LFG.HU

taverna
sandman
novella

Élt egyszer egy Ben nevű ember egy helyen, amit a Szúnyogok- Szigetének hívtak. Ben halász volt, akár az apja vagy a nagyapja, ám velük ellentétben ő már egy motoros hajóról vetette ki a hálóját. A hajó ugyan kissé használt volt, nem kevésbé kopott, de igazi benzinturbinák hajtották, így Ben már nem volt kiszolgáltatva a szelek szeszélyes isteneinek. Szabad lett.
Annyira megszerette ezt a bárkát, hogy első tetteként rá is pingálta annak új nevét precíz, vajfehér betűkkel: Ben. A sajátját adta neki.
A régi, kisebb vitorlás pedig, elsőszülött fia után, Seanra lett átkeresztelve.
Ben a parton álldogált, esetlenül támaszkodott a mankójára. Viseltes kalapjának hullámosra gyötört karimája egykedvűen lobogott a szélben. Aggódva kémlelete az alkonyi horizontot, a kevélyen hullámzó, narancsszínű óceánt. Már órák óta várt.
A Sean nem volt a kikötőben. Csak Ben, a motoros bárka ringott a mólóhoz kötve rozsdásodó magányában.
Sean, a fia, szintén hiányzott. Nem aludt a szobában a többi három gyerekkel együtt. A parton sem játszott önfeledten kipirulva. Kint volt a nyílt vízen a hajóval, ami még a nagyapjáé volt és ami immár az ő nevét viselte. Napok óta nem jött haza.
Ben kemény szíve kezdte feladni a reményt. Ám most még nem tágított, még hittel telten szipákolta szürkéskéken füstölgő pipáját, még nem jelentek meg könnycseppek a szemében.
Mary volt Ben felesége. Sötét hajú, szenvedélyes asszony, aki a családjának élt. Gyúrta a tésztát, mosta az ingeket. Olykor mesélt a gyerekeknek, olykor megvigasztalta őket. Ő már nem várta Seant, mivel pontosan tudta, érezte, hogy mi lett vele és azt is, hogy ki tehet róla.
Békésen kötögetett hát megdőlt kalyibájuk verandáján és nem nézett fel a frissen felvillanó csillagokra, félt, hogy a fia arcává állnak össze.
Szemei szárazak voltak, mert elfogytak a könnyei. Elfogytak már rég, de a tekintete – és a lelke is – keményebb lett, mint pár napja volt. Mint aznap, amikor a fia, kamaszos, öntelt vigyorával elvitorlázott, hogy ne jöjjön többé vissza. Soha többé.

***

Kötekedő Bent az egész sziget keményfejű embernek ismerte, ám azt senki sem gondolta volna, hogy azon az éjszakán nekiront Szigonyos Dannek.
Mégis megtette, pedig Danen legalább annyi font hús volt, mint egy bivalycsordán és egyszer félkézzel megszigonyozott egy cápát úgy, hogy a kíméletlen vas keresztülfúrta az állat lapos fejét. Innen is kapta a becenevét.
Dan alapvetően békés férfi volt, Ben azonban valamiért a fejébe vette, hogy laposra veri. Mintha egy kenus akart volna elsüllyeszteni egy hadigályát, a flotta dicsőségéért.
Beszélték, hogy Ben szemet vetett az izomkolosszus asszonyára, de gerjedelme elutasításra talált. Akár igaz volt, akár nem, a Kötekedő nagyon dühösen tért be kocsmába.
Igaz, akkoriban mindenki feszült volt kissé, mivel napok óta nem hajóztak ki a vizekre. Féltek a szörnytől. Mesebeszéd, halászlegenda, mondhatnák páran.
Az azonban tény, hogy Bob és a fia láttak valamit, amit képtelenek voltak leírni és a kölyök azóta csak égő lámpánál mert aludni, de akkor is hamarosan felébredt verejtékezve. Ami azt illeti Bob is. Felesége minden éjjel riadtan pislogott a hitvesi ágyban, amikor az ura egyszercsak vadul hánykolódni kezdett mellette, és érthetetlenül kiabált össze-vissza.
A helyi pletykák szerint azért történt az egész dolog a szörnnyel, mert a haditengerészet egy tengeralattjárója torpedózta az Ördögzátonyt, ezt a kis szigetszerű képződményt, ahol az innsmouthi népek űzték bizarr praktikáikat. Legalábbis így szóltak a legendák. Amiket mi sem bizonyít jobban, mint, hogy Innsmouth városában hatalmas kavarodás volt, amikor megjelent egy csomó rendőr és elhurcolta a helyieket. Azt is meg kell jegyezni, hogy ezt kevesen bánták, mert a különös város lakóit minden környékbeli gyűlölte és félte, így a szigeten élők is.
Ám az ördögzátony bombázása az más volt. Az felébresztett valamit. Valamit, amit békén kellett volna hagyni.
A sok szóbeszéd, sugdolózás, valamint az öreg Karl és hajójának eltűnése szélcsendes időben, végül oda vezetett, hogy nem volt olyan nő a szigeten, aki elengedte volna halászni a férjét.
A szabadsághoz szokott férfiak pedig csak poshadtak unalmukban, akár a kagylók a forró homokon. Csoda, hogy elég gyúlékony volt a hangulat?

***

Ben mogorván húzta be maga után az ajtót. A fröccsök szaga és a csípős dohányfüst ritka orrfacsaró elegyet képeztek az amúgy sem túl szellős kocsmában.
A férfi sötéten körbesandított, szájának komoran lefelé görbülő sarkából öreg pipája lógott. Az egyik asztalnál vidáman felnyihogott valaki. Aztán meglátta végre az embert, akit keresett. Eleven végzetként indult felé.
A hatalmas Dan kisebb hegyként terült el a ragacsos, tompa fényű pult előtt. Fáradt mosollyal az arcán hallgatta Fecsgő Tom kifogyhatatlan, örökké tartó zagyvaságait.
Ben egyenesen mögé lépett és azzal a jellegzetes “itt most bunyó lesz” mozdulattal megkocogtatta az óriás vállát. Dan oda sem nézve intett egyet és figyelte tovább Fecsegőt. Erélyesebb kocogtatás.
A hatalmas ember türelmetlenül állt fel a székéről. Legalább másfél fejjel volt magasabb Bennél. Tom döbbent hallgatásba bénult. Akiket kevésbé kötött le a készülgő hirigre való várakozás, hálát adtak érte.
- Mi van? – vakkantotta Dan.
- Elegem van abból, hogy csak ülsz, vedelsz és szart se csinálsz.
- No és? Tán az asszonyom vagy? – bömbölte háborogva.
- Nem, de sajnálom az asszonyodat, hogy ilyen férj jutott neki.
- Mi közöd hozzánk? Amúgy meg ott a szörny…
- Nincs semmilyen szörny, csak a magadfajta link senkik lusta agyában.
- Na tűnj innen, amíg jó dolgod van! – emelkedett a vaskos mutatóujj.
- Ja, senki sem kiváncsi rád kötekedő! – értett egyet valaki a köréjük gyűlt kisebb tömegből.
- Persze. Az viszont már nem érdekel benneteket, hogy az asszonya félholtra dolgozza magát, miközben ez itt döglik egész nap! – mutatott vádlón a tagbaszakadt férfira.
- Menj haza! Barom – bugyogta egy részeg hang.
- Szánalmas, kitartott szajha vagy – sziszegte Ben a kolosszusnak.
Igaz, hogy Dan ritka nyugodt fajta volt, de az ő türelmének is volt határa. Ezen lépett most át Ben.
Amaz észre is vette az ellenfele szemében fellobbanó tompa dühöt. Számított rá. Egy kígyó gyorsaságával felkapott hát egy félig telt palackot és úgy arcon vágta vele a méretes férfit, hogy az üveg csillingelve széttört és a szilánkok fagyott szakállként álltak ki a vikingfehér bőrből.
Dan tétován az arcához kapott, amin a vérpatakok már összefüggő hálót alkottak. Itt volt a hiba Ben tervében, az óriás talpon maradt. Sőt, haragosabb lett.
A kovácskalapács keménységű ököl meglendült és Kötekedő a poros, söráztatta padlón puffant. Hűséges pipája messzire szállt.
Szigonyos őrjöngött. Ormótlan bakancsával belerúgott a földön fetrengő férfiba, majd mégegyszer és mégegyszer. Képe gyilkos gyűlöletbe grimaszodott, véres álarccá vált. Áldozata vert kutyaként nyöszörgött.
Többen kezdték megérteni, hogy szigonyos túl van azon a határon, hogy le tudna állni. Mire lefogták, a Kötekedőnek eltört három bordája és a jobb combcsontja.

***

Sean sűrű haja kamaszos boglyává kócolódott. A fiú szemei (“pont úgy csillog, mint az anyádé”) fénylettek a könnyektől. Amikor belépett a sötét, hátsó szobába arra gondolt, hogy megöli azt, aki ezt művelte az apjával.
- Apa? – suttogta bele a bársonyos csend várakozásteljes nyugalmába.
- Sean! – krákogta egy megviselt hang.
- Apám, jól van? – rohant a fiú a betegágyhoz. Majdnem keresztülesett a kisasztalon, amin megcsörrentek az ételmaradékokkal teli tányérok.
- Jól fiam, jól. – A férfi átkarolta az aggódva fölé hajoló, nyúlánk gyermekét.
- Ki tette ezt magával? – A kérdés végénél bánatosan elcsuklott a hangja.
- Egy rossz ember. Egy nagyon gonosz ember.
- Megfizetek neki! – jelentette ki öntudatosan.
- Jó fiú vagy Sean, de ebből maradj ki!
- De hát ezt nem hagyhatom.
- A bosszú az én dolgom, nekem kell megfizetnem.
- Ne kárhoztasson tétlenségre, olyan rossz, hogy nem tehetek semmit.
- Valamit azért tehetsz. – Sejtelmes, atyai mosolya még a sűrű sötétségen is átsütött.
- Micsodát?
- A munkának mennie kell fiam, és én megtanítottalak, hogy hogyan kezeld a hálót.
- De a szörny… – Ha világosabb lett volna, Ben meglátja, hogy hullaszínűre sápadt a fia.
- Nincsen szörny – csattant fel dühödten a férfi. – Csak az olyan semmirekellő, lumpen szarok fejében, mint Daniel Walsh.
- A szigonyos? – csodálkozott Sean. – Hát ő tette ezt?
- Ő – válaszolt mogorván az apa.
- Mit tesz vele?
- Az legyen az én dolgom, te csak halássz, amíg én lábadozom.
- És Karl? Az a vénség eltűnt, pedig a víz sima volt és az idő nyugodt.
- Bah! – legyintett Ben. – Karl piás volt, nyilván beleszédült tajtrészegen az óceánba. Tán még bele is gabalyodott előtte a saját hálójába és megfulladt. Idő kérdése volt csak, hogy ez bekövetkezzen.
- Ha maga mondja – egyezett bele Sean kissé bizonytalanul.
- Szóval szaladj! Amíg a sok gyáva naplopó szétfingja a kocsmát, te kifogod az összes kövér halat, amit csak a víz adhat.
- Vihetem a motorost? – lelkesedett a kamasz.
- Bent? – Az apa tekintete haragvóan felizzott.
- Akkor azt hiszem marad a vitorlás – hátrált meg Sean.
- Azt vidd, a vitorlást! – utasította Ben dacosan.
- Jobbulást apám!
- Bőséges fogást, fiam! – Miután az ajtó kattanva bezárult Ben befordult a fal felé.
- Méghogy a motorost! – Csámcsogta háborogva, amíg álomba nem merült.

***

Egy aranyszínű vasárnap délután, több órányi kopácsolást és fűrészelést követően, Ben imádott ladikja felé bicegett a parti úton.
A hajó elején frissen ácsolt, sebtiben rögzített kereszt állt. A férfi vállán pedig ősöreg vadászpuskája volt átvetve. Dannel ellentétben ő még sohasem használt szigonyt.
Mary rohant utána, kezeivel felhajtott szoknyájának a szegélyét fogta, hogy az ne zavarja a futásban.
- Benjamin Fick, állj meg! – kiáltotta. A férfi úgy is tett. Vett egy mély lélegzetet, azután megfordult. A suhogó szélben nő haja feketén lobogott. Feketén, mint a gyász zászlaja.
- Benjamin mit képzelsz, hová mész? – Mary szuszogott, kedves arcát forró könnyek csíkozták.
- Tudod te azt. – Hangja fölényes volt és mindentudó, ahogy az ember egy ókori császárét képzeli el.
- Miért, de miért? – pityergett Mary megkeseredetten.
- Mert Sean meghalt, azért! – Éles ordítása szétrepesztette csönd balzsamos békéjét.
- Te is meg akarsz halni? – szipogott.
- Nem. – Szemei résnyire szűkültek. – Az fog meghalni. Az átok, aki vagy ami ezt csinálta az én Seanommal. Akit azok az idióta tengerészek robbantottak elő, akit kiböfögött a pokol kénköves bugyra. Az fog meghalni. – Visította jegesen. A lágyan hullámzó fűtenger szálai reszketve bújtak össze.
- Még van másik három gyereked, rájuk nem gondolsz?
- Te ezt nem érted. – A szájából előgördülő szavak a megvetéstől voltak súlyosak.
- Mit kéne értenem, mi a francot kéne értenem?
- Egy férfinak kötelességei vannak.
- Tudod te is, hogy nem erről van szó.
- Tényleg? – Ben várakozásteljesen keresztbe fonta a karjait.- Akkor miről?
- Nem érdekes – sóhajtott Mary. – Egyet kérek csak tőled.
- No és mit?
- Azt, hogy élj együtt azzal ami vagy, aki vagy. De élj és maradj velem, segíts nekem! – Ben utálkozva szemlélte a feleségét. Egy ideig elég kérdéses volt egy pofon elcsattanása az asszony puha, pirospozsgás arcán. A pillanat elmúlt, ő pedig inkább szó nélkül hátat fordított és folytatta az útját a kicsiny kikötő felé.
A nő némán figyelte. Ben eloldozta a tartó kötelet, becammogott a kormányos fülkébe, a motor pedig feldübörgött és lassan elkezdte tolni a hajót, aminek orrában olyan dicsőségesen meredezett Krisztus szenvedéseinek a jelképe.
Ahogy egyre kisebbnek látta a távolodó alakot a horizont végtelenjén, Mary a földre roskadt és keservesen zokogni kezdett. Arcát a tenyerébe temette, háta búsan rázkódott.

***

Élt egyszer egy Mary nevű asszony egy helyen, amit a Szúnyogok Szigetének hívtak. Minden egyes év egy nyári napján kisétált a partra és megtört tekintettel az óceánba dobott két szál fehér tulipánt. Az év többi részében mosta az ingeket és gyúrta a tésztát. Három gyereke maradt. Olykor megvigasztalta őket.
Egy kalyibában éltek, ahonnan hiányzott a pipafüst csípős szaga és egy kamaszos vigyor, pedig ez egykor egy család otthona volt.
Egykor, nagyon régen, az volt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához