogy legjobb tudásunk szerint óvjuk a Gömböt, és felkészüljünk Torak eljövetelére. Mindenki menjen a maga útján, és tegye meg az előkészületeket, ahogy mondtam.
- Úgy lesz, Belgarath – esküdött meg Medvevállú Cherek. – Ettől a naptól kezdve Aloria nincs többé, de a népem ellenáll Toraknak, amíg egyetlen élő alorn is marad!
Belgarath az égnek emelte arcát.
- Halld szavam, Félszemű Torak! – kiáltotta. – Az élő Gömb biztonságban van tőled, és nem állhatsz meg hatalma előtt! Azon a napon, amikor elindulsz felénk, háborút indítok ellened! Figyelni foglak éjjel és nappal, és megakadályozom nagyra törő terveidet az idők végezetéig!
Mallorea kopár síkságain Kal-Torak meghallotta Belgarath hangját, és haragjában tört-zúzott maga körül, mert tudta, hogy az élő Gömb mindörökre az ő befolyásán kívülre került.
Cherek megölelte fiait; tudta, hogy többé nem látja őket. Dras északra ment, és a Mrin-folyó vidékén telepedett le. Felépítette Boktor városát, és Drasniának nevezte el birodalmát. Ő és az utódjai őrizték észak pusztáit, és soha nem hajoltak meg az ellenség előtt. Algar délre indult az embereivel, és lovakat talált az Aldur-folyó széles síkságain. Befogták az állatokat és megtanultak lovagolni, és ők lettek az emberi történelem első lovas harcosai. Országukat Algariának nevezték el, és a nyájaikkal együtt vándorló nomádokká váltak. Cherek szomorúan tért vissza Val Alornba, és átnevezte birodalmát Cherekre. Egyedül maradt, a fiai mind távoli vidéken telepedtek le. Komor elszántsággal magas hadihajókat épített, és emberei a tengereken járőröztek, hogy az ellenség oda se tehesse be a lábát.
A Gömb hordozójára szállt a leghosszabb és legnehezebb út terhe. Riva felkerekedett népével, és egészen Sendaria nyugati partvidékéig vándorolt. Ott hajókat építettek, és átkeltek a Szél Szigeteire. A megérkezésük után felgyújtották a hajókat, majd építettek egy erődöt, köré pedig egy fallal körülvett várost. A várost Rivának nevezték el, az erődöt pedig a Rivai Király Csarnokának. Ekkor Belar, az alornok istene két vascsillagot küldött a földre. Riva megtalálta a csillagokat; az egyikből kardpengét kovácsoltatott magának, a másikból markolatot, és a Gömb lett benne a markolatgomb. Olyan nagy volt ez a kard, hogy Riván kívül senki nem bírta viselni. Mallorea pusztáin Kal-Torak a lelkében megérezte a kard kovácsolását, és először tapasztalta meg a félelem ízét.
A kardot a Riva trónja mögé helyezett fekete sziklának támasztották, a legmagasabb pontján a Gömbbel, és a penge úgy hozzátapadt a kőhöz, hogy csak Riva volt képes elmozdítani onnan. A Gömb hideg tűzzel égett, amikor Riva a trónon ült, és amikor a király felemelte a kardját, az egyetlen, jeges lángnyelvvé vált.
A legnagyobb csoda azonban Riva örökösének jele volt. Minden generációban egy gyermek Riva vérvonalában a Gömb jelét viselte a jobb tenyerén. Minden ilyen örököst elvittek a trónterembe, és a kezét ráhelyezték a Gömbre, hogy az megismerje. Az élő Gömb minden ilyen érintés után felizzott, és az ékkő és a Riva vérvonala közötti kapcsolat minden alkalommal erősebbé vált.
Miután Belgarath elvált társaitól, Aldur Völgyébe sietett, ahol értesült róla, hogy felesége, Poledra ikerlányoknak adott életet, de belehalt a szülésbe. Gyászában idősebbik, hollófekete hajú lányát Polgarának nevezte el. Ahogy az a varázslóknál szokás, tenyerét a lány homlokára helyezte, és érintésére Polgara egyik hajtincse hófehérre színeződött. Ezen meglepődött, mivel a fehér tincs a varázslók jele volt, és Polgara volt az első lánygyermek, aki ezt a jelet viselte.
Fiatalabbik lánya, egy sápadt bőrű, aranyhajú teremtés nem kapott jelet. A Beldaran nevet adta neki. Ő és sötét hajú nővére mérhetetlenül szerették egymást és ragaszkodtak egymáshoz.
Amikor Polgara és Beldaran elérték a tizenhat éves kort, Aldur szelleme meglátogatta Belgarathot álmában, és azt mondta neki:
- Szeretett tanítványom, szeretném egyesíteni házadat a Gömb őrzőjének házával. Válaszd ki, melyik lányodat adod a rivai királynak, hogy felesége és utódainak anyja legyen. Mert ezeknek az utódoknak a kezében van a világ reménye, és ellenük még Torak sötét praktikái sem vezethetnek eredményre.
Belgarath lelkének legmélyén Polgarát választotta volna, de tudta, milyen felelősséget kell hordoznia a rivai királynak, ezért inkább Beldarant küldte, és hosszú ideig zokogott, amikor a lánya távozott. Polgara is vele sírt, hosszan és keservesen, mert tudta, hogy húgának el kell hervadnia és meg kell halnia. Egy idő után azonban sikerült megnyugtatniuk egymást.
Egyesítették erejüket, és együtt ügyeltek Torakra. És az emberek azt beszélik, azóta is őrködnek, figyelmük nem lankad az évszázadok múltával.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.