LFG.HU

Stoki
novellaCimkek

A korosodó benzinkutas csak nevetett a kérdésemen, bagószagú leheletétől a hányinger kerülgetett.
- Hogy miért van még egyben? Miszter, száz mérföldön belül nem talál olyan embert, aki hozzá merne érni…
Ez a roncs úgy áll itten, ahogy húsz éve az árokba került, ezt elhiheti a vén Ronnie-nak.
A roncs – egykor gyönyörű convertible, a régi, uszonyos fajtából – rettenetes állapotban volt, még korához képest is. ’59-es Cadillac Eldorado Biarritz, legalábbis az öreg ezt mondta – én soha nem értettem valami jól az autókhoz. A kocsi a düledező benzinkúttal szemközt, egy elhagyott telken állított emlékművet a rock & roll-korszaknak, féloldalasan beledőlve egy alapozási árokba. Bármit is akartak odaépíteni a helyiek, a falemelésig már nem jutottak, sőt, a roncshoz legközelebb álló házak is legalább ötven méterre voltak a telektől. Ronnie, a félvér kútkezelő mintha csak kitalálta volna a gondolataimat:
- Tudja, Sad Heavent akkoriban kezdték kiépíteni a 15-ös út túloldalára, amikor a baleset történt. Azután már persze Joe Millerék is arrébbmentek pár telekkel, inkább máshol húzták fel az otthonukat. Így megmaradt nekem ez a szépség – bámulhatom naphosszat.

Már többször tapasztaltam, hogy a nagyvárosi élettől elzárt szerencsétlenek milyen mélyen babonásak tudnak lenni, mégis elképedtem. Kezdett érdekelni a sztori, pedig egészen addig úgy tűnt, hogy csak udvariasságból kell megkérdeznem a kutast, hogy mi a Cadillac története. Egy kis izgalom, mielőtt továbbhajtanék ebből a porfészekből, és nekivágnék a Vegasba vezető és bágyasztóan egyhangúnak ígérkező útnak. Pár napja döntöttem úgy, hogy elindulok; furcsa sorsforduló volt ez az életemben. Alicia lelépett a főnökével, csak egy cetlit hagyott hátra házasságunk lezárásaként: “Tudok mindent rólad és a kurvádról. A lakást megtarthatod”. Rohadt szajha. Másnap egy külvárosi lebuj budijában ébredtem, és rögtön telefonáltam a céghez, hogy kiveszem a 8 év alatt felgyűlt összes szabimat. A górénak elakadt a szava, elvégre én voltam a legjobb biztosítási matematikus a vállalatnál. Végül megegyeztünk három hétben, és még aznap elhúztam a kaszinók felé – röhejes, ha belegondolok, hogy a melóm éppen abból áll, hogy kiszámoljam az esélytelenség esélyét… Úgy terveztem, Sad Heaven lesz az utolsó megállóm Vegas előtt. A hőség itt is ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint az út eddigi részén, átizzadt ingem második bőrként feszült rám.
- Aztán miért félnek annyira ettől a kocsitól? – tettem fel udvarias átutazó idegen módjára a kötelező kérdést.
Ronnie foghíjas vicsort küldött felém – bizonyára mosolynak szánta -, és hátrabiccentett a benzinkúthoz tartozó vegyesbolt felé.
- Cifra egy históriája van, igaz-e, Főnök?

Akkor vettem észre az üzlet ponyvájának árnyékában ücsörgő fonnyadt indiánt. Ronnie nem lehetett több ötvennél – bizonyára csak a bagó és a sok meló égette ki -, de ebből az aszott, púposan gubbasztó vénségből kinéztem a dupláját is. Vaksin maszatolt egy kefével valami autóalkatrészen, a mellette levő koszos papírdobozban továbbiak várták sorsukat. A cégnél az ilyen alakok miatt kellett népesedési és halálozási statisztikákra épülő tarifatáblákat számolgatnom. Ebben az esetben tiszta volt a helyzet: mindenféle kockázat-elemzés nélkül azt javasoltam volna a cég üzletkötőinek, hogy Főnökkel ne kössenek életbiztosítást, vagy ha mégis, a díj legalább 95%-a legyen a biztosítási összegnek… Főnök elkomorodott Ronnie kérdése hallatán, és rajzolt egy jelet a levegőbe. Legyen könnyű neked a krikszkraksz, gondoltam cinikusan.
- No, mit lát a roncson, miszter? Nem hiányzik semmi?
Ronnie újabb kérdésére visszafordultam a Cadillac-hez. A kétajtós valaha tűzpiros lehetett, mostanra rozsdabarnává festette át az idő. Repedezett karosszériáján betegen csillant a sivatagi napfény, a kitört szélvédő mellett görbén álltak a tükrök. Kerekei már rég leeresztettek. Egy szánalmas ócskavas hevert az út túloldalán, de látszólag minden alkatrésze a helyén volt. Vállat vontam, tanácstalanságommal láthatóan kéjes örömet szerezve a kutasnak.
- Hát mi az, ami minden valamire való amerikai autó kelléke?
- Autórádió? – kérdeztem vissza. Az én ’77-es Chevy Caprice-omba is beszereltek egyet, most éppen híreket sugároztak. Reagan az NSZK-ba látogat. Hurrá. Elnök úr, hozzon egy kis frankfurtit, ha arra jár.
- Dehogy rádió! – Ronnie fel volt háborodva. – Dobókocka, miszter! Az igazi jenki kocsik belső visszapillantóján mindig lóg dobókocka!
Csakugyan. Gyári tartozékként a Chevymhez is adtak kettőt. Persze, voltam olyan szerelmes állat, hogy lecseréljem őket Alicia fényképére… És igen…a roncsban sem láttam dobókockát, a kitört szélvédő mögött csak valami hosszúkás kabalafigura himbálózott. Esetleg feszület, innen nem tudtam pontosan kivenni.
- Pedig volt ám két dobókocka ebben az Eldoradoban is – lendült bele Ronnie -, nem is akármilyenek! Nem ezek a műanyagból fröccsöntött modern vacakok, hanem igazi fakockák, kézzel festett oldallapokkal. Értékesek voltak…túlságosan is.

Főnök meghallhatta, hogy Ronnie – ki tudja, hányadszor – belekezd a Cadillac történetébe, mert újabb krikszkrakszokat vésett a semmibe, majd halkan kántálni kezdett valami “Hare Manitu”-szarságot. A benzinkutas kiemelt két sört a bejárat melletti frigóból, egyiket nekem adta. Elkezdte tölteni a marmonkannáimat, úgy mesélte tovább a sztorit:
- A srác nem árulta el a nevét, így mi csak Lucky-nak szólítottuk – tudja, mint azt a híres gengsztert. Amikor először parkolt le a benzinkutam előtt, ’56-os Ford Fairlane dübörgött alatta, de a srác egyébként úgy váltogatta az autóit, mint más a zokniját. Chevy Impala, a legújabb Corvette, vagy éppen egy öreg Plymouth – mindegy volt neki. Egy apróság azonban minden kocsiban ugyanaz volt: a dobókockák. Ezeket a világért sem cserélte volna le. Legyen szerencséje, miszter!

Koccintottunk. Életmentő volt a sör abban a kánikulában. Ronnie fesztelen böfögése vezette fel a folytatást:
- Lucky egyébként nagyon bízott a kockáiban: az volt a szokása, hogy elautózott idáig – ahogy elmondta, a nyugati parton élt, de nem volt állandó lakhelye -, és dobott párat a kocsijában. Ilyenkor teljesen elmélyült, szemeit lehunyta. Ha bejöttek a dobásai, ment tovább Vegas felé, játszani. Ha nem, akkor Betsy éttermében evett egy nyúlbecsináltat, és visszafordult. Azt mondogatta mindig, hogy az a becsinált a legjobb kaja a világon, és már csak azért is megéri elautózni idáig. Meg azt, hogy a kockái nem hazudnak. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért olyan fontosak számára ezek a kockák, de nem volt hajlandó válaszolni. Amikor meg azért faggattam, hogy árulja el, hogyan szerezte őket, annyit mondott: “Csak úgy találtam a kocsimban.” Ezután már nem kérdezősködtem – dikszrét ember vagyok én -, ő meg pár hónap után törzsvendégünk lett. Eljött idáig, kockázott, aztán ment tovább, vagy hazahúzott. Hamar elkölthette a nyert lóvét, mert egyre többször fordult elő, hogy szakadt ruhában, valami ezeréves kocsival a segge alatt jelent meg nálunk… De Vegasból visszafelé jövet mindig tele volt pénzzel.

Ronnie teljesen elrévült mesélés közben, én viszont unatkozni kezdtem. Ennél azért többre számítottam. A nép szerencsés fia, aki mindig nyer, de egyszer elalszik a kormánynál, vagy valami hasonló, live fast & die young, kösz a tanulságot, öreg. Elnyomtam egy ásítást.
- Hanem egyszer, amikor Lucky hosszasan időzött a budiban – tudja, a jó Betsy nyúlbecsináltja meghajtja az embert -, kipróbáltam én is azokat a kockákat. Először csodálkoztam, hogy ott lógtak a kocsiban, mert Lucky mindenhova magával vitte őket, még szarni is. De annyira rajta lehetett a szapora, hogy akkor elfeledkezett róluk. No, én leakasztottam mind a kettőt, és megnéztem, miért olyan különlegesek. Mondtam magának, szépek voltak, meg minden, de semmi csudálatosat nem láttam rajtuk. Nem értettem, Lucky miért van úgy oda ezekért, amíg nem dobtam egyet a motorháztetőn. Az egyik kocka kettesre állt, a másik ötös lett. És akkor – miszter, úgy higgye el ezt, ahogy én most itt állok -, megjelent az ördög.
Ronnie szeme összeszűkült, hangja szinte csikorgott. Itt hatásszünetet tartott, és csak bámult rám azokkal a prérifarkas-szemeivel, Főnök pedig ugyanekkor egy fokkal hangosabban és magasabb hangon folytatta az esőéneket, vagy szellemidézést, vagy tudja a franc, mit. Ügyes. Ezek be akarnak szaratni. Magamban röhögtem, de azért úgy tettem, mintha rohadtul meglepődnék, és riadtságot erőltettem magamra. Ronnie elégedett volt az eredménnyel.
- De ha most azt kérdezné tőlem, hogyan nézett ki az ördög, nem tudnék válaszolni. Nem láttam, csak éreztem, hogy ott van. Kurvára éreztem. A benzinkút egyik pillanatról a másikra eltűnt, én pedig nem a Cadillac motorháztetője mellett álltam, hanem a semmiben. Valami sűrű szürkeség volt, nem is álltam, hanem lebegtem benne. Rendesen be voltam szarva, elhiheti, miszter. Vinnyogtam is, nem szégyellem bevallani. Aztán jött egy hang…de nem is hang volt, inkább csak egy ötlet a fejemben. Aszonta’, hogy ha megint sikerül hetest dobnom, valami úgy fog történni a jövőben, ahogy azt én akarom. Ha nem sikerül, akkor meg valami úgy történik majd a jövőben, ahogy Ő akarja. Soha nem játszottam szerencsejátékkal, miszter, de akkor úgy éreztem, hogy ez az évszázad fogadása.

Szakmai ártalom: agyam rögtön elkezdte ontani a sanszokat. Egy a harminchathoz, hogy valaki kétszer egymás után hetest dob. Viszont, ha az első dobás sikerül, a másodiknak már egy a hathoz az esélye. A szerencsejátékosok egy része azt vallja, hogy ilyen helyzetben ez utóbbival kell számolni. A lúzer szerencsejátékosok, elsősorban. Mindegy, Ronnie-nak matematikailag tényleg egy a hathoz volt az esélye a második dobásra. Valóban az évszázad fogadása. Mint öt golyóval orosz rulettet játszani.
- Már éppen lendült a kezem, hogy újra dobjak, amikor hirtelen megint a Cadillac mellett találtam magam. Feküdtem a földön, alig láttam a fájdalomtól, az orromból meg dőlt a vér. Lucky állt felettem, ökölbe szorított kézzel, és csak annyit mondott: “Remélem, még időben jöttem”. Visszavette a kockáit, és elhúzott Vegas felé. Attól a naptól kezdve más szemmel néztem a srácra. Egyre züllöttebbnek láttam, mintha valami mindig űzte volna Vegas és a nyugati part között. De ez nem csak a látszat volt ám: valóban egyre szakadtabb lett. Aztán meg, nem volt ritka, hogy távozása után nem sokkal kopókat láttam gyors tempóban elhajtani arra, amerre ment. Elmaradtak a nyúlbecsináltak is, és Lucky most már mindig továbbutazott Vegas felé. A francos dobásait azért még megtette, de szinte mindig ideges is lett tőlük. Egyszer valóságos dührohamot kapott: kiszállt, és mint aki meghibbant, rugdosni kezdte a kocsiját. “Dupla egyes, a szentségit, dupla egyes!” – ezt üvöltözte. Akkor már ez az Eldorado Biarritz volt az autója, amit ott lát a telken.
Volt képzelőerő az öregben, el kellett ismernem. Megint megnéztem magamnak a roncsot, kezdtem más szemmel látni. Kipislogtam az izzadságot, megtöröltem a homlokom, és sürgetően megböktem Ronnie-t.
- Kezd érdekes lenni a mese, igaz, miszter? Hát csak figyeljen, a java még most jön! Én persze tudtam, hogy szegény Lucky az ördöggel cimborál, és egyre nagyobb szarba kerül, de nem tudtam, mit tehetnék a dolog ellen. Őszintén, miszter, már szóba hozni is féltem, amióta én is… Amikor pedig mégis erőt vettem magamon, Lucky végig se hallgatott. Hiába mondtam neki, hogy álljon le, hogy az ördög cinkelt kockákkal játszik, csak annyit válaszolt, hogy kussoljak erről az egészről. Hát kussoltam, Lucky pedig tovább kockázott, és mindig tudtam, mikor veszített. És nem mertem belegondolni, hogy olyankor mi történt úgy a jövőben, ahogy azt Ő akarta…
Kurva meleg. Lenyúltam még egy sört, de Ronnie-nak fel sem tűnt.
- Egy nap aztán megjelent nálam két rosszarcú alak. Valahonnan megtudták, hogy ismerem Lucky-t. Azt mondták, hogy ha arra jár, mondjam meg neki, hogy signore Falconetti türelmetlenül várja. Falconetti – ismerős név, miszter? Nekem azonnal eszembe jutott, hogy így hívják Vegas legbefolyásosabb maffiafőnökét is – a lapok mindig hosszan cikkeztek róla, de a zsaruk persze semmit nem tudtak rábizonyítani. Két napra rá megjelent Lucky. Elsápadt, amikor átadtam az üzenetet. Mégis, mindent a szokott módon csinált: beült a kocsiba, dobott, káromkodott egy isteneset, és elindult a kaszinók felé. Másnap délelőtt már jött is vissza, amit furcsállottam, hiszen ennyi idő alatt el sem érhetett Vegasba. Aztán megértettem, amikor észrevettem a Cadillac mögött száguldó Corvette-et – Falconetti emberei vezették. A legújabb modell volt, extra szárnyakkal, hangjáról ítélve tuningolt. Lucky-nak esélye sem volt ellene. Túlhajtottak a benzinkúton, én pedig kiszaladtam az útra, hogy mindent lássak. Valahol Sad Heaven határában érték utol. Pár perc múlva elindult visszafelé Lucky Cadillac-je. A két maffiózó ült a volánnál, röhögtek a disznók. Lucky-t a motorháztetőre kötözték a kocsiból kivágott biztonsági övekkel. Hanyatt feküdt, lábai a szélvédő két széléhez voltak erősítve, feje az út felé nézett. Karjairól kötelek lógtak, végüket az egyik gorilla fogta, mint valami gyeplőt. A sofőr hirtelen gyorsított és hirtelen fékezett, a másik szemétláda pedig fékezéskor megrántotta a köteleket. Lucky teste ettől mindig fellendült, és visszacsapódott a motorháztetőhöz. Ritka nagy szemétség volt.

Szomorúan meredt maga elé néhány pillanatig – nem tudtam eldönteni, hogy ez is szándékos hatáskeltés, vagy tényleg sajnálja a srácot.
- Szegény Lucky…sikítozott, ordított… Idő kérdése volt, hogy azok a kurvapecérek szarrá törik a csontjait. Nem tudtam, mit csináljak. A fickókat nem zavarta ám, hogy Sad Heaven szélén vannak. Ha végeztek volna Lucky-val, valószínűleg adtak volna pár gyomrost a bámészkodó helyieknek, meg kaptunk volna egy életveszélyes fenyegetést, hogy tartsuk a pofánkat. De nem ez történt. Az egyik rántás ugyanis túl erősre sikeredett, és Lucky ráesett a szélvédőre. A gorilla azonnal visszaküldte egy jobbegyenessel, de a srácnak még volt annyi ereje, hogy lenyúljon, és megmarkolja a kockáit. Amikor visszaesett a kocsira, gyorsan dobott kettőt, amíg a másik fickó megint begyorsított. Tisztán hallottam, hogy Lucky vihog, mint valami eszelős. A második dobás után a Cadillac kanyart vett, éppen itt, a benzinkút előtt, és megindult a telek felé. Sejti már, mi történt, miszter? Úgy van, a gyorsuló kocsi belerohant az egyik árokba. Úgy megállt benne, mint a cövek, a két Falconetti pedig kirepült belőle – egyik a szélvédőn keresztül. Odarohantam, és láttam, hogy rajtuk már nem segíthetek. A sofőr nyakát törte az egyik árokban, már csak földet kellett volna szórni rá, vagy szólni pár keselyűnek. A másik – amelyik a szélvédőn repült ki – még nyöszörgött, de már csak percei voltak hátra. A koponyája be volt horpadva, mint egy lyukas gumilabda. Lucky-nak viszont semmi baja nem lett. Nem értettem a dolgot. Amilyen sebességgel belementek az árokba, legalább ki kellett volna szakadnia mindkét bokájának, de semmi komoly sérülés nem esett rajta, és láttam, hogy ezt ő maga sem hiszi el. Bámult egy darabig hülyén, aztán felröhögött. Miszter, mintha maga az ördög röhögött volna! Mélyről jövő, kárörvendő röhögés volt ez. Hátrálni is kezdtem, azt hittem, hogy a derék Lucky végképp megőrült. Ő felült, kioldozta a lábait, leugrott a motorháztetőről, és felém mutatta a kockákat. Két hatos volt. Dupla hatos.

Főnök egy utolsót jajdult az énekében, aztán elhallgatott. Ronnie hatásszünete megint jókor jött, látszott, hogy sokadszorra meséli a sztorit. Ki tudja, mennyire színezi ki, gondoltam, de azért a befejezés nyugtalanított egy kicsit. Racionális ember vagyok, az ördögben nem hiszek. Dupla hatos, az nekem egy a harminchathoz. Kétszer egymás után egy az ezerkétszázkilencvenhathoz. De ha tényleg igaz, hogy ez a Lucky kikötözve megúszott egy ilyen balesetet… Színlelt higgadtsággal vállat vontam, és nyúltam a kannákért, de Ronnie leintett.
- Várjon, miszter, ez még nem a sztori vége! Szép lenne, ha így fejeződne be, mi? Lucky akkor és ott, előttem megfogadta, hogy többet nem szerencsejátékozik. Éreztem, hogy komolyan gondolja, jó lecke lehetett neki ez az egész. Fogta azokat a francos kockákat, és hogy megmutassa, hogy tényleg erős az elhatározása, elhajította őket messzire. A barom. Ahelyett, hogy elégette volna mind a kettőt, vagy visszalógatta volna a kocsiba… Lucky úgy akart megszabadulni a kockáktól, hogy dobott velük. A barom. Rögtön megláttam az arcán azt az elmélyült kifejezést. Megindult a kockák után. Nem mertem követni, csak messziről láttam, hogy az egyik árokban megtalálja őket, és megint dob egyet. Térdre rogyott, és elkezdett zokogni, meg a földet csapkodni. Végül csak odarohantam hozzá. Bárhogy is nézelődtem, a kockákat már nem láttam sehol. Lucky rám nézett. A szemeiben olyan üresség volt, miszter, ami halálom napjáig kísérteni fog. Ha szar a kedvem, csak ezekre a szemekre gondolok, és mindjárt jobban érzem magam. Örülök, hogy nekem eddig még mindig volt okom reményre – és remélem, érti, remélem, hogy ez így lesz még azalatt a kevéske idő alatt is, ami hátramaradt nekem. Lucky-nak már nem voltak reményei, ezt kiolvastam a szeméből. Egy szót sem szólt, így nem tudtam meg, hogy Ő hogyan alakította a jövőt, csak annyit láttam, hogy Lucky feláll, és botladozó léptekkel elindul a sivatag felé. Soha többé nem láttuk.
Arra eszméltem, hogy libabőrös a karom. Ronnie átnyújtotta a kannákat, aztán felvett egy címke nélküli üveget a benzinkút mögül, és jól meghúzta.
- No látja miszter, ezért félünk mi itt a roncstól. A karambolt és Lucky eltűnését nem csak én láttam, másnap már egész Sad Heaven erről beszélt. A Cadillac-et azóta is kerüljük. Félünk, hogy találunk ott valamit. Két kockát, vagy valami mást. Olyan ez, mint James Dean kocsija. Tudja, miután szegény Jimmy meghalt, széthordták azt az ’55-ös Porsche Spyder-t. Aztán, akihez a meghajtótengely került, meghalt, balesetben. Ugyanígy járt az is, aki a motort építette be a saját kocsijába, a szerelőnek meg a lábát zúzta szét a motor. Onnantól más már nem is zavarta Jimmy Porsche-ját. De azért még egy kiállításon megmutatta magát: leesett az állványáról, és összetörte egy gyerek csípőjét. Hát valami ilyesmi miatt nem nyúlunk mi a roncshoz. Jó az ott, ahol van.

A hőségtől szédelegve raktam be a kannákat a Chevybe, és kinyitottam az ajtót – minél előbb itt akartam hagyni ezt a helyet. Zsibbadtan bámultam a kocsiba: a korábban üres anyósülésen két kocka hevert. Fa, kézzel festett. Kopottak voltak már, kicsit piszkosak is. A sztorit hallgatva végig a kocsi mellett álltam, ezért észrevettem volna, ha egy helyi suttyó próbálja becsempészni a kockákat – mégis, valahogy ott termettek az anyósülésen, amíg az öreg elmesélte Lucky történetét. “Csak úgy találtam” őket, mint Lucky húsz éve. Hideg verejték nyúlt végig arcomon, ahogy kiemeltem az ülésről, és magam elé tartottam a kockákat. Ronnie felordított, és rohanni kezdett, pár pillanat múlva eltűnt a kút mögött. Szemem sarkából láttam, hogy Főnök ugyanígy tesz – keze gyorsan járt, azokat a láthatatlan jeleket hagyva maga mögött a levegőben. Haha, gondoltam, jó vicc. Ezek tényleg be akarnak szaratni. A helyiek hülye tréfája. Haha. De mi van, hogyha…? Nem, az nem lehet, Jack, ne őrülj meg. Biztosítási matematikus vagy, nem hiszel ilyen marhaságokban. Hirtelen belém villant a megfelelő megoldás, és elmosolyodtam. Ezzel jól jövök ki a szituból, igen, még akkor is, ha – egy a millióhoz az esélye – nem tréfáról van szó. Le akartam tenni a kockákat az útra, de félúton megállt a kezem – mi van, ha ez már dobásnak számít? Elvégre a kockák mindig felkötve lógtak az öreg sztorijában. Inkább kivettem a csomagtartóból egy köteg drótot, és négylábú keretet hajlítottam mindkét kocka köré, alul egy-egy drótcsonkkal megtámasztva a sarkokat. Felállítottam őket a földön, és behelyeztem a kockákat. Hatossal fölfelé, biztos, ami biztos. Kiszippantottam egy kis benzint az egyik kannából, és bőségesen meglocsoltam a hevenyészett máglyákat. Elvezettem a benzincsíkot, és meggyújtottam az öngyújtómmal. A kockák természetellenesen éles fénnyel égtek el, egyetlen pillanat alatt, csípős szagot hagyva maguk után. Hamujuk két kis kupacban összegyűlt a földön, a drótkeretek árnyéka négyzetformaként vetült rájuk.
Dupla egyes.
Hogy is mondta Ronnie?
“Az ördög cinkelt kockákkal játszik.”
A benzinkút egyik pillanatról a másikra eltűnt, én pedig nem a Chevy mellett álltam, hanem a semmiben.

(A novella már megjelent az Átjáró magazinban)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához