LFG.HU

Hanna
novellaCimkek

Nyáron a tó partjára költözik az élet. A part tavasszal mocorogni kezd, s mikor az éjszakák meleg lehelete megtelik a párálló víztükör és a nádas fülledt, iszapos szagával, a pázsiton több kilométer hosszan kivirágoznak a napernyők. A nyár kezdetét veszi, s addig tombol, míg az ősz közeledtével hűtlenül el nem hagyják a tavat az emberek. A bungalók lehunyják szemüket, kipihenik a zsivajt. Felkészülnek a következő évre.
A nyár soha nem tűnt olyan hosszúnak, sem olyan furcsának, mint abban az évben, amikor Bence – egy szeplős, cingár lábú, s minden szempontból átlagos kisfiú – betöltötte nyolcadik esztendejét. Egészen addig minden nyaralás pár pislantás volt csupán, egyetlen, forró nappá olvadt szünidő, aminek emlékét hamar elnyelte a nagyváros szürkesége és az iskolai élet földhözragadt problémái.
A változást a szomszéd néni unokájára vigyázó gyereklány hozta magával nyomottmintás kartonruhája redőiben. Amint Bence megpillantotta az aranypihékkel borított kart, a tarkón göndörödő szőke fürtöket és a pillangókék szempárt, egyszeriben rászakadt a fiatalsága, és alig győzte kivárni, hogy a napok továbbperegjenek, s ő felnőhessen ehhez a tüneményhez. Ám – talán épp azért, mert olyannyira sürgette az időt – a balatoni nyár megnyúlt és lustán elterpeszkedett.
Ferkó, Bence örök mellékbolygója azonnal észrevette a beállt változást.

Az angyal érkezését követő napon a nádastól övezett sekély öbölben túrtak kagylók után. A nap forrón tűzött le a hátukra és rászárította a szürke iszapszemcséket. Homok szitált a hajukból.
- Itt van egy! – követte Ferkó a kagyló által hagyott kusza nyomot, aztán belevájta kezét az iszapba. A víz zavarossá vált. A kisfiú kidugott nyelvvel, lelkesen ásott, majd diadalmasan kiemelte a kisebb kecskekörmökkel borított lapos tavikagylót. – Ez a legnagyobb!
Belepottyantotta a sárga vödörbe, melyben két másik kagyló tátogott gutaütésesen. Ferkó felnézett, és szürke csíkot húzva a bőrére megvakarta az arcán a szúnyogcsípéseket.
Bence nem a kagylókat nézte, hanem a nádszálak között átsejlő partot, a betonozott szegélyt.
Karcsú, szandálos lábak sétáltak a betonon. Piros strandkendő lobogott minden egyes lépésnél. Térdmagasságban kis, szőke fej imbolygott és apró, dundi lábacskák követték a szandálokat.
- Úúúgy… még egy kicsit… – hallatszott a lány hangja.
Bence lélegzetvisszafojtva figyelt a lándzsás leveleken keresztül. Keze öntudatlanul tépkedte a hínárokat.
A kisbaba letottyant a földre, majd hirtelen eltűnt a magasban, ahogy a lány felkapta, és magához szorította. – Oda se neki… – duruzsolta a lány a sírásra görbült szájjal szepegő gyereknek. – Katonadolog.
Ferkó összeszűkült szemmel végigmérte a nádas fölött kikandikáló keskeny vállakat, majd Bencét, és a képére széles vigyor ült ki.
- Te belezúgtál! – rikkantotta örömmel.
Bence riadtan hátrafordult és elvörösödött. – Kussolj már, te hülye!
Ferkó leült a langyos vízbe és pimaszul Bence szeme közé nézett. – Szerelmes a Beeence! Szerelmes a Beeence! – skandálta s arcáról lerítt a káröröm.
Bence felpattant. – Hülye! -sziszegte.
- Két szerelmes páár…
Placcs! Iszapbomba csattant Ferkó mellkasán.
Ferkó meglepetten elhallgatott, aztán beletúrt maga mellett az iszapba, és visszadobta Bencét.
Bence megtántorodott. A lövedék arcon találta és pár szemcse a szemébe ment. Könnyezve, dühösen próbálta kidörgölni a homokot, miközben karjára, lapockájára záporoztak a további iszapbombák.
Valahol a parton a lány hangja csilingelt: – Nézd csak a fiúkat! Játszanak. Integess, baba!
Bencében szétáradt a düh és a szégyen. Most biztos mindent látott! Tudja! zakatolt a fejében, és rettenetes, vörös harag öntötte el Ferkó iránt. Ha a szemében nem égett volna a csillogó iszap, akkor már rég az álnok kígyó fejére húzta volna a hülye vödrét!
Bence vakon igyekezett eltávolodni a lövedékeket hajigáló Ferkótól, és hasra vágta magát a vízben. Homályosan emlékezett rá, hogy ha valami belemegy a szemébe, akkor azt ki kell mosni, ha már jószántából nem jön ki. Beledugta a fejét a meleg, állott Balaton-vízbe, és belesírt.
Addig pislogott, amíg az égő, viszkető érzés elviselhetetlenné nem vált, akkor kiemelte fejét a vízből és próbaképpen hunyorgott párat. Az iszapszemcsék nem szúrták többé a szemét.
Ferkó abbahagyta a hajigálást, és együttérzően közelebb gázolt. – A szemedbe ment?
Bence nem volt hajlandó elásni a csatabárdot. – Igen, ha tudni akarod! Mert hülye vagy! Apáék is megmondták, hogy fejre nem szabad!
- Jól van na… bocs – ajánlotta fel a békejobbot félszegen Ferkó, de Bence ellökte, és dühösen kigázolt az öblöcskéből.
Torkát könnyek fojtogatták. A lányra gondolt, de nem fordult hátra, hogy lássa a megvetést az angyali arcon. Vert seregként úszott át a nagymamájához.

Leszállt az éj. A balatoni mulatókból összevissza zene áradt ki, s verődött vissza a tó sötétlő felszínéről. A mólón sétára indultak a párok, és felkeltek levélnyoszolyájukból a szúnyogok.

Bence az emeleti szobában üldögélt az ablak mellett. Így éppen rálátott a szomszéd ház felső ablakára. Tudta, hogy el kéne mozdulnia onnan, le kéne feküdnie, de nem volt rá képes, foglyul ejtette a látvány.
Az ablak kerete televíziókészülékként övezte a szomszéd ház fenti szobáját. A függönyök nem voltak teljesen behúzva, és a vörös szárnyak mögül időnként elősejlett valami holdfehér hús. Egy kar, rajta megcsillanó testápolóval. Pár elszabadult aranyfürt. Valami gömbölyű – egy popsi? Bence az ablakkerethez szorította a fejét, és félelemmel és csodálattal vegyesen nézte a szomszéd ház filmvásznát.
Újabb testrészek villantak fel, ide-oda siklottak a szobában. A függöny mögül eltorzult, megnyúlt árnyékok ugrottak elő. Fehér, áttetsző anyag lebbent. Bence tudta, hogy nem lenne szabad leskelődnie, de nem tudott lemondani róla. Már több napja minden este a párkányra könyökölve kuksolt, s addig nézte a sejtelmesen felvillanó titkokat, amíg a filmvászon el nem sötétült, és a lány le nem kapcsolta a lámpát, hogy ágyba bújjon.
A kisfiú zavartan meredt az előderengő fehér hajlatokra, amikből mindig csupán egy csíkot látott a függöny két szárnya között. Tudatában kavarogtak a képek, akár valami kirakósjáték darabkái. Megpróbálta belőlük összerakni az egészet, a gömbölyűségek, a hegyes könyökök és térdek azonban nem akartak egységes képpé összeállni, mind külön csoda maradt. Bence rájuk csodálkozott.
Később, álmában is táncot jártak körülötte a fehér bőrű hajlatok, melyek nem is annyira egy élő ember testrészeinek tűntek, mint inkább hihetetlen, túlvilági vonalakat követő elefántcsont szobroknak. Bence velük ébredt.

A másnap délelőtt nem Ferkóék, hanem a szomszéd néni házának kapuja előtt találta Bencét.
A fehér kerítés mögül zöld fű ragyogott elő, hamismirtusz-bokrok sötétlettek a ház tövében. A hátsó kertből csupán a hinta felső rúdját lehetett látni.
Bence ismerte a hintát, a sötét bokrokat, a mélyükbe rejtett, elhagyott madárfészkeket, és a partra húzott régi csónakot, amiben mindig akadt némi zöld szakállat eresztő esővíz-pocsolya. Gyakran járt ide, ezúttal azonban, ahelyett, hogy átmászott volna a kerítésen, mint szokta, a kapunál várta, hogy beengedjék, mintha hirtelen idegen lett volna számára az egész zegzugos birodalom.

A lány tette ezt a kerttel, miatta nem lehetett csak úgy átlendülni a drót felett, ő változtatta meg a bokrokat és a hintát. Bencének nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, hogy ott van valahol a kisbabával együtt. Aranyszínű csillogás vonta be a füvet – ezt ő csinálta, gondolta Bence. Miatta változtam meg én is.
Bekiabált a szomszéd néninek, de a hátsó kertből a lány lépett elő falatnyi kék fürdőruhában. Bence megijedt, és lába szárában megfeszültek az izmok, készen arra, hogy eliramodjon.
- Szia, Bence! – köszönt a lány, és mezítláb a kapuhoz sietett. – Nyitva van ám! – nyomta le a kilincset.
- Szia – mormolta halkan Bence. – Ari néni nincs itt?
- Vásárolni ment. Hintázni jöttél?
Bence elszégyellte magát. Ez a lány itt taknyosnak gondolja őt! Még hogy hinta! És a hinta azon nyomban elveszítette addigi varázsát, és festett csövek és láncok kupacává változott.
- Á, csak úgy… Bejöhetek? – kérdezte hirtelen.
- Gyere csak.
A lány elfordult tőle, és sietve visszaindult a hátsó kertbe. Aranypihés lábán megcsillant a napfény.
Bence még álldogált egy kicsit az ajtóban, aztán belépett, és halkan becsukta maga mögött. A kék fürdőruha után meredt.
Bence nem volt gyáva, de most elbizonytalanodott. Menjen utána? És mit csináljon a hátsó kertben? Hintázzon? Hogyisne, hogy a lány őt nézze! Márpedig nem fordulhat vissza, ha már beengedték.
Lassan, lehajtott fejjel elindult, a szíve a torkában dobogott. Amikor kilépett a hátsó kertbe, magán érezte a nefelejcskék szempárt. Öntudatlanul mégiscsak a hinta felé vette az irányt.
Miközben hajtotta magát, a lányt nézte. A kisbaba a karcsú lábak mellett feküdt egy takarón és aludt. Csend volt, csak a hinta lánca nyikorgott.
A hamismirtusz-ágak áthajoltak a lány válla fölött és belepillantottak a könyvbe, amit az ölében tartott. Bence leplezetlenül bámulhatta a szőke, kunkori fürtöket. A lány olvasott.

A kisfiúban egyre erősödött a kényelmetlen érzés, hogy feleslegesen érkezett. Nem tudta volna megmondani azt sem, minek jött át egyáltalán. Beszélgetni? Összevetni a csillogó hajlatokat a holdfényben derengő titkokkal, amiket meglesett? A lány lehajtott fejét nézte, a lapok közé csúsztatott karcsú ujjakat. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. A lány szép volt, idősebb, és áradt belőle az élet.
Bence csusszanva megállította a hintát, és kiszállt. Elmegy. Döntött. Majd távolról nézi a lányt, ahogyan a lovagok hölgyüket, az ablakból. Kivárja, amíg felnő hozzá.
Szó nélkül elindult kifelé, mezítláb a zöld, hűvös füvön. Ujjai között százszorszépek dugták ki a fejüket. A hátsó kert kiskapujában megállt és visszanézett.
A lánynak a bokortól csak a lábát látta, s a fürdőruha bugyijának csíkját. Megtorpant. A lány széke alatt egy kék kendő hevert. A karfáról eshetett le. Bencének eszébe villant, hogy elvihetné, mint valami zálogot.
A lány nem venne észre semmit, túlságosan is belemerült az olvasásba. A bokor ott van mögötte, szinte kínálja magát az alkalom. Ferkó meg majd pukkadhat.
Bence lassan araszolni kezdett a bokor felé. Amikor már elérte az árnyékát, lekuporodott, és közelebb kúszott. A kendő karnyújtásnyira hevert tőle…
Micsoda trófea, mamám!
Bence ekkor megérzett valamit. Az egyik pillanatban még a kendő után nyúlt, hogy mint valami lovag, a kebelébe rejtse, és aztán szörnyű magányában csókokkal halmozza el, ahogy olvasta, a másikban pedig már orrára koppintott a valóság, és a hirtelen felismeréstől tátva maradt a szája.
Olyan egyszerű volt, és olyan komikus! Bencébe belecsípett a nevethetnék, és fulladozva kibuggyant belőle a kacagás. A fűbe henteredett és az oldalát fogva nevetett a világon, saját magán és a szőke tüneményen.
A lány felpattant a székből és a bokor felett a kisfiúra meredt. Arca vörös volt. – Mi? Te…! – És az ajka megremegett, amikor látta, hogy Bence még hangosabban nevet, szinte nyerít, kiröhögi magából gyerekszerelmét.
Bencéből bugyogva áradt a derű, elmosta a lány arcát, a leskeléssel töltött éjszakákat, az iszapbombák sajgó nyomát. Egy szempillantás alatt kinőtte a szerelmet. Ismét csak egy egyszerű gyerek volt, gazdagabb egy felismeréssel.
Az angyalok is finganak.

(Script 2)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához