LFG.HU

HammerTimeCafe
Mantis
novella

- Az Úr az én pásztorom…
Elhallgatott. Feljebb emelte tekintetét, s a Megváltó arcára nézett.
- Az Úr az én…
Lehunyta a szemét, s csak csendben állt az oltár előtt.
- Imádkozol, fiam?
Leengedte a kezeit, de nem hagyta, hogy szeme az oltárterítő rojtjait szabadon eressze.
- Már végeztem, atyám.
A pap a vállára tette kezét. Lévian összerándult a pillanatnyi késztetéstől, hogy lesöpörje az érintését.
- Segítségre van szükséged, fiam?
A férfi nem fordult felé.
- Köszönöm atyám. Későre jár már. Nem zavarom tovább.
- De én szívesen…
A pap nem ment utána. Valamiért úgy érezte, hogy kezet kellene mosnia.

***

Nem érzett semmit, amikor átlépte a küszöböt. Meg sem lepődött, amikor odakint a fehér ruhás fiú várt rá. Az mellé lépett, érintése sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a papé.
- Lévian, kedves Lévianom – az aranyhajú ifjú megértően mosolygott – tudtam, hogy itt megtalállak.
- Elfelejtettem, hogy mi is vagyok.
- Ugyan! Azt gondolod, én nem jártam már itt? Ó, nagyon sokszor megfordultam már templomban… Egy időben még hittem is benne, hogy megbocsát nekem. Az Úr…
Lévian kézfeje keményen csattant a száján, s bár az ütés erős volt, a másik ajkából nem sarjadt vér. Elengedte, s felkacagott.
- Óh, bocsánat kedves Lévianom. El is felejtettem, hogy az Ő nevét nem vehetem a számra. Biztosan megbűnhődöm majd ezért a vétkemért. Is. Te persze közel érzed őt magadhoz, igaz? Talán ma még a zsoltárt is sikerült végigmondanod…
Újra felnevetett, és figyelmesen végigmérte a férfit.
- Ez a tűz égjen a lelkedben akkor is, amikor a kötelességedet teljesíted, bukott barátom. Látod, én megbocsátok
- Nem vagyok a barátod. Semmi közöm hozzád.
A másik most először komolyodott el.
- Óh, persze. Nyilván azt gondolod, hogy én vagyok a létező legrosszabb. Semmi nem lennék nélküled, és a hozzád hasonlók nélkül, kedves Lévianom – rövid szünetet tartott – de beszéljünk inkább a munkáról. Ha lehet, most kímélj meg a szentimentális nyavalygásodtól. Üljünk le.
Letelepedtek a templom lépcsőjére. Lévian már meg sem lepődött, amikor a fehér farmeres kamasz helyett már egy öltönyös, kissé idősödő üzletember nyitotta az aktatáskáját mellette. Egy kartotékot halászott elő. Fél szemmel Lévianra sandított, majd a mappát egy rövid nevetéssel visszadobta a táskába.
-Na jó, hagyjuk ezeket a teátrális baromságokat – vette fel újra a fehér ifjú alakját – kedves Lévianom, ölnöd kell.
- Mint mindig.
- No, az egész könnyen megy, igaz? Helyes. Nyugodj meg, jó ügyet szolgálsz vele, és rossz ember, akit meg kell ölnöd, blablabla. Ez passzol a karakteredhez. Más örülne, ha ilyen figyelmes főnöke lenne, te meg csak a pofákat vágod.
- Bíztam benne, hogyha kussolok, akkor gyorsan elmondod, amit akarsz, és nem kell a hülye dumádat is végighallgatnom.
- Én vagyok egomán és dagályos? Hallanád őt… Na mindegy. Bizonyára sejted, hogy megint az alja munka jutott nekünk. Egy falkányi elfajzott, úgy egy tucatnyi, ha lehet. Mondhatnám, hogy csak a szokásos. Meg az, aki megidézte őket. Tudod, valaki valahol talált egy könyvet, vagy letöltötte, hála annak a zseniális világhálótoknak. Játszott, és kettese volt a lottón. Iderángatott pár dolgot, ami nem ide való. Kishal, de hát mi szolgálunk és védünk, ugye.
- Tehát?
A másik elmosolyodott, Lévian tudta, hogy ezt a részt kedveli a legjobban. Amikor kimondhatja.
- Öld meg mindegyiket, kedves Lévianom. Én felszentelt gyilkosom.

***

Nem volt forróság, és nem volt szenvedés. Ez a két dolog lepte meg a legjobban, még az elején, amikor odakerült. Egy sötét cellába zárták be, két közönyös arcú ember vezette oda. Se ördögök, se vasvillák, se fegyverek, se láncok. Csak az üres cella. Nem kínozta meg senki, és nem vetették örökké perzselő lángok közé sem. Magára hagyták a gondolataival, vagyis igazából bezárták őt közéjük. Semmi nem volt, csak az álmai és az emlékei. Nem tudta, mennyi idő telik el, és nem is volt értelme ezen gondolkozni, hiszen ott már tényleg mindegy volt. Egész életében azt hitte, hogy erre vágyik. Egy üres szobára, ahol békén hagyják. Ám egy idő után már nem tudott semmire sem gondolni, csak ugyanaz a történet mesélte el neki saját magát újra és újra.
Az árva gyermekkel kezdődött, ennél a résznél mindig sajnálta magát egy kicsit. Ilyenkor érzett csak valami keserűség-félét. Játékok, érzéspótló szavak idegenektől, idegen ágyak, idegen szoba, ahol öt idegennel élt. Tárgyak, amiket használsz, de nem a tiéd egyik sem. Olyan pótszeretet, amilyet csak a kötelességtudó szociális munkások képesek nyújtani.

Aztán elmentek, lassú vércseppekként szivárogtak ki az intézet testéből, amint betöltötték a tizennyolcat, és átadták fekhelyeiket az utánuk következőknek. Vagy fél évig próbálkozott azzal, hogy elkezdje a saját életét, de az árvaház összezártsága után már képtelen volt magányosan élni. Belépett a légióba. Ugyanolyan volt, mint az intézet, és szerencsére minden napra adtak neki valami feladatot, amivel leköthette magát. Olyankor nem kellett gondolkodnia sem.
Amikor először ölt, akkor született meg valami benne, mintha a lelke egy elfonnyadt végtag lenne, amibe csak a gyilkolás pumpál életet. Iszonyatot érzett és bűntudatot, vad diadalt és hatalmat. Mindent akkor érzett. Azt akarta, hogy itt legyen vége a történetnek, de volt még tovább. Hátra volt még a legjobb rész, ahogy az aranyhajú szokta mondani. Az, amikor látta saját magát, ahogy kését egy halott testbe vezeti, és egészen közel hajolva csodálja a pengére csorduló vért. Mint egy összeszorított gyümölcs húsából fakadó édes nektár. Így szeretett ölni, ilyenkor érezte, hogy él, hogy tudna szeretni, hogy tudna félni, hinni is talán… Hinni akart, sokszor járt a tábori lelkészhez, és egy nap elmondta neki:

- Nem látom az Urat atyám. Az imádság nem hoz fényt nekem, csak a halál.
Nem sokkal ezután leszerelték, és hazaküldték. Majd eljött a nap, amikor késsel a kabátja alatt elindult az éjszakába, hogy újra érezni tudjon. A kapuban visszafordult, felment a lakásába és bevette az összes gyógyszert, amit otthon talált. Leült a fotelbe, és megvárta, hogy mindennek vége legyen.
Mindig ezzel a tudattal ébredt, hogy ez vár rá az örökkévalóságig. Nem tudta hányszor látta már a szörnyeteget, ami lett belőle. Ilyenkor sírt, dörömbölt a cella ajtaján, hangosan ordítva bizonygatta a falaknak, hogy nem ő akarta így. Olykor megpróbált valami módot találni a szökésre, persze onnan képtelenség volt meglépni. Megőrült. Néha azt látta, hogy az ajtó kinyílik, és megbocsátást nyerve kisétál a fényre. Mindig úgy képzelte el, hogy a nagy fényességbe sétál ki.
Aztán ott volt a cellában, amitől elméje már réges-régen elszakadt, és ha ki is nyílt volna az ajtó, akkor is csak az őrülete írta volna tovább a történetet. Pedig az ajtó egy nap kinyílt.
- Hm. Most mondjam azt, hogy kelj fel és járj?

***

Ő nevezte el Léviannak. Választhatott persze: a cellája és bármi más között. Nem volt nehéz igent mondani neki. Azóta, hogy megnyitotta a börtöne ajtaját, őt szolgálta. Bármit kérhetett tőle, Lévian megtette. Minden jobb volt, mint örök időn át szembenézni saját magával. Harcolt, gazdája fegyvereket és pénzt adott neki, majd újra és újra csatába küldte. Olyan lényeket pusztított el, akik az ő birodalmából szöktek meg, vagy akiket hatalommal bíró emberek szólítottak át a fény országába. Lévian éjszaka vadászott, amikor az utcák már csendesek voltak. A sötétség lényeit üldözte, utánuk bújt az árnyékok közé és kiirtott mindent, amit ott talált. Újra érzett, újra elöntötte a vér a halott lelkét, amikor gyilkolt.
Ám semmi másban nem tudott hinni. Meg akart szabadulni, és amikor azt gondolta, hogy ura nem látja, templomba ment. Szavai szárazon recsegtek, ahogy a betanult litániákat sorolta, és lelke ugyanúgy üres maradt, mint mindig.

***

Biztosan nem volt véletlen, hogy a fiú az Angyalok Motelben jelölte ki a szállását. Azóta itt élt, hogy visszatért. Néha megkérdezte a tulajt, hogy nincs-e tartozása, de az biztosította róla, hogy a “szimpatikus fiatalember” hosszú időre rendezte a számlát. Nem mondta, milyen hosszú időre.
Lévian nem nagyon ismerkedett a többi lakóval, úgy tűnt neki, hogy itt mindenki magára zárja az ajtót, és nem kérdezősködik a másik felől. Hozzá hasonlóak, bár biztosan nem olyan utat jártak be, mint ő. Idegenek itt, és nyilván ugyanolyan idegenek lennének akárhol máshol is. Rovott múltú alakok, piti drogüzérek és a fogyasztóik, meg néhány csóró, akiknek nem jutott jobb.
Egyedül Petát ismerte mindenki, a tinédzser punk kiscsajt, aki valamiféle mindenes volt a motelben. Rendszerint a fülkéjében gubbasztott, és mindig olyan undorral kezelte a lakókat, mintha csótányokat gondozna. Általában a karjára borulva aludt a pult mögött, néha kelletlenül kiadott egy-két kulcsot, vagy felmosott egy hányást a lépcsőházban. Éjszakára mindig eltűnt, állítása szerint “csövezni” járt a haverjaival. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt csak ő tudta.

***

Lévian beemelte az elvetemedett kaput a helyére, majd besétált az Angyalok ajtaján. Úgy tervezte, hogy a nap felét átalussza, majd rendbe rakja a fegyvereit és este vadászni fog. Utána lesz egy pár szabad napja, mielőtt a jóarcú újra felkeresi. Megállt a pult előtt, majd mivel a köhécselés nem használt, belerúgott. Peta felrezzent, és kába szemeit ráfókuszálta. Ő volt az egyetlen ember, aki még sörtére vágott hajjal is tudott borzasnak látszani.
- Kurvaanyáddal szórakozz…
- Hello, Peta. Jól nézel ki.
- Bazdmeg – odadobta a pultra Lévian kulcsait, majd visszahajtotta a fejét. Hangja tompábban hallatszott – tudom, odaokádtak a lépcsőfordulóba. Majd délelőtt felmosom.
Lévian vállatvont, és felsétált a szobába. Az asztalon egy köteg pénz, az ágyán egy zsák várta, mint mindig, valahányszor feladatot kapott. Kibontotta a zsákot, és elismerően bólintott. Az angyalarcú ezúttal sem volt szűkmarkú. Kézifegyver, géppisztoly és egy remekül karbantartott távcsöves Remington volt a csomagban. Természetesen a halom tetején egy széles pengéjű, fűrészes élű kés hevert. Kést mindig kapott. A főnöke törődött a lelkével is.

Gondosan darabokra szedte mindegyiket, átvizsgálta az alkatrészeket, számba vette a lőszerkészletét. Hibátlan eszközöket kapott, Lévian mégis minden alkalommal alaposan ellenőrizte és megolajozta őket. Az ördög nem alszik, ebben biztosabb volt akárki másnál. A puska nem is fog kelleni, elveszi a vadászat örömét, egyetlen gyilkos pillanatba sűrítve a halál szentségét. A géppisztoly mint egy foghíjas, otromba acélfésű; a fogakat a markolat, a tár és a cső alatti újabb fogó adják. Fekete acél, precíz rendben egymásra illesztett töltények a tárban. Csak a pillanatra várnak, amikor kiszabadulva húst marcangolhatnak, és csontot törhetnek. Egészen közel emelte arcához, beszívta az olaj illatát, látta is talán a mikroszkopikus cseppeket a závár fémjén. Hasonlít, nagyon is hasonlít, a ragyogó acélon futó bíbor cseppekre.
Nem rakta le, az ágyon ülve nekidőlt a falnak és elszunnyadt. Talizmánként tartotta kezében fegyverét, körülötte vigyázó pentagrammaként pihentek a töltények és az alkatrészek. A kisasztal oltárán pedig kése – szent ereklyéje templomának – várta, hogy eljöjjön az ő ideje.
Odakint az utcai lámpák rövid pislogás után felnyitották szemeiket. Lévian felébredt.

***

Csak koncentrálnia kellett. Magában ilyenkor vadászkutyának képzelte magát, ahogy a csapáson haladva űzi a vadat. Nem szagokat érzett, hanem a lelkek rezdüléseit. Valahányszor belekezdett, mindig elborította a körülötte élők milliónyi érzete, de lassan, nyugodtan lélegezve fújta ki őket magából. Régen megtanulta már, hogy miképpen fókuszáljon a csata zűrzavarában egyetlen célpontra. Megérezte őket, egy óra múltán már tudta, hol keresse áldozatait. Peta bevérzett szemekkel vetett rá egy pillantást, ahogyan kisietett a motel ajtaján. Észre sem vette az utcán tévelygőket, elment mellettük, követve ösztöneit. Keresztül sietett egy lámpaoszlopokkal sárga fénykörökre osztott parkon, átlépett egy eszméletlen hajléktalant a buszmegállóban, majd tucatnyi bérház alkotta labirintusból kiérve befordult egy temető bejáratán, s tudta, hogy itt vannak. Előhúzta a géppisztolyt, és futásnak eredt. Nem volt értelme bujkálni. Az árnyékok közt meglapuló féreglények hihették csak, hogy rejtve maradhatnak előtte, ő azonban tudta, hogy a sötétség nem leplezi előlük. Nem őket vette célba elsőként, hanem a tudata közepén fehér gócként lángoló mesterüket. Az első egy faóriás árnyékából tépte ki homálytestét, és cápafogú tetemként anyagiasulva megrohanta. Lévian kétszer az arcába lőtt.
Megdobbant a szíve, ajkán felderengett a diadal mosolya. Lerohanta a félelem és az iszonyat. Újra érzett, újra élt. Késével lecsapott a megingó árnyéklény torkára. Sötét savó vágott a szemébe a széthasított nyakból, majd higanyként pergett le róla. Egy tökéletes pillanatig megcsodálta a hamis vért, mielőtt elillant volna fegyveréről. Lehunyta a szemét.
Ott voltak, köré gyűltek, hogy a pokol éhségét húsával és vérével csillapítsák. Még mindig nem tudták.
Lévian balra fordult, egy sírkőre fellépve vetette keresztül magát a sövényen, fegyverre halált köpött a bozót sötétségébe. Térdre érkezett, alatta csontok roppantak szét, s a rémálomszerű fejből fekete buborék robbant ki: a kitaposott esszencia felhője. Most döfött, felhasználva az esés lendületét, markolatig vágta a fegyvert az alatta vonagló testbe.
Élni, újra élni, annyi mint érezni, megszülni az életet a halálon át.
Nevetett, arcát villanófényként ragyogta be az automata fegyver torkolattüze, s a kése hasított árnyékot hozzá. Érezte, ahogy a férgeket megszállja a bizonyosság, hogy most meg kell fizetniük engedetlenségük árát. Már menekültek előle, és Lévian nem eredt a nyomukba. Végezni akart az idézővel, mielőtt a kutyái után indult volna.
Nem látta, de érezte. Egyre közelebb és közelebb, minden lépéssel egyre vakítóbban ragyogott fénye, egyre biztosabb volt benne, hogy most valódi vérrel…
Eltűnt.

Lévian megtorpant, csalódott morgás szakadt fel belőle. Az áldozata köddé vált. Helyén ezüst buborékok pattantak a valóság szappanhabjából, és egy féreg bukkant fel. Lévian keresztüllőtte, majd az utána következőt is, de helyettük már négy másik lépett át a határon, és egyre csak érkeztek. Sokan, túl sokan voltak, Lévian azonnal tudta, hogy ezt az ütközetet nem nyerheti meg. Megperdült, és rohanni kezdett. Azok a nyomába eredtek, érezte őket.
Túl gyorsak, túl magabiztosak voltak. Nem bizonytalanul tévelygő árnyékhorda, hanem vadászok, a fényhozó katonái.
Széttiporta egy sír virágait, megtaposta az emlékként emelt keresztet, majd ezzel a lendülettel a kőkerítés peremére szökkent. Ki fog jutni…
Az erő ekkor csapott le rá, mintha a mennyből zúdult volna alá, akár egy kegyetlen húskalapács. Telibe találta, iszonyatos erővel döngölte a földbe. Bordái összetörtek, darabokra szurkálva tüdejét, gerince ropogva szakadt csigolyákra. Kezében fóliaként gyűrődött össze a fegyver, a tárban felrobbanó töltények leszaggatták ujjait. A csapás kétarasznyi mélyen a földbe taposta Lévian összezúzott testét. Halott volt, a pokol újra kaput nyitott neki.

***

-Hát ezt bekaptad, kedves Lévianom.
Önmagára volt dühös. Nagyon ritkán esett meg vele, hogy hibázott. Most viszont megtörtént, és a dolog ezúttal sokkal komolyabb volt, mint bármikor előtte. Hibázott, amikor hagyta a dolgokat idáig fajulni, hibázott, amikor nem vette elég komolyan, és hibázott, amikor nem mondta el Léviannak a teljes igazságot. Most már ki kell teregetnie a lapjait, ha meg akarja oldani a dolgot. Hívhatna egy új vadászt persze, vagy akár többet is egyszerre.
Ám nincs köztük olyan, mint Lévian. Némelyikük mániákus gyilkos, kötelességtudó katona, vagy egyszerű fejvadász. Ám egyikük sem öl úgy, mint Lévian, azzal a hittel, azzal az extázissal. Félelem, agresszió, beteg gyönyör születik belőlük, amikor gyilkolnak. Lévian viszont életre kel, mint egy kinyíló virág.
Már sokszor beismerte magának, hogy szereti őt.
Földet markolt fel, másik kezével egy marék gyomot tépett, és lángra lobbantotta. Porral és hamuval szórta meg a ronccsá tört testet. Lévian összerándult, a bentrekedt kiáltás most szakadt ki belőle. Pár pillanatig feküdt csak a sokk emlékének bilincsében, aztán felállt. Sérülései eltűntek.
- Átvertél.
- Csak azt ne mondd, hogy meg vagy lepve. Vagy hogy bíztál bennem.
- Mi volt ez?
- Sajnos korai még múlt időben beszélni róla, kedves Lévianom. Elhallgattam pár dolgot előled, de hidd el, csak az optimizmusom kényszerített rá. Azt gondoltam elvégzed a feladatot, mielőtt ügyfelünk erőre kap.
- Kicsoda ő? – bosszúvágy csendült a hangjában, nyoma sem volt félelemnek, vagy bizonytalanságnak.
- Az egyik kollégád – a fiú elmosolyodott, hisz édes volt neki az emlék íze – aki szembefordult velem, ahogyan azt te is sokszor megteszed lélekben, Lévianom. Ő azonban egy nap el is hagyott engem.
- Téged?
- Képtelenség, ugye? Én is azt hittem. Félek, hogy valami nagyon elromlott. Nincs hatalmam felette többé.
- Az hogyan lehetséges?
A másik szomorkásan somolygott.
- Olyan úton, amit te nem járhatsz be, Kedves Lévianom. Egyszerűen teherbe esett. A benne születő ártatlan lélek miatt számomra érinthetetlen, mindaddig, amíg a világra nem jön, el nem válik tőle. Áldott állapot, ismerős a kifejezés, ugye? Gondolom sejted, hogy azóta nem alkalmazok nőket. Határozottan kreatív, azt hiszem ezért is esett rá a választásom. Gyönyörűen ölt, de hiszen tapasztaltad, hogy milyen hatékony az én Elériám.
- Hogy lett ilyen hatalmas?
- Te hogy lettél az? Hisz tudod: aki a pokolba tekint… – legyintett – mindig utáltam a filozófusaitokat. Na jó, vele talán egy kicsit engedékenyebb voltam, esendő vagyok én is, de azt hiszem, ezt is tudod.
- Elsöpört. Esélyem sincs ellene.
- Lesz. Szerzek valamit neked, ami megvéd tőle. Most menj vissza a motelbe. Készülj fel, holnap újra felkereslek.
- Már alig várom.

***

Először történt meg vele, hogy nem járt sikerrel. Noha az elméje tisztában volt a miérttel, akkor sem tudta ezt megemészteni. Valami elromlott, mondta neki a fehér fiú, és ő is ezt érezte. Megváltozott, úgy érezte elveszített valamit.
Bizonytalanul megállt az utcán. Valahova mennie kellene, vagy csinálnia valamit. Megint eszébe jutott a temető. Pár lépés kellett volna, meglátja, és meghúzza a ravaszt. Ennyi, a szokásos munka, aztán pár nap nyugalom. Leült egy padra.
Miért nem lőtt vaktában? Talán úgy is eltalálta volna a sötétben, és akkor vége. Az ő hibája, mert elvesztegette az idejét a fattyakkal. Ha a temetőben elkapja, akkor most nem ülne itt, nem lenne ez az… érzés benne. Ez a kevés félelemmel vegyített szorongás, ami minden harcos legnagyobb ellenfele a harctéren.
Menedéket formált két tenyeréből, és arcát ide rejtette. Próbálta megérteni, mi történik vele, próbálta feltalálni a szót: kétség.

***

A szél végigsöpört az utcán, megrázta a motel ablakait, aztán lebukott egy házfal mögé, és meglapult, mint egy fedezékről fedezékre rohanó katona. Nagyszemű, lusta esőcseppeket hajított mindenfelé.
- Szeretem ezt az időt, Lévianom. Az első nap is ilyen volt.
Felriadt, a szoba félhomályában a fehér fiú is csak az árnyékok egyike volt. Az ablak mellett támasztotta a falat, a kint hajladozó fa árnyéka újra és újra megcsapkodta arcát. Sötét és torz minták, majd lágy fényben derengő nyugodt vonások.
- Elaludtam.
- Nem baj. Szépet álmodtál, még ha nem is emlékszel rá – leült mellé az ágyra, fejével az asztalon fekvő aktatáskára bökött – az új fegyvered. És itt van ez.
Egy nyakláncot nyújtott feléje, melynek végén kis ezüstkereszt lengett. A kereszt véres volt.
- Meghalt – az angyalarc szépséges maradt, a gyilkos szó halkan született meg a hibátlan ajkakon, mint egy szerelmes suttogás – a mártír vére, kedves Lévianom. Megsegít a gonosz ellen.

Az ablak alatt a szél futó léptei sivítottak el, az árnyékok a szoba falán utána hajoltak. Lévian érte nyúlt, ám mozdulata tétova volt. Fegyver, amivel győzhet, ezret is kezébe vett már így. Véres fegyverek, akár ez, de ezt a tiszta vér szentelte fel. Ezzel győzi le a gonoszt. És a gonosz testbe zárt lélekmagot, aminek funkciója van csupán, sorsa, jövője nincs. A nyakába akasztotta a keresztet.
A fiú félreugrott, amikor Lévian teste összerándult, és a vadász lefordult az ágyról. Kurta kiáltásként bukott ki belőle a fájdalom jajszava, kezével a kereszthez kapott.
- Ez…- rekedt hörgésbe fulladt a hangja.
- Sajnálom kedves Lévianom, az elkárhozott lelkek számára elég fájdalmas élmény a szentségek érintése.
Lévian újra felkiáltott, de nem tépte le a nyakláncot. Ujjai görcsösen görbültek meg, de talpra állt. Izzadság verte ki homlokát, ahogy megpróbálta a kínt magába fogadni.
- Nagyon jó, Lévianom, el kell ismernem, ámulatba ejtesz. Úgy látom, rám itt már nincs is szükség.
A másik remegő kézzel leakasztotta a láncot.
- Ha sikerül legyőznöm, mit kapok cserébe?
A fiú megtorpant az ajtóban. Megcsóválta a fejét.
- Semmit, kedves Lévianom. Minden megy tovább, mint eddig. Persze vissza is térhetsz a börtönödbe, ha akarsz. Az ítéletet, bármilyen hihetetlen, nem én szabtam ki rád. Nem az én dolgom feloldani sem. Úgy a feltámadás környékére tervezném a szabadulást, már persze ha a helyedben lennék.
- Ez nem… – erőlködnie kellett, hogy szavakat találjon egy olyan lélekben, ami soha nem érzett – ez… Ez őrület! Én mindig… Mindig csak azt tettem, amit kellet! Ez nem igazságos! Mindenki azt teszi! Amit kell… Nem volt választásom, nem volt lehetőségem! Ez nem igazságos!
- Hát mit akarsz, kedves Lévianom?
- Hogy hagyj végre békén! Hogy mindenki hagyjon… – elharapta a mondatot.
A másik elmosolyodott.
- Mondd ki, kedves Lévianom. Mondd csak ki, és én teljesítem a kívánságod.
- Én…
- Nem érted igaz? Nem érted, hogy miért büntettek téged így, ugye? Úgy érzed, hogy a gyilkolás iránt érzett szenvedélyed kevés ahhoz, hogy örökké szolgálj engem? Eláruljak egy titkot neked, legkedvesebb gyilkosom?

Lévian most először hátrált, ahogy a másik megindult feléje. Az egészen eléje lépett, a vadász nem mert az arcára nézni. Félelem borította el, most értette meg, hogy micsoda is a másik valójában.
- Igen, igen kedves Lévianom. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nélkületek én semmi vagyok. Amúgy a titok: emlékszel az utolsó napra, igaz? Hogyne emlékeznél, hiszen ezerszer láttad már magad előtt. Azt hiszed, komolyan azt hiszed, hogy az volt a legelső alkalom?
- Hogy..?
A másik suttogása ezer ordítással vetekedve visszhangzott a fejében:
- Hiszed Lévianom, hogy még azelőtt megölted magad, hogy ártatlanok vérével szennyezted volna a késedet? Hogy nem volt tizennégy áldozatod végzetes döntésed előtt?

***

A szél már nem lopakodott többé, nyíltan rohamozva vette be az utcákat és a sikátorokat. Lévian nem törődött vele, megint csak arra az egyetlen nyomra összpontosított, ami kijelöltek neki. Nem voltak kétségei, lelkébe visszatért ugyanaz az üresség, ami olyan ismerős volt már. Már tudta mi ő, és többé nem is próbálta becsapni magát. Amit most tesz, ezerszer jobb dolog annál, mint amit életében cselekedett. Ölni fog, érezni fog, vámpír lesz, aki a halállal szívja magába az életet.
Mert tudta, hogy minden szó igaz volt, hogy csak egy bolond játékot játszott saját magával. Megőrizte saját kis összehazudott megváltását, ahol letagadta ki is valójában. Hazudott egy hitet magának, ami nem volt elég még egy zsoltár elmondására sem. Elfelejtette, hogy elkárhozott, de most már örökké emlékezni fog rá.

Kiemelte helyéből a súlyos kapurácsot, ami elé ösztöne vezette. Egy sötét házhoz érkezett, nem habozott, hanem azonnal megindult az épület felé. Csak a kést vette elő, és gondolkozás nélkül nekirohant az előtte felbukkanó két rémnek. Lemészárolta őket, a pengét újra és újra megforgatta a nyúlós feketeséget fröcskölő testekben. Megint egyre többet és többet érzékelt belőlük, akár a temetőben. Mintha a ház egy nagy gyomor lenne, amely kiokádja őket magából. Elővette a láncot, összeszorította a fogát, és a nyakába akasztotta.
Megingott a rátörő kíntól, felüvöltött, majd tántorogva megindult újra. Kényszerítette magát, hogy szaladjon, lábában lángoló pataknak érezte a vért, perzselő füstje az agyát marcangolta. Az elfajzottak lecsaptak rá, de amint megérintették testük szétfröccsent, fekete tócsaként olvadtak szét.

Nekizuhant az ajtónak, bedöntve azt az üres előcsarnokba. Megint rátört a késztetés, hogy vegye le a keresztet, akárcsak egy pillanatra is. Jobbjával rákapott, a szárak elgörbültek szorítása alatt, vér serkent ujjaiból. Botladozva emelkedett fel, egy rárontó féreg elolvadó testének leve elvakította egy pillanatra. A következő ajtónak megint nekizuhant, mindkét szárnyat beszakítva.
Fény lobbant, vakító áradatban elborítva Léviant. Az erő, mint valami tornádó feszült neki, körbenyaldosta, ujjai között a kereszt szinte izzott. A hajába kapaszkodott, az ajtószárnyakat lángra lobbantotta, és elsöpörte mellőle. A nyomában érkező fattyakat úgy emésztette el, ahogy a fény falja fel az árnyékokat. Tombolt körülötte, felgyújtva és elemésztve mindent. A kín sosem tűnt ennyire valósnak, mint most. Lévian úgy érezte, hogy egy kemence közepén ég elevenen, s tudta, hogy csak le kell venni a keresztet, hogy véget vessen neki. Tátott szájjal üvöltött, és várta, hogy a lángok betörjenek a szájába, felperzselve a tüdejét.

Vége volt.
Egy darabig fel sem fogta, mert a fájdalom nem szűnt meg, csak a lángok hunytak ki körülötte. Vakon pislogott, a ragyogó fény után most színes gömbök ugráltak a szeme előtt. Összeszedte magát.
A nő eszméletlenül hevert előtte, nyilván minden erejét beleadta a csapásba, amivel el akarta pusztítani őt. Orrából vér szivárgott, fennakadt szemében Lévian látta az elpattant ereket. Tompán a fegyveréért nyúlt, de rádöbbent, hogy bal kezében még mindig ott szorítja a kést, akár jobbjában a keresztet. Egy pillanatig nem tudta, hogy mit is kellene tennie, aztán megindult a nő felé. Csak szúrni kell, életre kelni megint egy pár pillanatra. Aztán elfelejteni. A nőt, a fényhozót, az életét, mindent el lehet felejteni pár napra, amíg jön a következő.
Egy zavaros gondolat erejéig tűnődött, hogy a hasába szúrjon-e, vagy a szívébe? Vagy
vágja ki a magzatot belőle, megmentve azt? Meg kellene kérnie valakit, hogy tegye meg helyette…
Megtenni, amire még Lucifer sem képes: megölni a szárba szökkent gonoszt, és csírájában vágni el az ártatlanság torkát. Gonosz vérrel lemosni az eredendő jót.

***

Bement a kapun, és a bejárat felé indult. A fényhozó tűnt fel a bejáratnál és eléje sétált.
- Lévian, kedves Lévianom… Visszatértél hát.
- Visszamegyek.
- Nem kell ilyen komornak lenned. Mint mondtam neked, én megbocsátok. Azt hiszem, én is hibás vagyok. Túlhajtottalak, kedves Lévianom. Nem törődtem azzal, hogy mit is jelent neked…
- Visszamegyek a cellámba.
- Ne hidd, hogy hibáztál. Az én Elériám túl sokat pazarolt el erejéből hiábavalóan. A vadászok, akiket utána küldtem végezni fognak vele, és ezt te tetted lehetővé, kedves Lévianom. Talán beszélhetünk egy hosszabb pihenőről is. Megértem, hogy nem voltál képes megtenni, és…
Felkiáltott, feje hátracsuklott, és eszméletlenül zuhant a vadász lába elé. A súlyos kulcscsomó befejezte ívét, majd Peta az egészet belegyömöszölte a zsebébe.
- Utálom, hogy a szarból is várat akar építeni.
- Te…
- Én – fejével a kapu felé bökött, az orrába szúrt tű megvillant az Angyalok neonfényében – na nyomás.
- Visszamegyek a cellámba.
- Lenyeltél egy papagájt, vagy mi van? Menj a francba.
- Tudom, mi vagyok.
Peta megvakarta az állába tűzött gyöngyöt.
- Újra játszhat. Egyszer nagyon elbaltáztad, az biztos. De tudod, ez a hit dolog visszafelé is működik.
Lévian a kapura nézett.
- Nincs semmim. Senkim. Ugyanolyan idegen leszek odakint, mint legutóbb.
- Semmid? Másodjára kapod meg az egész világot, hisznek benned, és ugye ott van még a remény is. Mit akarsz még? Hagyjalak békén?

***

Átlépte a küszöböt, és az oltárhoz sétált. A nyugalom körbeölelte. A zsebéből előhalászott egy görbe szárú kis ezüstkeresztet és a terítőre fektette. Kezét összekulcsolta.
- Az Úr az én pásztorom – hangja tisztán csendült – nem szenvedek hiányt, zöldellõ réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy…

(Script 5)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához