LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
hírekCimkek

A rézbőrű próféta és testvére társaságában eltöltött év, két sorsdöntő ütközet után az ifjú Alvin végre útra kelhet, hogy apja ígérete szerint megkezdje tanoncéveit a Hatrack-folyó menti városka kovácsánál. Abban a városban, ahol egykor született és ahol a fogadós lánya meglátta a jövőjét, megjósolta, hogy Teremtő lesz és védőangyalként figyelte lépteit az elmúlt tizenkét év során.
Mire Alvin a városba ér, a jövőbelátó lánynak nyoma veszik, Alvin pedig különös emberek – városi népek – között találja magát, apró titkokkal, az angol királyról elnevezett félvér gyermekkel és egy szörnyű tett előjátékával, amely ismét megváltoztathatja az ifjú Alvin sorsának alakulását.
A rézbőrű próféta misztikus utazása után az emberi kapcsolatok és gyarlóságok útvesztőjébe kalauzol minket a Teremtő Alvin meséi harmadik kötete.

*****

Hadd kezdjem Alvin tanoncéveinek történetét ott, ahol először rosszra fordultak a dolgok. Messze délen kezdődött, egy emberrel, akivel Alvin sosem találkozott és sosem fog találkozni életében. Mégis ő hozta mozgásba a dolgokat, melyek végül oda vezettek, hogy Alvin olyasmit követett el, amit a törvény gyilkosságnak nevez – éppen azon a napon, hogy inasévei véget értek és teljes jogú férfi vált belőle.
Appalachee országában történt, 1811-ben, mielőtt az Appalachee aláírta a Rabszolga-felszabadítási törvényt és csatlakozott az Egyesült Államokhoz, a határhoz közel, ahol az Appalachee találkozik a Királyi Kolóniákkal, és ahol nem akadt olyan fehér ember, aki ne vágyott volna arra, hogy földjét fekete rabszolgákkal műveltesse meg.
Rabszolgaság: ez volt aztán az igazi alkímiája az efféle fehér népeknek, legalábbis így gondolták ők maguk. Kiszámították, hogyan válthatják minden fekete ember minden egyes verejtékcseppjét aranyra, és minden fekete asszony elkeseredett nyögését ezüstpénz csilingelő hangjára. Lelkeket adtak-vettek azon a helyen. Mégsem akadt köztük egyetlen egy sem, aki felfogta volna a valódi árát annak, hogy más embereket birtokoltak.
Figyelj jól, és elmondom, hogyan nézett ki a világ Cavil Planter szívében. De előbb dugd ágyba a gyermekeket – ez a történet nem az ő fülüknek való, mert olyan éhségről szól, amit még nem értenek meg, és nem akarom, hogy ez a történet tanítsa meg rá őket.

Cavil Planter istenfélő ember volt, templomba járó fajta, aki mindig befizette a tizedét. Minden rabszolgáját megkeresztelte, és amint elég jól értettek angolul, hogy megértsék a zsoltárok szavát, keresztény nevet adott nekik. Megtiltotta nekik, hogy sötét praktikákat űzzenek: még egy csirkét sem vághattak le, nehogy egy ilyen egyszerű cselekedetet valami ocsmány istenségnek tett áldozattá változtassanak. Cavil Planter minden cselekedetével az Urat szolgálta.
És mi volt a jutalma becsületességéért? Feleségét, Dolorest szörnyű kín és fájdalom emésztette, csuklója és ujjai göcsörtösek lettek tőle, mint egy öregasszonyé. Mire huszonöt éves lett, majd’ minden este nyöszörögve-sírva merült álomba, hogy Cavil már az ágyukon sem bírt osztozni vele.
Próbált segíteni rajta. Hideg vizes borogatással, meleg vizes fürdőkkel, orvosságokkal és kenőcsökkel, a kelleténél többet is költött azokra a sarlatán orvosokra, akik a nagy Cameloti Egyetemről szerezték a diplomájukat, és végtelen sorokban hívta a prédikátorokat örökös imáikkal, meg a papokat a bárgyú kántálásaikkal. Mindez mit sem ért. Minden este ott kellett feküdnie mellette, hallgatni a sírását, amíg nyöszörgéssé szelídült, a nyöszörgést, amíg egyenletes lélegzéssé simult, éppen csak egy sóhajtásnyi nyüszítéssel, mikor kifújta a levegőt.
Csaknem őrületbe kergette Cavilt a szánalom, harag és elkeseredettség. Úgy érezte, hónapokig nem alszik, míg végül már azt hitte, aludni is elfelejtett. Egész nap a munka, éjszaka meg feloldozásért imádkozott a sötétben fekve. Ha feleségének már nem, legalább magának.
Végül maga Dolores nyugtatta meg háborgó lelkét.
- Minden nap dolgoznod kell, Cavil. Ha nem alszol, nem tudod elvégezni a munkádat, én pedig nem tudok csendben maradni, ahogyan te sem bírod hallgatni. Kérlek… aludj egy másik szobában.
Cavil felajánlotta, hogy marad inkább.
- A férjed vagyok, itt a helyem… – mondta, de Dolores jobban tudta, mire van szüksége.
- Menj – mondta. Még a hangját is megemelte. – Menj!
Így aztán Cavil ment, és szégyellte magát, amiért megkönnyebbülést érzett. Aznap éjszaka zavartalanul aludt, teljes öt órát hajnalig, tán hónapok, tán évek óta nem aludt ilyen jót… reggel pedig bűntudattól gyötörten kelt fel, amiért nem maradt a felesége mellett.
Idővel azonban megszokta, hogy egyedül alszik, de gyakran látogatta feleségét, reggel és este. Együtt ettek, Cavil egy székben az asszony szobájában, ennivalója egy kis asztalkán, Dolores pedig az ágyban fekve, keze a lepedőn, akár két élettelen rák, míg egy fekete nő óvatosan megetette.
Hiába aludt másik szobában, Cavil mégsem menekült a gyötrelmek alól. Nem lesznek gyermekei. Nem lesz fia, akit felnevelhet és megörökölheti remek ültetvényét. Nem lesz lánya, akit pompás esküvő kíséretében házasíthatna ki. Odalent üresen állt a bálterem – mikor elhozta Dolorest a házba, amit neki építtetett, azt mondta. – A lányaink itt találkoznak majd a kérőikkel, itt fogják meg először a kezüket, ahogyan mi tettük apád házában. – Dolores nem járt le a bálterembe. Csak vasárnaponként jött le, mikor templomba mentek, és azon ritka alkalmakkor, mikor új rabszolgákat vettek, hogy gondoskodjék a megkeresztelésükről.
Olyankor mindenki látta őt, és csodálta mindkettőjüket bátorságukért és hitükért minden nehézség ellenére. A szomszédok elismerése azonban sovány vigasz volt, mikor Cavil szemügyre vette álmai romjait. Mindaz, amiért imádkozott… mintha az Úr lajstromba vette volna, aztán a lap szélére minden sor mellé odaírta, hogy “nem, nem, nem”.
A csalódás talán megkeserített volna egy hitében gyengébb embert. Cavil Planter azonban ájtatosan vallásos, egyenes ember volt, és amint a leghalványabb gondolat megfogant a fejében, hogy Isten esetleg rosszul bánt vele, abbahagyta, bármit csinált is éppen, és elővette a kis zsoltároskönyvet a zsebéből, és hangosan elsuttogta a bölcsek szavait.

Tebenned bíztam, Uram;
Hajtsd hozzám füledet;
Légy nékem erős kőszálam.

Erősen összpontosította a gondolatait, hogy minden kétség és megbánás elszálljon. Az Úr Cavil Planterrel volt, még megpróbáltatásai alatt is.
Egészen addig a reggelig, mikoron a Teremtés könyvét olvasgatta és a 16. szakasz első két sorára tévedt a tekintete.

És Szárai, az Ábrám felesége nem szűle néki; de vala néki egy Égyiptomból való szolgálója, kinek neve Hágár vala. Monda azért Szárai Ábrámnak: Ímé az Úr bezárolta az én méhemet, hogy ne szűljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök.

Abban a pillanatban megfogant egy gondolat Cavil Planter fejében: Ábrahám becsületes, tisztes ember volt, és én is az vagyok. Ábrahám felesége nem szült neki gyermeket, ahogyan az én feleségemnek sincs reménye rá. Volt neki egy afrikai rabszolganője a háztartásában, ahogyan az enyémben is vannak. Miért ne tehetnék úgy, ahogyan Ábrahám tett, és egyiküktől nemzzek magamnak gyermeket?
Abban a pillanatban, hogy formát öltött a gondolat, rögvest el is borzadt tőle. Hallott már szóbeszédet spanyolokról, franciákról és portugálokról, akik a déli, dzsungelborította szigeteken nyíltan együtt éltek fekete asszonyokkal – bizony, ők voltak a legalantasabb élőlények, mintha csak állatokkal háltak volna. Mellesleg, hogyan is lehetne egy fekete nő gyermeke valaha is az ő örököse? Egy keverék fiúnak annyi esélye van, hogy ültetvényt birtokoljon az Appalachee-ban, mint amennyi arra, hogy szárnyra kél és repülni fog. Cavil rögtön ki is verte a gondolatot a fejéből.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához