LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek

Katasztrófafilmet nézni az egyik legnagyobb kompromisszumot igényli a nézőtől. Fogcsikorgatva bár, de már az első kockák felvillanása előtt a mozin kívül kell hagynunk racionalitásunk (vagyis józan paraszti eszünk) nagy részét és el kell fogadni, hogy a dráma érdekében itt-ott következetlen, vagy felületes lesz a történet és akadnak majd benne mintegy szimbolikusra leegyszerűsített jelenetek. Utóbbiakra részint azért van szükség, hogy egy ilyen léptékű jelenség elférjen egy két órás filmben. Aki tehát ilyen filmre ül be, máris elnézőbb, mint normál esetben. Ilyenkor a film készítői jobban teszik, ha nem élnek vissza azzal a bizalommal, amit a néző megszavazott azzal, hogy kétkedését eleve felfüggesztve ült be a moziba. Ezt a leckét Emmerich a Függetlenség napja óta nem tanulta meg.

Javára legyen írva, maga ismerte be egy interjúban, hogy bár a filmben ábrázolt események lehetségesek, az idő, ami alatt lezajlanak, teljességgel valószerűtlen, és csupán a szórakozás és filmélmény kedvéért lettek ilyen szűkre szabva.

A nyitójelenet máris elárul néhány fontos dolgot: lobog benne egy amerikai zászló – ennek jelentőségét Emmerichnek még mindig nem sikerült megfejtenie, míg a légifelvétel némileg Luc Besson nyitányait idézi. Ez után következik valami, amit legutóbb a Jégkorszak című animációs film hányatott sorsú ős-mókusával láttunk: egy hatalmas jégtáblán kutatók fúrnak, hogy mintát vegyenek, mikor megreccsen a jégtábla és viharos gyorsasággal repedés kezd terjedni mindkét irányba, több tíz-méter mélyen és pár méter szélesen, míg szegény fúrónk a közepén reked. Ezzel persze a film máris sokat veszt a komolyságából és tekintélyéből, pedig ettől eltekintve végig igyekszik a témájához mérten komor és drámai maradni.

Ez a Rhode Island méretű jégtömb – nem, nem csak a fúrás miatt szakadt le, hanem a felmelegedés miatt – egyre délebbre sodródik, és ha eléri a Golf-áramlatot, lelassíthatja és meg is állíthatja azt. Az pedig az új jégkorszak beköszöntét jelzi, ami attól kezdve ellenállhatatlanul hajtja uralma alá az északi féltekét. Kedvünkért mindez felgyorsítva, napok, hetek alatt zajlik le, ami szintén sokat ront a meggyőző erején, de innentől a nézőre van bízva: elfogadja-e a játékszabályokat, vagy sem.

Nem marad más, mint bízni abban, hogy a film előadásmódja feledteti velünk a nyilvánvaló logikai bakikat a történetben. Ezt pedig többek közt a karakterekkel, azok ábrázolásával és a látvánnyal lehet elérni. Jelen esetben adott Jack Hall (Dennis Quaid) klímakutató, a hozzá tartozó Diszfunkcionális Családdal: a Külön Élő Feleséggel (Sela Ward) és Elidegenedett – ámde csendes zseni – Fiával (Jake Gyllenhaal); valamint adott a Mentor-figura (Ian Holm), a Sikerorientált Felettes (Nestor Serrano) Aki Később Megtér, az Ügybuzgó-Elutasító Hivatalnok – jelen esetben az alelnök (Kenneth Welsh), az Öreg Cimbora (Jay O. Sanders), a Zöldfülű (Dash Mihook), és még sokan mások. Közülük csak kettőt, a Vicces Figurát (Glenn Plummer) és a Kis Barátnőt (Emmy Rossum) érdemes – és lehet – megjegyezni. Ezen a téren sem érdemes tehát túlzottan sokat remélni.

Marad tehát a karatkerábrázolás, és a dráma kibontakozása. A kettő jelen esetben összefügg, ugyanis az esetek többségében, ha a történet lelassít a szereplők kedvéért, akkor satufékkel tapos a dramaturgiába és úgy megtorpan a film, hogy az ember teljesen kizökken a ritmusból. Félperces jelenetek tűnnek kínosan hosszúnak, ami után türelmetlenné válik az ember. Itt érik a nézőt az első meglepetések – feltűnő az állandó kollaboráns ötletgazda és írótárs, Dean Devlin hiánya a stáblistáról, a történetet Emmerich, a forgatókönyvet Emmerich és Jeffrey Nachmanoff jegyzi –, legalábbis a korábbi filmjei (ID4, Godzilla) tekintetében: egészen visszafogott pátosz, egészen kevés ordító közhely és félresikerült karakterábrázolási kísérlet amortizálja a türelmünket. (Mind közül a legkínosabb a fiatalok románcának azon állomása, mikor a rivális fiú tanácsot ad az ifjú Sam Hall-nak, hogy vallja meg érzelmeit a leányzónak.)
Így aztán csak egy maréknyi említésre méltó jelenet akad a filmben, ami a műfajhoz képest talán maradandóbb egyes társainál: A manhattani sugárútra beúszó kihalt óceánjáró teherhajó kifejezetten ötletes látványelem, és ellentétben sok más jelenettel, valóban kihasználják a benne rejlő lehetőségeket; valamint a hideg elől a Rio Grandén át Mexikóba menekülő amerikai tömegek látványa kifejezetten ironikus.

A történet megértéséhez szükséges tudományos információkat és egyéb eseményeket közvetítő szereplők közül Dennis Quaid-et és Jake Gyllenhaal-t azért érdemes kiemelni, mert az ő szájukból valóban hitelesnek hat a mondandójuk. Ez nem feltétlenül színészi képességüket dicséri, arra ebben a műfajban ritkán van szükség, de kellő karizmával, meggyőző kisugárzással rendelkeznek a feladathoz. Quaid veterán, és bár pályája az utóbbi tíz évben eléggé lefelé tartott, most majd’ 30 év tapasztalatával képes hitelessé tenni a kétdimenziós Jack Hall-t, motivációit és szavait, Jake Gyllenhaal (Donnie Darko) pedig egyike a legtehetségesebb, feltörekvő ifjú színészeknek, és ennek még ilyen körülmények között is képes bizonyítékát adni. Persze mindez a nagy átlaghoz képest még mindig elég gyatra összhatást eredményez, de az olyan nehézsúlyú nyeletlen fejszék, mint Emmerich korábbi filmjei, vagy az Armageddon és a Pearl Harbor mellett már egészen elviselhető.

Maradt tehát a megbízható látvány. Ezt általában nem lehet elszúrni egy ilyen kaliberű filmben, bár néhány trükk már az ID4-ben is leesett a vászonról. A mostani felhozatalra nem lehet panasz, a Twister, a Deep Impact, a Viharzóna és az A.I. – Mesterséges értelem évekkel ezelőtt bizonyított trükkjeit az ILM leporolta és Emmerich rendelkezésére bocsátotta, aki szokásához híven mindent legalább ötszörösére nagyított fel. New Yorkot gigászi árhullám mossa el, Los Angelesre tornádók csapnak le, ciklonok és hurrikánok keletkeznek fél kontinensnyi méretben szerte az északi féltekén, mindez a szokásos drámákkal és percéletű mellékszereplőkkel, akiket azért ismerünk csak meg, hogy jól meghaljanak. Néhány jelentősebb mellékszereplő értelmetlen halált hal, beleértve a szokásos Hősies Önfeláldozást is. Egyetlen fájó pontja a látványvilágnak az állatkertből elszabadult pár fős farkasfalka, akik a forgatókönyvnek köszönhetően túlélik New York pusztulását, hogy egy meglehetősen céltalan jelenet kedvéért visszatérjenek – talán csak azért, hogy néhány horrorfilmes elemet is megcsillanthasson a rendező. A farkasokkal egy gond van: számítógéppel alkották meg őket és teljesen kilógnak a filmből, annyira nem életszerűek az esetek többségében – ez pedig nagy szó a szökőárak és tornádók mellett. (Különösen rosszul jön ki ez a motívum annak fényében, hogy a film előtti előzetesek közt láthatjuk a Garfield élőszereplős változatát, amelyben a macskát számítógéppel készítették és némileg hitelesebbnek hat, mint a Holnapután farkasai.) Bizonyára sok pénzbe kerültek, de a film egyáltalán nem szenvedné meg a hiányukat, így viszont csorbát szenved a film amúgy korrekt látványvilága. Ezért kár volt.

The Day After Tomorrow; 2004.
gyártó: 20th Century Fox
forgalmazó: Intercom
bemutató: 2004. május 27.
rendezte: Roland Emmerich
forgatókönyv: Emmerich és Jeffrey Nachmanoff
fényképezte: Harald Kloser
zene: Ueli Steiger és Anna Foerster
120 perc

szereplők:
Jack Hall — Dennis Quaid
Sam Hall — Jake Gyllenhaal
Laura Chapman — Emmy Rossum
Jason Evans — Dash Mihok
Frank Harris — Jay O. Sanders
Terry Rapson — Ian Holm
Gomez – Nestor Serrano

A film által feszegetett globális természeti probléma persze aktuálissá teszi a filmet, de kétlem, hogy megpróbálna bármiféle magvasabb üzenetet közvetíteni a film – vagy aki ez alapján döbben rá a felmelegedés világméretű problémájára, az kómában töltötte az utóbbi évtizedeket. Fölösleges tehát politikai és egyéb mondanivalók és utalások után kutatni a filmben, annak ellenére, hogy néhány bárgyú monológ erejéig felhangzanak néhány mellékszereplő szájából. Mindenki jobban jár, ha egyszerű katasztrófafilmnek tekinti a Holnaputánt, de ezzel kapcsolatban fel kell idéznem Koltai Lajos operatőr két évvel ezelőtti nyilatkozatát, aki szerint a 2001. szeptember 11-i eseményekkel „érvényét vesztette a katasztrófafilm mint mozgóképes műfaj. Nevetségessé válna bárki, aki ilyet készítene azok után, hogy mindezt élőben láthatta a világ, valóban szembesülve a tragédiával. (…) Ezek után pedig nincs az a filmes fantázia, amely felülmúlhatja a dermesztő valóságot.” Emmerichet ez láthatóan nem zavarja, mindazonáltal nem tiszteletlenség, amit művel. Legfeljebb – szokás szerint – le van maradva pár évvel.

Mindent összevetve a Holnapután teljesíti, amit ígér, de ettől persze nem lesz jó film. Az utóbbi évek igénytelen látványprodukciói talán eléggé eltompították a nézőket ahhoz, hogy a Holnapután már ne legyen olyan fájdalmas, mint amilyen pár évvel ezelőtt lett volna, de kétségtelenül lehetett volna ennél rosszabb is. Ami Roland Emmerich esetében nagy szó.

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához