LFG.HU

HammerTimeCafe
Pomona
novellaCimkek

Ismertem egy asszonyt, ismertem egy emberöltőn át, és minden éjszaka vele álmodom.
Magas volt, gyönyörű, haja, mint a fahéj, szeme, mint a tükör. A királyi udvarban a legtöbb férfi egy érintéséért is szívesen elkárhozott volna. Követték az illatát, csókolták még a lábnyomát is, verseket, dalokat írtak róla átvirrasztott éjszakákon. Amikor vele álmodom, mindig egy ének kíséri:

Ha kinyílnak a virágok
A kertek útjain
Várni foglak, kedvesem,
És itt leszek megint…

Ezt a dalt az apám, Olivier de Clisson írta, aki már érett fővel veszett bele a tükörszemek pillantásába. A magas, bíborruhás szépség pedig nem tiltakozott; soha nem hullt még annyi férfikönny Bretagne útjain, mint az esküvőjük napján. A fahéjhajú lett az édesanyám.

Nem volt lánytestvérünk. Fivérem és én ketten éltük túl a kisgyermekkort, apánk figyelő tekintete és anyánk gondoskodása alatt, családi birtokunk erdőin, mezőin és udvarházaiban. Amíg a háború tombolt Franciaföld és Anglia között, mi lovagolni tanultunk és fából készült fegyverekkel gyakoroltuk a harcot. Áldott volt az a tizenhét esztendő, amíg csak a játékfegyverek csattogtak a birtokon…

Nem volt menekvés. Apánkat, aki mindig a becsületesség és a türelem mintaképe volt, egy elhamarkodott angolbarát megjegyzéséért megfosztották rangjától és vagyonától, és kivégezték, mint egy közönséges bűnözőt. Felségárulásért. A hír is csak hetekkel később érkezett el hozzánk a francia trónkövetelő udvarából; fivérem és én, két fiatal suhanc, akik férfinak gondolták magukat, bosszút esküdtünk a haláláért. Akkor még nem sejtettük, hogy égő szemekkel elkiáltott eskünk halk visszhang csupán ahhoz képest, amit anyánk magában fogadott.
Nem volt maradásunk. A háború zivatara közeledett Bretagne békés földjéhez; anyánk minden megmaradt pénzünkkel és aranyunkkal a csomagjában nyeregbe szállt, fegyvert kötött, és a tenger felé vette az irányt. Mi mentünk vele, bár szívünk szerint visszafordultunk volna, hogy ketten irtsuk ki az egész hadsereget; anyánk azonban nem engedte meg.

Nem volt földünk. Minden kedves erdőt, ismert völgyet hátra kellett hagynunk, hogy elvesszen a füstben. De ott volt a tenger: a végtelen, a szürke, a kiismerhetetlen. Amikor először pillantottuk meg, fakó volt, de sima, mint a tükör, és indulásra kész hajókat ringatott. Három hajót vásároltunk a családi vagyonból, legénységet toboroztunk olyan emberekből, akik hozzánk hasonlóan vérrel tartoztak a franciáknak. Egy holdforduló múlva felvontuk a vitorlákat.

Nem volt kikötőnk. Angliába mehettünk volna, mégsem tettük, eleinte nem; a tenger lett az otthonunk, és bár fél esztendő is eltelt, mire megszoktuk a himbálódzó deszkapadlót és a sót, ami kicsapódott a ruháinkon, csak nagy ritkán tértünk vissza a partra.

Nem volt kegyelem. Édesanyánk, akinek szemei olyanná váltak, mint a tükörlap, ha rálehel az ember, parancsot adott a támadásra, valahányszor francia zászló tűnt fel a láthatáron, legyen az sokszorta nagyobb vagy erősebb nálunk, kalmárbárka vagy csatahajó. És mi, akik eddig nem forgattak még kardot igazi csatában, a többi tengerésszel együtt támadtunk, és addig öltünk, amíg volt élő matróz a fedélzeten. Fejünk felett szállt a kiáltás, még most is hallom, mindig hallani fogom álmaimban, amikor édesanyámmal álmodom: “Bosszút! Bosszút De Clissonért!” Fivérem egy harcban súlyos fejsebet kapott, melyből sohasem épült fel egészen: jobb karját és lábát csak nehezen tudta mozgatni, és néha különös dolgokat beszélt. A két hét alatt, míg seblázban feküdt, anyánk nem mozdult mellőle; sokat sírt, ahogyan sírtam én is a tizenhét évesek minden keserűségével, de a tükörszemeket nem mosták a könnyek újból ragyogóra. A fahéjhajban megjelentek az ezüst szálak.

Nem volt pihenés. Egyre többször szálltunk ugyan partra Angliában, de anyám megtagadta, hogy a zsákmányolt pénzből birtokot, vagy akár házat vegyen. Tüzet vett helyette, hogy lángba borítsa a Csatorna éjszakáit. Hamar híre futott a szigetországban, még mindig fiatal volt és csodaszép, és néha, amikor kardját a térdére fektetve bort kortyolt egy-egy fogadóban, nevetni is tudott. Egy angol nemes úr felajánlotta neki a szívét és a vagyonát, és anyám mindkettőt elfogadta, ám a nászt követő hónap első napján ismét hajóra szálltunk, és én nem bántam. Fivérem, akinek az állapota egy betegség után súlyosabbra fordult, ezúttal már nem tartott velünk; soha többé nem tette a lábát a zászlóshajónk fedélzetére. Nevelőapánk a gondjaiba vette, és néhány esztendővel később jó házból való feleséget is szerzett neki, úgy hallottam. Mi pedig ismét kinn éjszakáztunk a nyílt tengeren, és összeforratlan sebet szakítottunk a tükröződő csillagképek közé.

Nem volt zászlónk. Valahányszor harcra került a sor, édesanyám felmászott az árbocra, és onnan figyelte az áldozatra szánt hajót; hosszú fahéjhaja kibomlott a szélben, a vitorlákkal együtt csapdosott, ilyenkor nem látszottak benne az ezüst szálak. “Bosszút! Bosszút De Clissonért!“. Egyszer megcsúszott és a fedélzetre zuhant; karját törte, de életben maradt, és ekkor kezdtek a véres ingű matrózok boszorkányságról suttogni.

Nem volt istenünk. Anyám, amint meghallotta, hogy boszorkánynak gondolják, bizonyította, hogy az is, bár odáig sohasem merészkedett, hogy sötét erőkkel szövetkezzék; átkot mondott a franciák fejére, és az embereink követték minden parancsát. Nem emlékszem már, mennyi hajót küldtünk a tenger fenekére, és akarattal felejtettem el, hány ember vére szárad a lelkemen. Istenem, irgalmazz a szegény vezeklőnek, irgalmazz a bűnösnek… “Bosszút De Clissonért!

Nem volt kegyelem a számunkra, amikor egy ködös éjszakán Anglia partjai felé tartottunk. A Wight-sziget zátonyai között mindhárom hajónk gerince megroppant; a hirtelen jött vihar visszasodort minket a tengerre, és szétszórta a kis flottát, mint magvető a magot. Én nem voltam a zászlóshajón; mire felderengett a hajnal, nem láttuk a többieket, és mi is csak néhány szál deszkának és egy angol hajónak köszönhettük az életünket. Jeanne de Clisson, “a breton nőstényoroszlán” említésére rögvest partra tettek minket, és a csapat szétszéledt; csupán én maradtam a tenger közelében, és minduntalan figyeltem a láthatárt, hátha feltűnik egy fahéjszín zászlóshajó. Egy kolostorba vonultam, és lassan beletanultam a vért nem ismerő emberek életébe; egy esztendő telt el így. Azután elkezdtem édesanyámmal álmodni. Minden éjjel eljött, tükörszemekkel, fahéjszín hajjal, ruhája bíbor volt és arany, és egy dal kísérte.

Nincs tovább. Imádkozom éjjel-nappal; imádkozom és rettegek. Irgalmazz, uram, irgalmazz a bűnösnek… imádkozom a lelkemért és a társaim lelkéért… de a tükörszeműért, az édesen nevetőért nem. Az ő lelke a tengereket járja, ha emberi szem nem is látta azóta; a háború sem ért még véget. Csak a sajátomért kell vezekelnem, mert az bűnös, fekete és égett, mint a poklok mélye a Szentírás szerint: minden éjszaka visszhangzik.
Bosszút! Bosszút De Clissonért!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához