LFG.HU

HammerTimeCafe
Garouz
novellaCimkek

A kis tanyaház úgy elbújt az almafák között, hogy Karl is alig vette észre, pedig ő a motorháztetőn utazva kényelmesen belátta az egész vidéket. Így is vissza kellett tolatniuk, és Reimers csak harmadik próbálkozásra vezette be a lomha járművet az udvarra, mondván, ha kidönti a düledezett kerítést, a gazda biztosan nem ad nekik bort. Az öreget így is úgy kellett előrángatni a fészerből, de fertály órával később a kis társaság szinte mindennel rendelkezett, ami a zavartalan pihenéshez szükséges volt.
- Rudi, nem akarsz megmosakodni? Tudod, mellettem ülsz, és már két napja nyitott ajtónál tudok csak vezetni!
- Reimers, ha nem tudnád, a szag felfelé száll, így Wittiék szagolnak minket hátul, te meg legfeljebb a saját lábadat érezheted – szívott mélyet cigarettájából a kérdezett, majd remegő kezét oldalra tartva leverte a hamut. Hátára heveredve nézett fel a motorháztetőn álló hármasra. Az árnyék ellenére is hunyorgott.
- Nem jöttök le kicsit? Úgysincs sok időnk, azután ideér a konvoj, és mehetünk melózni.
Karl és Günther leugrottak a másik kettő mellé, majd cigarettájukat a fűben elnyomva az újratöltött vizeskulacsok után kezdtek nyomozni. Günther fekete bőrkesztyűjét összehajtva maga mellé tette a fűbe. Witti leült a motorháztető szélére, és lábát lógatva újabb cigarettára gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, majd a gazdától kis kosárban kapott hagymát és kenyeret kezdte enni.
- Reimers, nem kéne még egy kis vizet kérni az öregtől? – mutatott a fészer előtt pipázgató aggastyán felé Günther.
- Nem öregem, most ti vagytok soron, meg Karl úgyis jobban szereti a franciákat – vigyorodott el a sofőr. – ha lehet, hozzatok már bort is! Nem hiszem el, hogy nincs neki!
- Persze, meg sajtot is – indult az öreg felé Karl, majd rövid beszélgetés után a kúthoz ment, és felhúzott egy vödör vizet. – Na, Rudi, most aztán nincs kibúvó!
Witti vigyorogva nézte, ahogy Günther és Karl belenyomja társuk fejét a vödörbe. Reimers a térdét csapkodva fetrengett a fűben, majd odamászott segíteni. A dolgok gyorsan elfajultak, Rudi a vödörrel csapkodva nyert teret, majd Karlnak ugrott. Egészen Witti lábáig hemperedtek. Fejét csóválva vett ki egy újabb hagymát. Nem baj, levezetik a feszültséget. Fiatalok még, szinte gyerekek, és napok óta nem alszanak. Most pedig, hogy a konvoj remélhetően ideér, kirobban belőlük a feszültség. Az öreg felé fordult. A gazda visszanézett rá, majd a koravén szemek pillantását nem állva, ismét a felhőket kezdte bámulni, májfoltos kezével a pipáját babrálva.

Én is utálnám magunkat – pillantott Witti az égre. A dolgozó méheket figyelte a fán, majd lenézett kifulladva lihegő embereire. A vödör szerencsére nem tört el.
- Cigarettát?
- Tudod, hogy kérünk – felelte Günther, majd nehézkesen felállva a járműhöz lépett. – mikorra várod őket?
- Már itt kéne lenniük.
- Istenverte balekok, mindig késnek – köpött idegesen a földre társa. Karl és Reimers felröhögött, Rudi fűszálat rágva oldalára fordult, és kezét nyújtotta.
- Munka közben majd ne remegjen a kezed, Rudolfkám! – nyújtotta felé a füstölő cigarettát Günthers. – Mindig mondtam, ez a meló nem neked való – vigyorgott.
Válasz nem érkezett. Némán szívták a cigarettát. Néha az öreg felé pillantottak, aki pipájából kiütve a maradékot, békésen elszenderült a fészer melletti padon. Egy méh szállt a vödör peremére, és inni kezdett a lefutó vízcseppekből.
- Karl, te már huszonnégy vagy, van már feleséged? – szólalt meg nagysokára Rudi.
- Nincs, csak egy menyasszonyom, ő vár haza.
- Biztosan nagyon csinos – dőlt a gép oldalának mosolyogva Reimers. Günther is elvett egy hagymát, és tört hozzá a kenyérből.
- Á nem, akkora, mint egy tehén – vigyorodott el Karl. Ezen már Witti is együtt nevetett a többiekkel. – De nekem ő a legszebb a világon.
Újabb méhek szálltak le inni. Günther még beljebb húzódott az árnyékba, és szinte rágás nélkül nyelte a kenyeret. Reimers szórakozottan megmozgatta lábával a vödröt, majd eltaposva cigarettáját ő is enni kezdett. A hagyma keserű volt, de a kenyérrel és a kulacsból hozzáivott jéghideg vízzel most nagyon jól esett.
- Hiányzott már a kaja… – kezdte volna, amikor meghallották a hangot. Messziről jött, és halk volt, de tudták mind, mitől származik.
- Végre – állt fel Witti -Reimers, ha megetted, legyél már szíves, állj be a fészerhez! A konvoj végére akarok csatlakozni!
- Azt hittem már sosem jön el ez a perc – mérgelődött Günther, de elsőként kapaszkodott fel a kipufogóknál. – Legalább kicsit kiszellőzött ez a lyuk! – mászott be a helyére leghátulra. Reimers egy fél hagymával a szájában csókolta meg a kormányt, majd indított.

Több szó nem esett. Witti és Karl a felriadó öreg mellé sétáltak, Rudi a vödröt rúgta vissza a kút mellé. A mélyen hördülő motor elmosta a bágyadt délután csendjét, Reimers átvezette, majd irányba fordította a gépet. Utána újra csak a napsütötte udvar neszei, egyre erősödő motorzúgással. Rudi és Karl némán mászott be az ülésekre. Witti az utolsó cigarettát a gazda felé nyújtotta. Az aggastyán a fiatalra pillantott, majd a két megfáradt tekintet találkozásakor elmosolyodott. Félrenézve mutatta fel a pipát.
- Hogy is képzelhettem? – csóválta fejét Witti, majd kis csapata után kapaszkodott.

- Ajtókat zárni! Mindenki készüljön neki, nem akarok elkésni!
- Meg fogunk sülni! – háborgott Reimers, de elsőként nyúlt a fogantyúért. Az ő keze is remegett kicsit. A kedvenc párizsi kuplerájából származó, jelenleg kormánydísz szerepét betöltő női kendőbe törölte homlokát. Rudi a rádió gombjait tekergette, de nem kapcsolta be.
- Itt vannak! – szólt Witti. Günther a bőrkesztyűjét nézte. Fekete ruháinkon nem látszik a kosz, gondolta, majd kinézett. Teherautókat látott elvonulni, meg néhány féllánctalpas teherszállítót, mindegyik zsúfolásig megtöltve emberekkel. Becsukta a szemét, és lélegzetét visszatartva várt. Rudin sok fog múlni a következő néhány percben, és most örült, hogy nem neki kell a jobb első ülésen ülnie.
- Előre, majd fel a szemközti dombra! – szólt Witti.
Reimers kettesbe kapcsolt, kevés gázzal lassan indult neki, majd lendületet véve átvágott az almafák között, és magabiztosan kanyarodott ki az útra, a kerítést kidöntve. A konvoj vége húsz méterrel járt előttük, résnyire húzott szemei előtt kirajzolódtak a menetoszlop jellegzetes sziluettjei. Leghátul egy zömök szállítójármű haladt komótosan, a por miatt a rajta ülők előremásztak, senki nem figyelt hátra. Másodpercek alatt elérték a dombot.
- Cél a féllánctalpas! Tűz!
A Waffen SS 101. nehézharckocsi zászlóaljának Tigrise tüzet nyitott.

A tank belsejében pillanatok alatt elviselhetetlenné válik a hőség. Karl rövidet pislant, majd másodszorra a szállító jármű előtt guruló Shermant lövi ki. Arcán megfeszülnek az izmok.
- Sorban megyünk, Reimers, tartsd a szélén a gépet! – szól Witti. Karl lábai vadul rátaposnak a toronyforgató pedálra, majd gyors kézmozdulatokkal finomít a célzáshoz. Újabb dörrenés. Günther másodpercek alatt tölt, majd újra nyúl a rekeszbe a következő lövedékért. A kinti forgatagot kizárja, csak Witti és Karl hangjára figyel, és a folyamatosan ismétlődő mozdulatokra. Töltés mindjárt a lövés után, kevesebb, mint hat másodperc alatt. Újra és újra, amíg el nem fogynak azok, odakint. A folyamatos kommunikációt megnehezíti Rudi géppuskája, mely folyamatosan dörög a tűzparancs kezdete óta, lekaszálva a járművekről ugráló katonákat.
- A teherautókat hagyd az ágyúval! Karl, az első Shermant!
Tompa dörrenéssel robbannak fel az utolsó angol páncélosok, a tüzet kapott lőszerkészlet magasra dobja fel a tornyukat, mely aranyló csóvát húzva maga után zuhan vissza az izzó pokolba. Rövid időre csendesül az őrült kakofónia, amíg új heveder kerül a géppuskába, azután újra felhangzik a jellegzetes hang, mintha a világ legnagyobb kereplője szólalna meg.
A harckocsin kívüli világ tűzbe borul, égnek a tankok, a szállítójárművek, a teherautókról leugrált gyalogság szerteszét fut. A közeli erdősávból újabb négy Tigris bukkan fel.
- Möbius megjött! Reimers, a teherautók felé!
¬Karl is tüzet nyit az ágyú mellé szerelt géppuskából. Reimers nevet, majd felkiált, röviden vele üvölt a falka minden torka, kint újabb tűzkatlanok nyílnak, és az öt nehézpáncélos lassan szorosabbra vonja a hurkot.

Az öreg negyed órával az utolsó lövések után merészkedik elő, és leül a padra a fészer előtt. Remegő kézzel tömi a pipát, amikor egyre erősödő motorzúgással az öt német tank dübörög el az úton a falu felé, arra, amerről az angolok jöttek. Az utolsó harckocsi megáll, felcsapódik a jobb első nyílás, és Rudi bukkan elő. Derékig kihajolva hányja le a lánctalpat, majd remegő kézzel kapaszkodik a perembe. Az acélkolosszus újra nekilendül, Witti is kihajol a parancsnoki kupolából, szájában cigaretta. Hosszan nézik egymást az öreggel, most nem fordul félre senki, hideg és néma híd ez kettejük között a rekkenő hőségben. Majd a Tigrist eltakarja a házfal. Az öreg mélyet sóhajt, és feláll, hogy visszategye a kút mellett hagyott vödröt a helyére, de két lépés után visszafordul inkább. Nemsokára úgyis jönnek majd páran a faluból, megnézni, hogy ő megmaradt-e. Addig meg lehet nézni és irigyelni a méheket, és nem gondolni a világra a kidőlt kerítésen túl. A világra, ahol a legnagyobb napsütésben is kialszanak néha a fények.

Mindez történt 1944 június 13-án Villers-Bocage-nál, Normandiában.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához