LFG.HU

Rorimack
ismertetőCimkek

Aki ismeri az előzményeket, tudja, hogy úgy kezdtem bele a Kiméra olvasásába, mint aki nem vár túl sokat a műtől. Sőt. De most, hogy befejeztem, úgy érzem, egy jó könyvet olvastam el. Még hozzá több jó könyvet is, mert ahhoz, hogy ép elmével átrágjam magam ezen a még csak nem is szépreményű szörnyetegen, átlagosan harminc oldalanként meg kellett szakítanom az olvasást, hol egy regénnyel, hol egy alapos ivászattal.

Nem volt könnyű, de túléltem.

Milyen is hát ez a rettegett remekmű? Sajnos nem olvashatatlanul rossz. Akkor legalább lehetne valamit élvezni benne.

De kezdjük az elejéről: a borító önmaga is egy rosszul sikerült hibrid: a Brainfactornak sikerült egy szépművészeti alkotásból a fényesfedelű hagyományok egyik legkommerszebb borítótervét összephotoshopolni.

A fülszöveg enyhén túloz a főszereplő lányka szándékait illetőleg (lásd kicsit később), de legalább csípőből térden lövi az írónő ellenvetéseit, miszerint az ő kimérái nem vámpírok. Merthogy, a vámpír természetfeletti képességekkel rendelkező lény, aki vért iszik, a kiméra meg… nos, ugyanez.

Az alcím kellemesen mutál a borító és a belső címlap között (előbb “Vérvadászok legendáriuma” aztán “Testvérek legendáriuma”), de legalább megtudhatjuk, hogy a vérvadászok testvérek.

És akkor elkezdődik a szöveg. És az olvasó csak az állát keresgeti. “Az ősanya fiai ősatyává lettek, amikor a felnőtté vált gyermekeket vérükkel itatták”-ez még csak tovább bonyolódik, a végére már csak rutinból vágja rá az ember a választ (ha már a találóskérdésnél bejött…): csak én mentem a vásárba, a többiek onnan jöttek! Féloldalas eredetmítosz (lesz még több is, jobb nem).

S következik az Előjáték, ami ugyan kb. egy hobbi-színjátszócsoport amatőr szappanoperájának szintjén marad, de legalább – saját bevallása szerint – nem az írónő írta. Hanem Valaki Más. Szombat esti diszkóromantika: vajon lefekszik-e a főhősnő a másodunokatestvére féltestvérével, a matt részeg Enricóval? Mindezt, persze, gondolom, azért, mert a fülszöveg szerint nem vágyik többre, “csak romantikus szavakra és élete első igazi csókjára”. Az egész könyvet átható szappanopera-érzés talán itt a legerősebb.

Majd következik az első stáció, ez már a valódi regény. Marienak, úgy látszik, már a Vér elfogadása előtt sem volt emberi testfelépítése: elég lebénítani a “gerincidegét”, és máris nem tud mozdulni. Így kell végighallgatnia fogvatartójától a szövegbe belerejtett novellát. Szerencsétlen.

A szöveget itt még viszonylag biztos kézzel uralja a szerző: csak a szerkesztőnek szánt segélykiáltásai (“figyelj, ide nem találtam meg a megfelelő szót, ezért idézőjelbe tettem a kifejezést, majd cseréld ki, jó?”) törik meg az egyhangúságot.

De a szerkesztő, úgy látszik, nem törődik az efféle csacskaságokkal. Igaz, a harmincnegyedik oldalon szükségesnek véli, hogy egy egyszerű kivonást lábjegyzetben elvégezzen az olvasó helyett. (Ha negyvennégy évvel ezelőtt 1951 volt, akkor most az 1995. évet írjuk. Nahát.) Nem jó érzés, ha hülyének néznek (bár… végülis megvettem a könyvet…), pláne úgy nem, hogyha mindeközben a harmincadik oldal illigi rejtvénye megfejtetlenül marad. (Vagyis, nem tudjuk meg, hogy ha valakit május huszonhatodikán betesznek egy szobába, akkor június elsején hogyhogy csak a negyedik napja van ott?)

Nagyjából ilyentájt már megismerkedhettünk a látszólag több tucatnyi szereplővel, bár ember legyen a talpán, aki képes fejben tartani ennyi nevet. A történet hiába játszódik az Egyesült Államokban, szinte csak háromtagú spanyolos nevekből áll, de legalább a történet szempontjából alig lesz valami szerepük, úgyhogy akár rögtön át is ugorhatjuk őket. Bear Johnsnak és csapatának szerencsére épkézláb nevek jutottak, az egyedüli kivétel talán maga a főnök. Ám az ő kissé esetlenül megválasztott nevére később (pontosabban az 174. oldalon) megtaláljuk a magyarázatot:

“-Telehold fénye világította meg a Glittertind csúcsát, amikor befejeződött nálam az átalakulás. Holdfényes erdőben ejtettem el puszta kézzel egy medvét. Eltelve vérével a bundáján ölelkeztünk össze…”

Lehetett volna tehát Haóma Johns, a nemzetsége alapján, avagy Holdvilág Johns, nevét sikeres mulatója után kapva, de elég volt egyszer megdugnia egy medvét…

Ahogy a nevekkel tettük, úgy ugorhatjuk át kb. az első száz oldalt is. Előkerül ugyan a saját fejlesztésű tarot is, szép arab lapszámokkal, de egyre több a zavaros mese, és már a főszereplő is feljajdul: “Miért hiszi azt, hogy ez a tragédia szórakoztat?”

Azután végre, ahogy eltakarodnak a felesleges szereplők a színről, úgy látszik, az írónő is megtalálja a hangját. A szöveg kellemes egyhangúságát csak néhol törik meg kibogozhatatlan mondatszerkezetek, ami nem annyira meglepő, mert azért egy egyszerű mondatot nehéz elrontani. Márpedig egyszerű mondatból akad itt is elég. Sőt, néha túl sok is.

Majd hirtelen felpörögnek az események, Marie párbaja mesterével, majd az egyik idegen kimérával igazán kellemes pár oldal, akárcsak a titkokat felfedő kupaktanács.

Ám sajnos a végjátékban ismét felbukkanak a mesék, az idézőjelek, a vicorigiták (hogy ők pontosan kik is lehetnek, arra még a függelék sem ad választ, mindenesetre ők a szappanopera-szökevény vámpírok), sőt, a fent már említett kártyapakli részletes, szájbarágós ismertetésétől sem menekülhetünk meg.

Majd vége, és “folytatás következik”.

Nomeg, van még egy közel használhatatlan szójegyzék is (kik azok a vicorigiták?), ahol ilyen gyönyörű sorokat olvashatunk: “Ennek okát csak a következő regényben árulom el.

Mi tehát a Kiméra? Egy nem túl eredeti (Blood and Water, WoD Sabbath klánok stb.) alapötletre épülő vámpírregény, mely elviselt volna egy gondos lektort. Sajnos az időrendi logikátlanságokat, a biológiai képtelenségeket, no meg maga az alapötlet életképtelen voltát nem ellensúlyozza egy magával ragadó szöveg.

Jó dolog lenne, hogy az írónő tudja, mi történik a regényében, de amíg megeshet, hogy az egyik szereplő észreveszi, amikor a másik végigtapogatja nyelvével a szájpadlását (mármint a sajátját), addig az olvasó nem tud mindezzel sok mindent kezdeni. Egyes helyeken burjánzik a felesleges háttérinformáció-tenyészet, máshol csak sejtjük, hogy az adott történéseknek oka van, de a szerző megtartja azokat magának.

A szokásos vámpírdilemmák (annak ellenére, hogy ugye kimérákról van szó) -vagyis a ragadozó felnőtté válása és társai – nem tud igazán újat mondani elődei után, és hiába a bulimiás csavar (előbb-utóbb mindenki megérzi rajtad, ha megittál egy bögre kakaót, ezért hányd ki még idejében), maga a vámpírlét érdektelen marad.

Ami a mű erőssége, az meglepő módon egy elcsépeltnek tűnő elem: a vámpírcsaládok (klánok) léte. Hangulatos, titkokat rejtő nevek, meglepően egyedi lények sejlenek fel, kár, hogy nem jut idő a részletes kifejtésre. (Bár az elgondolkoztató, hogyha a kevert Vérrel ennyivel erősebbé tehető egy kiméra, miért vannak annyian a “korcsok” ellen.)

Mindent összevetve egy eléggé vérszegény vámpírtörténettel gazdagodott a vérszívók honi bibliográfiája (elnézést a szóviccért). A folytatás, amennyiben a frissen alakult, ötfős kis csapatra koncentrál, még tartalmazhat meglepetéseket, ám nem hinném, hogy megjelenésekor lelkes tömegek rohamoznák meg a könyvesboltokat.

Annie Warden (Kocziszky Andrea):
Kiméra
Cherubion Kft.
2004
1198 Ft


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához