LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek

Troy; 2004.

Egy hetet kellett csupán várnunk arra, hogy igazolást nyerjen a Hős kapcsán idézett tétel, amely így hangzik: “Egy film nem arról szól, amiről szól, hanem arról, ahogyan szól róla.” Jelentem, Wofgang Petersen Trójája semmiről sem szól, és azt sehogyan sem teszi. Sőt. Ha Homérosznak lennének jogutódjai, perelhetnék a Warnert és Petersenéket.

Kezdjük ott, hogy a filmből hiányoznak az istenek. Petersen szerint “butácskák” és szükségtelenek a történet szempontjából. Bízván az olvasók általános műveltségében, akik olvasták Homérosz eredetijét, az Íliászt, bizonyára emlékeznek rá, hogy az egész egy balul elsült istennői szépségverseny következménye volt, ahol a teljes görög pantheon felsorakozott két jól körülhatárolható politikai (és családi kapcsolatokon nyugvó) erővonal mentén, s egyik fél a trójaiakat, másik fél Agamemnón seregeit pártolta. Nem is akad az európai mitológiában ennél grandiózusabb esemény, mikor istenek ennél aktívabban működtek volna közre egy háborúban.

Aztán persze ott van a másik faramuci helyzet, miszerint az ember azt gondolná, ezt a történetet aztán nem lehet csattanókkal elrontani senki számára, aki elmúlt tizennégy éves. Tévedés. Néhány szereplő a rendezői és forgatókönyvírói önkény folytán elhalálozik, holott már Homérosz szerint is évekkel Trója pusztulása után éri őket a sanyarú vég. Kíváncsi vagyok, mi lesz például Elektrával mindezek után.

Persze ki lehet hagyni az isteneket, ha valaki nagyon ügyes, de akkor máris ingatag lábon áll az egész casus belli – a forgatókönyvíró által megálmodott lagymatag, brazil TV-sorozatba illő alternatíva (Párisz és Heléna forró románcba kezd, míg Hektór és Meneláosz, spártai király éppen béketárgyalásokat (sic!) folytatnak) egyenesen komolytalan. Kérem! Ennyire azért senki sem hülye. Már az elképesztő “- A múlt éjszaka hiba volt. – Tegnap este nem ezt mondtad.” minőségű párbeszédek is arrafelé terelik a nézőt, hogy akkor talán inkább ejtsük a történetet, és várjuk a csatajeleneteket. Hosszú és kínkeserves várakozás ez.

Szóval. Csatajelenetek. Az angol “been there, done that”, vagyis körülbelül “ilyet már láttam” kifejezés illik leginkább a grandiózusan megkomponált ütközetekre, amelyek a Gladiátor és A Gyűrűk Ura filmek hasonló jeleneteit idézik. Sok homályos, néhol egyenesen életlen kép mossa össze a statisztákat a számítógépes jelenetekkel, és ezt bizony nem írhatjuk teljes mértékben a mozigépész számlájára (bár egy szemüveg lehet, hogy nem ártott volna neki abban a moziban, ahol láttam). A Gladiátorban már láttuk ókori viszonyok között kivitelezve, kisebb léptékekben, de kevesebb elmaszatolással, a Gyűrűk Urában pedig láttuk nagy léptékekben, kitalált lényekkel feldúsítva, színesben és élesben. Ugyanakkor az emberben immár sokadszor (pl. az említett filmek kapcsán is) merül fel, hogy ha egy wuxiában (mint pl. A hős), vagy Erroll Flynn filmjeiben, vagy a Három testőrben, vagy hogy ne menjünk olyan messzire a Csillagok háborúja I. és II. epizódjában és a Kill Billben meg tudták valósítani úgy a kardpárbajokat, hogy azok végig szemmel követhetőek, felfoghatóak, egyszersmind látványosak maradjanak, miért nem képes erre Ridley Scott, Peter Jackson, vagy éppen most legutóbb Petersen? Mivel tud többet Lucas vagy Tarantino, amitől az ő kardpárbajaikra sokáig emlékezni bír az ember és fejben képes felidézni több mozdulatsort is?

Meglehet, hogy Petersen egyikhez sem akart hasonlítani, ehelyett mindkettő “lite” változatát sikerült prezentálnia. Talán ez is a legjobb meghatározás a filmre: Homérosz Lite, Epika Lite, Filmkészítés Lite, Fantázia Lite. A Gladiátorhoz képest kicsit későn, A Gyűrűk Urához képest túl korán mutatták be ahhoz, hogy elnézhesse az ember a film erőtlen ambícióit. A legfájóbb pont azonban mégsem ez.

Megfilmesíteni az Íliászt ugyanis egy “potyafilm”. Minden az ember rendelkezésére áll, a “pontosan dokumentált” tíz évtől kezdve a karakterek jellemén át a díszletek, kosztümök és kellékek garmadáján keresztül, háttéranyagokkal együtt. Ha valaki biztosra akar menni, egy kicsit átformázza Homérosz eredeti eposzát, persze modernebbre igazítja a dialógusokat, hogy a nézőnek ne álljon ketté a füle tőle, és mindössze annyi a dolga, hogy eldöntse, melyik jeleneteket kell esetleg tömörítenie, vagy kihagynia, hogy a film három órásnál rövidebb legyen.
Soha ennél könnyebb dolga forgatókönyvírónak ne legyen.
Hálás téma szereplőket válogatni hozzá, hiszen bármilyen sztárparádét sikerül összehozni, nagyot nem tévedhetnek: színészi alakítást már az eredeti szöveg sem nagyon vár el senkitől, ráadásul az egész produkció a hollywoodi hőskorszak hasonló, nagyszabású drámáit idézi, vagyis eleve akkora nosztalgiafaktora van a filmnek, hogy igazán bakot lőni nem lehet. (A nosztalgia ellenére azonban jegyezzük meg: ezen régi “sword and sandal” besorolású kosztümös eposzok többsége csapnivaló volt.) Persze, ehhez nem egy Wolfgang Petersen kvalitású emberre van szükség, aki a Das Boot és a Kedves Ellenségem megrendezésével kivívta magának a jogos elismerést, de Az elnök különgépe óta az embernek kétségei támadnak. A filmnek egy Cecile B. DeMille vagy David Lean nyomába érő rendezőre lett volna szüksége, aki képes epikus témát kezelni, és ne adj’ isten kellő tisztelettel áll a nyersanyaghoz. Petersen azonban nemhogy a nyomukba sem ér, de bottal ütheti azokat…

A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy az egész film olcsó hatást kelt: ismerős névvel becsábítani a nézőket a moziba, és attól kezdve már mindegy, mit látnak. Az Íliász pedig elméletileg az általános műveltség része, tehát sokakat csábít, ugyanakkor megvan az a káros tulajdonsága, hogy éppen ezért elvileg mindenki tudja is, miről szól. Itt érik az embert az igazi meglepetések és csalódások, mikor lényegi jeleneteket írnak át, olyanok halnak meg, akik túlélték az egészet, jellemábrázolások és motivációk alakulnak át teljesen, gyakorlatilag újraírják és átköltik Trója pusztulásának utolsó napjait, és az egész látszólag két hét alatt zajlik – mindössze azért, hogy a film igazodjék a legfelszínesebb, leghitványabb és legmegbízhatóbb melodramatikus képletekhez. (Akhilleusz, mint meghasonlott, viaskodó férfi?! Ugyan már!)

Ironikus, hogy Homérosz és művei kapcsán eleve ellentmondásos lenne kliséket és sablonos jellemeket emlegetni, hiszen Homérosz maga a sablon, az írott történelem és kultúra első olyan szerzője, vagy krónikása, aki megteremtette az elkövetkező évezredek során elkoptatható kliséket. Az, hogy ehhez képest mégis lehetséges felületességről, jellemábrázolási gondokról beszélni a film kapcsán, véleményem szerint totális kudarc Petersen és David Benioff forgatókönyvíró részéről (pedig Benioff jegyzi Spike Lee Az utolsó éjjel c. filmjének forgatókönyvét is). Kár is szidni Pitt, Bloom és a többiek színészi játékát, hiszen ebből a zagyvaságból igazán nem lehet túl sokat kihozni. Még a Priamoszt alakító Peter O’Toole is csak bánatosan mered a kamerába, miközben próbálja elképzelni, mi lesz majd a zöld háttér helyén, ha a trükkmesterek befejezték a munkát. Egyetlen apró jelenetnyi lehetősége van csak megcsillantani tudását, mikor Akhilleusztól könyörgéssel visszakapja Hektór holttestét. Ezt leszámítva egyetlen emlékezetes pontja van az egész filmnek: Hektór és Akhilleusz párbaja. Ez a pár perc pergő, izgalmas, látványos, és állítólag Brad Pitt és Eric Bana kaszkadőr nélkül csinálták végig a jelenetet.

Troy; 2004.
gyártó: Warner/Village Roadshow
forgalmazó: InterCom
bemutató: 2004. május 13.
rendezte: Wolfgang Petersen
forgatókönyv: Homérosz nyomán David Benioff
fényképezte: Roger Pratt
zene: James Horner
163 perc

szereplők:
Agamemnón — Brian Cox
Akhilleusz — Brad Pitt
Meneláosz — Brendan Gleeson
Heléna — Diane Kruger
Hektór — Eric Bana
Párisz — Orlando Bloom
Odüsszeusz — Sean Bean
Priamosz — Peter O`Toole
Briszéisz — Rose Byrne

Mégsem teljesen egyszerű “fogást találni” a filmen: ugyanis nem egyértelmű hogy tíz év helyett csak két hétig tartott az ostrom, legfeljebb a rendező nem volt képes “érzékeltetni az idő múlását”… A változtatások egy részét is indokolhatják azzal, hogy “kreatív szabadság”, vagy a szükség megkívánta módosítások, hogy “érdekesebb, feszesebb, pergőbb, izgalmasabb” legyen a film. Mintha ilyesmire szükség lenne. Ilyen mértékben legalábbis semmiképpen sem. És persze a film végére azt írták ki, hogy “inspired by”, vagyis az Íliász “csak” inspirálta a filmet. A kérdés azonban az, hol ér véget az alkotói szabadság és hol kezdődik a visszaélés az eredeti nyersanyaggal?

Talán túl könnyű volt a feladat, talán túlságosan elbízták magukat Petersenék, túlságosan készpénznek vettek mindent, és az égvilágon semmi okuk kételkedni a kasszasikerben. A Trója minden bizonnyal a nyár első igazi kasszasikere lesz, az “évadnyitó” pénzcsináló gép. Mint film? Felejthető.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához