LFG.HU

Mantis
novellaCimkek

Velence gyönyörű. Alapjaiban rohad az egész város, a házak lassan omlanak bele a bűzlő csatornákba, tetőik segélykérően nyúlnak egymás felé. Várom a napot, amikor nem lesznek többé, amikor már csak a Rhialto, a Szent Márk tér és a Dózse-palota mered ki majd a szürkére mocskolt tengerből. Ezek persze mindig állni fognak, hirdetve a mi dicsőségünket. Mert hiába öregszenek, mi újra és újra meghágjuk őket, már nem az életet, hanem csak a puszta létet erőszakolva beléjük.
Dicsőség? Monumentalitás? Még az örökre társamul szegődött iszonyat mellett is nevetnem kell, ha ezeket a szavakat hallom. Mert én láttam a szobrokat. Belenéztem a pestisdoktor szemébe. Azóta bezárkóztam, s most, életem alkonyán szántam el magam arra, hogy megpróbálom papírra vetni, hogy mit tettünk, s mit teszünk mi emberek mind a mai napig. Felfogni is alig bírtam az eseményeket, amelyek majd negyven éve történtek meg velem, megérteni pedig még kevésbé tudtam őket.

A vaporetton egymást taposták az emberek, s a februári szél gondoskodott róla, hogy dideregve várjuk a megérkezést. A vén Velence sómarta házfalainak undok pofájával méregetett bennünket, olyan gyűlölettel, ahogyan csak az elmúlás tudja szemlélni az életet. Az oroszlán agyarait a szélbe vágva üvöltötte dühét felénk, hangtalanul, örökre. A tömeg persze nem tekintett fel rá, minek is, hiszen évszázadok óta ott van. Hova is mehetne? Nyakát szegné, ha leugrana olyan magasról. Fáradt voltam, és teljesen átfagytam az úton odafelé, kedvem szerint szétrugdaltam volna az embereket magam elől, hogy mehessek már a szobámba, és végre átmelegítsem belsőm egy jó teával. Nehézkesen evickéltem a bőröndjeimmel, és ha belerúgni nem is tudtam az idegeimet őrlő lábatlankodókba, azért a bokájukra oda-odasóztam egyet a súlyos csomaggal. Ilyenkor kárörvendően az arcukba vigyorogtam, ők meg azt hihették, hogy szerencsétlen mosolyommal próbálom menteni ügyetlenségemet.
A szűk utcák valahogy biztonságérzetet ébresztettek bennem, és furcsa izgalom szállt meg, ahogy egy-egy igazi jelmezesbe botlottam. Álarcuk rezzenetlen tekintete sétáló szobrokká változtatták őket, melyek hol üdvözlőn intettek karjukkal, hol átkozva emelték meg baljukat. Egy szót sem szóltak, s ez torokszorítóan vonzóvá tette őket. Némelyiküket hosszan figyeltem, ahogy egymást ölelik, vagy kisebb csoportokban jeleneteket adnak elő valami színdarabból. Szívem szerint elfeledtem volna poggyászomat, csak hogy csodálhassam ezeket a bűvös maskarásokat, kik lassan lépkedtek a pusztuló utcákon. Sietve érkeztem a Lagúnába, hogy csomagjaimtól megszabadulva belevethessem magam az esti tolongásba, ám a szoba melege és az utazás fáradtsága végül legyőzött. Annyi erőm maradt csupán, hogy az ablakhoz ülve figyeljem a lenti kavalkádot. Gyönyörködtem a csapatnyi dominóban, akik fürgén végigszökelltek az utcán, apró csínytevésekkel bosszantva a járókelőket, és áhítatos csendben lestem az odalent végigvonuló, pompázatos selymekbe öltözött kurtizánt is. Fejemet az ablakkeretnek támasztva bámultam kifelé, újabb és újabb csodák érdemtelen megfigyelőjeként. Éreztem, ahogy elmém megtelik a csillogó ruhák színes fényével, a halk zsongással, eltölti azt, és csendben kézen fogva elvezet oda, ahol mindezt egyedül élvezhetem…

Riadtan rándultam össze a csattanásra, ahogy a bögrém a padlóra zuhant lassan szétnyíló ujjaim közül. Úgy éreztem, hogy csak egy pillanatra hunytam le a szemem, mégis jócskán elmúlhatott már éjfél, hisz az utca kiürült, és néma csend telepedett a környékre. Zsibbadt voltam, és ásítva nyúltam a függöny felé, hogy kizárjam a holdfényt a szobámból, amikor megláttam a szobrot.
Meghökkentem, mert noha nappal nem tűnt fel nekem, most úgy rémlett, hogy orra szinte megérinti az üveget. Csak az árnyékok teszik – motyogtam magamban. Attól tűnik olyan szomorúnak, csak a fejéről csorgó esővíz miatt zokognak könnyeket szemei. A fehér kő nem nézhet rám így, nem tűnhet magától ilyen élőnek, tekintete nem keresheti így az enyémet. A szemközti ház falába kapaszkodott, magányosan, a lemart vakolat és a rozsdás eresz társaként. Borzongva húztam össze a függönyt, a kerub látványa szívembe oltotta a kinti hideget, és mintha egy darabot nekem adott volna bánatából. Az emléke nem hagyott nyugodni. Öltözködés közben idegesen pillantgattam az ablak felé, néha meg némán füleltem, hogy nem hallom-e az üvegen koccanó kő hangját. Az ágyban fekve újra és újra kinyitottam szemem, a függönyöket figyelve, de azok nem lebbentek meg, és nem tűntek fel mögülük a fehér karok. Néha elszenderedtem, és újra felriadtam, az arcomba tekintő angyal látványára, vagy a hideg ujjak érintésére az arcomon, de minden alkalommal csak álom herceg űzött velem gonosz tréfákat. Már világosodott, mikor sikerült elszenderednem. A szúrós napfényt a sötétítők kizárták szobámból, s már csak a nappal biztonságérzetét engedték be.

Másnapra meg is feledkeztem róla, a kipihentség hamar elfeledtette velem előző esti élményemet. Reggel már csak magamban mosolyogtam babonás félelmemen, még vidáman oda is biccentettem a szemközti házfal felé. A kerub most egyáltalán nem tűnt baljósnak, a nappal megfosztotta őt az esti árnyak erejétől, leleplezve közönségességét. A frissen született délelőtt nem kedvelte az esti mulatozókat, s fáradtságot oltva beléjük intette őket türelemre. A kávéházakból mogorva tekintetek követtek engem, ahogyan végigsiettem az utcákon, hogy a megbeszélt időpontban találkozhassam Luigival. Bíztam benne, hogy barátom állja a szavát, és megmutatja nekem a híres város meglepetéseit. Emlékeztem szavaira:
- Mit tudsz te Velencéről, André? – nevetett, szemében azzal a kaján csillogással, ami a férfiakban bizalmat, a nőkben valami egészen mást ébresztett – Hiszed, hogy a jelmezesekben való gyönyörködés elegendő ahhoz, hogy örök varázslatot kölcsönözzön neki? Ó nem, kedves André, ezt hagyjuk csak meg a szájtáti idegeneknek! Mi szórakozni fogunk, és az igazi hagyománynak megfelelően összekacsintunk a halállal. Carne vale? Még mit nem, kedvesem! Látogass el velem Velencébe André, és én megmutatom neked, hogy mit is jelent mulatni egyet!

Nem kellet sokat várnom rá, pontosan érkezett. Az oroszlánszobor alatt találkoztunk, és barátom arca már ekkor az izgalomtól lángolt. Belémkarolt, és sebesen vezetni kezdett a házak között, elkerülve a nagyobb utcákon kanyargó tömeget. Úgy éreztem, hogy a kívülről oly taszító Velence, most rejtett sikátoraival óvón átölel bennünket. Mennyire más volt itt találkozni a maskarásokkal! Ott vonultak el mellettünk, s mi megérinthettük csodálatos selymeiket, beszívhattuk parfümjük illatát. Itt mintha nem is lettek volna olyan tartózkodóak, udvariasan meghajoltak, végigsimították arcunkat, vagy komisz módon megbillentették hátsónkat, ha másfelé figyeltünk. Nemsokára én is kipirultam, és szapora szívdobogással csodáltam a karnevál e rejtett útvesztő színpadát, ahol Luigival magányosan élvezhettük a maszkosok pantomimjait. Barátom sort kerített egy otthonos kis kocsmára is, hol egy szomorú arcú kis pillangó játszott nekünk bús dallamokat, majd Da Vinci trükkös szerkezetein ámuldozhattam egy múzeumban. Utóbb vendégek voltunk egy igazi karneváli bálon, ott pedig hosszú orrú álarcokban parádézhattunk mi magunk is. Bár beszélek olaszul, én mégis anyanyelvem bókjaival bűvöltem el a hölgyeket, akik kacagva ízlelgették a francia lelket simogató hangjait.
Nem sokkal éjfél után azonban az egész napos izgalom és a bőségesen felhörpintett italok hatására hirtelen szakadt rám a kimerültség. Elköszöntem Luigi barátomtól, aki római őseihez híven lelkes művelője volt a hajnalig tartó vigadozásnak, majd a kabátomért indultam. Udvariasan felajánlotta, hogy elkísér, de én tudtam jól, hogy komolyan megorrolna, ha elszakítanám a bálból. Rövid útmutatást kértem tőle csupán, majd kezét még egyszer megszorítva nekivágtam a városnak.

Hideg volt, fázósan próbáltam lehető legtöbb testrészemet kabátom védelme alá húzni, mint valami vacogó teknősbéka. Lépteim magányos koppanásai hallatszottak csak az üres sikátorban, melyen végigsiettem. Az alkohol nem tett jót nekem, szédültem, és egyre bizonytalanabbá váltak emlékeim arról, hogy merre is kellene mennem. A lötyögő szurok-folyam bűze, és a holdfényben fölém magasodó házszörnyek azt az érzetet keltették bennem, hogy egy halott városban járok utolsó élőként. Lábam mellett egy galamb teteme lebegett a vízben, s a szemközti falon, éppen fölötte, egy koponya vasalás vigyorgott elégedetten. Ha én lebegtem volna ott, talán még fel is nevet örömében. Megborzongtam a gondolatra, majd a gyengeség újabb rohamának engedve nekidőltem egy oszlopnak, hogy összeszedjem magam egy kicsit. Ekkor halottam meg a hangokat.
Furcsa, mély zöngésű beszédfoszlányok voltak ezek, nem értettem meg igazán, miről beszélnek, de akkor is megkönnyebbültem. Úrrá lettem rosszullétemen, és abba az irányba siettem, amerről a szokatlan neszeket halottam. Keresztülvágtam magam az árkádok sötétségén, ami annyira sűrűnek tűnt, hogy szinte bőrömön éreztem tapintását. Egy kicsiny térre jutottam, ahol tükörsima márványlapokon csúszkált a csillagok fénye. Három alakot is megpillantottam, de rögvest el is bizonytalanodtam. Elsőként azt gondoltam, jelmezesekbe botlottam, de közelebb érve láttam, hogy csupán szobrok. Idióta egy kompozíció volt, annyi szent, akkor még csak erre gyanakodtam. Talapzat nélkül álltak a köveken, egyikőjüket azonnal felismertem. Szent Sebestyén volt, testét kegyetlen acéltüskék verték keresztül, arcán a szentek kínjainak agóniája. A másikat már jobban szemügyre kellett vennem. Furcsa, hosszú ormánya után holmi zsidó karikatúrának tűnt, utóbb a nappal bolondos jelmezeseit jutatta eszembe. Ez a szobor azonban nem vidámság mementója volt, hanem a halálé. Torkom összeszorult, ahogy felismertem a pestisdoktorok hosszú orrú maszkját, fekete köpenyét, és széles karimájú kalapját. Vele szemben egy udvari bolond vigyorgott torzan, a szobrász különös, görcsös pózba börtönözte. Mélyen meghajolt, nyaka azonban keselyűmódra hajlítva emelte arcát a pestisdoktor felé, mintha alázatosan könyörögne neki valami kimondatlan megváltásért. A hideg rázott, úgy éreztem a jeges márványból kúszik felfelé, a szívem után kaparászva. Sehol sem láttam a beszélőket, akiktől útbaigazítást kérhettem volna, így hát már azon voltam, hogy újra nekivágok az idegen utaknak, bízva szerencsémben. Már indultam volna, amikor tér kövezetén körben egy feliratot vettem észre, amelyen belül a bálványok is helyet kaptak. Letérdeltem, és öngyújtóm lángjával világítva olvasni kezdtem. Térden csúsztam a szobrok körül, a szöveget mormolva, mint valami barbár sámán.

Pokolhintán vad, szédítő körök,
Tüzes mélységek fönt s alant,
Zuhanva szállni, szállva zuhanni
Való alatt és képzelet fölött
És mindenütt és mindenütt
És mégis a konok határok
Kemény tilalom-léce üt,
Mert várhatatlanokra várok
S nem várok mást, mint várhatatlant:
Óh, véres kínok véres kínja ez.**

Rám tört a rettegés, ahogy a szörnyű sorokat olvastam. Felegyenesedtem, ajkam remegett a sikoly kényszerétől, fogaim csikorogva szorultak egymásnak, hogy szétharapják azt. Valami torz, őrült gondolat született meg bennem, hiszen a bolond most felém hajolt meg, hibbant vigyora az agónia kés-vágta félholdja. A hang, amit hallottam, nem a szél sivítása, hanem halálra nyilazott szent utolsó jajszava volt.
Nem, ezek csak a káprázatok voltak, talán alkoholgőzös elmém víziói, amiket megmagyarázok magamnak majd holnap, amiket elfelejtek, ha felkel a nap.
De a szemeket nem felejtem el. Mert nem egy kőszobor üres, esőtől fekete, tekintete szegeződött rám, hanem a pestisdoktor elmúlást vizslató szeme. Láttam benne a halálomat, tudtam, hogy fertőzött vagyok a halandósággal, amely felett ő fog őrködni…
…ahogyan már ezerszer megtettem, mióta létezem. Nincs vége, sosincs vége. Irigye vagyok a halandóságnak, mindennapos koldusa, várom a véget, ami sosem jön el. Elbocsátottam, halált hoztam, a lázban égő, ragályos kínszenvedés végét jelentettem. Ma semmi vagyok, egy bohóc a forgatagban, egy borzongatóan izgalmas tréfa. Ma már csak a jelentésüket vesztett mementók sorakoznak fel előttem, hívén, hogy az én kezemből megadatik nekik az elmúlás…

Nem tudtam, hogyan értem haza. Csak rémálmok emlékeztetnek időről időre. Álmomban gyengül csak meg elmém óvó védfala annyira, hogy képeket lássak arról, hogy zokogva rohanok a sötét utcákon, hogy ordítanék, sikoltoznék, de nem szabad, nem, azt nem! Mert az már az őrület, ahol az elme a valóság elől a káoszba menekül. Összeszorítottam remegő ajkaimat, és futottam, miközben szobrokat láttam, valósakat és képzelteket mindenfelé. A házfalakon, a tereken, mindenhol. Valahogyan eljutottam a Lagúnába, és bemenekültem a szobámba. Reszketve rogytam a fotelbe, fojtott csuklásokkal buktak ki belőlem a pánik artikulátlan hörgései. Rettegjük a saját végünket, és közben két kézzel szórjuk a halhatatlanságot? Istenem, irgalmas isten az égben, miféle torz tréfa ez? Hogy lehetünk elátkozva a teremtés ilyen iszonyatos képességével? Hogyan…

Nem jutottam tovább gondolataimban, mert valami lassan áttörte a tudatomat övező félelmet. Hideg volt a szobában, olyan hideg, mintha még mindig az utcán lettem volna.
Mintha az ablak nyitva maradt volna, mintha sáros esővízben ázó márványkarok kapaszkodtak volna az ablakpárkányba, benyomva a keretet. Nem, nem lehetett így. Nem volt senki a szobámban rajtam kívül, de nem volt szabad az ablakhoz mennem, emlékeztem, hogy anya is megmondta, hogy ne másszak az ablakba. El kellett mennem onnan, nem volt szabad kinéznem rajta, tudtam jól, ezért az ajtó felé hátráltam. Csend volt, csak valami halk nyüszítő zajt hallottam, mint amit növényevők rettegő kölykei adnak ki.

Nem voltam többé ura testemnek, de nem tudom azt sem, hogy mi, vagy ki vezetett engem. Valahol, legmélyen egy mániákus hang azt ismételgette, hogy meneküljek, el innen, amilyen messzire csak lehet. Tudtam azonban, hogy nincs hová futnom. El Velencéből, de hova? Hol nincsenek szobraink, hol nem emeltünk örökké való dolgokat, amelyek helyettünk szenvedik végig a halhatatlanság őrületét? A szálloda kapujában megálltam és vártam.
Hamar jöttek.
Maszkosok, álarcosok mindannyian, Ó, de ekkor tudtam már, hogy mi is van az álarcok alatt, hogy kik ezek, hogy miért jár állandóan meggörbedve az a bohócnak öltözött alak. Tudtam már, hogy miért olyan szótlanok ezek az éjszakai jelmezesek, hogy miféle furfanggal teszik arcukat márványszerűen sápataggá. Angyalok, kerubok, harcosok, akik valaha jelentettek valamit, ám ma már csak örökkévaló kellékei egy pusztuló színpadnak.
És tudtam, hogy ki az a fekete lebernyeges alak, a hosszú madárcsőrű álarccal, aki vezeti őket.
Megállt előttem, csak egy rövid mozdulatot tett a fejével, hogy kövessem őket, és én lélekben és tudatos valómban holtan utánuk mentem.
Hosszasan vezetett a menet, s én fejemet leszegve lépdeltem a pestisdoktor mellett, hol felbugyborékoló nevetéssel, mikor magamat is szobornak képzeltem, vagy sírva, ahogyan összefüggéstelenül bocsánatért esedeztem. Végezetül egy boltíven keresztül haladva jutottunk el egy kicsiny, szűk udvarra, aminek padlójába szabályos négyzet alakú gödröket építettek. Én tétován álltam meg a bejárat mellett, a menet többi tagja viszont lassan leereszkedett a gödrökbe, és elhevertek bennük. Egy nemesúr könnyed gesztussal segítette partnernőjét alászálni a verembe, a gerince tört bohóc szánalmas ügyetlenséggel borult melléjük. A pestisdoktor elém lépett, keze eltűnt köpenye alatt, és egy tárgyat húzott elő.
Egy nagy kalapácsot.

Egyszeriben megértettem, hogy miért hoztak ide. Az iszonyattól elkerekedtek a szemeim, s végre felszakadt belőlem a sikoly, ami egész éjszaka torkomon ült. Most már menekültem volna, de hideg kezek zárultak a bokámra, kemények, kőkemények, és húztak lefelé a gödörbe. A doktor a kezembe nyomta a kalapácsot, jéghideg ujjai megérintették az enyémet.
Összefolyt előttem a világ, a bolond rettenetes vigyora meredt rám egy kurtizán lábai közül, egy pufók angyalka szemét Sebestény testéből kimeredő nyíl szúrt át. A kezek felém nyúltak, mint ahogyan a leprások kapaszkodnak a megváltó köpenyébe, és én zokogva, nyöszörögve láttam neki borzalmas hentesmunkámnak. Egész éjszaka önkívületben zúztam össze az arcokat, a kezeket, a pestisdoktor kalapjának peremét. Néha diadalmasan üvöltöttem a világba, hogy halhatatlanokat ölök, máskor percekig babusgattam valódi gyermekként egy angyalka szobrát, mielőtt lesújtottam volna fejére. Egész éjszaka dolgoztam, míg a nap fel nem kelt, s én végül egymagam álltam a romokba tört alakok között. Kőpor borított, a tagjaimat szaggató fájdalom ostorozott, de valahogyan kikecmeregtem a veremből, és néha megbicsakló lábaimon elmenekültem.

A hajón álltam, és még utoljára visszanéztem a halhatatlan Velencére. Fejemet félrebillentettem és füleltem. Hiába mondta a matróz, hogy csak a tengeri szél süvít a házak között, én tudtam, tisztán hallottam az oroszlán kínlódó üvöltését.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához