LFG.HU

Hajnács Zoltán
novellaCimkek

Kevélyen tornyosult a város fölé a királynő palotája, hegyikristály kupolája jeges fénnyel ragyogta túl a déli napsütést. A torony, ami tartotta, ezer láb magas lehetett; fehérmárvány falai ablaktalanok voltak. (Egyetlen tömbből bányászták volna ki?) Lábánál hatalmas, obszidián tömbökből emelt palota pompázott. Az Előkelők városrészét körbeölelő, tízlábnyi magas fal tetején katonák járőröztek; a fekete nap vörös mellényükön – a királynő címere – félelmet lophatott a kocsis szívébe, mert a kelleténél jóval erősebbet rántott a lovakon.
- Hó! Hóó!
A szekér megállt a kapu előtti kis téren. Megtermett katona sétált a bakhoz, a ketrecben ülő két alakot méregetve.
- Csak két rabszolga?! Mit képzelsz, akkor sétálsz itt ki-be, amikor kedved tartja?
- Bocsásson meg nagyuram! Megvártam volna, míg megérkezik a többi korcs is, de a hajómat meglékelték azok az átkozott lázadók, és még mindig Syrra kikötőjében vesztegel…
- Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra, paraszt! Mutasd a szállítólevelet!
- Parancsoljon, nagyuram!
A vörösmellényes úgy nyúlt az összetekert papírosért, mintha valami csúszómászó féreg nyújtaná felé, majd eltűnt vele egy, a falba vájt nyílásban. Percek teltek el a tűző napon. A kocsis egy mocskos ronggyal törölgette az izzadtságot a képéről, a lovak lehajtott fejjel, meg-megremegő lábakkal álltak. Maga a tér is szomjasnak tűnt. Aztán egyszercsak csikorogva kitárult a kapu, a két ló pedig egykedvű kopogással behúzta a kocsit az Előkelők városrészébe.

***

A ketrecben egy férfi és egy nő ült. A nő tompán bámult maga elé; szerencsétlen cseppje volt Syrrából, az elf királyságból özönlő rabszolgaáradatnak, ami azután indult meg, hogy a királynő katonái elfoglalták az elfek földjét. Félelf volt. Az Előkelők, a város nemessége jobban szerették őket mint a tisztavérűeket: egy elf ritkán élt tovább három-négy hónapnál a kőfalak közt. Legtöbbjük még az udvari etikett alapszabályait sem sajátította el teljesen, már el is pusztult. Az elfek így többnyire a város melletti mezőkre, vagy a bordélyházakba kerültek, alig pár ezüstért.
A férfit a Délvidék egyik törzse adta el rabszolgának; még mindig látszottak arcán a kék festéknyomok, amikkel a pusztát nyargaló Befogók jelölik meg zsákmányukat.
Nem menekült, amikor rátaláltak: a Befogók paripái a leggyorsabbak szerte a Délvidéken. Egyikük lova után kötözték, majd az egész napon át tartó menetelés után lecsutakoltatták vele az állatokat. A kötél lehorzsolta a bőrt a nyakán. A saját sebét nem moshatta ki. Ahogy az egyik bestia mellé lépett, az izgatottan prüszkölt egyet. Eszébe ötlött, hogy a Befogók telihold idején embervérrel itatják a lovaikat. (Ezt honnan tudom?)
Felnézett. Félhold.

***

Női hang, csattanás. Sírás. Az ajtó mögül kiszűrődő zajokkal senki nem törődött a fáklyákkal gyéren megvilágított szobában. A kocsis épp a kezébe leszámolt tizenkét aranyat rejtette el ruhája különböző zsebeibe, a vele szemben álló szolgáló békésen nézett a szoba egyik sötét sarkába.
- A bátyám már megint szórakozik… rossz fiú! – fulladt kacajba a sötétből előlépő lány játékos korholása. Tizenhároméves forma lehetett, testét finom kelmék takarták, az arcát mutatva csak. Orrnyergén finom tetoválás: földtől elemelkedő, kitárt szárnyú sárkány. Hercegi sarj.
- Szóval téged hoztak azért, hogy megtapasztaljam, milyen érzés gyilkolni!
A férfi karjai megfeszültek, de a lánc, mely a falhoz szorította, nem engedett.
- Félsz?
Nem válaszolt. A kislány lebiggyesztette a száját, arca csúnya fintorba torzult.
- Hát jó! Ha nem akarsz velem beszélgetni, akkor most rögtön megöllek!
Keskeny pengéjű tőr került elő a kelmék rejtekéből.
- Halj meg! – kiáltotta a sértődött gyermek minden gyűlöletével és döfött. A szúrás a hasán érte a férfit. (Nem is fáj annyira.) Elsötétült a világ.

***

- Mi lesz, ha rosszul időzítettünk?
- Nem időzítettünk rosszul.
- Eddig egyetlen merénylet sem sikerült ellene.
- Azok nem merényletek voltak, csak dilettánsok próbálkozásai. Khar fejvadász.
- Akkor a varázstudók rögtön leleplezték, amint átlépett a falakon. Órák óta halott.
- A varázstudók nem figyeltek fel rá. Üres elmével lépte át a kaput, ő maga sem tudta, kicsoda. Egészen… Mostanáig.

***

- Biztosan jó ötlet eloldozni, Úrnőm?
- Igen! A skalpját akarom!
A férfi a földre zuhant. (A vérrel keveredő por íze.) A kislány föléhajolt, kezében a véres tőr.
- Mi ez? Ki sikított?
- Nem tudom Úrnőm! Mintha…
Kiáltások.
- Ti ketten, le a pincébe! Hányjátok kardélre mindet!
Dobogás. Két vörösmellényes száguld le a csigalépcsőn, kezükben meztelen penge. A kislánnyal mit sem törődnek. (Észre sem vették a barmok!) Egyikük odalép a szolgálóhoz, majd kardjával felnyársalja, a falhoz szögezve. Az maga alá csinál. A vörösmellényes röhög, kiköp. A másik katona berúgja az elzárt szoba ajtaját. A férfinek feltűnt, hogy egy ideje nem szűrődnek ki zajok bentről. Odafordítja a fejét. A szobában egy ágy, rajta a félelf nő fekszik, összetépett ruhában. Meggyalázták. A nő mintha észre sem venné a katonát, csak réved maga elé. A vörösmellényes elteszi a kardot, és trágárkodva meglazítja a nadrágszíját ahogy belép a szobába. Valaki ráveti magát a szoba tetejéről. (Ott az alagút.) Villanás. A mesterien megmunkált penge vágja a láncinget, mint kés a vajat. Hörgés, tompa puffanás. (Tüdőnszúrta.) A másik kitépi kardját az élettelen testből, odarohan. Másodpercek alatt lemészárolja a fiatal nemest.

***

- Kapitány?
- Úrnőm, a hadművelet mintaszerűen halad! Alig egy-két embert vesztettünk!
- Helyes. Az egész házat irtsák ki, az öregektől a gyerekekig, a zsoldosoktól a rabszolgákig! Mindenkit!
- Igenis, Úrnőm.

***

- Gyógyító vagy?
A félelf bólintottm és megemelte a férfi ingét. A kislány tövig döfte bele a tőrt, erős volt a vérzés. A nő behunyta szemét, és rátette a kezét. Pár pillanatig vakító fehér fény töltötte el a szobát, majd mikor elmúlt, a sebnek nyoma sem volt. Egymás szemébe néztek. A férfi betűrte az ingét és az ajtó feletti lyukra mutatott.
- Mássz!
- Elmenekültök? Vigyetek magatokkal, kérlek! A királynő katonái megölnek, ha megtalálnak!
A kislány remegett a félelemtől. A férfi odalépett hozzá, könnyedén csavarta ki a kezéből a tőrt, amivel az előbb hasbaszúrták. A penge most a vörösmellényes torkában pihent.
A félelf eltűnt az alagútban. A férfi a kislány szemébe nézett. Mindketten hallották a vörösmellényesek dobogását a lépcsőhöz vezető folyosón.
- Kérlek!
A férfi felkapaszkodott a titkos alagút bejáratához. Amikor elzárta a nyílást, még hallotta, ahogy a lány sikolyát elnyomja a katonák röhögése.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához