LFG.HU

Hiena
novellaCimkek

Régóta élek Párizs utcáin távol az otthonomtól, talán négy vagy öt emberöltő óta. Hiányoznak Szalamandria tűztavai, a vulkánok, a kiégett puszták, az olvadt lávapatakok és az örökös újjászületés. Az időm lassan letelik, elenyészik a varázslat, amivel megidéztek és elragadtak a vörösen izzó ég alól – lassan vissza kell térnem oda, honnan származom. Talán egy picit hiányozni fog a test, miben lángolok – annak emlékei Párizsról – azokról a családokról, kik örökbefogadtak, és aztán mindíg elüldöztek ha megtörtént a baj. Melyik megátalkodott szatócslelkű ember ne vett volna magához egy éhező és árva kislányt, hogy az rendes, tisztességes körülmények között nőljön fel ? Persze hamar rá kellett jönniük, hogy igen rossz vásárt csináltak – ördögien rossznak tartottak, égetnivaló boszorkánynak. Egyik szomszédasszonyunk meg mert volna esküdni rá, hogy parazsat ettem, és a tekintetemmel lángra tudok lobbantani dolgokat. Ez akkoriban talán igaz is volt, és ha kiderült, bizony mindíg el kellett hagynom pártfogóimat.
Tél van, és itt a visszatérés ideje. Az erőm fogytán, körülöttem minden kopogósra fagyott, sehol egy teremtett lélek. Persze, ki is téblábolna Karácsony éjszakáján a párizsi utcákon ? Mielőtt a testem teljesen kihűlne, meg kell nyitnom a kaput, ahol a tűz esszenciája végre visszatérhet oda, ahonnét vétetett. Elgémberedett kezemmel a zsebembe nyúlok, és előszedem az utolsó doboz gyufát. Még három szál van benne, talán elég lesz.

Halk sercenés és egy lobbanás. A szállingózó hóesésben aprócska kapu nyílik a tűz elemi síkjára. Átpillantok, meglátom Szalamandria érchegyeit és mélybíbor egét. A test emlékei lassan átadják magukat a semminek – az első család, egy nő, ki anyaként szeretett, mostohatestvéreim és a lángoló udvarház.
Újabb lobbanás. A meleg átjárja a kezemet, az apró kapun esszenciám újabb része szivárog át az örök tűz birodalmába. A testnek már nincsenek emlékei, mozdulatai görcsösek – elméjében víziók kavarognak. Szemével átlátok a sikátor falán, látni vélem a meleg szobában vacsorázó család ünnepélyes boldogságát.
Görcsösen markolom az utolsó gyufát, foszforát végighúzom a dobozon – de nem történik semmi. Apró szikrácska csak és némi füst a végzetem. Lényegem egy része odaát, másik része ezen a síkon rekedt, érzem, ahogy elenyészek a hideg, téli éjszakában. Nem leszek több mint egy apró hír az újságokban: Megfagyott a gyufaárus kislány.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához