LFG.HU

Jámbor Attila
novellaCimkek

Annyira bonyolult volt Daniel élete! Rengeteg dolog tette nehezebbé a napjait: először is ott voltak a lányok, illetve csak egy lány, Julie, aztán az az öregember, meg Anya, meg a parancsolgató bátyja, Phil, és hát a suli sem ment túl jól mostanában. De hogyan is figyeljen oda az ember arra a sok unalmas tantárgyra, mikor ennyi gondja van! Minden csak körbe-körbejárt a fejében, mint a biciklikerekek – sokszor már beleszédült. Na igen, kerekek. Egy dolog tudta igazán megnyugtatni: mikor felpattant a BMX-re, és bejárta a bringáján a környéket. Szélvész-ként suhanva a kertváros egyforma, üres utcáin el tudta felejteni igazán minden baját.
Most például Anyából lett elege már megint. Alig ért haza az iskolából, egyből hallgathatta is, hogy miért nem tesz rendet a szobájában, a képregényeit és azokat a rajzokat is összeszedhetné már végre, mert minden csak szanaszét hever. Mert Anya nem értette meg, hogy így van rend: most megtalálja a dolgait, de ha meg amolyan rend lenne, amilyet Anya akar, akkor csak keresgélhetné őket naphosszat.
Így hát inkább hagyta az egészet, és elviharzott otthonról. Anya már hiába kiabált utána, lassanként végleg elmaradt a házuk a háta mögött. Azután a sarkon balra fordult, és ott lehajtott a lejtőn. Már tudta, mi lesz az úticél: elteker a haverjához, Mikehoz. Nemsokára elhagyta Julie házát is – hiába bámulta a lányt a ház körül, nem vette észre -, majd az öregember háza következett – szerencsére most őt sem látta -, onnan pedig még egy jobb-kanyar, és már ott is volt Michael szüleinél.
Kifarolt a bringával, hogy a hátsó kerék sötét csíkot húzott a naptól átforrósodott betonon, és megállt a járda előtt. Hátrasimította a szemébe lógó rakoncátlan barna fürtjeit és hunyorogni kezdett Mike ablaka felé, hátha észreveszi őt az üveg mögött. Nem így lett, ezért fütyülni próbált neki. Azonban nem igen sikerült: soha nem tanult meg rendesen fütyülni, elég trének is tartotta ezt a saját részéről, de hát most a szégyenkezés nem segített. Inkább bekiabált:
- Mike!
Úgy gondolta, elég lesz egyszer kiáltania, és igaza is volt; nemsokára a barátja – egy hozzá hasonló, ugyan-csak tizenkét éves fiú vánszorgott ki az ajtón, és álmos szemekkel hunyorgott maga elé.
- Miért ébresztettél fel, Dan? A legszebb álmomból!
Daniel elmosolyodott és megigazította a vállán piros hátizsákjának a pántját.
- Ugyan már, Mike! Ha annyira mélyen aludtál volna, ki sem jöttél volna egyetlen hívásra. Különben is, minek aludni ilyenkor? Süt a nap!
- Az itt mindig süt! – Michael elnyomott egy ásítást. – Mit akarsz?
Daniel megpróbálta visszakézből megpaskolni a hátizsákját, miközben a másik kezével a kormányt fogta. Nehéz mutatvány volt.
- Mutatok valamit. Jössz?
- Naná! Csak felveszek valamit.
Michael ugyanolyan lassan visszaballagott a házba, közben a bejáratnál találkozott az anyjával, aki tudni akarta, ki ébresztette fel a fiát. Mikor meglátta, hogy annak legjobb barátja, elmosolyodott.
- Szervusz, Daniel! Mentek valahová?
- Jó napot, Mrs. Greenwood! Biciklizünk. – Daniel lakonikus válaszához egy titokzatos mosolyt párosított.
- Vigyázzatok magatokra! És Michael, sötétedésre itthon vagy! – az asszony játékosan összekócolta a mellet-te elhaladó fia haját.
- Igen, anya! Hogyne.
Daniel végignézett a barátján. Ahhoz képest, hogy azért ment be, hogy “felvegyen valamit”, ugyanúgy nézett ki, mint mielőtt eltűnt: farmer, edzőcipő és Star Wars póló. Na jó, még a dereka köré kötött egy melegítő felsőt, de amúgy semmi változás.
A fiú megvonta a vállát. Végül is nem fontos. Az a póló meg nagyon menő: Luke, Leia, Han és a robotok kisebbek rajta, a kép nagyobb felét a föléjük tornyosuló Darth Vader tette ki. Valamiért szerette Darth Vadert. De Luke-ot, és a többieket is. Ha tényleg lesz egy harmadik rész is – márpedig kell, hogy legyen -, akkor nem is tudja, kinek fog majd drukkolni.
- Na mi lesz, megyünk már?
Mike indulásra készen állt mellette és természetesen ő is egy BMX-en ült. Kék színű volt sárga gumikkal és párnákkal a kormányon valamint a vázon. Danielnek ezüst és piros volt a biciklije, továbbá majd’ megőrült érte.
- Oké, tűnjünk innen!
Két tizenkét éves fiú gurult a kertváros csendes utcáin. Az egyenes részeknél és az emelkedőkön vadul – néhol már lihegve – tekertek, a lejtőknél pedig a pedálokon állva élvezték a sebességet. Nem siettek igazán seho-vá, a látszat kedvéért mégis úgy tettek, mintha versenyeztek volna; hol egyikük, hol másikuk került az élre. És nem zavarta meg semmi nyugalmukat; az utcákon alig volt járókelő és autó; csak a madarak dala kísérte őket útjukon. A nap lágy sugarai az arcukat simogatták, néhol az út mellett magokat rágcsáló mókusokat riasztottak fel.
És a két fiú úgy érezte, jól van ez így, nagyon jól. Jobb már nem is lehetne, és nem cserélnének senkivel.
Az igazat megvallva persze mindketten ki tudták volna egészíteni ezt a tökéletes állapotot valami még tökéle-tesebbel. Mondjuk, ha a lehengerlő tudományukat – elvégre természetesen senki sem tekerhette a pedálokat ná-luk jobban a környéken – megcsodálhatták volna bizonyos nőnemű egyének is. Ők tulajdonképpen megadták e lehetőségnek is az esélyt két kitérő formájában. Igen, hát csak el kellett megint biciklizni Julie ablaka előtt; utána pedig már Michael szerelme hogy maradhatott volna ki? Tehát ezután Kate háza következett – szintén hiába. Már megint nem találkoztak egyik lánnyal sem. Így hát közepes erősségű, enyhén drámai sóhajtások közepette to-vább kerekeztek eredeti úticéljuk felé.
A Tündérdomb.
Ez az elnevezés a névadók nagyzolásáról árulkodott; a hely tulajdonképpen csupán egy dombocska volt, szinte csak egy nagyra nőtt emelkedő, amely azért a kertváros felé tudott emelkedni e szerény magasságával is. Kissé félresikerült, de barátságos felkiáltójel volt az egyszintes családi házak unalmas, távolba vesző tengerében. Egy sziget, mely izgalmat, de legalábbis jó kilátást és háborítatlanságot ígért az odalátogatóknak. És ezekre a dolgokra – főként az izgalomra, és a felnőttek előli menedékre – szüksége is van az ilyen tizenkét éves-forma gyerekeknek. Sőt, olykor még a megfelelő kilátás is jól jöhet. Főként, ha az illető valami tiltott dologra készül, és annak örül, ha másokat láthat, de nem akarja, hogy mások őt szemmel tartsák.
A két fiú megállt a domb tövében – természetesen látványos kifarolás kíséretében. Kicsit pihegtek még mie-lőtt leszálltak volna a biciklikről, és feltolták volna azokat a dombra. A domb oldalán a zöld fűbe heveredve három tíz év körüli fiú játszott műanyagfigurákkal. Mike tettetett felháborodással állt meg felettük.
- Mit kerestek itt? Sipirc a táborhelyünkről!
A kisfiúk felnéztek, kezüket a szemük elé téve hunyorogtak a nap alatt álló idősebb fiúra. Az egyik szeplős kissrác megpróbált a maradás mellett érvelni.
- Ugyan már, elég nagy a domb, elfértek ti is. Hadd maradjunk, légyszi’!
Michael szigorú tekintetre váltott: szemöldökét összeráncolta, ajkaival ellentmondást nem tűrően csücsörített. Nem is értette, mit nevetnek a kis kölykök. Sőt még Daniel is.
- Megmondtuk már, pisisek, hogy nyomás innen! Vagy azt akarjátok, hogy segítsek távozni?
- Dehogy! – kuncogták a fiatalabb gyerekek. – Már itt sem vagyunk!
Úgy látszik, hogy Michael fellépésével valami végzetes hiba történt, mert a fiúk semmi jelét nem mutatták az ijedségnek, sőt, távozóban még szemtelenül vissza is szóltak az idősebb fiúnak.
- Hú, nagyon félelmetes volt ám!
- Nagyon félünk!
- Miss Röfi!
A fiú úgy tett, mintha üldözőbe akarná venni a kisebbeket.
- Mi van? Na tűnés most már!
A tízévesek nevetve iszkoltak egy másik helyre, ahol folytathatták játékukat.
- Milyen Miss Röfi, miről beszéltek ezek? – Michael most tényleg fel volt háborodva.
- Hát, ahogy csücsörítettél a száddal és mozgattad közben azt a turcsi orrod… – Daniel alig bírta visszafojtani a nevetését. – …tudod, tényleg volt benned valami… röfis!
Végül nem is bírt gátat szabni a kacajának. Barátja lábai előtt fetrengett a fűben a domb tetején és nevetett; gyöngyöző kacaja magasra szállt a házak felett.
Michael pedig közben egyre mérgesebb lett.
- Na jó, én akkor hazamegyek!
Ez kijózanította Danielt. Máris megbánta, hogy megsértette a barátját, így hát felpattant és a távozni készülő fiú után szaladt.
- Hé, Mike, bocsáss meg, csak vicceltem, de tényleg! Nem akartalak megbántani!
- Rendben, Dan! – a fiú elhúzta a száját. – De azért csúnya volt tőled.
- Tudom, bocs, haver! Na de gyere csak vissza! Még mutatnom kell valamit!
Úgy látszott, Daniel már el is feledkezett az előbbi afférról, és csak az elkövetkező dolgok foglalkoztatták. Csillogott a szeme, és nagyon izgatott lett. Amint leültek a fűbe, a hátizsákjában kezdett kotorászni, majd elővett belőle egy befőttesüveget.
- Ezt nézd meg!
Michael először nem értette, mit kellene látnia. Egy hétköznapi befőttesüveg, benne egy mozgó színes apró valamivel.
- Mi ez?
Daniel megcsóválta fejét, majd közelebb csúszott a barátjához, és átadta neki a kezében lévő tárgyat. Az hátrahőkölt ijedtében, mikor rájött, mi mocorog az orra előtt az üvegben.
- Fúj, egy béka!
- Na jó, de milyen fajta? – egy mosoly villant Michael felé.
- Tudom is én! – rázta a fejét a fiú, miközben még mindig elkerekedett szemekkel vizsgálta az apró kétéltűt. – Nem is érdekel, miféle. Utálom a békákat! Minden fajtát.
- Mike, ez egy… – Daniel abbahagyta a rendhagyó biológia órát arra az időre, míg felállt és körbefutott a domb tetején a környéket vizslatva. Nem akart idegeneket a közelben, szigorúan bizalmas közlendői voltak ugyanis.
- Szóval, ez egy különös béka. – Daniel megnyugodva tért vissza barátjához. – Úgy értem, hogy nem ez itt egyedül, hanem a fajtája. Asszem dél-amerikai és varázslatos dolgokat tud művelni az emberrel. Fura álmaid lesznek tőle.
- Mi van? – Michael mit sem értett.
Daniel közelebb hajolt és halkabbra fogta a mondandóját.
- Na figyelj, ezt a békát a bátyámtól szereztem, de ő nem tud róla, érted? Egyszer-kétszer láttam a szobánk-ban, hogy ezzel szöszmötöl, eteti, meg ilyenek, de szerintem csak ő is kölcsönkapta a haverjaitól. A lényeg, hogy ha nála is van, elviszi otthonról, amikor a többi hülye barátjával elmennek valahová. És aztán hazajön, de telje-sen ki van ütve valamitől, a béka meg nincs is nála már olyankor. Biztos más viszi haza.
Michaelnek még mindig homályos volt az egész história ezzel a békával.
- Most meg elloptad Phil békáját? De minek? És ők mit csinálnak vele?
Daniel hevesen gesztikulálni kezdett. Idegesítette, hogy nem érti a barátja, mire is jött ő rá.
- Nem! Mondom, hogy nem a bátyámé a béka! Csak néha nála van! És mit gondolsz, mit csinálnak vele?
Ahogy Danielt Michael értetlensége tette türelmetlenné, úgy Michaelt ennek a visszataszító állatnak a jelen-léte. Nem is érdekelte, hogy mire használják Phil, meg a haverjai. Nem volt erőssége a biológia.
- Tudom is én. Pecázni járnak, és ez valamiféle csali? Hallottam már ilyet a felnőttektől. Igazán nagy halra szoktak békával menni. Vagy rákra? Nem is tudom.
Daniel egy pillanatig mereven bámult a barátjára. Azt hitte, hogy csak viccel. Aztán rá kellett jönnie, hogy komolyan gondol minden szót. A fejéhez kapott, mintha fájna az, amit hallott.
- Istenem, hogy lehetsz ekkora fafej! És akkor mitől van úgy kikészülve Phil, mikor hazaér?
Michael úgy gondolta, a barátja kedvéért összeszedi magát, így hát komolyan megfontolta a választ. A hom-lokát ráncolta, és csak azért imádkozott, hogy sikerüljön eltalálnia a helyes választ.
- Talán fárasztó az út a tóhoz, vagy a folyóhoz? Tényleg, itt a közelben nincs is semmilyen horgászhely. Biztos messzire el kell menniük, ha fogni akarnak valamit.
Daniel a földön gurult ide-oda a nevetéstől.
- Istenem, Mike, te aztán igazán kiteszel magadért, ha a logikáról van szó! Könyörgöm, áruld el, hol hallottál ennyi hülyeséget a horgászásról? Még hogy Phil horgászni jár a békával!
A két fiú még elvitatkozgatott pár percig arról, hogy ki ismeri jobban a horgászás rejtelmeit, és kinek vannak problémái a logikai elemzőképességével, továbbá, hogy igaz barátok között vajon elnézhető-e az, ha az egyik kissé buta, illetve a másik nagyon szemtelen, és megsérti a barátját. Közben a vitát kiváltó dolog, vagyis az apró, rikító vörös-feketébe öltözött béka egykedvűen gubbasztott a fűbe dobott lezárt befőttesüveg alján. Már talán megszokta, hogy körülötte előbb-utóbb mindenki értelmetlenségeket kezd el művelni; vagy összevissza ugrán-doznak, zajonganak és hadonásznak, vagy ellenkezőleg: mozdulatlanul és csendben órákig hevernek egy hely-ben. Nem értette az embereket.
Lassan azért a két gyerek abbahagyta a vitát, és a szó igazán komoly dolgokra terelődött. Főként Daniel igyekezett, hogy végre elérje eredeti célját.
- Na, most már figyelj ide, Mike! Rendben, mindenben neked van igazad, és akkor csináljuk azt, amiért ide-jöttünk.
- Én nem tudom, miért jöttünk. Még mindig nem mondtad el. Elkezdenéd végre? – zsörtölődött Daniel barát-ja.
- Már kezdem is! – Daniel izgatottan megnyalta a száját. Azután minden egyes szót külön hangsúlyozott – Szóval. Akkor mi most kipróbáljuk a béka hatását!
Michael arckifejezése arról árulkodott, hogy nem igazán lelkesedik az ötletért.
- Á, muszáj ezt? És hogy kell kipróbálni? Engem inkább felejts el! Utálom a békákat!
Daniel átfogta Michael vállát, és próbált nagyon meggyőző hangot megütni.
- Hé, semmiség az egész! Megtudtam egy-két dolgot közben erről. Csak annyi, hogy egyszer-kétszer meg-nyalod a békát és kész! Utána meg el is vagy már varázsolva!
Ha előbb Michael arcára a tanácstalanság rajzolt apró ráncokat, akkor most nyugodtan elmondható, hogy az undortól ezek a ráncok táncoltak, és a fiú félelmetes grimaszokat vágott.
- Mi?! Te hülye vagy! Még hogy megnyalni! Mondtam, hogy utálom a békákat! Mindjárt elhányom magam!
Daniel csalódottan állt fel a barátja mellől. Hátat fordított és karjait mellén keresztbe fonva valahová a távol-ba bámult a házak tengere felett. Szemében indulatos tüzek gyúltak.
- Márpedig én akkor is kipróbálom, hogy miért jó ez az izé! Nem érdekel, ha egyedül is kell csinálnom! Tud-tam, hogy gyáva pisis vagy!
A másik tizenkét éves vérig sértődött erre a feltevésre.
- Nem vagyok pisis! És gyáva sem! Igen is, én is meg merem… – egy nagyon mély sóhajt hallott Daniel a háta mögül – nyalni a békát!
A kis bajkeverő fülig érő szájjal fordult vissza barátja felé.
- Ez az, haver, tudtam, hogy számíthatok rád! Igazi barát vagy!
- Kösz, haver. – Egy újabb bánatos sóhaj szakadt ki az egyre fehérebb Michaelből. – És hogyan csináljuk?
- Tök egyszerű, már mondtam. Hé, és ne aggódj, először én csinálom, te csak utánozz engem, rendben?
Daniel már guggolt és a kezében fogta az apró békát, ami szinte el is veszett a tenyerében. A fiú még egy biztató pillantást vetett a barátjára, azután óvatosan megnyalta a békát a hátán. Michael kikerekedett szemmel figyelte minden mozdulatát. És mivel nem történt semmi, Daniel még egyszer megnyalta a békát. Azután újra. Jóllehet még a harmadik kóstolás után sem érzett semmi különlegeset, úgy gondolta, ennyi elég lesz; odanyújtot-ta hát az állatot Michaelnek. Az kimért mozdulatokkal átvette tőle a vörös-fekete kétéltűt, és lassan hozzáérintet-te a nyelvét, majd gyorsan vissza is húzta. Nyelni is alig mert, de azután mégis. Valami gusztustalan ízre számí-tott a szájában, de nem volt ilyen. Igaz, volt egy bizonyos fajta mellékíz, de inkább olyan savas-bizsergető jelle-gű, mint amikor az ember odadugja a nyelvét egy elemhez. És a béka sem volt olyan nyálkás, mint ahogy várta. Úgy-ahogy elmúlt a viszolygása, ezért ő is még kétszer megnyalta a békát, de a világért sem tette volna többször ezt, mint ahányszor a barátja. Vissza is adta neki az állatot gyorsan. Az pedig betette az üvegbe, de a fedőt még nem zárta rá a tetejére. Ehelyett a szeme előtt mozgatva figyelte az üveg alján gubbasztó békát, amit úgy látszik nem viselt meg a fürdetés eme szokatlan formája.
- És most?
Michael kérdése jogos volt, de az igazat megvallva Daniel sem tudta, hogy mi van most. Nagyon remélte, hogy nem fog leégni a barátja előtt, és tényleg valami izgalmas történik majd velük. Igyekezett hát magabiztos-nak látszani, és továbbra is csak a békára koncentrált.
- Most pedig… Várunk. Asszem csak egy idő után van hatása. Vagyis biztos, hogy így van. Várni kell.
- És honnan fogjuk tudni, hogy már megjött a hatása?
- Jaj Mike, hát nem tudod? – Daniel sem tudta. – Hát érzi azt az ember. Majd megérzed!
A másik fiú elhallgatott és figyelte magát egy rövid ideig, azonban nem tapasztalt semmi különöset. Hitet-lenség színezte hangját, mikor megszólalt.
- Én nem érzek semmit!
Daniel nem akart újra vitatkozni, ezért próbálta másra terelni a szót. Nagyon igyekezett kitalálni valamit, de nem ment. A csend egyre kínosabbá vált, holott még nem is tartott túl régen kettejük hallgatása. Egyszer csak Daniel megelégelte, hogy a szeme elé tartott dupla üveg némileg eltorzította a látását; lerakta hát a befőttesüve-get, viszont a homály nem múlt el a szeme elől. Olyan volt az egész, mint amikor az ember hunyorít: a körvona-lak elmosódnak, habár a színek foltokként jobban kivehetők.
A fiú meglepődve fel akart állni, de nem tudott, így hát visszahuppant a földre. A lábai is furcsán bizseregtek. És a színek egyre furábbak voltak. Például a béka is mintha nagyobb lett volna azokkal a fekete-vörös foltjaival.
- Érzed már, Michael?
A fiú a fűben feküdt és az égen a bárányfelhőket bámulta.
- Semmit nem érzek! Az ég egy világon semmit!
De Daniel már érezte. Aztán rájött, hogy mit kéne elmondani Michaelnek.
- Te, tudod mi jutott eszembe? A mese, amiben a királylány megcsókolja a békát, és az meg királyfivá válto-zik! Fogadjunk, hogy ilyen békát csókol meg a királylány a mesében!
Michael egy hirtelen mozdulattal az üveg felé fordult, de nem látta sehol a békát.
- Hát ez eltűnt, de még nem változott át! – a fiú nyelve már nehezen forgott – Meg az csak egy buta mese! Nehogy azt mondd, hogy szoktál mesét olvasni!
Daniel esetlenül feltérdelt, és most bizonytalanul imbolygott a felsőteste. Neki is nehezebben ment már a beszéd.
- Ne… nem az a lényeg, hanem hogy a csaj azt hiszi, hogy… hogy a béka átváltozik királyfivá, de igazából a béka ott marad, ő meg csak álmodja, érted? Sze… szerintem már biztos te is azért nem látod, mert kezd rád hat-ni.
Michael nem bírt már felülni, csak a kezével intett.
- Dehogy, semmi bajom sincs! Nem érzek semmit!
- Dehogynem érzed. – Daniel előredőlt a fűbe. – Tényleg, hol a Királyfi?
- Mif… Mi féle Királyfi?
- Hááát… a béka, amiről a… a királycsaj azt hiszi, hogy királyfivá változik a mesében. A mi békánk. Úgy-sem neveztük még el. – Daniel lehunyta a szemeit, mert már ólomsúlyúaknak érezte őket. – Legyen a neve Ki… Királyfi!
- Jó! Hi-hi, ez nagyon, jó! Még hogy Királyfi!
Michael mély éber-álomba kacagta magát, de már csak másodikként érkezhetett az álmok birodalmának e furcsa szegletébe Daniel után.

Zöld, mennyi zöld! A fák hatalmas törzsükkel, az eget ostromló fenséges lombkoronájukkal és az erdőkön túl a dombokat borító smaragdzöld fű! A fák között karcsú alakok mozognak. Örökéletűek. És énekelnek szinte, ahogy egymáshoz beszélnek. A szemükben a fű zöldje vagy hegyi patakok jeges kékje. Szívükben arany fény.
Tündérdomb, e zöld világ köldöke.
És egyszer csak eltűnik minden szépség; már csak kísértetek árnyai derengenek. Az eltűnt smaragdszín dom-bok és a régen volt büszke fák szellemei. Hiányuk szálka a bőr alatt. Tőr a szívben. Könnycsepp sok ezer éves szemekben.
Tündérdomb, a búcsú helye. És az újbóli találkozásé. Szent rajta minden fűszál. S most e fűben fekszel, ké-szen a találkozásra. Már jövünk hozzád!
- Líandel!

Habár már délelőtt fél tíz volt, Daniel még mindig az emeletes ágy felső emeletén hevert és nem nagyon tudta, mihez is kezdjen magával; az előző napi fura élmények igencsak megviselték. Nem is igazán emlékezett arra, hogy mikor ért haza, meg hogyan. Igen, még mintha beszélt volna Anyával és Phillel is, de az utána követ-kező dolgok közül megint nem rémlett neki semmi. Valószínűleg egyből elaludt. Csak az biztos, hogy ma reggel Anya hiába próbált belé lelket verni – hiszen menni kellett volna az iskolába -, egyszerűen nem bírta kinyitni a szemét. Szerencsére Anya bevette azt a gyenge szöveget (Daniel alig bírta magából kipréselni azt a néhány szót is), hogy lázas, és fáj a gyomra, úgyhogy megengedte, hogy otthon maradjon egy napra. Mielőtt kiment a szobá-ból, homlokon csókolta Danielt és szemében aggodalom tükröződött, nem úgy, mint Phil tekintetében, amiből inkább valami homályos gyanút lehetett kiolvasni mikor öltözködés közben néha testvérére pillantott. De szeren-csére nem szólt semmit, és Anyával együtt ő is elment otthonról. Bár Daniel sejtette, hogy ha a testvére majd délután hazaér a gimiből, még fel fog tenni néhány kellemetlen kérdést az eseményekkel kapcsolatban.
“Kit érdekel?” – vont vállat gondolatban a fiú. Addigra ő már tervei szerint ismét Michael barátjával fog lógni valahol a kertvárosban. Most viszont valóban idejét érezte a felkelésnek. Mikor a többiek elmentek, ő újra el-aludt, és most a második ébredése után már úgy-ahogy embernek érezte magát. Habár a szájában valami iszonyú bűzt érzett.
- Fúj, mintha patkányok vertek volna tanyát a számban! – közölte hangosan is a falakkal gondolatát egy erős grimasz kíséretében.
Aztán mégsem mozdult. Viszont újabb pár perc elteltével eldöntötte, hogy felkel, és fogat mos. Bizonytalan léptekkel indult a fürdőszoba felé miközben azon morfondírozott, hogy ez azért mégis csak nagy átverés, hogy akkor ott nem volt semmilyen rossz íze a békának, de ma reggelre viszont igen.
Szerencsére a fogmosás semlegesítette azt az elviselhetetlen szagot a szájában; igaz csupán harmadszorra: majdnem egy negyed órán keresztül sikálta a fogait! Miután azzal végzett, kimerülve huppant le a nappali egyik foteljába. A csendben töltött rövid tűnődés után úgy döntött, a regenerálódáshoz zenét fog hallgatni és a terápia céljára igénybe veszi Phil féltve őrzött lemezeit.
Ahogy odaballagott a lemezekkel teli polchoz, ami a méretes hifi-toronyba volt beépítve, azon gondolkodott, melyik albummal kezdje. Aztán egyszer csak rájött! A Space Anathema jó lesz. Miközben kezébe vette a kissé bizarr borítót – egy piros színű intergalaktikus köd közepén egy angyal, vagy űrhajós lebeg – eszébe jutott a múlt héten lezajlott vitája Phillel. A bátyja akkor szerezte be a lemezt, állítása szerint nagyon frankó, “utazós” a zene, de Danielnek nem akarta megmutatni a dalokat, mondván az nem pisiseknek való. Daniel persze ezen megsértődött, és vissza is vágott a testvérének.
- Azt sem tudod, mit jelent az együttes neve!
Phil arckifejezésén látszott, hogy az öccse megjegyzése talált.
- Dehogynem, az Űr Anathema valami űrbéli jelenségre utal, egy izé… olyan…
- Na jó, akkor mi is az, hogy anathema? – türelmetlenkedett a fiatalabb fiú.
- Hát az, amikor a különféle gázok összesűrűsödnek és felrobbannak, és akkor olyan fényes csillag lesz az egészből. – Phil beleizzadt a magyarázatba rendesen.
- Az szupernóva, te pupák, és a csillagok szoktak úgy felrobbanni, nem a gázok! – fölényeskedett Daniel.
Tudott ezekről sok mindent. A Star Wars első része után szenvedélyes csillagász lett, persze csak a maga akkori kilenc éves szintjén. Minden fellelhető könyvet elolvasott a témával kapcsolatosan, jóllehet a felét sem értette meg annak a tudásanyagnak, amit a könyvekből magába szívott. A lényeg az, hogy Phil eltiltotta attól a lemeztől komoly pofozást helyezve kilátásba, ha mégis meg merné hallgatni az albumot. Viszont most egyedül volt otthon, és az alkalommal élni kellett. Daniel élt is vele; nemsokára már ott forgott a hangszedő tű alatt a fekete korong.
A harmadik számnál érte el őt az a fura érzés. A dal címe az volt, hogy Közelebb, és az énekes va-lami torzított ám mégis kellemes hangon énekelt mindarról, ami ott kavargott Daniel lelkében:

“Az álomvilágod
Túl veszélyes hely,
Túl nagy a kockázat,
Hogy ott csapdába esel.”

Ahogy újra és újra meghallgatta a refrént, eszébe jutott minden. Minden, amiről a béka okozta kábulatában visszaemlékezett. A végtelen erdők és mezők, a nap leírhatatlan aranyszín ragyogása, és annak a földnek lakói, akik lelkükben hordozták a meleget és a fényt. Maga köré képzelte újra azt a világot, és valami fájó hiányérzet járta át a szívét. Ott szeretett volna lenni újra, találkozni az ismerősnek tűnő idegenekkel, és velük is szeretett volna maradni.
A tizenkét éves kisfiú valami vénséges vén matuzsálemnek érezte magát akkor, ahogy gondolataiba merülve, egyre csak maga elé bámulva ült ott a fotelben. Mélyet sóhajtott, miközben visszagondolt a dalszövegre. Igen, veszélyesek az álmok, mert csapdába csalnak; ha túl szépek, akkor már nem akarnak elereszteni és visszavárnak örökre. Viszont ha csak az álom világában akarunk élni – gondolta Daniel -, akkor nem élünk igazán, mert a valóságról elfeledkezünk és nem is fogunk igazán semmit sem tenni az igazi életben. De hát olyan igazinak tűnt ott is minden! Még a ligetek illatait is érezte, azt, ahogyan egy szellő kacéran végigsimít a homlokán, a fű har-mattól friss nedvességét a talpa alatt, mindent! Nem lehetett álom! De hát hogy lehet két valóság? Hiszen ez a világ is valódi itt körülötte, meg lehet, hogy az is. Talán már ő csapdába is került? Nem tudta a választ. Remélte, hogy Michaellel majd ketten jutnak valamire, ezért úgy döntött, hogy azon nyomban felkeresi a barátját.
Habár a biciklizés most nem ment olyan remekül, ahogy egyébként máskor szokott, de ha bizonytalanabb mozdulatokkal is, és lassabban is, végül csak eljutott Michaelék házáig. Útközben csupán egyszer gyorsított bele, amikor annak az ijesztő öregembernek a háza előtt kellett eltekernie, és az a vénség kint volt éppen az elő-kertben. Ráadásul már megint olyan szúrós szemekkel bámulta őt, meg tett egy mozdulatot, mintha meg akarta volna állítani őt. Még valami érthetetlen nyelven motyogott is valamit hozzá az orra alatt, de azt már Daniel alig értette. Igencsak gondban volt, mikor kicsit később már Michaelnél – aki ugyancsak rosszullét miatt otthon ma-radt – azt a szót akarta felidézni.
-Lsanzslin! – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Asszem valami ilyesmit mondott, miközben rám nézett. De ne is kérdezd, haver, hogy mit jelent! Csak remélem, hogy nem valami boszorkány a vén madárijesztő!
Michael beleborzongott a lehetőségbe.
- Hú, azt mondod boszorkány? És lehet, hogy akkor téged éppen megátkozott? – Michaelnek elkerekedtek a szemei. – Hú, haver, nem lennék a helyedben most!
- Á, nem hiszem, hogy megátkozott volna – legyintett rosszkedvűen Daniel – talán nem is boszorkány. Lehet, hogy csak egy külföldi az ipse, a bátyám azt mondta, a neve is tök furcsa, valami Beltforest, vagy mi.
Michael tanácstalanul megvakarta a fejét, ami jelezte, hogy nem tud hozzászólni érdemben az ügyhöz, ellen-ben volna még egyéb témájú mondandója is.
- Hát én nem is tudom, de nekem már elég volt a furcsaságokból a tegnapi nap után. Az a valami nagyon kiütött. Dan, én még egyszer nem akarok ilyet! Tudod… azt hiszem… mi tegnap – Michael ekkor lesütötte a szemét és kissé elpirult – kábítószereztünk! Ez törvényellenes, Dan!
Igazából már Daniel is gondolt a tegnapi események effajta értelmezésére, de a büszkesége nem engedte meg, hogy magára és a barátjára holmi bűnözőként tekintsen.
- Ugyan már, Mike! – kezdte az ellenpropagandát nagy beleéléssel. – Hol hallottál már olyat, hogy a kábszeresek békákat nyalogatnak? Vannak más szerek, mint a kokain, meg a heroin, de azt nagymenő bűnözők árulják a nagyvárosokban. Gépfegyverekkel, meg limuzinokkal, meg minden! Szerinted mi ilyen bűnözők va-gyunk?
Habár Daniel logikai okfejtése erősen sántított, Michael mégis örömmel elfogadta, mivel így könnyíthetett a lelkiismeretén.
- Nem, nem vagyunk ilyenek – ismerte be megadóan. – De akkor sem rendes dolog, hogy olyanokat teszünk, mint tegnap.
Daniel ünnepélyesen esküre emelte a kezét.
- Az volt az egyetlen alkalom, többé soha, ígérem! És különben is olyan rossz volt neked? Tényleg, te mit álmodtál tőle?
Michael megpróbált válaszolni, de nehezen tudott. Látszott rajta, hogy próbálja megtalálni a megfelelő sza-vakat.
- Én… nem is tudom, Dan, valami… csodálatos helyen jártam álmomban. Erdők… és patakok, istenem, kristályvizű folyók partján ültem, és csodaszép emberek jöttek oda hozzám… beszélgettünk…
- Erdők nem voltak? – Daniel egyre izgatottabb lett a hasonló képek hallatán.
- De, már mondtam, hogy voltak, gyönyörű fákkal, meg még soha nem látott kecses palotákkal… Á, úgysem tudom elmondani neked! – legyintett szomorúan Michael.
Daniel átölelte a barátja vállát.
- Nem is kell tovább mesélned, Mike. Asszem én is ott jártam képzeletben, ahol te. Láttam ugyanazt, amit te. És nekem is fáj minden után a szívem, ahogy gondolom neked is.
A másik fiú nem tudott erre mit válaszolni, úgyhogy csendben ültek egymás mellett egy rövid ideig, azonban nemsokára Michael megtörte a kettejük hallgatását.
- És… és az űrhajóra emlékszel, meg azokra az űrhajósokra? Hogy mondják, hogy jönnek hamarosan?
Danielnek egy arc villant az emlékezetébe. Szőke fürtök, keskeny, mégis mosolygós száj, pirospozsgás arc és meleg barna tekintet. Látta, hogy a fiatal férfi szája egy szót formál, aztán már hallotta is azt a szót: “Líandel!” Azonban nem tudta, miért jutott most ez eszébe, éppen ezért meg is döbbent a barátja a felvetésén.
- Mike, hogy jönnek ide az űrhajók? Ők ott abban a másik világban szerintem valami régi nép lehetett, nem űrhajósokat játszó filmsztárok!
Michaelen látszott, hogy erősen töri a fejét a problémán.
- Tudom én is, haver, de mintha a kettő összetartozna. Azok az űrhajósok ugyanolyan szépek és kecsesek voltak, mint az emberek az erdőben, meg a folyóparton. De nem értem én sem, hogy mi a pontos kapcsolat kö-zöttük.
- Hát én sem! Úgy látszik, mégsem teljesen ugyanazt álmodtuk! – tárta szét a karját Daniel. – De semmi baj, így is szép volt az egész, nem?
- De, nagyon. És most mi lesz, már soha nem látjuk többé azt a helyet? Tudod… én… megszerettem!
Michael a könnyeivel küszködött, de Danielnek sem kellett volna sok, hogy elsírja magát.
- Én is, Mike, én is! De valamit kitalálunk, ígérem! Utánajárok annak, hogy ez mi volt, és valahogy megtu-dunk többet erről, rendben?
- Hogy akarod kezdeni? – Daniel barátjának a szemében a könnyek mellett már a remény csillogása is meg-fért.
- Nem tudom, könyvtárakban, öregektől óvatosan kérdezgetve, ilyesmi. – Danielből egy mély sóhaj szakadt ki és megrázta a fejét. – Igazából még én sem tudom, hogy lehetne kideríteni, mi volt ez a csoda. De addig úgy-sem nyugszom, míg rá nem jövünk. Nem csak magamért, érted is csinálom, Mike! Tudom, hogy neked is leg-alább ugyanolyan fontos! És te a barátom vagy, a legjobb barátom, és ez fontos!
Michael szívébe valami nagyon jóleső meleg költözött, ami még az előbbi szomorúságot is enyhíteni tudta.
- Tényleg? Értem is teszed? Mert fontos vagyok neked, Dan? A legjobb barátod vagyok?
Daniel nem tudott válaszolni, csak bólintott. De abban a bólintásban benne volt minden szeretete a barátja iránt. Annyira, hogy Michael szinte hallani vélte a szavakat.
- A legeslegjobb barátom, Mike! Az egyetlen igaz barátom!

Mivel Michael a még mindig tartó gyengesége miatt nem vállalkozott a biciklizésre, Daniel egyedül hajtott el a házuktól. Úgy gondolta, kihasználja az alkalmat és megpróbál véletlenül összetalálkozni Julie-val. Elvégre kora délután volt, körülbelül az iskolaidő vége, abban bízott hát, hogy éppen belefut majd a hazafelé tartó lány-ba.
Szerencséje volt: az egyik sarkon épp akkor állt meg az iskolabusz, és három lány szállt le róla. Daniel a távolból is felismerte Julie-t és a két környéken lakó barátnőjét. Habár már majdnem elhaladt keresztben az utca előtt, egy hirtelen éles fordulóval mégis afelé vette az irányt, amerről a lányok jöttek. Persze mindezt a lehető legközömbösebb arccal, mintha azoknak semmi közük nem lenne a hirtelen irányváltoztatáshoz. Mikor közelebb ért hozzájuk, lassított, és megpróbált bemutatni néhány egyszerűbb figurát a BMX-ével. Mindezt persze úgy csinálta, mintha csupán éppen akkor támadt volna kedve egy kis gyakorláshoz; Egykerekezett hát és megpróbált az első keréken is pattogni néhányszor, de igazán nem nagyon ment neki a bűvészkedés a biciklin. Ahogy a szeme sarkából látta, ezt a lányok is észrevették, és mosolyogtak is rajta, amit nem tűrt a büszkesége, ezért in-kább szigorú arccal – és csakis maga elé bámulva – eltekert mellettük. Azonban mintha úgy látta volna, hogy Julie utánanézett, mikor elhaladt mellette: látta az aranyszőke lófarok villanását, ahogy a lány felé fordította a fejét. Nagyot dobbant erre a szíve a fiúnak, és elkezdett nagyon gyorsan tekerni, de csak azért, hogy az első ke-reszteződésben jobbra forduljon, majd megint jobbra, és máris a lányokkal párhuzamosan haladt csak egy másik utcában. Meg is előzte őket, majd megállt. Arra várt, hogy Julie elbúcsúzzon a barátnőitől, és egyedül menjen hazafelé.
Daniel a másik sarokról figyelte a lányokat, és amikor Julie valóban már csak egymaga sétált tovább, lassan elkezdett felé biciklizni. Jó lassan hajtott, hogy minél tovább élvezhesse a látványt: a lány szőke haját, amely egy szép zöldköves csattal volt hátrafogva, a karcsú karjait, melyek napbarnítottan villantak ki a rövid ujjú póló alól. És az a farmer is nagyon jól állt neki, bizonyos testrészeit remekül kihangsúlyozta Daniel szerint. A lány azon-ban meghallotta a csapágyak kattogását a háta mögül és megfordult. Egy gyönyörű mosolyt villantott a fiúra, aki ettől elpirult, de úgy döntött, hogy nem hajt el gyorsan a BMX-én, hanem inkább csatlakozik a lányhoz.
- Szia, Julie! – Daniel bátortalanul leszállt a bicikliről és miközben elindult a lány mellett, zavartan a földet bámulta.
- Daniel Elfman! Szia, te BMX bajnok! Láttuk, ahogy gyakoroltál az előbb.
Habár Julie szavaiban nem volt gúny, sőt inkább némi elismerés volt felfedezhető bennük, Daniel még job-ban elpirult.
- Á, nem voltam most csúcsformában! Tudod, kicsit még rosszul vagyok.
- Igen, a suliban sem láttalak ma. Beteg voltál?
- Mi?
Daniel ebből a mondatból csak azt szűrte le, hogy Julie, aki az iskola legszebb lánya volt, legalább is mini-mum egy ember szerint, és nem is cés volt, mint Daniel, hanem ás, mégis figyelte őt.
- Igen, elrontottam a gyomrom, és lázas is voltam egy kicsit. De már jobban vagyok – próbált másodszorra értelmes választ adni a fiú.
Egy darabig csendben sétáltak egymás mellett, aztán egyszer csak a lány egy újabb elbűvölő mosoly kísére-tében a fiú felé fordult.
- Tudod, hogy a múltkor álmodtam rólad?
- Rólam? – ismételte bután Daniel, de közben hevesen elkezdett dobogni a szíve.
- Igen, rólad. Ott voltál egy hatalmas rengetegben, és sétáltunk a fák között… éppen úgy, mint most – sandí-tott a lány a szeme sarkából a fiúra.
- Egy erdőben? – Daniel már megint csak meglepetten ismételni tudta az elhangzottakat. Igazából arra gon-dolt, talán a lány is hasonló hozzá, és valahogy esetleg összetartoznak ők ketten.
- Igen, egy káprázatosan zöld erdőben. És te? Álmodtál… rólam? – a lány hangját visszafojtott várakozás színezte, ezt Daniel is észrevette. És nem értette. Nem merte elhinni, hogy esetleg ez azt jelentheti, amit ő remél-ne.
- Julie, bárcsak álmodtam volna rólad! De sajnos nem, úgy emlékszem nem.
Lehajtott fejjel sétáltak még egy pár percig, amíg megérkeztek Julie-ék házához. El kellett valahogy búcsúz-ni, de Daniel nem tudta, hogyan tegye ezt. Azután mégis eszébe jutott, mit szeretne mondani még a lánynak.
- Tudod, az előbb nem mondtam igazat, mert… habár nem voltál az álmaimban, de… nagyon sokszor szeret-tem volna már álmodni rólad, és napközben is… sokat álmodoztam, hogy együtt vagyunk.
- Megérkeztünk, itt lakom – a lány sem tudott erre mit válaszolni, azonban látszott rajta, hogy örült annak, amit hallott.
- Tudom. Akkor, szia! Majd még találkozunk. – Daniel suta mozdulatokkal kezdett felszállni a biciklijére.
- Biztos, hogy még találkozunk, Daniel! – a lány egy gyors puszit lehelt a fiú arcára, aztán befutott a házba.
Daniel szerette volna megölelni az egész világot, rettenetesen boldognak érezte magát, viszont mozdulni sem bírt a meglepetéstől. Még látta, ahogy a lány kinézett utána az ablakon, de már többet nem bírt elviselni a bol-dogságból, ezért egy mosolyt küldött Julie felé, majd elindult, igazából még maga sem tudta, hová.

- Királyfi! – Daniel zaklatottan ült fel az ágyában.
Először is a szája elé kapta a kezét, majd lenézett az ágya alá, hogy Phil alszik-e már, vagy nem ébredt-e fel esetleg az öccse felkiáltására. Szerencsére az idősebbik fiú nem mozdult és ütemesen szuszogott, vagyis valószí-nűleg aludt. Igazság szerint már Daniel is az álom küszöbén járt, mikor valami nyugtalanító, de valójában meg-foghatatlan érzés egy egésznapi lappangás és bujkálás után határozott formát öltött az elméjében. Ottfelejtették Királyfit a Tündérdombon!
Danielnek összeszorult a gyomra a félelemtől. Ha a béka elveszik, akkor Phil valószínűleg nagyon megveri őt, s még ha Anyának meg is mondja, nos, akkor is igen kínos magyarázkodás veszi majd kezdetét. Meg kell keresnie Királyfit!
Óvatosan lemászott az ágyból, a kezében összegyűjtötte néhány ruhadarabját és halkan kisomfordált a szobá-ból. A folyosón magára kapta úgy-ahogy a farmerját, a kapucnis pulóverét és az edzőcipőjét, majd továbblopa-kodott a lakásban. Végül is sikerült észrevétlenül kimennie a házból s a biciklijével eljutni Michaelhez. Az utcá-kon nem volt már senki, az egy-, vagy kétszintes házak legtöbbje sötétbe és csendbe burkolózott; csak néhány helyen égett a villany. Ahogy az utcáról látta, Julie-éknál senki nem volt fenn, viszont az az öregember, Mr. Beltforest, vagy ki még nyilvánvalóan ébren volt; két szobában is égett a villany.
Michael azonban aludt; Daniel legalább hét kavicsot dobott az ablakára és szólongatta halkan őt, mire álmo-san kidugta a fejét az ablakon a barátja.
- Daniel? Mi van már megint? – Michael szinte még aludt.
- Mike, a Királyfi! Ott hagytuk a Tündérdombon! Meg kell találnom, mert Phil meg fog nyúzni! – Daniel minél meggyőzőbben és hangosabban próbált suttogni.
Egy sóhaj, és egy belenyugvó mozdulat jelezte Michael újbóli elkötelezettségét a barátja iránt.
- Rendben, megyek!
De aztán mégsem jött egyből, mert közben Danielnek eszébe jutott, hogy nem hozott magával semmilyen lámpát, így Michael két elemlámpát is újított otthonról. Azután már útnak indulhattak. Nemsokára odaértek a Tündérdombhoz, és Michael igazán lelkiismeretesen próbált segíteni a keresésben, holott egyrészt reménytelen-nek tartotta ezt az egészet, mármint, hogy egy nap múlva, a sötétben megtaláljanak egy apró békát egy dombon, még ha az csak egy dombocska is. Másrészt pedig iszonyú álmos is volt még, az idő pedig igencsak későre járt: fél tizenkettő múlt – Michael megnézte az órát, mielőtt elindult otthonról.
- Na és most mit csináljunk? – kérdezte tanácstalanul a barátját.
- Kezdjük a domb aljáról, aztán majd felfelé haladunk, hátha… – Daniel hangjából nem sok remény hallat-szott ki.
A domb környéke, mint viszonylag félreeső hely nélkülözte a mesterséges fényeket, most viszont két bizony-talanul imbolygó fénycsóva volt látható a domb aljában: a két fiú belekezdett a keresésbe. A fények lassanként elindultak felfelé a domboldalon, ahogy a gyerekek végeztek a lejjebb lévő részekkel; persze nem találtak sem-mit.
- Királyfi! Királyfi, gyere ide!
Daniel nem akart hinni a fülének; gyorsan le is torkolta a barátját.
- Mike, megőrültél? Ez egy béka, nem pedig kutya, aki hallgat a szavadra, és mindjárt farkcsóválva megjele-nik előtted!
- Jól van, csak próbálkoztam! Abból még baj nem lehet!
Daniel megadóan bólintott.
- Igazad van, csináld csak, hátha idejön a béka. Istenem, csak meglenne már!
Újult erővel fogtak bele a kutatásba, de nem jártak sikerrel, és rövidesen feljutottak a domb legtetejére. Ott megálltak, és elfeledkezve a békáról, elmerültek az alattuk elterülő látványban. A kertváros szinte a látóhatárig terjeszkedett; e végtelen sötét abroszt az utcai fények szabályos, négyzetrácsos hálója díszítette. Szép volt, hát nézték egy darabig; más dolguk már úgysem volt ott, gondolta keserűen Daniel.
Azután valami furcsa zaj hallatszott a távolból.
Talán egy öblösebb szélcsengő és a tenger hullámainak a hangja szólna így egyszerre.
Először Michael hallotta meg.
- Hallod ezt?
- Mit, a békát? – reménykedett a barátja.
- Nem, ez valami egészen más. Mintha… valami repülő lenne, de ilyen motorhangot még nem hallottam!
Valóban, a hang felülről jött.
Felnéztek mindketten az égre.
Mikor rájöttek, mit látnak, majd hanyatt estek a meglepetéstől: egy csillag növekedett a fejük felett, és ahogy nőtt, a zaj is úgy lett egyre hangosabb. Egy idő után világos lett előttük, hogy egy repülő, vagy űrhajó fog le-szállni a közelükben. Azután lejjebb is kellett vonulniuk a domb legtetejéről, mert nem fértek volna el: az a do-log ugyanis éppen a Tündérdomb tetejét célozta meg.
Amikor már ott volt közvetlenül a fejük felett, látták, hogy egy űrhajó az; fényes gombára emlékeztetett leginkább, egy vastag törzsű, kis kalapú gombára; függőlegesen landolt, közben az aljából a fékezőrakéták, vagy legalábbis azokhoz hasonló berendezések lángcsóvája világított.
A két fiú földbegyökerezett lábbal, szájukat eltátva bámulta a jelenséget.
Amikor az űrhajó teljesen földet ért, a fékezőrakéták kikapcsoltak az alján. Valami más azonban működésbe léphetett, mert a hajó felől lágy szellő kezdte el borzolni a gyerekek haját. Azután lassan leereszkedett a hajó csillogó oldalán egy rámpa, majd mögötte felemelkedett egy ajtó; belülről pedig éles fény vetült az űrhajó előtt figyelő két jó barátra. Az ajtóban három alak sziluettje kezdett kibontakozni; ketten közülük magasak és karcsú-ak voltak, a harmadik pedig egy alacsonyabb és tömzsibb figura volt, szögletesebb külsővel. Ahogy kecsesen – a két magas – és kissé döcögősen – az alacsonyabb – lelépdeltek a rámpán, már nem csak a körvonalaik, hanem az arcuk és ruházatuk is felfedezhető volt.
A fiúk még inkább megdöbbentek: az alacsonyabb figura egy robot volt szürke és zöld plasztik-szerű bevo-nattal, a két karcsú lény viszont ugyanahhoz a néphez tartozott, mint akikről álmodtak már; az egyikőjük férfi volt, a másik pedig nő, mindketten ránézésre nagyjából huszonévesek. Nem csupán életkoruk tűnt azonosnak, hanem ruházatuk is: egyszínű testhezálló és vékonynak látszó szkafandert viseltek, melyeken a könyök- és térd-védők, illetve a mellrészükön valamilyen címerfélék más színben pompáztak. A fiatal férfi ezüstszínű öltözeté-hez piros védőelemek illeszkedtek, a lány színe a kék-sárga volt. Fejükön nem viseltek sisakot, így hajuk szaba-don szállt a gép kelltette enyhe szellőben.
A robot a gyerekekre ügyet sem vetve körbejárta hajót, és néhány panelt nyitott le az oldalán, láthatólag el-lenőrzött valamit, a két emberszerű lény pedig közelebb lépett a gyerekekhez. Kezüket a szívükre téve üdvözöl-ték őket. A fiatal férfi szólalt meg.
- Líandel és Kimael! Szívünk minden szeretetével köszöntünk benneteket! Az én nevem Lorendil, a társam pedig Géowen s a rokonaitok vagyunk. Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk benneteket, ha úgy döntötök, és közösen keressük meg új otthonunkat. Feltételezem, hogy meglepődtetek most, és nem emlékeztek ránk igazán, ezért kérlek benneteket, kérdezzetek bátran, és mi legjobb tudásunkhoz mérten fogunk válaszolni minden kérdé-setekre.
Az ámulatból elsőként Daniel próbált meg feleszmélni.
- A nevek, amelyeken szólítottatok minket, igazából mik?
Lorendil elmosolyodott.
- A nevetek, a ti igazi nevetek. Líandel, vagyis az emberek nyelvén Holdfénygyermek, és Kimael, azaz Hold-fénygyémánt. Mindketten ugyanaznap születtetek, és a mi csillagnaptárunk szerint a Holdfényhajós, Naútariel jegyében, innen ered az utalás a holdfényre mindkettőtöknél. Mellesleg ha összehasonlítjátok az emberi nevetek-kel a valódiakat, láthatjátok, hogy azok is szinte ugyanezeket a betűket tartalmazzák.
- De az én nevemben két l betű van. – ellenkezett Daniel.
- Nohát, valóban? – mímelte a meglepetést Lorendil, és egymásra nevettek Géowennel. – És?
- És, és… – folytatta volna méltatlankodva a fiú nagyobb hangon, de akkor eszébe jutott valami és elcsende-sedett. – És mindig két l-lel szoktam írni a nevemet; sosem tudtam megtanulni, hogy csak egy l van a Danielben. Csúfolt is érte mindenki, hogy nem tudom helyesen írni még a saját nevemet sem. Igazatok van!
A fiúk szótlanul álltak, mivel túl sok kérdés kavargott bennük, egyszerűen nem is tudták, mivel folytathatnák; a látogatók azonban türelmesek voltak, nem siettették őket. Rövidesen Michael rájött, hogy mi ütötte meg a fülét többször is.
- Géowen, a társad többször emlegette az emberek nyelvét, ami különbözik a ti nyelvetektől. De ha nem emberek vagytok, akkor kicsodák?
A magas lány leguggolt a fiú elé és karcsú ujjaival becéző börtönbe zárta Michael kezét.
- Kimael, a mi nyelvünk a ti nyelvetek is! Ugyanonnan érkeztünk, csak ti nem emlékeztek már, de mi majd segítünk. Azonban hogy a kérdésedre válaszoljak: mi – Lorendil, én, de te és Líandel is – tündérek vagyunk!
A két messziről jött látogató szinte megnőtt, ahogy kimondta a lány ezt a szót, hogy tündér; büszkeség, és erő, öröm és békeség sugárzott minden porcikájukból. A fiúk pedig nem is bírták felfogni a hallottakat: nem elég, hogy úgy néz ki, tündérekkel találkoztak, akikről eddig csak a mesékben hallhattak, de ráadásul állítólag ők maguk is tündérek! Nem tudták csak úgy elhinni egyik pillanatról a másikra.
- De mi nem is hasonlítunk egymásra! Ti sokkal szebbek vagytok, mint mi, emberek. – Itt Daniel belezavaro-dott. – Vagyis mint mi, tündérek. Azaz, mi ketten, akármik is vagyunk, nem vagyunk olyan szépek, mint ti.
Géowen most Daniel haját kócolta össze szeretettel.
- Líandel, ti még csak gyerekek vagytok, nagyon fiatalok – habár öregebbek, mint gondolnád -, és ebben a korban még nem olyan nagy a különbség az embergyermekek és a tündérgyermekek között. Később, mikor a lélek öregebb lesz, dől el az a kérdés is, vajon a tündérek, vagy inkább az emberek alakja formálódik-e a lélek köré. Ezen még lehet változtatni, azért is vagyunk itt, de erről majd inkább majd a későbbiekben essék szó. Most az a fontos, hogy ismét tudók legyetek: származásotok és az igazság tudói!
Danielnek és Michaelnek továbbra is kérdések serege bukkant fel az elméjében, lutriztak hát, és találomra választottak közülük, hisz mindegyik ugyanolyan fontosnak látszott.
- Ha mi is tündérek vagyunk, hogyan kerültünk ide? – tudakolta Michael.
- Igen, miért vagyunk itt? – tódította a barátja.
Lorendil vállalkozott a válaszadásra. Mivel tudta, hogy sokáig fog tartani a válasz, ezért intett Géowennek, és mindketten leültek a gyerekekkel együtt a fűbe. Mesélés közben kezük élvezettel simított végig újra és újra a Tündérdomb zöld takaróján.
- Erre a kérdésre hadd válaszoljak egy kis kitérővel, Szeretteink! – fogott hozzá a történethez a férfi. – Tudno-tok kell, hogy eredetileg e szent bolygót kizárólag a tündérek lakták. Történelmünk valójából nincs, csupán le-gendáink és énekeink a múltról, így azt sem tudnánk megmondani, meddig tartott ez a boldog és minden gond nélküli időszak, de az biztos, hogy emberi esztendőkben mérve sok száz évezred telt el így. Tengernyi idő elmúl-tával lassan azt vettük észre, hogy már nem csak mi, hanem az embernek nevezett teremtmények is lakják e csodálatos bolygót. Mivel szívünkben béke van minden teremtmény iránt, továbbá ők is a Mindenek Feletti alkotásai, nem bántuk jelenlétüket és terjedésüket. Eleinte nem is igen érintkezett az ő életterük a miénkkel, azonban újabb rengeteg száz év után úgy tapasztaltuk, hogy egyre inkább elterjedtek az emberek a bolygón, és hovatovább nekünk kellett alkalmazkodnunk hozzájuk, s nem fordítva. Azonban még ez ellen sem emeltük fel szavunk, mert úgy véltük, ez így természetes. Az emberek kérészéletűek, ezért gyorsabban és nagyobb számban is szaporodnak, ellentétben velünk, akik élete majd’ vég nélküli és utódokat ezért ritkán és csupán kis számban nemzünk, illetve nevelünk.
- Egyszer csak azonban felismertük, hogy nem tudunk tovább az emberek mellett élni. Ami nekünk az élet, az nekik csupán értéktelen semmiség; fogytak az erdeink és ami még fájdalmasabb volt, kifakultak meséink és dalaink az ember közelében. Sokáig nem tudtuk, vajon miért van ez. A leginkább elterjedt nézet szerint mi és ők külön királyságban éltünk. Azonban hogy ti is értsétek, nem a pontos fordítását használom ennek a szónak: ki-rályság helyett dimenziót mondanék inkább az emberi nyelven. Tehát ahogy említettem volt, feltehetőleg ugyan-annak a bolygónak voltunk lakosai a kezdetektől fogva, csupán más dimenzióit laktuk Árkádiának, vagy ahogy az emberek nevezték, Gaiának. Egy idő után viszont e két dimenzió közeledni kezdett egymáshoz, majd vala-hogy szinte eggyé vált; ez volt az a pont, mikor már elviselhetetlennek éreztük az életet itt. Túl sok volt köröt-tünk abból az idegen királyságból való jelenség: az embereket másféle szenvedélyek irányították: szerelmi vágy, birtoklási vágy, és rajongás a gyilkolás iránt. Valamint a kővárosok terjedése, az ősi rengetegek pusztulása el-szomorított mindnyájunkat. Úgy döntöttünk, hogy felkerekedünk, és új hazát keresünk!
- A legrégebbi énekeinkben említés esett egy másik Árkádiáról, valahol a Hold felett, a csillagok között, ezért közülünk a legvakmerőbbek azt javasolták, hogy kerekedjen fel az összes tündér és telepedjen le az új hazában. Évtizedekig tartó vita vette kezdetét akkor, melynek vége az lett, hogy a tündérek nagy része az indulás mellé állt. Azt hittük, nehéz lesz kivitelezni ennek a hatalmas küldetésnek a részleteit, de tévedtünk; igazából csupán annyit kellett eldöntenünk, hogy másról szóljanak ezután az énekeink: a csillagok közé emelkedésről és Új Ár-kádia megtalálásáról. Erre legkiválóbb Dalszövőink új dalokat kezdet énekelni! E dalok addig soha nem látott képeket csorgattak mindenki tudatába, rengeteg ötlet született és nemsokára el is készültek az első csillaghajók! Az ezekkel végzett néhány próbálkozás után arra is rájöttünk, min kell még változtatni ahhoz, hogy minden vándor kellemes körülmények között töltse majd a hosszú utazást. Végeredményében öt hatalmas csillaghajót készítettünk, melyekbe már mindenki – tündérek, fák, állatok- belefért. Még emlékszem, mi, Fraid Grimoar lakói itt, a Tündérdombon búcsúztunk el Árkádiától – akkor nem hittem volna, hogy újra látom! Azonban inkább foly-tatom a történetünket; nem tartanám helyesnek most az emlékezés okozta könnyekkel vegyíteni mondandómat!
- Az útra nem mindenki vállalkozott; sokan annyira ragaszkodtak sok ezer éves szerelmükhöz, Árkádiához, hogy inkább itt maradtak örökre. Vannak még hát tündérek e bolygón, mely egykori romjaiban is fényt gyújt minden tündér szívébe. Viszont számuk vészesen megfogyott; sokan meggondolták magukat, és később csatla-koztak a vándorokhoz, másokat elemésztett a bánat Árkádia további pusztulását látván, megint mások pedig már túl öregnek érezték magukat – hiszen a legtöbb itt maradó a legidősebbjeink közül került ki – és aludni tértek, hogy sose keljenek fel többé.
- Bocsáss meg, hogy közbevágok, Lorendil – kezdte Daniel elszoruló torokkal – de most milyennek látod ezt a helyet? Nagyon nagy a változás ahhoz képest, amikor elhagytátok a Földet, vagyis Árkádiát?
- Líandel, láttál filmeket a régi háborúkról, ahol elpusztított városok üszkös romjain kóboroltak a túlélők?
- Igen.
- Azok a képek a pusztulásról és e szent hely pusztulása olyan, mint egyetlen fűzfalevél a végtelen rengeteg-hez képest. – kövér könnycseppek csorogtak végig a tündér arcán, ahogy a távolba nézett. – Semmit nem látok az akkori Árkádiából itt.
- Éppen ezért minden tündér csak mérhetetlen tiszteletet és szeretet érez az olyan társai iránt, mint amilyenek ti is vagytok, Szeretteink! – vette át a szót Géowen a szólni nem képes Lorendiltől.
- Miért, mik vagyunk mi? Mivel érdemeltük volna ki ezt a nagy szeretet? – kételkedett Michael.
- Mivel a lelki kapcsolat sosem szakadt meg a vándorok és az itt maradók között, tudomásunk volt Árkádia pusztulásáról és a Föld megszületéséről. Nem akartuk elvenni az emberektől a saját királyságukat, mert noha élesen ellenkezett rengeteg szokásuk a mieinkkel, még mindig tiszteletben tartottuk a Mindenek Feletti akaratát. Úgy véltük, Neki szándéka van az emberek elterjedésével és a mi vándorlásunkkal. Azt azonban nem akartuk, hogy Árkádia és azzal együtt minden reményünk és emlékünk elvesszen teljesen, ezért visszaküldtünk olyano-kat, akik önként vállalkoztak a visszatérésre, hogy szívükben az eredeti árkádiai fénnyel az emberek között is megőrizzék mindazt, amiért éltünk. Hogy mint sötét fergeteg közepén apró őrtüzek, jelenlétükkel képviseljék legalább egy töredékét Árkádiának, és szívükből sugározzák a szeretetet, harmóniát és békét az emberek között. Az ilyen tündérek az Őrzők, szeretett Árkádiánk emlékének hordozói. Az emberek cseregyereknek nevezik őket, mert – és ezt helyesen érezték meg – embergyerekkel cseréljük ki őket, és így kerülnek be az emberi világba.
- És mi lesz az embergyerekekkel, meg hogyhogy nem veszik észre a szülők a cserét? – kérdezte gyanakodva Michael.
- Meg aztán hogy tudtunk mi olyan fiatalon dönteni a visszatérésről? – toldotta meg a kérdések sorát Daniel.
- Ejha, kezdtek ráérezni a kérdezés ízére! Muszáj ezekre válaszolni? – tréfálkozott Géowen, de azután komo-lyan folytatta.
- Mi, tündérek már szinte születésünk pillanatától kezdve, ha felnőtt testtel nem is, de tiszta értelemmel bí-runk, ezért dönteni tudunk akár fontos kérdésekben is. Továbbá lassabban is fejlődik testünk a hosszú életünk miatt. Ti is magatok döntöttetek hát a visszatérésről, és habár testileg nem voltatok többek egy néhány éves em-bergyereknél, már évtizedek álltak mögöttetek. Hogy hová kerüljetek, és ki helyére, azt a csillagok mondták meg. És az embergyerekekért ne aggódjatok, mi sem áll távolabb tőlünk, mint az erőszak! Azonban vannak a sorsnak olyan fonalai, melyeket halandó – vagy akár tündér – kéz nem képes kibogozni. Például, mikor úgy kell lennie, egy élet véget ér – sajnos néha nagyon fiatalon. És ilyenkor, egy kis ember halálakor van úgy, hogy lehe-tőségünk van elhajtani a bánatot a gyermek szüleitől – egy Őrzőt, vagyis cseregyereket küldünk a gyermekük helyére. Az ilyen események általában úgy maradnak meg a család emlékezetében, hogy egy nagy veszélyből megmenekült a gyermekük, de azt már soha nem tudják meg, hogy helyette olyan valakit nevelnek, akiben tün-dérszív dobog.
- Hogy ne vegyék észre a cserét, és külsőtök hasonlítson az embergyermekre, valamint hogy testi fejlődése-tek felvegye a földön szokásos ütemet, csupán egy kis varázslat kell – tette hozzá már mosolyogva Lorendil. – Ehhez pedig a tündérek igazán értenek!
- Tehát halott gyerekek helyére léptünk – gondolkodott hangosan Daniel.
- Élt egyszer egy Daniel és egy Michael – tette hozzá Kimael -, de meghaltak és helyükre jött Líandel és Kimael. Milyen furcsa ez!
Líandelnek eszébe jutott valami.
- De igaz lehet! Anya mesélte, hogy amikor kicsi voltam, tűzvész pusztította el a régi lakásukat, és a lángoló házban hiába kerestek sokáig, már azt hitték meghaltam, amikor kormosan magamtól kisétáltam egy macival a kezemben. Apa majdnem bennégett a keresésem miatt a házban, csak utána szedték őt ki a tűzoltók. – Líandel elszomorodott az “emlékektől”. – Igaz, nem sokkal később el is váltak Anyával.
- Én meg ötéves lehettem, amikor az uszodában, a medencében egyszer csak eltűntem, csak percek múltán találtak rám a víz alatt és utána mesterséges lélegeztetést kellett adni, hogy magamhoz térjek! – döbbent meg Kimael a saját felidézett történetén. – Igaz hát minden!
A tündérgyermekek ismét hallgatásba burkolóztak egy rövid ideig, majd a csendet Kimael törte meg.
- Mi legyen hát most?
A két látogató felállt a gyerekek mellől, jelentőségteljesen egymásra nézett, azután Géowen válaszolt.
- Ahogy már elmeséltük nektek, azért vállalkoztatok a visszaútra, hogy vigyázzátok Árkádia maradékát és emlékét. Ám nem kell örökre maradnotok, ha időközben meggondoltátok volna magatokat, vagy vágyakoznátok Új Árkádia után, lehetőségetek van itthagyni e bolygót és csatlakozni hozzánk. Tehát azért kerestünk fel benne-teket, Szeretteink, hogy megerősítsétek régi döntésetek, vagy újat hozzatok: maradtok-e a régi Árkádián, immár a Földön, vagy pedig visszatértek-e velünk a csillagokba új hazát találni.
A fiúk egymásra néztek, és kezdték átérezni a meghozandó döntés súlyát.
- Ha úgy akarjuk és itt maradunk, lesz esélyünk arra, hogy később még változtassunk a döntésen? – tudakolta Kimael.
- Talán igen, talán nem – vont vállat Lorendil. – Nem tudhatjuk biztosan. Ha rövid időn belül rátalálunk Új Árkádiára, minden bizonnyal értetek jövünk ismét, de ha ez nem történik meg a ti életetekben, akkor, fájdalom, lehet, hogy nem látjuk egymást többé!
Líandel felfigyelt valamire.
- A mi életünkben? Vagyis nem élünk örökké? Ha itt maradunk, akkor csak annyi ideig tart majd az életünk, mint egy emberé, ugye?
Lorendil szomorkás mosolya volt az igenlő válasz a kérdésre.
A gyerekek sorsfordító szavak kimondása előtt álltak, és rengeteg érv és ellenérv viharzott elméjükben. Egy-részt itt voltak azok, akiket nem hagyhattak csak úgy el: a családjuk, meg a két lány, Julie és Kate, akiket szeret-tek – és talán azok is szeretnék őket -, továbbá a biciklizés, ami legalább a fél életüket jelentette, még ha – és most nagyon őszinték voltak magukhoz – igazán nem is voltak olyan nagy bajnokok a BMX-en. És igaz, hogy gond volt velük az iskolában, meg otthon is, hiszen nem nagyon értették meg őket mások, csak ők egymást. Azonban valahol a szívük egy szegletében azt is érezték ebben a pillanatban, hogy ha nagyobbak lesznek, ez meg fog változni. Szeretni fogják őket sokan, és ők is tudnak majd sokakat szeretni, mert csak így lenne értelme igazán itt maradni, ha a bennük ragyogó fény elér másokat is.
Másrészt iszonyú nehéz volt abba belegondolni, hogy lemaradnak mindenről, amit a tündérlét felvállalása jelenthetett volna: az űrutazásról, a kalandokról és az örök életről. Olyanok lehettek volna, mint Luke, és Wedge, mikor elkerülnek a Tatuinról, és beállnak a lázadókhoz! Azonban érezték, hogy ők nem filmhősök, hanem hús-vér emberek, illetve tündérek. És bárkik is legyenek, mindenesetre itt volt dolguk, mert nagy feladat várt rájuk: megőrizni a szeretet abban a világban, ami talán már nem hasonlított a régi tündérországra, de még volt rengeteg olyan lakója, akik megérdemelték Árkádia csodálatos örökségét. Úgy érezték mindketten, ennél szebb és meg-tisztelőbb munkája nem lehet senkinek a világon, és akkor már meg is értették, mit kell kimondaniuk.
Líandel szája remegett, mikor társai felé fordult.
- Michael, akarom mondani, Kimael és Géowen, meg Lorendil! Ne haragudjatok rám – főleg te ne, Michael -, de bármennyire is fáj a szívem a többi tündér és a kalandok után, nem tudok elmenni, mert itt kell maradnom, és megpróbálnom megőrizni ezt a helyet Árkádiának úgy, ahogy még megmaradt! Ha csak árnya már régi önmagá-nak, akkor ezt az árnyékot kell vigyáznom, és… – a fiú ekkor elhallhatott, és könnyezni kezdett.
- Daniel, én is ezt akarom, nem megyek sehová, itt maradunk együtt! – borult barátja nyakába Kimael.
A két idősebb tündér csak meghatottan állt, és nem tudtak szólni. Az ő szemükben is könny ragyo-gott. Néhány szívdobbanásnyi idő után a két idősebb tündér féltérdre ereszkedett fiatalabb rokonaik előtt, és tenyerükbe rejtették azok kezeit. Ismét Lorendil szólalt meg.
- Líandel és Kimael! Tudnotok kell, hogy a legnehezebb döntést hoztátok meg, amivel csak egy tündér talál-kozhat hosszú élete során. Azonban választásotok nemcsak nehéz, hanem varázslatos is egyben! Bevallom, ne-kem nem lett volna erőm ehhez; minden csodálatunk és tiszteletünk a tiétek, Szeretteink! Köszönjük Árkádia és minden tündér nevében!
Géowen eközben elővett szkafandere egyik zsebéből két kristályfiolát és társának nyújtotta, az pedig a gyer-mekeknek továbbadta az üvegcséket.
- Ím hát az ital – folytatta ünnepélyesen Lorendil -, melyet még magatokhoz kell vennetek ahhoz, hogy vég-leg megpecsételjük bátor választásotok. Miután megittátok, testetek ember módra növekszik ezentúl, szívetekben azonban Árkádia dallama fog csengeni örökre.
A két fiú bátran az italért nyúlt és felhörpintették a kevés bíbor színű és eper ízű folyadékot. Arra vártak, hogy majd valami történni fog velük, de semmilyen különleges változást nem érzékeltek. Géowenék értették, miért várnak a gyerekek, ezért a lány egy pajkos mosoly kíséretében rájuk kacsintott mintegy megnyugtatásul és magyarázatul.
- Tündérvarázs!
A gyerekek visszamosolyogtak rá.
A két látogató pedig felegyenesedett és mélyet sóhajtott. Géowen nehezen mondta ki a következő szavakat.
- Most már csak a búcsú maradt hátra, Szeretteink! Elmegyünk, de nem hagyunk el benneteket, álmainkban, dalainkban és szívünkben mindig velünk maradtok!
A két fiú tanácstalanul topogni kezdett. Meg szerették volna ölelni rokonaikat, de nem tudták szabad-e.
- Mi is mindig emlékezni fogunk rátok, sosem felejtünk el benneteket! – mondta Kimael, aztán odaszaladt Géowenhez, és mégis átölelte a lányt.
Ezután sorra megölelték egymást, a lány csókot lehelt a gyerekek homlokára, azután még búcsúzkodtak egy darabig.
De ennek is vége szakadt egyszer; az űrhajó környékén tevékenykedő robot felmasírozott a hajó rámpáján, és a két tündér is felsétált a hajóra. Az ajtóban állva még addig integettek a két fiúnak, amíg fel nem húzódott a helyére a rámpa. Majd a hajó aljában megnőtt a fény, az a furcsa hang – szélcsengő és hullámmoraj egyszerre – felerősödött, és az űrhajó lassan és kecsesen felemelkedett a csillagok közé. A gyerekek addig követték tekinte-tükkel a távolodó hajót, ameddig csak meg bírták különböztetni a többi csillagtól.
Mikor már végleg nem láttak semmit belőle, csendben leballagtak a domb oldalán a biciklikhez. Nem tudtak egymásnak mit mondani, túl sok minden történt velük túl rövid idő alatt; csak nagyokat sóhajtottak, de abból is értettek mindent. A domb alján aztán fogták a bicikliket és azokat maguk mellett tolva, gondolataikba merülve elindultak egymás mellett.
A csapágyak kattogásába azonban rövidesen egy másik hang is vegyült.
Békabrekegés.
Líandelnek erről eszébe jutott, hogy miért jöttek eredetileg a Tündérdombhoz.
- Királyfi!
Igen, ott volt Királyfi, előttük nem messze gubbasztott az úton, mögötte pedig egy árny emelkedett fel. A gyerekek odafutottak a békához, felvették a kezükbe – mondhatni, még Kimael is megörült neki -, és csak azután vették szemügyre a becsületes megtalálót.
Az öregember volt az, akitől Líandel néha tartott. Ahogy azonban az idős férfi az egyik utcai lámpa fénye alá lépett, látni lehetett, hogy nincs semmi félelmetes benne; galambősz szakálla mögül a gyerekekre mosolygott.
- Ej, ej, Daniel Elfman és Michael Greenwood, hát így vigyáztok ti a háziállataitokra?
A gyerekek nem tudtak mit mondani.
- Mr. Bestforest… – kezdte volna Líandel, de a férfi a szavába vágott.
- Vagy mondjam inkább azt, hogy Líandel és Kimael, hm? – kacsintott a gyerekekre még minidig mosolyog-va. – Attól tartok, fiúk, hogy tudom a titkot!
- De Mr. Beltforest… – próbálkozott egy másik névvel Kimael, azonban az öregúr ismét közbeszólt.
- Nem, nem, fiam, az én nevem Alexandre Belleforêt, és nem Bestforest, vagy Beltforest; amúgy meg Fran-ciaországból jöttem. Egyébként csak szólítsatok nyugodtan Leksaander-nek, ez volt a becsületes nevem régen. És azt a Mistert is nyugodtan elhagyhatjátok!
- Ööö… Mr. … , akarom mondani Leksaander – érdekes módon Líandel egyből megjegyezte ezt a furcsa nevet -, te találtad meg a békánkat? És tudsz a nevünkről, vagyis a tündér nevünkről? És a békát akartad tőlem régebben?
- Ej, de gyorsan megoldódott a nyelved, fiam! Nos a válaszom sorrendben: igen; igen, és nem. – tréfálkozott az idős férfi.
- Na de kicsit komolyabban – folytatta ugyanő -, talán már ki is találtátok honnan ismerem az igazi neveteket, és miért szerettem volna megismerkedni veletek régebben is, de ha még nem, elárulom, hogy a nevem, a Belleforêt franciául szép erdőt jelent. Sejtitek már?
A két fiúnak hirtelen egyértelművé vált a válasz.
- Te is tündér vagy! – vágták rá egyszerre.
- Vagyis voltam – mosolyodott el Leksaander. – Azonban ugyanúgy lemondtam a tündérlétről, mint ti, csak hogy itt maradhassak a régi otthonunkban. És jóllehet, sok évtizedet Franciaországban éltem le, öreg napjaimra látni akartam Tündérdombot is, ezért ideköltöztem. Aztán rájöttem, hogy vannak még itt “veterán” tündérek rajtam kívül is, úgyhogy elkezdtem felkutatni őket; így jutottam el hozzátok. Ti azonban kerültetek, mint a pesti-sest! Mit hittetek, mi vagyok én?
A két fiú szégyenkezve lahajtotta fejét. Kimael csak nagy pirulások árán vallotta be az igazságot:
- Nekem Daniel azt mondta, hogy lehet, boszorkány vagy.
- Még hogy boszorkány! Hát ez nagyon jó! – nevette el hangosan magát az öregúr.
- Csendesebben, Leksaander! Még fellármázod a környéket! – intette őt Líandel.
- Miért, szerinted, ha az űrhajó érkezésére nem ébredtek fel az emberek, akkor majd erre fel fognak? – tuda-kolta az idős férfi.
- Tényleg, hogyhogy nem ébredt fel rá senki? – kérdezett vissza Kimael.
- Hát, fiam, tudod, ez is afféle…
- Tudjuk: tündérvarázs! – vágták rá egyszerre a gyerekek. Már idős társuk huncut mosolyából sejtették, mit készül mondani. Valahogy megérzik az ilyesmit a tündérek egymás közt. Még a volt tündérek is.
- Nos, és miért is gondoltátok, hogy boszorkány vagyok? – tért vissza a témára Leksaander.
Líandel ismét kényelmetlenül kezdte érezni magát.
- Hááát… izé… Csak mert egyszer azt a fura valamit mondtad nekem az utcán, hogy lsanzslin, vagy mi. És akkor azt hittem valami rontást hozó mondókát szavalsz!
- De kedves Líandel, hát mondanék én olyat neked, szerinted? Nem is tudok semmi effélét. – az öregúr addigi érces hangja lágy lett és szeretettel teli. – Amint mondtam, Franciaországból jöttem, és még sokszor beszélek franciául, főleg ha elfeledkezem magamról. Csak azt kiáltottam, hogy le changelin, vagyis cseregyerek! És csupán kíváncsi voltam, felfigyelsz-e rá. Persze franciául hogy is érthetted volna! – röstelkedett a fiúk új ba-rátja.
A következő pillanatban viszont már el is feledte azt a malőrt és felcsillant a szeme.
- Azonban, egy dalt megtaníthatok nektek! Igaz, nincs benne semmi boszorkányság, viszont mikor igazán nehéz elviselni a többi tündér távollétét, meg Árkádia elvesztését, és a szomorúság meg a bánat kopogtatna már az ajtómon, akkor mindig jó szolgálatot tesz: megvigasztal, és minden gondomat elűzi! Akarjátok hallani?
- Igen, taníts meg rá minket! – kérték fellelkesedve a fiúk.
Hárman indultak tovább az üres utcán. A város felett lassan hajnalodott, és a madarak csicsergése közepette ők hárman, a volt tündérek együtt énekelték a dalt egy eltűnt, és mégis megőrzött világról.

Tündérország, ej de szép
Még mindig hallom énekét;
Tündérország, jaj de messze,
Mégis őrizzük szívünkbe’;
Tündérország, örök otthon,
Ritmusa szívemben dobogjon;
Tündérország, smaragd vár,
Minden vándort hazavár!


KONFESSZIÓ

Bizony meg kell vallanom a bűnömet: a novellában a nagyobb hatás kedvéért eltorzítottam egy létező zenekar nevét; az Anathema-ból Space Anathema lett. Úgy gondoltam ez a név jobban illik a nyolcvanas évek fura világához és butuska populáris kultúrájához, illetve akkor még nem is működött ez az – egyébként kitűnő – zenekar, ezért kellett egy másik név. Továbbá az idézett dalukat az álomvilágról kissé átköltöttem a magyarra fordítás során, nagyképűen azt is mondhatnám: műfordítottam. Másik ok a vallomásra: a novella végén található dalban két sort szinte szó szerint átvettem egy olyan embertől, aki minden bizonnyal járt már Tündérországban: Lázár Ervintől.
Azonban ezeket beismerve a lopásból idézet lett, az pedig már nem bűn, sőt, részemről a legmélyebb tisztelet kifejezése.

J. A.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához