LFG.HU

HammerTimeCafe
Hanna
novellaCimkek

Zeusz némi büszkeséggel pödörgette a szakállát, ahogy végignézett a márványszobrokon, melyek olümposzi kertje egy eldugott zugában fehérlettek. Dicső trófea volt mindegyik; a sziporkázó hajlatok hellén éjszakák leszakított gyümölcseiről árulkodtak. Amott a bal szélen Európa, nagyra nyitott szemében meglepettség, mintha épp most öklelte volna fel a bika. Emitt Danaé, kezét feltartva, mosolyogva fürdött a lezáporozó napsugarakban. Léda, hattyú nélkül. Mnémoszüné, aki mintha távoli muzsikaszóra figyelne. Ott voltak mind, ifjan, változatlan szépségben.
Egy nő hiányzott a gyűjteményből, de Zeusz nap mint nap bőséggel látta az eredetijét. Ujjai idegesen megrándultak pompás szakállában. Lopva hátrasandított, de Héra többnyire tüntetőleg elkerülte a kertnek ezt a szegletét; csupán a pávái pottyantották tele a csillogó márványt.
Zeusz megsimogatta Eurünomé sima combját, majd elfordult, és visszasietett a házba. Tisztán hallatszott a csörömpölés: Héra már megint összetörte a tükröt dühében.
Zeusz nem lassított a léptein, de bölcsen elkanyarodott inkább a kilátó felé. Jobb, ha most nem zavarja a feleségét, mert még képes a hajtűivel nekiesni. A szolgák előtt!
Most már csak azért is felmegyek a kilátóba, gondolta bosszúsan, és ujjai között kék szikrák sercentek. Pár flótást agyon kell csapnom a villámaimmal.
Mindig így vezette le a feszültségét.

A kilátó korlátján áthajolva megfeszítette izmait, és dobáshoz készülődött. Hajdanában kiváló célzó volt; manapság azonban már öt-hat ménkő is szükséges volt ahhoz, hogy egy viharban megrekedt és autójából kiszálló házaló ügynököt halálra sújtson.
Kivált szerette az ügynököket, az újságkihordókat és a könyvtároskisasszonyokat. Néha találomra is hajigált pár villámot, de megfelelő célpont nélkül nem érezte sportnak.
Öregedett. A villámhajigálás kifárasztotta. Bezzeg a régi időkben, amikor még tetőtől talpig lefátyolozva járatták az atyák ifjú lányaikat, nehogy szemet vessen rájuk! A világ túlsó végéből is agyoncsapta a legyet!
Zeusz szomorúan rágcsálta a bajszát. Azok az idők elmúltak. A nők nadrágban járnak, és nincs bennük szemernyi görög romantika sem.
Tavaly, amikor Héra valahol messze járt, megpróbálkozott a bika-trükkel, de egy lány sem volt hajlandó ráülni, bármilyen szépen kellette is magát. Fűvel etették, aztán undorodva törölgették a kezüket a zsebkendőjükbe. Utána Zeusz sokáig nem mozdult ki a szobájából, és az ingatlan- és Avon-ügynökök egy darabig boldogan éltek.
Zeusz összevonta szemöldökét, majd lenézett a földre, és gyanútlan áldozat után kutatott. Tekintete bejárta Görögországot, Egyiptomot, majd futólag végigsiklott Afrikán – nem valószínű, hogy könyvtároskisasszonyokra és újságkihordókra bukkan Szomáliában -, megérintette Ausztráliát… és ott maradt.
Lehanyatlott a karja. A villám sisteregve elpukkant a levegőben.
Régen elfeledett, és Héra hitvesi igyekezetének köszönhetően egyre mélyebbre tuszkolt érzések ébredtek benne. Megkapaszkodott a korlátban, és még jobban kihajolt.
Ausztráliában, az egyik homokos fövenyen aranyhajú szépség süttette magát a nappal, anyaszült meztelenül. Egyetlen szőrszál sem borította testét, mely úgy csillogott, akár valami aranybarna idol.
Zeusz felhördült. Már látni vélte a legújabb szobrot a kertjében, a liliomok mellett: egy lustán elnyúló, tökéletes testet, mely csak becézésre vár. Legszívesebben azonnal levetette volna magát a magasból, hogy a lányhoz repüljön; de a strandon túl sok volt az ember, és Zeusznak igen rossz tapasztalatai voltak a mai fürdőző sokaságról.
Várnia kell.

Zeusz úgy gondolta, pompás tervet eszelt ki. Az átváltozás ugyan nem ment olyan könnyedén, mint gondolta – még most is sajgott minden tagja, és csak az édes várakozás jelentett balzsamot a köszvényes hasogatásra, mely lábaiba állt.
Régen gyakorolta az átalakulást, s mivel olyan formát választott, amilyet eddig még sosem, nehéz dolga volt. De nem akarta ismételni önmagát. A hattyú, bika és aranyeső mind olyan elcsépelt – valami teljesen újjal akarta megdöbbenteni a világot.
Nem volt kétsége afelől, hogy ezen az estén héroszt nemz; ez az ő esetében meglehetősen gyakran be szokott következni, és a lány széles csípője is ezzel biztatta. Termékeny öle még most is Zeusz szeme előtt játszott. Szántásra várt.
A nagy, égszínkék takarós ágy megremegett a nevetéstől.
Nem kellett sokáig várnia. Ajtó zárja kattant, és táncos léptekkel belibbent a strandon látott lány. Hanyag mozdulattal lerúgta cipőjét, majd bevonult a fürdőszobába.
Talán fürdőkádnak kellett volna lennem? töprengett aggodalmasan Zeusz, de amikor a lány fél óra múlva üdén és vakító mezítelenségben felé vette az irányt, a szíve meglódult. Nem, így a jó. Mindjárt rám fekszik, én átváltozom, és a karjaimba zárom. Bizonyára hálás lesz, hiszen egy isten érinti. Ó, az a selymes bőr!
Zeusz megremegett, majd amikor a lány ráhengeredett, és párnájába fúrta az arcát, egy pillanatra elvesztette öntudatát. Megrohanták az érzések. Egész ágytakaróján érezte a bizsergést, ahogy a könnyű teher apró lábaival dagasztja a matracot. A lány hajának aranyszálai szétterültek, és végigcsiklandozták az isten érzékeit.
Most, gondolta, és karjai megindultak, hogy átöleljék a lányt.
Az ágylábak nem mozdultak.
Zeusz zavartan megpróbált átváltozni megint, de csak a köszvény hasított belé.
Növekvő riadalommal feszült meg, hánykolódott volna, de nem tudott: mozdulatlan volt, hasán a lánnyal. Az ágy nem moccant.
Zeusz kétségbeesetten próbálta volna rángatni, tépni új alakját, hátha visszarázódik valódi énjébe, de mindhiába; és agyában kikristályosodott a borzalom: a lány rajta fog aludni.
Miután nem tudott megmoccanni, kénytelen volt figyelni a lány mocorgására az ágyon. Hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra; Zeusz pedig nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy most, a csípője hozzámért, fordulj meg, gyönyörű istennőm, súrlódjon a hasad a takaróhoz…
A lány könnyű keze végigsimított a párnán, és Zeuszon átfutott a gyönyörrel vegyes gyötrelem. Most már kezdte felfogni, micsoda éjszaka vár rá. Elborzadt.
A karcsú ujjak megmarkolták a párnát. Zeusz frissen mosott test virágillatát érezte. Forró, ruganyos test simult hozzá, mint ahogy már évszázadok óta senki. A lány feneke a matracba mélyedt.
Zeusz hörgött – az ágy halkan nyikorgott.
Nem tudott sírni; a franciaágyak többnyire alkalmatlanok az érzelemnyilvánításra. Most már átkozta a pillanatot, amikor meglátta a lányt. Így gyötörni őt, egy istent!
A lány meleg lehelete a párnát érte. Zeusz tantaluszi kínokat állt ki, az ágylábak megfeszültek. Ekkor a lány hirtelen hasra fordult, és sima bőrű szeméremdombja a takaróhoz súrlódott. A bőre épp olyan selymes volt, mint ahogy azt Zeusz elképzelte.
Aztán a lány egy sikkantással kiugrott az ágyból. Zeusz feleszmélt, és kábán körülnézett.
A lány mellette állt, és bosszúsan vizsgálta a karcolást a combján, amit a kiugró ágyrugó okozott.

A lomtalanításkor az ágy a makacsul kijáró rugóval az utcára került. Két napbarnított hullámlovas segített lecipelni az emeletről. A lány megköszönte, és mosolya ragyogott, mint a napsugár.
Zeusz a hullámlovasokat is felvette a listára, rögtön az ügynökök mögé.
Az ágy lecsattant az aszfaltra. Zeusz nyekkent egyet.
- Kedveském – szólalt meg egy hang valahol mögötte.
A lány visszafordult az ajtóból. A hullámlovasok közrefogták, mint két éber kutya.
- Erre az ágyra, ugye, nincsen szüksége? Elvihetném?
- Csak tessék – intett a lány, és belépett. Csábító feneke és csípője eltűnt a lépcsőház homályában.
- Na gyerünk, vén kecske – mondta az ismerős hang.
Zeusz még tíz évig a pávák óljában keltette a tojásokat puha matraca fészkében, mire Héra úgy döntött, hogy megbocsát.

(Script 2)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához