LFG.HU

HammerTimeCafe
Horus
novellaCimkek

Elmúlt a fiatalságom, s vele együtt lassacskán kialszik a láng.
Reményvesztett érzés. Szerettem volna hagyni magam után valamit, talán egy jelet, ha majd meghalok, ne múljak el nyomtalanul egy megkopott felirat alatt.
Mint a kőfaragó, aki egy életen át dolgozott, s bár élete munkája feledésbe merült, ő maga halhatatlanná lett néhány perc alatt. A kőbe vésve ma is ott láthatod keze nyomát.
Sok-sok évet élt, szeretett, szenvedett, de mi mégis csak a kőre emlékezünk.
Mindegy, mit teszek az életem során, tetteim súlya mit sem ér, mert elég egy múló pillanat ahhoz, hogy örökké éljek, de éppen elég az örök kárhozathoz is.
Ám ha a kőfaragónak sikerült szóra bírnia az élettelen követ, talán nekem is megszólalnak egyszer a hallgatag szavak. Mert én is a halhatatlanságot keresem, mint mi mindannyian. S nem az öröklét az, vagy egy véget nem érő élet, hanem szavakból kifaragott emlékmű, mely addig él, amíg csak ember lesz a földön.
Még nem tudom, hol lelem, de a halhatatlanság kövét keresem.

Fásultan bámultam a monitor üres képernyőjét.
Az apró hangyaként sorakozó betűk most makacsul kapaszkodtak egymásba. A némán várakozó, véget nem érő fekete áradat egyre csak váratott magára. Aznap este cserbenhagytak a szavak. A máskor folyamként zúgó gondolatok csendes fodrokként simogatták lelkemet. Valami fátyolszerű furcsa érzés az álom közötti lebegésben, egy pillanatnyi szünet az örökké tartó szüntelen változásban.
Maroknyi csend a bársonyos mélabúm alatt.
Ahogy kinéztem az ablakon, bágyadtan köszönt vissza rám a nyári éjszaka fülledt illata. Egy hazaérkező autó motorjának utolsó sóhajtása a jól végzett munka után, ajtócsapódás, beszélgetések foszlányai. Valahol a távolban elhalkuló vonatfütty a tó felől, s vele együtt potyautasként érkeztek meg a szokásos esti zajok. A járda mentén, egy kókadt utcai lámpa körül eltévedt bogarak járták végtelennek tűnő halálos táncukat. A mélyben fekvő város hivalkodó fényein túl pontokként kigyúló magányos csillagok kicsiny lámpásai szikráztak fel elszórtan a búskomor láthatár felett.
Nagyot sóhajtottam a levegőből, és vele együtt magamba szívtam a nyár nehéz illatát.
Vajon miért van az, hogy az éjszaka annyira más minden évszakban? Mindegyiküknek saját arca van, egyedi és megismételhetetlen. Nincs két egyforma hangulat, két egyforma varázs. Talán éppen emiatt szeretem úgy.
S bár mindegyikük más és más, mégis, régi ismerőseim ők.
Sokszor eszembe jut, de nem tudom, miért, mindig ekkor szembesülök a létezésem korlátaival. Elég egy pillantás a csillagos égboltra, hogy porszemnek érezzem magam. Elég egy sóhajtás a levegőből és máris tudom, az élet véges.
Minden pillanat számít.
A könnyű esti szellő lágyan simított végig rajtam bársonyos kezével, s vele együtt kedvesen simult mellém szerelmem, az éjszaka. Úgy borult reám, mint valami készséges buja szerető, felkínálva magát, csábítóan pajzán mosollyal.
Magam mögé, az ágyra pillantottam, ahol a sötétben megbújó árnyékok között csendes sóhajtás kélt. A takaró suttogása adta tudtomra, hogy a nyugtalan test kitörni készül az álom bódító öleléséből. Néhány szívdobbanásnyi időre úgy tűnt, sikerül némi józanságot nyerni a mákonyos állapotból, aztán a néma csend. Ismét egy sikertelen kísérlet az ébredésre.
Elmosolyodtam.
Szinte magam előtt láttam, amint újra lecsukódik az a csodálatos barna szempár, melyben önmagamat láttam viszont, valahányszor belenéztem.
Még egy elhalkuló sóhaj, aztán minden elcsendesült, és a szuszogás egyenletessé vált. Lassan kisimultak a feketébe borult makacs ráncok a test felett, amely megadta magát a mélyben szunnyadó erőknek.
Helyreállt az egyensúly.
Visszafordultam az ablak felé. Álmosan pillantottam fel a szikrázó nyári égboltra, fürkészőn kutattam a csillagok között. Megpróbáltam még lopni néhány percet ebből a napból, elkapni valami fontosat a létezés titkaiból, de magamban már éreztem a tétova mozdulat hiábavalóságát.

Egy szürke lázadó
.
Akár a testemben élő millió és millió apró kis sejt, ami majd a semmibe vész a nagy egész halálakor. Elhalnak, s velük együtt megszűnök én is. Vajon melyik szerette a hajnali nap sugarait? Vagy melyik érezte, ha fájt? Melyikből támadt világot megváltó gondolat?
Volt idő, amikor még én is meg akartam váltani a világot. A perzselő lángoktól, ami a föld testét s az emberek lelkét emészti el. Küldetéstudat, a kiválasztottság víziója és az érzés, ma mindent megtehetek. Nem állíthatnak meg, sem völgyek, sem hegyek vagy végtelen tengerek.
Ilyen voltam egykoron.
Ám beomlott a föld a lábaim alatt, s kinyújtott kezemmel nem értem el az eget. Hiába emeltem fel tekintetem, arcomat nap takarta el, sóhajtásom nem hallatszott odáig, szél vitte szét elfúló szavam. Barátom végül csak egy maradt: a sápadt színű hold.
Még az ég is közelebbinek tűnt a megváltásomnál.

A fák cirógató kedves ölelése határtalan nyugalommal töltött el.
Fejem felett a szél zúgása egy távoli folyó álmosító morajlásának hangjait idézte. A felhők egymást hajszolva vadul száguldottak tova, az egész ég egyetlen hatalmas folyammá forrt össze egy végtelen nagy ölelésben.
Az ezerarcú erdő régi ismerőseként köszöntött megint, és mintha csak az üdvözlésemre sereglettek volna össze a sudár alakú néma óriások, szobrokként magasodtak fölém, hogy a markukból elém szórják az ősz aranyát.
A puha rozsdabarna avarszőnyegen csendben álltunk egymás mellett, ki-ki a maga gondolataiban elmerülve. Áhítattal hallgattam az erdő muzsikáját, elnéztem a széllel viaskodó barna kéregruhákat, a büszke ágakat, és leróttam a szokásos tiszteletem az erdő szentélye előtt.
- Szerinted milyen babakocsit kellene vennünk?
Mintha egy álomból ébredtem volna. Felkaptam a fejem. Engem nézett nagy komolyan, a hatalmas barna szemével.
Magamban ilyenkor mindig elmosolyodtam, így adózva kedvesem arckifejezésének. Nem tehetek róla, de olyan aranyos volt csodálkozó tekintete.
- Nekem mindegy, bármi megfelel, ami neked is. Rád bízom a választást – válaszoltam.
Összevonta a szemöldökét.
- Ennél azért több segítségre számítottam volna tőled! – ripakodott rám.
Tátva maradt a szám, megint a szokásos. Azt gondolná az ember, ha nem ellenkezik, akkor megússza minden baj nélkül. Hiába. A legtöbben azért a lelkünk mélyén mégiscsak optimisták vagyunk.
- Nem tudom, nem vagyok babakocsi szakértő – fakadtam ki, de már meg is bántam.
Rosszabb volt, mintha rám kiabált volna. Megcsóválta a fejét, egyik kezét gömbölyödő pocakján tartva, lassan elindult a fekete földúton befelé az erdőbe.
Mégis mit tehettem volna? Követtem szótlanul.
A kanyargós ösvényt több tízméteres magas, egyenes vékony törzsű fák szegélyezték. A göcsörtös ágak kókadtan hullottak alá a mélybe, fejünk felett élő boltozatot alkotva. A szél zúgásán kívül nem hallatszott más, csak a lépteink nesze, amit a földet vastagon borító levelek nyeltek el.
Jó ideig szótlanul sétáltunk befelé, egyre mélyebben, az őrt álló fák között. Aztán amikor két félbevágott törzsből készült padhoz értünk, megállt és visszafordult.
- Ma ne menjünk tovább, fáradt vagyok.
Letelepedtünk az ócska alkotmányon, amely nagyot nyögött testünk súlya alatt. Nem messze előttünk összevágott farönköket pillantottam meg, keserű szemtanúit egy hajdanvolt dicsőségnek Az előttem domboruló sírhalmok, önmaguknak állítottak szomorú emléket Elmerengve néztem a nedves törzsek, tompa csillogását, szótlanságuk ékesen kiáltott felém.
Méltatlan sorsuk felett pedig magam ültem néma tort.
S valóban, milyen nagyszerű élőlények is a fák. Ahogy élnek, úgy halnak meg, állva, méltósággal. Nem panaszkodnak, ők nem. Konokul, némán adják meg magukat a végzetüknek. Lassan feléje fordultam.
- Mondd csak, láttál te már ideges fát? – kérdeztem tőle.
Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.
- Nem – válaszolta zavartan. – De mi ez már megint? Miről beszélsz? És egyáltalán, hogy jön ez most ide?
- Sohasem gondoltál még arra, hogy milyen lehet fának lenni? – folytattam még. – Olyan nyugodtak, méltóságteljesek, talán ezért van olyan csend az erdőben.
Hosszan tűnődtem, s közben messze bent az ágak között egy magányos, kiszáradt fát pillantottam meg, leengedett karokkal szomorúan árválkodott. Árulkodó volt a sápadt ágak fonnyadtsága, aggastyánnak tűnt a többiek között, pedig csak a gyökere hagyta cserben. Egy pillanatnyi hangulat, és egy érzés, amely elfogja az embert, amikor valami szomorú dologgal szembesül.
A fának ága elárulja, hogy milyen a gyökere.
Nekem Ő volt a gyökerem.
- Látod? Erről beszélek neked folyton. Te nem is figyelsz rám! – mondta, de már emelt hangon. – Nemsokára apa leszel! Erre te meg itt ülsz, és közben ébren álmodozol!
Elcsuklott a hangja.
Felkelt a padról és tett néhány lépést befelé az úton. Nem mentem utána. Fel sem néztem, tudtam, hogy sír. Hiába próbáltam volna megvigasztalni, az csak olaj lett volna a tűzre. Nagyot nyeltem hát, és hallgattam.
Igaza volt, nemsokára apa leszek. Megrémített a gondolat és a felelősség súlya, úgy éreztem, még nem készültem fel a feladatra. Vége a gondtalan életnek, a szabadságnak. Isten veled, fiatalság. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra, felnőttem.
Emlékszem arra a napra, amikor végül rászántam magam.
- Te szeretnéd? – kérdezte.
- Nem – vágtam rá, mielőtt egyáltalán átgondoltam volna.
Ösztönös reakció volt ez, valamiféle férfi ellenállás. Pedig akkor már tudtam a választ. Nem odázhattam el tovább azt, ami úgyis megtörténik egyszer. És már nem is harcolhattam tovább ellene. Aki az egész világgal áll háborúban, az nem kerülhet ki győztesen a harcból. Bár ajándékként az övé lehet az esélytelenek nyugalma.
Keserű kilátások.
Felkeltem és megálltam mögötte. Fejemet az egyik fa törzséhez nyomtam. Mélyen beszívtam az illatát, erőt merítve a méltóságteljes élőlény kisugárzásából. Baljós érzésként kerített hatalmába a bizonytalanság.
Láttam a leomló ágak közötti reménytelenséget, a beletörődést, és láttam a félelmet az eldugott zugokban megbújó odúk legmélyén. Egy szorító érzés a torkom körül, sötét árny a napsütés előtt.
Nem a test félelmei voltak ezek, és nem is a belenyugvás az elkerülhetetlenbe, hanem rettegés az ismeretlentől. Ősi ösztön, valami nyers vadság, ami megfoghatatlanul tör rád, megállíthatatlanul gyűr maga alá, küzdenél ellene, de hiába.
Nincsen magyarázat.
A félelem és az öröm különös keveréke volt ez. Egyszerre vágytam rá, és akartam, hogy megtörténjen, de ugyankkor rettegtem is tőle.
Küzdelem önmagammal, hiábavaló viaskodás.
Odamentem hozzá, gyengéden vállamra vontam a fejét, és megöleltem.
Hosszú percekig álltunk még, néma csendben, a szomorú fák között.

Falak. Minden nap, minden egyes nap. Falak, mindenütt.
Néha úgy érzem, mintha teljesen egyedül volnék a világban, s mintha csak magamban beszélnék. Kimondom, amit gondolok, hallom a hangomat, tehát látszólag minden rendben van, ám a mondanivalóm nem jut el sehova.
Némán üvöltök Újra és újra megpróbálok kitörni a mindennapok egyhangúságból, de makacsul állnak elém a magas falak.
Mint a farkába harapó kígyó.
A képességeimnek és lehetőségeimnek határán állva bátran tekintek vissza a mögöttem hagyott útra. Ám azt kell látnom, hogy ezt a táblát már számtalanszor magam mögött hagytam, és mégis valahogy mindig elém kerül. S látva ezt, néha elfog egy furcsa érzés: talán csak a föld forog, gonosz tréfát űzve velem.
Vagy én vagyok az, aki körbe-körbe jár?

A nyomtató gúnyosan lökte elém keserű kudarcomat.
Szégyenkezve lapultak meg az árva sorok a hallgatag oldalak között. Szánalmas próbálkozás arra, hogy megpróbáljam leírni, amit érzek, amit gondolok.
Hátradőltem a székemben és összegyűrtem a lapokat. Talán holnap. Talán holnap sikerül.
- Mit csinálsz?
Nem vettem észre, mikor lépett mögém. Gyengéd érintés volt csupán, a nyakamhoz simuló két könnyű kéz. Felsóhajtottam, megnyugtató volt az ölelése.
- Írogatok, de semmi komoly – válaszoltam elgondolkodva.
- És miről írsz? – hajolt közelebb.
Fejét a fejemhez nyomta oldalról, majd az állát a vállamra támasztotta, úgy figyelte a monitorom.
- Rólunk, kettőnkről. – válaszoltam, és szembefordultam vele.
Rámmosolygott, megfogta a kezem és a hasára tette.
- Talán inkább hármunkról.
Megint csak igaza volt, a nők minden kis apróságot észrevesznek.
Egyszer megkérdezte tőlem, hogy különlegesnek tartom-e magam, és én azt válaszoltam: Nem.
- Miért nem? – kérdezte csodálkozva. – Hiszen minden ember más és más.
Láttam rajta, hogy meglepte a dolog, ezért így válaszoltam:
- Hétmilliárd. Talán emiatt. Szeretnék kitűnni a tömegből, vágyom rá, hogy egyedi legyek, egyéniség, nem csak egy a sok közül. Ha egyenként kérdeznél meg mindenkit, kiderülne, mindegyikük egyedi és különleges. Megismételhetetlen. Ám annyira görcsösen ragaszkodnak ehhez a gondolathoz, hogy útközben elveszítik önmagukat, mert az elvárások szabta korlátok között bolyonganak. Ezért, úgy döntöttem, hogy sablonos leszek. Unalmas, szürke szabvány. A szabvány mindenhova beleillik, könnyedén simul bele a helyére. Ha mindenki különleges, akkor unalmas sablonként én leszek közöttük az egyetlen, aki nem különleges, viszont éppen ez az, ami egyedivé tesz majd engem.
Ahogy befejeztem a mondandómat, szélesen elvigyorodtam.
- Tudod, hogy őrült vagy? – nevetett rám.
Gyönyörű mosolya volt. Amikor ránéztem, rögtön elmúlt minden félelmem, minden szorongásom.
A szemébe néztem, gyengéden megcirógattam az arcát és rámosolyogtam, végül csak ennyit mondtam:
- Tudom.

Talán a legnagyobb hibám, hogy ember vagyok. Csak ember.
Porszem, sejt a testben. S e test, melyben élek, egy még nagyobb egészet alkot. Teszem a dolgomat, akár a többiek, lélegzem és élek. Megteszem, amit elvárnak tőlem, időnként még többet is, hogy bebizonyítsam magamnak, még mindig létezem.
Ám a csepp, főleg ha egy, nem fojthat el világot perzselő lángokat, nem mozdíthat el hegyeket, és nem állíthatja meg a folyót.
Ahogyan én sem.
Hát mégis, hogy olthattam volna el a lángokat? Amikor bennem is tűz égett. Olyan tűz, amit víz el nem olthat, tűz, amely mindent elemészt maga körül. Még önmagát is. Átölel, meleget ad, de egy végtelen hosszú táncban végül hamuvá éget. Részévé váltam a lángnak, ami mindent elpusztít. Nem olthattam el, hát eggyé váltam vele. Egyek lettünk mi ketten.
Én és a tűz…

A reggel egy kemény kórházi padon köszöntött reám.
Az ébrenlét és az álom különös bódító keveréke tompította el eszmélő tudatomat. Az átvirrasztott éjszakák utóhatásaként fakó látomások jelentek meg előttem. A szemem sarkában látni véltem őket.
Elsuhanó árnyak a reggel keserű ízében.
Megdörzsöltem a szemem, így próbáltam valahogy megszabadulni az álom szétmálló romjaitól. A fehér falak és a fakó csempék hidegen, személytelenül köszöntek vissza rám, jellegtelen színük nyomasztóan hatott. Arcomba vágott a nehéz gyógyszerillat és a fertőtlenítőszer maró egyvelege.
Csak néhány fehérköpenyes alak rótta hosszú útját a homályos folyosón, ezt leszámítva minden csendes volt.
Az ablakon át kitekintve megpillantottam a hajnali derengésben újjászülető növények apró kis rezdüléseit. S bár nyomokban még ott kísértett az éjszaka, a nap felszikrázó sugarai szerteszét szórták az árnyékokat.
Eltűnődtem.
Az elmúlt éjjel még tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy valami olyat alkossak, ami maradandó lehet. Kezemben szorongatva, hasztalan olvastam el újra és újra. Ami tegnap még jónak tűnt, ma már csak puszta magyarázkodás és közhelyek tobzódása volt. A mondanivaló elmaradt a rohanó mondatok mögött. Pedig oly sok mindent szerettem volna elmondani, de valahogy megmakacsolták magukat a szavak.
Elbuktam, és időm, amit a sors oly rövidre szabott, lejárt.
- Uram! Jöjjön, kérem.
Egy fehérköpenyes nővér állt mögöttem. Élénken hadonászott a kezével, mutatva, hogy kövessem, nagyon izgatottnak tűnt. Megdermedtem egy pillanatra, kihullott minden gondolat a fejemből, s helyét a félelem foglalta el.
- Csak nem történt valami baj?
Nem mertem megkérdezni.
Aggódva indultam utána, sietve haladtunk végig a folyosón, én már szinte rohantam. A szívem egyre hevesebben vert, majd kiugrott a helyéről. Az út végtelen hosszúnak tűnt most, csigalassúsággal fogytak a méterek.
Olyan hirtelen állt meg előttem, hogy majdnem belerohantam.
Tétován álldogáltam az üvegfal mellett, és óvatosan fordultam arra amerre a nővér mutatatott. Néhány pillanatig nem értettem, mit keresünk itt, miért kellett megállni éppen ezen a helyen.
A felismerés úgy hasított belém, mint a villámcsapás. Még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra.
Az üvegre tapadva bámultam a csodát.
A kicsiny rózsaszín test egy fehér pólyába csomagolva feküdt néhány más újszülött között. Apró csomag volt csak, vékony kis karokkal a kócos kobak alatt. Csukott szemmel pihent, és az arcán valami sértődött kifejezés tükröződött, mint akit valami komoly dologban zavartak meg.
Elnéztem a mélybarna tincseket, sohasem értettem, hogy hogy lehet az újszülötteknek ennyi hajuk.
Hát megtörtént. Apa lettem.
Ahogy oldalra pillantottam, megláttam, ahogy mellettem nem mesze a fal mellett egy szemeteskosár árválkodott. Mikor ismét megpillantottam magam az üveg tükrében, belém villant egy érzés.
Határozott léptekkel indultam meg, a kezemben szorongatott lapokkal. Nem gondolkodtam, csak tettem a dolgomat.
Az arcomon derűs mosoly jelent meg. Egy mozdulat volt csupán.
Némán vesztek el a szemétben az örökkévalóságnak szánt, megfontolt szavak.
Eltűnt a bizonytalanság, s vele együtt eltűnt a félelem is. A kosárba hulló kétségeimet mohón nyelte el az enyészet.
Sikerült megfejtenem egyet az élet számtalan titkaiból.
Valami határtalan melegséget éreztem a szívem körül. Ránéztem, és büszkén elmosolyodtam. Végre megtaláltam a halhatatlanság kövét.
Most már benne él tovább a láng.

Fiam született.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához