LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Íme Kína válasza Hollywood nagyszabású történelmi filmjeire, és ismét egy olyan film, ami kapcsán legalább ugyanolyan érdekes az, ami a film mögött és körülötte van, mint ami benne foglaltatik. Bár két év késéssel jutott el hozzánk, mégsem maradtunk le semmiről: a Tigris és Sárkányéhoz hasonló, világméretű hisztéria és kasszasiker valamiért elmaradt. Valószínűleg ismét a forgalmazók üzleti érdekei diadalmaskodtak a józan ésszel és jóízléssel szemben.

A film Kína egyik legősibb legendáját, a gigászi Császárság megalakulásának előzményeit, annak egy kulcsfontosságú eseményét beszéli el. Mintha fognánk a magyar államalapítás mondáit és legendáit, és abból készülne kosztümös film – a különbség csupán annyi, hogy több évezred távolából dereng fel a mítikus kezdet. A Hősminden egyes kockája igyekszik ezt a legteljesebb mértékben kifejezni, és ez nem is túlzás – ennyi festői beállítást, pengeéles képet, művészi tökéletességű képkompozíciót, dús, életteli színeket és helyszíneket legfeljebb a világ legprofibb természetfotósaitól láthat az ember.

A klasszikus történet annak a névtelen hősnek a tetteit meséli el, aki azt állította magáról, hogy legyőzte a világhódító Csin királya életére törő három legveszedelmesebb orgyilkost. A király “vérdíjként” mesés vagyont, földeket, valamint azt a megtiszteltetést kínálja föl az orgyilkosok legyőzőjének, hogy tíz lépés távolságban ihat tőle, miközben előadja történetét. Mi, nézők is ezen elbeszélés keretében ismerhetjük meg az eseményeket a film első fél órájában, ám ekkor új fordulatot vesz a történet. A kétkedő király is elbeszéli, szerinte hogyan zajlott minden, majd egy harmadik felvonásban is megismerhetjük az események egy újabb változatát.

Ez a dramaturgia – egyes nézetekkel ellentétben – korántsem kísérleti eljárás, hiszen Akira Kuroszava 1950-es A vihar kapujában (Rashomon) című filmjében is több elbeszélő visszaemlékezéséből tárul elénk a történet. A Kínai Birodalom keletkezésének mítoszához méltóan mindezt a távol-keleti szimbólumok rendszerén, egy európaitól teljesen idegen kultúra eszközeivel és nyelvezetével, stílusával ábrázolja a film. A megvalósítása pedig egyenesen fennkölt és kissé éteri, a festői látvány olykor költői hangulattal párosul és igazán varázslatos atmoszférát teremt a kínai népmesei motívumok körül.

Jing Hsziung; 2002.
gyártó: Beijing New Picture Film Co.
forgalmazó: InterCom
bemutató: 2004. május 6.
rendezte: Jimou Cseng (Yimou Zhang)
forgatókönyv: Feng Li, Bin Wang, Yimou Zhang
fényképezte: Christopher Doyle
zene: Dun Tan
vágó: Angie Lam, Vincent Lee, Ru Zhai
96 perc

szereplők:
Névtelen — Jet Li
Törött Kard — Tony Leung Chiu Wai
Repülő Hó — Maggie Cheung
Hold — Ceji Cseng (Ziyi Zhang)
Csin királya — Csen Tao-Ming (Daoming Chen)
Hosszú Ég — Donnie Yen

Valóban, a film minden perce maga a képi tökély, az ausztrál Christopher Doyle (Csendes amerikai, 1500 mérföld hazáig) az egzotikus helyszínek mestere, aki számos kínai és Hong Kong-i filmben is közreműködött már, páratlan szakértője az ilyen látvány megteremtésének. Kína legdrágább költségvetésű filmjében óriási tömegek, ezernyi statiszta, pazar díszletek és jelmezek vonulnak föl, ameddig a szem ellát. Érdemes figyelemmel kísérni, hogy a különböző elbeszélésekben mik az uralkodó színek, mikor milyen színű kosztümökben tűnnek fel hőseink (a színek jelentésében kevésbé jártasak számára némi előzetes magyarázat: vörös = képzelet; kék = észlelt valóság; fehér = igazság; zöld = megvilágosultság/béke). Kosztümök és tömegek tekintetében pedig a másik hatásos megoldás talán a királyi tanácsadók szertartásos, fekete köntöseinek végeláthatatlan tömege, akik afféle görög kórusként összegzik a Birodalom akaratát.

Bár sokan vádolhatják azzal a filmet, hogy “túlművészieskedi” a témáját és csupán a Tigris és Sárkány sikerét próbálja késve meglovagolni, de ez a történet minden ellentmondásossága ellenére méltatlanul sikkad el azoknak a filmeknek az árnyékában, amelyek többnyire negyedennyi méltósággal, intelligenciával és jóízléssel vannak megáldva.

* * * * *

A kínai hős

Bár Jimou Cseng kosztümös kalandfilmje önmagáért beszél, és megelégedhetünk azzal az élménnyel, amit a mozivászonra kívánkozó alkotás nyújtani képes, mégsem bírok szó nélkül elmenni a film egy másik aspektusa mellett. Mivel az alábbiak a legteljesebb mértékben személyes nézeteimet tükrözik, és témájából kifolyólag (világ)politikai jellegű, szükséges figyelmeztetnem mindenkit, aki tovább olvas, hogy alábbiak esetleg negatív irányban befolyásolhatják a filmélményt azok számára, akik még nem látták. Bár csattanókat nem lövök le, mindenki saját belátása szerint olvasson tovább.

Nos, az erőteljes filmélmény dacára a világpolitikában jártas néző számára A hős egy szemérmetlen állami propaganda, amely gyakorlatilag teljes mértékben kiszolgálja a Kínában hatalmon lévő rendszert. Igazi pártállami időket idéz fel ez a módszer: nem véletlen, hogy minden idők legdrágább kínai filmjeként tartják nyilván, éppen ezért kétségtelen, honnan ered a csillagászati költségvetés jelentős része.

A film pedig ennek megfelelően hűségesen igyekszik tükrözni a hatalom ideológiáját: az egy, nagy és egységes Kínai Birodalom teljes visszaállítását, amelynek legemlékezetesebb állomásai a XX. század második felében többek közt Tibet megszállása és Hong Kong visszacsatolása volt, valamint ott van az Ázsia egyik legnagyobb és leghosszabb ideje tartó politikai feszültségét okozó tajvani kérdés is (amely magát Kínai Köztársaságnak nevezi és ki nem mondott függetlensége a kínai külpolitika egyik legkomolyabb dilemmája).

A párhuzam innentől fogva kézenfekvő: Napjaink Kínája is szeretné újból teljes egésznek tudni az országot, visszaállítani a hajdan volt teljes birodalmat. A filmben Csin királyának célja meghódítani minden területet, ameddig csak elképzelhető, miközben a leigázott területek (a hat Királyság többi tagja) elnyomó zsarnoknak tartják, közülük kerülnek ki a film orgyilkosai is. A film harmadik felvonásának legfőbb konfliktusa – megölni a királyt, illetve annak lehetséges következményei – az, amiben leginkább tetten érhető, mi a kívánatos a pekingi vezetés számára.

Mindez egy olyan országban zajlik, amely egyes területeken sokak szerint megszállóként viselkedik, egy kis szigetország státuszát vitatja, emellett sorozatosan megszegi az emberi jogok – nyugati társadalom által – elfogadott normáit. A film ebből fakadó ellentmondásossága éppen ezért számomra kétségbevonhatatlan. Mielőtt bárki is elítélne bárki mást, akinek ennek ismeretében tetszik a film, érdemes filmtörténeti és filmművészeti kontextusba helyezni a fentieket.

Mennyivel elítélendőbb A hős ugyanis, mint sok, nagyszabású hollywoodi sikerfilm, amely Amerikával adja elő ugyanezt a hazafias, pátoszos modort? Vajon különb az Armageddon, A hazafi, vagy a Függetlenség napja patriotizmusa? Hiszen ezek a filmek még csak nem is attól igazán borzalmasak, hogy nincs rendes történetük, hanem attól, hogy végtelenül felszínes és üres tálalással, olcsó hatásokkal igyekszik letolni a néző torkán a rendező a filmjét. Ezek a hollywoodi kasszasikerek olcsó, egynyári szórakozások, amelyeket lehet alkalmilag élvezni, de sosem lesznek többek felszínes, könnyed és feledhető alkotásoknál.

Vajon mennyivel őszintébb Mel Gibson Rettenthetetlenje, amely a klasszikus hollywoodi történelmi nagyfilm hagyományait idézi, de közben pimaszul belematat egy valós történelmi személy és korszak mindenki által megismerhető tényeibe? Gibson filmjét az emelte a mennyekbe, hogy alkotói a történelmi csúsztatásokkal együtt is értették a dolgukat, az író és rendező képes volt előadni és eladni valamit, amit tisztességesen összeraktak.

Ehhez képest A hős egyenesen a mondákból és legendákból, évezredes népmesékből táplálkozik, melyek történelmi pontosságát sosem lehet vitatni, és a film ki is emeli ezt a “mesebeli” jelleget. Vagyis: őszinte. Ez pedig komoly érdem az ő súlycsoportjában. Ilyen szempontból egyedül Ridley Scott Gladiátor című filmje mondhatja el magáról, hogy bár a látvány miatt a valódi történelmet vették alapul, mégis képzeletbeli hőst helyezett képzeletbeli konfliktusba, tehát nem próbálja becsapni a nézőt. Egyszerű, látványos szórakozást nyújt, és őszintén jelentheti ki, hogy annyira valósághű és annyira képzeletbeli, mint bármelyik szórakoztató történelmi regény.

Ezzel pedig elérkeztünk a dilemma lényegéhez: feloldozhatja-e általában a filmet bármi is a nyilvánvaló ideológiai és politikai befolyás alól? Mennyivel jobb, vagy rosszabb az egyik hatalom befolyása a filmje fölött, mint a másiké?

Úgy vélem, hogy mindkét kérdésre ugyanaz a válasz, amely egyben a filmek megítélésének egyik lényege: Egy film nem arról szól, amiről szól, hanem arról, ahogyan szól róla. A történetnél jóval fontosabb az, ahogy a film azt elénk tárja, hogy mily módokon von be minket világába, milyen megoldásokat használ. A hős némely hollywoodi riválisánál hamar rájöhetünk, hogy nemcsak sehogy, de semmiről sem szólnak.
A stílus, a megközelítés, a módszer, a szakértelem, a cél és az üzenet tesz egy filmet jóvá, avagy rosszá. Jimou Cseng filmje pedig szóljon bármiről is, ahogyan teszi – a képi világ és művészi rendezés által megteremtett meseszerű, fennkölt és néhol éteri atmoszférájával, amitől a nézőnek az a benyomása támad, hogy valóban legenda elevenedik meg a vásznon -, az messze túlmutat az aktuálpolitikai utalásokon. Mindehhez professzionális látvány- és hangulati megvalósítás társul, amely több mint figyelemre méltó teljesítmény.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához