LFG.HU

Kovács Kriszta
novellaCimkek

Felkelt a nap. Oszlani kezdett a félhomály, az égbolt lassan felvette gyönyörű liláskék színét. Amint az utolsó csillag eltűnt, megszólalt egy mindent betöltő zengés. A nap kezdete azon a bolygón.
Ahol az utolsó utca véget ért, a horizont végtelen síkságra nyílt, zöldes-indigó színű porral beterítve. Innen jól látszott a központi csillag, a bolygó napjának lassú ébredése. A kezdeti vörös, majd narancsszín fokozatosan átváltott vakító fehérbe. Elkezdődött egy új nap a bolygón.
A teret hirtelen őrült vibrálás töltötte be. Ezen a helyen így fejezik ki csodálkozásukat és jókedvüket. Az első koránkelők körülálltak egy őskori, szivar alakú, vagy száz méter magas tárgyat, és olyan harsányan vibrált a jókedvük, hogy mind több bolygólakót vonzottak oda. Volt okuk a jókedvre, szó se róla. A szerkezet halványan emlékeztetett az ezer meg ezer évekkel ezelőtti űrjárműveikre, a legelsőkre, amelyek már csak a viccekben és az Űrhajózási Vállalat múzeumában bukkantak fel. Néhány kíváncsi lény közelebb is merészkedett, hogy jobban érzékelje a masinát, de gyorsan el is ugrottak tőle.
- Forró! Hátra mindenki!
- Ne féljetek, senki ne féljen!
- Ne nyúlkáljatok hozzá! Mindjárt itt lesznek a tanácsból, és ellenőrzik!
- Hogy kerülhetett ide? A sötétben csapódott be?
- Nem hallotta senki? KI HALLOTT VALAMIT SÖTÉTEDÉS UTÁN???
Senki nem hallott semmit sötétedés után. A szerkezet nyomtalanul került a város szélére. De már közeledtek a tanács emberei, minden lény érzékelte őket. A tanács megbízottjai telepatikusan utasítottak mindenkit, hogy vonuljon biztos távolba. Ezt a módszert csak kivételes alkalmakkor használták, ha veszély fenyegetett. Így mindenki azonnal tudta, mi a teendő.

A tanács megbízottjai lassan közeledtek a masinához, közben élénken vitatkoztak a saját tanácsbeli nyelvükön, hogy a be nem avatottak ne érthessék.
- Nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett. Hogy ki a felelős ezért a malőrért, nem tudom, de kiderítem, és az illető még szorulni fog.
- Malőr! Micsoda kifejezései vannak, tisztelt ülésvezető társam! Ez talán valamivel több, mint egy malőr. A bolygó is tönkremehet belé, ha nem tudná. Jusson eszébe, mi történt az előző bolygóval, akikhez becsapódott egy hasonló masina az “emberektől”!
- Befejeznék a vitát? Lehet, hogy a nép nem érti, amit összehordanak itt, de van elég érzékelőjük, hogy lássák az idióta mozdulataikat. Elég!
- Igenis, mester.
- Végeztünk.
- Mester, nincs valami ötlete, hogy mi hozhatta ide a járművet?- szólalt meg a negyedik tag.
- Nem mi, hanem ki, így stílusosabb. De a “mi” is ugyanúgy helytáll a mi esetünkben, sajnos.
- Uram, nem akarom zavarni, de most érzem, hogy ennek az őskori szivarnak két vezetője is van.
- HÁT EZ MÁR TÖBB A SOKNÁL!!! Ezek a pimasz férgek, nem elég, hogy kilövik a szerkentyűiket a világ megfertőzésére, de még pilótát is tesznek bele, nehogy eltévessze a célt?
- Nyugalom, mester, biztosan nincsen bennük élet, az emberi test egyszerűen nem bír ki ekkora terhelést. Összeroppannak már attól is, hogy “szkafander” nélkül sétáljanak az űrben. Nyamvadt kis lények.
- Persze, igaza van. Remélhetőleg már el is porladtak.
- Itt vagyunk. Be kéne hatolnunk a masinába.
- Nem. Egyedül megyek be. Itt megvárnak.

A “mester”, ahogy mindenki nevezte időtlen idők óta, átbújt a szerkezet falán, és benn is volt a masina elképesztő, őskori belsejében. Könnyű testének nem kellett külön nyílás. Egyszerűen elképzelte, hogy ő maga a masina, és így átjutott a falán. Látott mát ember építette űrhajót, kívül-belül, de ilyen őskori elavultságra nem számított. Csak az üzemanyag-tartály a gép kilencvenkilenc százalékát foglalta el. A maradék egy százalék jutott a pilótáknak és a vezérlésnek. Elképesztő.
- Nos, kezdjük a vizsgálatot. – Ezzel a mester előhalászott egy különleges, apró műszert, amivel az élet bármilyen formáját érzékelni tudta. “Minden, ami egy kicsit is szerves” -szokta mondani a tanítványoknak. A műszer kijelzett. Úgy tűnik, mégis maradt élet a hajón, a hosszú út ellenére. A Föld ugyanis több száz fényévre volt innen.
- Valami szívós kis sejtecske életben maradt. A hajót el kell pusztítani, mielőtt elszabadul, és tönkreteszi ezt a bolygót is. Sajnálom, de meg kell tennem. Az istenek is tévedhetnek néha.

- Vajon hol lehet már a mester?
- Ülésvezető, nem lépne vele kapcsolatba? Félek, hogy esetleg…
- Esetleg mi? Ráesett egy idétlen botkormány, amit ezek a szerencsétlenek használtak? Ne legyen nevetséges!
- CSENDET! Már megint nem bírnak az indulataikkal? -dörrent rájuk vezetőjük hangja. -Mit képzelnek rólam, őszintén? Hogy bármi kárt tehet bennem egy őskori masina, egy emberi tákolmány? Jöjjenek!
- Khm! Talált valamit, mester? – a többieknek is ez a kérdés függött az arcán.
- Majd. Most sietünk. Jöjjenek már, ne húzzák az időt!

A tanácsterem falán végighúzódó kivetítőn megjelent az “emberi tákolmány”, ahogy a mester nevezte találóan. Mind felhördültek. Ez a hang kicsit sem hasonlított már a nép korábbi vibráló jókedvére. A tanácstagok alig bírták féken tartani a felháborodásukat. Lám, aki kicsit is ismeri az emberi faj kozmikus történetét, már egy egyszerű képtől is elveszti a fejét, és a lelkébe költözik a meghatározhatatlan rettegés és tehetetlen düh. És még csak most kezdődött a tanácskozás. A mester beszélt először:
-Kérem, mindenki nyugodjon meg! Elvégre semmi komoly nem történt! A hajót megsemmisítjük, a visszamaradó anyagot pedig kilőjük az űrbe, egy figyelmeztető üzenettel, hogy mi az eredete. Így döntöttem. Kérem a további véleményeket!
A tanács felháborodása most hágott csak igazán magasra. Néhány bátrabb telepatikusan bombázta a vezetőjüket, a többiek pedig a tanácsbeli nyelvről elfeledkezve kiáltoztak és hurrogtak. A mester kivárta, amíg levezetik a feszültséget, és valóban csendesedni kezdett a terem. Csak egyvalaki hallgatott végig, egy sötétszürkébe öltözött, magas rangú tanácstag. Az ő véleménye merőben különbözött a többiekétől, sőt, mindenkiétől az egész végtelen univerzumban. Mindenkiétől, aki ismerte az emberi fajt. Ő a mester legelső tanítványa volt, és a legjobb. Aki azóta sem akadt lelkesebb követőre, de olyanra sem, aki élesebben elfordult volna tőle, mint éppen ez a tanácstag. Egyszerűbb, ha Ezrának nevezem ezentúl.

Tehát Ezra, ez a különös lény, aki mindenhonnan kitűnt egyszínű, sötétszürke öltözékével, valamilyen különös vonzódást érzett az emberek iránt. Hogy miért? Maga sem tudta. És mások sem tudták róla. Az emberiség nem került szóba, soha, semmilyen formában, sehol az univerzumban. Mindenki próbálta az elátkozott fajt kitörölni az emlékeiből, és ez majdnem mindenkinek sikerült is. A mester és Ezra azon szerencsétlen lények közé tartoztak, akiknek mégsem.
Ezra terve már készen is volt, mihelyt elhangzott a kulcsmondat egykori tanítója szájából. Mégpedig az, hogy találtak szerves anyagot az űrhajón. Hogy milyen minőségűt és mennyit, egyelőre nem tudták, de Ezrának ez bőven elég volt. Gyermekkori álmai rémlettek fel újra, titkos vágyai, amelyek megvalósulására immár nem várt hiába.

A hajó ott magasodott a sötétben. Ezra máris beleszeretett a látványba, pedig számtalanszor látott ember építette hajót. De így, ilyen nyersen, kendőzetlenül, ilyen közelről még soha. Elemi erővel hatottak rá a formák, sőt, szagok, amelyeket más bolygólakó nem érzett ugyan, de Ezra kifejlesztette magában a szaglás képességét, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Lassan, hangtalanul, mint egy árny, behatolt a hajótestbe.
“Végre. Itt vagyok. Megcsináltam. Micsoda érzés! Mintha egy egész bolygó vibrálna a testemben. Mintha az emberiség szavát hallanám: Gyere, ments meg! Elpusztulunk nélküled!
Micsoda érzés istennek lenni! A mester hatalma semmi ehhez képest. Ő is semmi ehhez képest!”
Ne becsüld le őt, Ezra. Ő önszántából mondott le a hatalmáról, ami milliószor lenne nagyobb a te mostani hatalmadnál. Ne légy elvakult. Véghezvitted a terved könnyebb részét, láss a nehezebbhez végre.
“Igen. Megyek. Hol a műszerem?”
Ezzel Ezra elindult, kezében a műszerrel, szerves anyag után kutatva. Semmi. Talán csapda a mestertől? Vagy nem mondott igazat a tanácsteremben?
Te is tudod, hogy ez nem igaz. Kutass bátran!

Végre, kijelzett a műszer. Nagyon enyhén, finoman. De jelzett. Ezra elindult a mutatott irányba. Egyre haladt felfelé, és eszébe jutott, hogy a vezérlőfülkének ott fent kell lennie, emberi számítás szerint. Még mindig letaglózták a látottak. Megejtőnek találta az űrhajót. Ártatlannak, naivnak, ősinek. Hiszen nem az emberek a hibásak. Bármelyik más faj is lehetne kiválasztott.
Kiválasztott, de mire? Ezen még nem gondolkodtál? És azon, hogy miért vonzódsz hozzájuk? Ezra, ne veszíts el a fejed. Végig kell vinned a tervedet!
“Értelek. Azt hiszem, megvan a vezérlőfülke. Itt vannak. Kiszállt belőlük az élet, persze, de lehet használni őket”.
A két emberi holttest a két ülésen ült. Az egyik a pilóta, a másik a navigátor lehetett, de ezt csak Ezra sejtette, hiszen náluk máshogyan repültek. Az emberek mindent máshogy csinálnak.
A két test segítségével el lehetne jutni az ő bolygójukra, az ő hazájukba. Megismerni őket, igen! Már indulhatna is, csak be kéne mérnie a testeket, aztán a távolságot és az irányt, és pillanatok alatt ott lehetne. Mire valók az időcsatornák?
Ennyi volt. Vége. Ezra, eddig jutottál.
NEM!!! Miért csak eddig? Itt vagyok a megoldás előtt, ne most akadályozz meg!
Hát nem emlékszel? Már megint kezded elveszteni a fejedet. A mester minden időcsatornát lezárt, ami az emberekhez vezethet.
Hidd el, sajnálom, hogy vége. Sajnálom, hogy hitegettelek. Szükségem volt rád, de most már véghez vitted, amire jelöltettél. Fogd a testeket, vagy ami maradt belőlük. Lassan válj olyanná, mint ők. Így. Jól tanítottalak. Ez az utolsó szabadon levő emberi nyom. A hajó és a két test. És te. Érted már? Te is hozzájuk tartozol. Rajtad figyeltem az ő fajuk változását, azért tettelek kortalanná. Én alkottam őket, de nincs helyük többé ebben a világban. Túl erősek, túl szaporák, veszélyt hordoznak magukban, magát a pusztulást. Felborítják a kényes egyensúlyt. Nos, menj. Valahol máshol van a tieid helye.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához