LFG.HU

seewan
novellaCimkek

Nem jön álom a szememre. Már vagy egy órája forgolódom az ágyamban, minden eredmény nélkül. Hiába, a megfeszített, többhetes munka most bosszulja meg magát. Egyszerűen annyira kimerültem, hogy nem bírok elaludni.

Az óra lassú, máskor álmosító, monoton hangja ütemenként a dobhártyámba szúr. Valaki kapcsolja ki, állítsa meg, így megsüketülök! Semmi nem mozdul. Szolgáim messze állítottam fel, megtiltottam nekik, hogy a közelbe jöjjenek. Ez szörnyű. Nem bírom tovább! Kezemet emelve bonyolult mintákat szövök a sötétbe, a levegőbe írt vonalak mozdulataim nyomán felfénylenek, majd ujjamból tűvékony, méregzöld sugár indul az óra felé. Hangja a tak közepén szakad meg, majd a porszemcsék tánca a beeső fényben jelzi csak, hogy ott egy pillanattal korábban még volt valami.

Hirtelen szakad rám a csend. Az igazi, mélysötét csend. Saját levegővételem mennydörgésként robajlik, szívverésem, dobok tompa puffogása. Figyelem az ütemét, szeretném, ha lassulna, csendesedne, nem pedig őrült staccatóban verné belülről a mellkasomat. Lassan sikerül ráerőltetnem az akaratomat, egyre lassul az ütem, csendesebb a dobogás. Közben a CSEND egyre sötétebbé válik, lassan mind közelebb és közelebb húzódik. Ráül a fejemre, beborítja a szememet, betömi számat, fülemet. Súlyosan rám nehezedik, majd nyom lefelé, bele a párnám fullasztó mélyébe. Hirtelen rántással kitépem magam, felülök, s kapkodva próbálom pótolni a levegőhiányt. A sötétség lassan lecsorog a párnámról, igyekszik be az ágyam alá. Torz mosollyal arcomon emelem rá a kezem… Vakító villanás, a massza gyomorrengető sikollyal olvad szét a szőnyegen. Óvatosan körbenézek a szobámban. Semmi nem mozdul. Szolgáim messze állítottam fel, megtiltottam nekik, hogy a közelbe jöjjenek.
Megkönnyebülten dőlök hátra a párnámra. Amikor inasnak jöttem a nagymester mellé, tudtam, hogy nem lesz könnyű életem. A nekromancia erős idegeket, folytonos koncentrálást kíván. Tudtam, egy pillanatra sem lankadhat majd a figyelmem, mert a sötétség azonnal elemészt. Erősnek bizonyultam, erősnek ott, ahol hat másik társam az évek hosszú során elbukott, fájdalmas lassú halállal.
Mi volt az? Valami mozdult a polcom alatt…
Semmi, nem látok ott semmit …
Egyik társam a másik után tűnt el. Az utolsót sikerült csak életben megtalálni, de abban sem volt köszönet. Csendesen üldögélt tornyának a szobájában, saját kezét rágva. Engem meglátva először vinnyogni kezdett, majd vészjóslón hörögve próbált közelebb csúszni végtagjainak csonkjain. Nyálas csíkot hagyott maga után. De igen, mégis, talán valami bogár… Nem, mégsem bogár, annál sokkal nagyobb…

Valami csillant, határozottan láttam, hogy csillant. Zölden. Most mozdult is. A beeső holdfény zöldes csillanással festi meg egy szempár… hohó, egy szempár? Kezem magától mozdul a megfelelő formulákra, sistergő SÖTÉTSÉG csap ki a tenyeremből, s befedi a falból előlépő teremtményt. A következő az ágyam alól kúszik ki. Könnyű préda. A polcról leugráló valamicsodák csontfehér, tépőfogai szinte világítani látszanak, amint villámom közéjük vág. Az íróasztalom nyitva hagyott fiókjából nyákos tócsa tekeredik elő, s mozdul lassan felém. Nem ellenfél. A támadás rohama hirtelen alábbhagy. Elfogytak!? Nem, még nem lehet vége, még élek. Lassan nyikorogva feltárul a SZEKRÉNYEM ajtaja. Hunyorogva próbálom kivenni a sötétben mozduló alakot, azzal a gyomorszorító, biztos tudattal, hogy ismerős, már láttam valahol. Az alak megmozdul, és én üvöltve ismerem fel benne saját magam. Állkapcsom megnyúlt, fogaim hegyesek, kiválóan alkalmas hústépésre, nedves, zöld bőröm folyamatosan tekereg, csavarodik deformálódott csontjaimon. A félelemtől dermedten csak lassan emelem kezem, azzal a biztos tudattal, hogy elkéstem. Még látom, ahogy felém lendülök…

Hirtelen ülök fel az ágyamban. CSEND. Semmi nem mozdul. Szolgáim messze állítottam fel, megtiltottam nekik, hogy a közelbe jöjjenek. Mégis lassú léptek dobogását hallom. Az ajtómig követem a hangjukat. Valaki áttört az őreimen, semlegesítette a csapdákat és a védővarázslatokat, s most itt áll az ajtóm előtt. Nem számít rá, hogy ébren leszek, hát csak jöjjön!
Az ajtó lassan feltárul, a kinti fény beözönlik rajta. Egy hatalmas alak sziluettje rajzolódik ki a fényben, és dörgő hang szólal:
- Mi a baj kisfiam nem tudsz aludni? Miért csináltál ekkora rumlit? Azonnal állj neki rendet pakolni, és mars vissza az ágyadba! Mégis, hogy akarsz holnap…
Hangja lassan zsongásba megy át, nekem MOSOLY suhan át az arcomon.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához