LFG.HU

lanozzunk
Molnár Péter Erik
novellaCimkek

Furcsa szorítást érzett a mellkasában, és arra gondolt, hogy nem lehet még vége. Pont most, az esküvője napján semmiképpen. Nézte csak a hömpölygő tömeget, – Catrine családja vagy ötszáz vendéget hívott, és persze a Brontavour ház – a saját rokonai – is meghívott legalább ugyanennyit. A szolgákkal, konyhai személyzettel, zenészekkel és hivatalos társalgókkal együtt több ezren lehettek a hatalmas, szinte végeláthatatlan boltíves teremben. Sorban kezet fogott mindenkivel. Épp egy 50 körüli, hamvasszőke szépség szorongatta a kezét, kinek korát csak a róla szóló pletykákból lehetett megsaccolni. Mindig rácsodálkozott, amikor a mágia és a pénz egy ehhez hasonló diadalával kellett találkoznia. A nő, egy városi tanácsnok özvegye épp arról beszélt, hogy az ő kicsi Freddije is hamarosan nősül, de mit kicsi, 27 lesz, – hiába, elszálltak felettem az évek – mondta, és kacér arckifejezéssel várta a vőlegény tiltakozását, mely szerint ő semmit sem változott, és még mindig nagyon vonzó. E helyett Gerlain a várakozó csendre összerezzent, és gondolatai közül visszatérve hirtelenjében azt találta mondani: – Igen, hogyne, természetesen. A nő hiúságában sértett karcsú termetét kihúzva továbbsodródott a tömeggel.

Az éj leple alatt valaki egy félig nyitott, könnyedén függönyözött ablak alá lopakodott egy apró csomaggal a hátán. Amikor odaért nagy levegőt vett, és a zsebéből előhalászott kis fiolából a fogával húzva ki a dugót, az agyag edénykét bedobta a nyitott ablakon. A puha szőnyegeken a cserép hangtalanul ért földet, a finom függöny szárnyai meg-meglebbentek a szobában, ahol csak egy szál gyertya küszködött a nyári éj sötétjével. Kisvártatva halk koppanás jelezte a behatoló számára, hogy a csecsemőre vigyázó öregasszony kezéből kiesett a virrasztáshoz választott olvasmány. A lopakodó alak újra nagy levegőt vett, és beugrott az ablakon. A kerámia fiolát rutinszerűen vette fel és vágta zsebre, majd a kiságyhoz lépve szakszerűen kiemelte a benne alvó emberkét, hogy a hátára kötött csomagból elővegye a szintén alvó, vagy elkábított másikat. A két egyidős gyerek így helyet cserélt, a jövevényre címeres rékli, míg a másikra puha, fekete pamutvászon került, majd a feketébe öltözött alak óvatosan, mint egy porcelánnal teli zsákot, visszakanyarította a vállára. A jelenet néma csendben zajlott, és nem tarthatott tovább 5-6 percnél. A tolvaj, rabló, vagy kicsoda távoztában épp olyan ügyesen szökellt árnyéktól árnyékig, mint ahogyan érkezett. A park keleti felén azután, könnyedén kijátszva a fal körül unottan járkáló őröket, eltűnt az éjszakában. Az eset másnap megismétlődött, és a két gyermek újra helyet cserélt.

Egy városi palota tágas, napsütötte udvarán egy feltűnően szép, vörösesszőke, 10-12 év közötti kislány épp egy ügyefogyott, 16 év körüli kamasszal csúfolódott. Az a fajta volt, aki természetes kedvességével, huncut, nyílt tekintetével már négyévesen is az ujja köré csavarta a környezetét. Távolabb, a kiugró tető árnyékában anyja és a dajkája csendesen beszélgettek. A két fiatalról, mint ahogy környezetük minden részletéről sütött a jómód, ám nyoma sem volt dekadenciának. A fiú felnőttes öltözetéről, övén viselt, díszes tőréről látszott: családtagjai is felnőttként kezelik. A hirtelen megnyúlt, napbarnított kamasz mégis elpirult, ahogy a cserfes kislány épp suta mozgásáért csúfolta. A cimborái között máskor oly magabiztos ifjú nemes csak annyit ismételgetett: hagyja már, Catrine, hagyja már… és közben mulyán mosolygott.

A Brontavour házhoz tartozó kereskedelmi dokkban 6-8 ember várakozott testőrök gyűrűjében, egy díszes, négylovas fogat előtt, mely mögött külön bricska állt készen a csomagok fogadására. Az éppen befutó hajó orrában pedig egy szálas, feltűnően magas, fiatal férfi állt. Oldalán keskeny, vékony pengéjű kard lógott viharvert tokjában, széles mellkasán bőrzekére hímzett címer. Gerlain Brontavour 13 évet töltött távol a városi palotától, többszörösére duzzasztva ezalatt a nemzetség tengeren túli érdekeltségeit, és most visszatért. Kortalannak tűnő anyja halkan, maga elé mormolta csak: milyen más lett, istenem, mennyire más. Azután amúgy is halk szavait elnyelték a hangos köszöntések.

A ragyogó, tavaszi nap rézsút világította át az út fölött, a kétoldalt álló fák között kavargó porszemeket, ahogy a két ló vágtában rohant a távolabb már látszó, virágos rét felé. Catrine kiváló lovas volt, de Gerlain szívós, a tengerentúl hetekig tartó portyáiban edződött rutinjával nem vehette fel a versenyt. Pompás lovát már habosra hajtotta, ahogy a vad fogócska lassan fél órája zajlott a palotakerttől távolodva a hatalmas, a városi birtok majdnem negyedét kitevő tündérrét közepén álló, csak nagyobb ünnepeken használt zenepavilonig. A riadtan, de mégis vidáman felháborodó utcai tömeget már rég maguk mögött hagyták, és csak a lovak patáinak dübörgése zavarta meg a madarak énekét. Rohanásukat a rivalizáláson kívül az a tudat is hajtotta, hogy mindjárt újra kettesben lesznek, távol az etikett, és a figyelő szemek hatósugarától.

Gerlain ajtaján egy este halkan kopogtak néhányszor, majd egy szikár, kor rágta ember lépett be a díszes bejáraton. Az ifjabb Brontavour azonnal letette a számolótáblát és vesszőt, amivel éppen dolgozott, és a diszkréten belépő, ősz hajú férfi felé fordult. Egy mozdulattal hellyel kínálta a jövevényt, aki egy hasonlóan rövid mozdulattal jelezte; inkább állna. Ezzel udvariassági köreik végére értek. A vén informátor még Gerlain apjának, Durois Brontavournak kezdett szállítani, amire gyakran rázós üzleti ügyeik miatt a családnak feltétlen szüksége volt. Most, hogy apja a napi ügyek intézését gyakorlatilag teljesen ráhagyta, az öreg Venic-kel is ő tartotta a kapcsolatot. Jól értették egymást. A fiatal férfi hallgatására az öreg egyetlen mondattal válaszolt: – Az alvó mag testvériség. – Gerlain elsápadt, és egy halk, reszelős hangú köszönömmel útjára bocsátotta a férfit. Az görnyedten, mintha a kimondott szó mázsás súlya visszaesett volna szikár, hűségben edzett vállára, kilépett, és csendben betette maga után az ajtót.

Amikor annak idején átvette a család tengeren túli érdekeltségeit, a honos kereskedő klánok egy idő után figyelmeztették, hogy a terjeszkedésnek is van határa, túl nagy szeletet akar magának a tortából. Ezeket a hangokat azonban tulajdonosaikkal együtt sorra legyőzte a hosszú évek során. Némelyiket intrikával, másokat vassal, megint másokat vesztegetéssel. Mire visszatért szülőföldjére, csak kacagott a levélen, melyben azt írták, bárhová is menjen, megölik. Azóta három kísérletet tettek rá, mind a hármat így vagy úgy, de sikerült kivédenie. Most, hogy az utolsónak is négy hónapja, elég nagy a csend. Ezért is kérte meg Venice-t, hogy nézzen utána; feladták, vagy készülnek-e még valamire. És most ez a hír, ami előbb-utóbb a végét jelenti majd. Az alvó mag testvériségről azt tartották, hogy mindenütt ott van. A halászkunyhókban, a palotákban, a jurtákban, a barlanglakásokban, a kaszárnyákban. Ügynökeik nem voltak ügynökök, a testvériség szolgáltatásait mégsem sokan tudták megfizetni. – Ezek szerint túl sok pénzt hagytam a zsebükben odaát. – gondolta Gerlain maró gúnnyal, de karjain lassan felkúszott a félelem. Nem tudhatta, hogy a városban, a palotában, vagy akár a barátai között nincs-e embere a testvériségnek. És ami a legrosszabb, ők maguk sem tudhatták.

Valahol egy nyirkos, de jól világított pincehelységben öt koszlott köpenybe burkolt alak állt körben egy, a pince padlójába vésett, ölnyi átmérőjű szimbólumot. Nem a szeretet, még csak nem is a kétségbeesés miatt fogta egymás kezét a körben álló öt figura. Barázdált arcuk feszültségről, lazán lehunyt rebegő pilláik koncentrációról árulkodtak. Mind az öt mentál-boszorkánynak ugyan az a kép vibrált félig lehunyt szemhéja mögött. Egy huszonnégy évvel ezelőtti jelenet, melyet csak ők tudtak felidézni. Csak ők, és még valaki, akiben szertartásukkal épp felébresztették azt, aminek a magját huszonnégy évvel ezelőtt elültették. A fejükben élénken élő jeleneten egy egészen pici gyermek gőgicsélt a padlón lévő szimbólum közepén, melyet most körbeálltak. A csecsemő pelyhes fejét öt kéz érintette meg, és a kezek elidőztek rajta néhány percig. Később egy feketébe öltözött alak lépett a pincehelységbe. Óvatosan felemelte és kivitte a mosolygó babát.

Talán egy ideig mégis megúszom – gondolta Gerlain, és egy hajszálnyit enyhült a szorongása. Az alvó mag testvériség nem szokott kapkodni, és igazán kár lenne ezért a remek esküvőért. Végül is, ha jól belegondol, tényleg ez élete legboldogabb napja. Ahogy így körbenézett  bár már rég nem volt naiv , csupa nevető arc, barát vette körül, és valahogy senkiről nem volt képes rosszat feltételezni. De hát épp ez az – jutott eszébe újra. Nagy nap ez a mai, mindkét család életében az. A szertartás hivatalosabb részén már túl voltak, frigyüket megáldották. Ifjabb Brontavour csak nézte felesége gyönyörű, boldogságtól ragyogó arcát, a nőét, akit talán mindig is szeretett. Catrine épp megköszönte szüleiknek, hogy felnevelték őket. A násznép hálásan nevetett kedves tréfáin, találó szavait komoly taps fogadta. Utolsó mondatait férjéhez intézte, és miközben csipkelődve felemlegette azt a mulya kamaszt, amilyennek megismerte, szemei szerelmet és meghatottságot sugároztak Gerlain felé. Majd a násznép egyszerre ivott az ifjú pár egészségére, és egy hatalmas kocsin behozták az öt emeletes, gigászi tortát. A hagyományok szerint először Catrine lépett oda a roppant süteményhez, és a szolga kezéből átvéve a bevizezett, aranyozott ezüstből készült tortalapátot, egy hatalmas szeletet vágott büszke urának. Közben, maga sem értette miért, de egy gyermekkori rossz emléke jutott eszébe. Kicsi lányként mindig félt elaludni a sötétben, és sokáig mumusokkal álmodott. Elhessentette az emléket, és újdonsült férje felé nyújtotta a malomkeréknyi tányért, aki szertartásosan elindult, hogy átvegye asszonyától a kéttenyérnyi, bőséget szimbolizáló, habos, fehér szeletet.

Egy villanás volt az egész, és Gerlain szemeiből kihunyt a meglepettség fénye. Csendben, szinte lassan rogyott térdre, míg torkából dőlt a tejszínhabbal keveredő, világospiros vér. Ugyanaz a vér, amely sűrű, vádló vonalakban folyt végig a tortalapáton, hogy hegyes végénél nyúlós cseppekben hulljon a földre. Catrine felnézett mint aki álomból ébred, és ajkán néma sikollyal, meredten nézte szerelmét, ahogy az hályogos szemmel a torkát markolva, élettelenül dől a lábai elé. A nő követte a pillantásával, és mintha ekkor vette volna csak észre saját kezében a krémmel és vérrel szennyezett gyilkos eszközt. Ekkor a 15 hüvelyknyi, éles-csúcsos lapát kicsúszott elgyengült ujjai közül, és elméje, mely nem volt képes magyarázatot találni a tettre, mit a kéz véghezvitt, az ájulás homályába hullt. Összecsukló testét vaskesztyűs kezek kapták el, és vitték a kijárat felé a pokoli hangzavarban. A padlón a hatalmas, mohó tortaszelet lassan felszívta Gerlain Brontavour kiömlő vérét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához