LFG.HU

nadire
humorCimkek

Erion városa felett fényesen ragyogott a két hold. Pontosabban három, mert ugye ott van a Fekete is, amit csak a gonosz, feketeköpenyes varázslók láthatnak. Mi? Hogy az nem itt van? Eh, mindegy…
…fényesen ragyogott a két hold, a Vörös és a Kék. Minek hatására a házak, utcák, és a még odakint bóklászó népek erőteljes ciklámen árnyalatban díszelegtek. Gumlug, a gnóm mindenből mit se látott, hiszen – mint fajtája minden tagja – színvak volt. Kurta lábain kacsázva tört előre a Gyíkbőr nevet viselő, patinás vendéglátó-ipari egységhez vezető koszlott sikátor szemetén. Nem kevés bátorságra volt ehhez szüksége, mert a majd harminc centis, összefüggő, bűzlő kocsonya saját bioszférával rendelkezett, és minden belekerülő szerves anyagot tápláléknak tekintett. Ami azt illeti, a szervetleneket is.

Magasságilag hátrányos helyzetű barátunk érthetően megkönnyebbült, mikor végre elérte a kocsma előtti tornácot, és a gyanúsan mocorgó massza fölé kerülhetett. Riadtan tekintett le, mikor az éjszakai szellő megérintette görbe lábszárát. Az óvatosságból tizenhárom rétegben csizmája köré tekert, használt tejsavószűrő rongyból semmi sem maradt, és hajdan csillogó lábbelijén is tenyérnyi lyukak tátongtak.
Gumlug aggódva vizsgálgatta a hirtelen támadt amortizációt, de ennél többet jelen pillanatban nem tehetett. A Gyíkbőrben már vártak rá, és a pár percnyi sutyorgástól odabent több csizmára elegendő aranyat remélt.
A rozzant épületet többen késdobálónak nézhették volna, valójában azonban a környék magasan kvalifikált ingyenélőinek gyülekezőhelye volt. A gnóm belépője sem váltott ki semmi szokatlant. A reakciók pontosan az elvárható sorrendben követték egymást: előbb a cinkos összenézések, aztán a gyakorlott bekerítés, és végül az alany legközelebbi asztalra hajítása. Épp azt próbálták volna ellenőrizni, hogy a gnómok nyaka is olyan rosszul viseli-e a késsel való inzultálást, mint más fajoké, mikor egy halk hang megzavarta az össznépi szórakozást:
- Hagyjátok! Hozzám jött.
A törzsvendégek pillanatnyi dermedtséget szimulálva rásandítottak a beszélőre. Mikor a csuklyás alakban felismerték a maguk közül valót, lemondtak arról, hogy Gumlug mellé fektessék. Csalódottan dörmögve otthagyták a rémült gnómot, és más szórakozás után néztek. Hamarosan vidám, széktördeléssel egybekötött társasjátékba kezdtek.
A köpenyes ember lesegítette a gnómot kényszerű fekhelyéről, és egy otthonos sarokba kísérte. Némi motyogás után gazdát cserélt egy koszlott tekercstartó. A bőrtok eltűnt a köpönyeg redői között, majd viszonzásképp egy méretes gyertya vándorolt az ellenkező irányba. Gumlug átvette, majd súlyát megérezve gyors fejszámolást végzett. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert lapos képén széles vigyorral süllyesztette el egyik belső zsebébe. Boldogsága nem is volt alaptalan: a viasz kereken tíz aranypénzt rejtett. A némiképp szokatlan tárolásra a helyiség szelleme adott okot: megfelelő csomagolás híján csak erősen szuicid hajlamúak mertek volna ekkora összeget közszemlére tenni a Gyíkbőrben.

Az ügylet sikeres lebonyolítása után mélynövésű hősünk gyors és felületes búcsút vett alkalmi üzletfelétől – se szó, se beszéd sarkon fordult – és igyekezett senkinek sem a hátát mutatva elhagyni a söntést. A törzsközönség lelkes tetszésnyilvánítással fogadta a rögtönzött táncbemutatót, komoly műértelemmel figyelve a piruetteket és hirtelen irányváltásokat.
Gumlug erősen izzadva és mélyen meghajolva rajongói felé hagyta el a Gyíkbőrt. Ebben talán szerepet játszhatott a virág híján felé hajított szekerce- és székláb-eső is, de ne viseltessünk előítélettel a becsületes ingyenélők felé.
Hagyjuk magára a sikátorban kifelé igyekvő, sikoltozó gnómot, s szenteljük figyelmünket rejtélyes megmentőjének. A titokzatos alak az átlagosnak mondható sötétséget kihasználva, árnyékból-árnyékba osonva haladt a bárpultként funkcionáló, törött deszkahalom felé. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, annyira maradt csak észrevétlen, mint egy lopakodó, terepszínűre festett elefánt. Csak a nálánál sokkal nagyobb feltűnést keltő gnóm miatt hihette azt, hogy vele senki sem törődik. Egy kellően semmitmondó pillanatban elhagyta a Gyíkbőrt egy ugyancsak kellően semmitmondó és jellegtelen oldalajtón át. Ha eddig valakinek nem tűnt volna fel a fura szögben kitekert végtagokkal mozgó ember; a huzat és az általa besodort tiszta levegő biztosan felébresztette az őshonos népcsoport veszélyérzetét.
Tier – mert neve is volt a fura szerzetnek, még ha csak felvett is – sima mozdulattal kúszott fel a szomszédos lakóház tetejére. Ott lehasalt, és mászva araszolt előre célja felé. Ez talán feleslegesen bonyolult utazási módnak tűnhet, de a szakmájával járt. Tier ugyanis a megtakarított vagyoni javak újrafelosztásával foglalkozott. Elvett a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adja. Arról igazán nem tehetett, hogy közel s távol ő volt a leginkább rászorulva némi támogatásra.
Meg volt győződve róla, hogy követhetetlenül tör előre biztonságos törzshelye felé. Fel sem merült benne, hogy tetőről tetőre ugrálva sötét sziluettje jól láthatóvá vált a kitakart csillagoktól. Fentről azt sem láthatta, ahogyan egy fiúcska hangosan kacagva lelkesen mutogat az utcán az “ügyes bohóc”-ra.

Néhány biztonsági kör és az esetleges követőket megtévesztő irányváltás után a férfi leereszkedett az utcaszintre egy sikátorban. A környék meglepően hasonlatos volt a kiindulási helyhez. A kikötőben minden csehó egyforma, gondolhatná a messziről jött vándor, de nem lenne igaza. Minden helynek megvan a maga specialitása: hol a művészi lerészegedés, hol a baráti orrba-veréses hepaj, hol pedig a vendégek gyanakvó, sustorgó közege.
A Patkánynyúzó az utóbbi kategóriába tartozott, és azok közül is a nívósabb fajtába. Itt mindennaposak voltak a hátbaszúrások, és mérgezések, rejtező arcok és Ynev botanikájáról folytatott társalgások. Ezt egyesek csak virágnyelvnek hívták, de a magasan képzett helybeliek büszkén vallották, hogy akár egy pappal is felveszik a versenyt, ha herbáriákról esik szó.
A fentiek alapján nem meglepő, hogy a Patkánynyúzónak csak rejtett be- és hátsó kijáratai voltak. Emberünk az egyiken átosonva hangtalanul jutott az ivóba. Az értő vendégek csendes hümmögéssel jutalmazták az impozáns belépőt, s e közben a legelegánsabb eltávolítási módon töprengtek.

Az uralkodó sötétséget csak egy enyhén foszforeszkáló, fehér folt törte meg az egyik hátsó sarokban. Tier, a tőle telhető legegyenesebb útvonalon, szinte azonnal a jelenéshez sietett. Így csak a páros számú sarkokat vizsgálta meg közelebbről, mielőtt a kiszemelt asztalhoz telepedett. Gesztusaira és jellegtelen hangszínére különösen ügyelve kiteregette a Gumlugtól szerzett tekercstartó tartalmát, miközben egyszerre próbált lelkesítő és közömbös maradni. Miután kellő részletességgel vázolta a lehetőségeket várakozón nézett társára.
- Hö? – tette fel a sokat sejtető kérdést az udvari ork. (A kevésbé tájékozott olvasó számára elárulom, hogy az Udvari Ork rendszertani besorolását tekintve a Kerti Törpe legközelebbi hozzátartozója. Mindkettőt pszichésen sérült társadalom hozta létre, korcs értékrendszerének megfelelően.) Tier megcsóválta a fejét és újra próbálkozott:
- Térkép. Kastély – kisebb szünetet tartott, s csak utána folytatta – Jó nő, sok arany – a melák szemében megértés csillant.
- Höhö – közölte vigyorogva.

* * *

Kétheti kemény lovaglás után végre elérték a térkép által jelzett erdő szélét. Mondhatnánk, hogy vadregényes tölgyes terebélyesedett előttük, valójában azonban a nyeszlett, göcsörtös, alig-lombos bothalom nem igazán akart titokzatos és sűrű lenni. Tölgy meg végkép nem.
Ettől függetlenül ez az erdő volt az, amit kerestek, és másodosztály ide vagy oda, ennek a közepén állt az elfeledett kastély, amiért jöttek. Így hát a különös páros tovább lovagolt célja felé, Tier pedig gyanakodva szemlélte a ragyogó napsütést. Nem igazán tetszett neki, hogy minden olyan jól látható. Bár a fautánzatok legalább valami takarást nyújtottak.
Gumlug térképe már sokszor megtréfálta őket – utánpótlás szempontjából fontos falvakról derült ki, hogy kevéssé társaságkedvelő goblinok a helyiek; szakadék felett átívelő kőhidakról, hogy nem többek oda-vissza lengő hajókötélnél (Hogy milyen kínkeserves volt a lovakat áthintáztatni!) – így alig lepődtek meg, mikor a fák közül eléjük ugrott egy alak.

A hernyózöld tunikát, barna harisnyát és idétlen módon felhajtott karimájú kalapot viselő férfi más világon valószínűleg balett táncos lehetett, mert egy fa mögül előugorva, könnyed piruettel ért földet. Jelen helyzetben ezzel és öltözékével pusztán azt érte el, hogy Tier kétségbe vonta szexuális érdeklődésének egyenes mivoltát, útitársa pedig meglepetten közölte:
- Hö!
Rövid helyzetfelmérés után, a tolvaj – bár valószínűleg erszényével és életével fizetett volna bárki, aki így nevezi – magában ártalmatlannak titulálta a jövevényt, és folytatni akarta útját. A másiknak egyéb tervei lehettek, mert a ló elé lépett és megszólalt:
- Robin Hood vagyok, Sherwood erdejében élő szabadok vezetője. Vámot kell fizetnetek az átkelésért! – szavainak nyomatékosítása végett erősen gesztikulált. Tier úgy döntött, felvilágosítja tévedéséről, mielőtt elrepül a heves karlengetéstől:
- Hát barátom, akkor biza eltévedtetek, mert ez itt nem Sherwood – közölte kezét széttárva. Aztán elégedetten figyelte a másik zavarát.
- Nem? – Robin Hood nem lehetett felkészülve erre a szituációra, mert hosszú pillanatokig tanácstalanul meredt maga elé. Aztán arcán mit-van-mit-tenni kifejezéssel elrikkantotta magát – Fiúk! Rossz helyen vagyunk! Irány nyugat, és este hátrakötöm a sarkát annak az idiótának, aki azt mondta, hogy ide jöjjünk! – majd a két hangosan röhögő potenciális áldozat felé fordulva folytatta – Bocsássatok meg nekem! Csupa tehetetlen hülyével vagyok körülvéve.

Miután valamennyi kalucsnis eloldalgott, barátaink továbbmentek az erdő közepe felé. Ami, hála a térkép újabb pontatlanságának, meglehetős gyorsasággal került elő.
El sem lehetett volna téveszteni: a beteges kórókból álló aljnövényzetet és anorexiás fákat hirtelen áthatolhatatlan vadrózsa-fal váltotta fel. Ugyan ez a növény nem őshonos errefelé, de a történeti hűség szempontjából igen fontos a jelenléte.
Tier elégedetten elvigyorodott, majd intett társának, hogy álljon neki a feladatnak. Ő leszállt a lóról, és különös gondot fordítva arra, hogy hátát a legszilárdabb fának vesse és a terepet a lehető legjobban belássa, letelepedett. Tőrével körmét piszkálva figyelte, ahogy a drabális fehér szőrmók újra és újra megrohamozza a rózsabokrokat.
Aztán egyszer csak mozdulatlanná dermedt. Üveges tekintettel bámult a kezében tartott fegyverre, majd rendkívül óvatosan visszahelyezte a tokjába. Hangosat sóhajtott és elővett egy másikat. Egy másikat, amire előzőleg nem kent kontaktmérget.
Mire végzett a manikűrrel, a bozótoson is embernyi lyuk nyílt. Szakmájának hála, rendkívül udvariasan maga elé engedte az udvari orkot – így nem pusztán abban lehetett biztos, hogy nem támadja hátba, hanem abban is, hogy a szemből érkező vész is a másikat éri először. Ravaszságának biztos tudatában, büszkén osont egyre beljebb. A mintegy száz méter vastag vadrózsa bozótoson való átkelés közben egyre azon töprengett, hogy vajon miért nem ebből van Erion városfala? Van annyira hatékony – bizonyos mennyiség felett az anyag mibenléte szinte lényegtelen – és sokkal szebb. És az illata is kellemesebb.
A védművön átkelve a kastély udvarára jutottak. Valamely monumentális varázslat hatására itt megállt az idő. Gyerekek élő szobrai imitálták a játék mozdulatát egy lebegő rongylabda körül, szolgálók teregették a lebegésben megdermedt lepedőket a túloldalon. A kastély felé tartva, Tier észrevett az istállóban egy szerelmespárt. Irigykedve nézte a sok száz éve tartó aktust.

A várban is ugyanez a helyzet fogadta őket. Áthaladtak a termeken, ahol inas és úr egyaránt mozdulatlanul várta a megváltást. Végül elérték a célt: az egyik torony legfelső emeletén megtalálták a hercegnőt, aki egy orsót szorongatott. Fancsali kifejezéssel az arcán bámulta az apró szúrást az ujján. Jó régóta fájhatott már neki.
Tier félreállt, hogy társa a megállapodásnak megfelelően végrehajtsa utolsó feladatát. Az ork megcsókolta a hercegnőt. A lány megmozdult, elejtette az orsót és felkiáltott:
- Ó, hogyaza… Rohadt orsó!
Nagydarab lovagja nem pont erre a reakcióra számított:
- Hö…- közölte és tanácstalanul Tierre nézett. A tolvajnak azonban nem kellett közbeavatkozni, az úrikisasszony neveltetése megtette hatását, gyorsan korrigálta a hibát:
- Akarom mondani: hős lovag! Köszönöm, hogy megtörted az átkot. Cserébe fogadd el a kezem, és hozományként atyám királyságát!
- Höhö – mondta a “lovag” és úgy döntött, hogy akkor most helyben birtokba is veszi a nyereményt. Tier szelíd oldalba rúgással figyelmeztette, hogy ezzel talán ildomos volna várni egy kicsit. Ha nem is az esküvőig, de amíg ő is megkapja a jussát biztosan.

* * *

Tier egyedül lovagolt Erion felé. Meglehetősen elégedett volt önmagával. Az erdőmélyi királyság miatt nem volt mit aggódnia. Volt társa uralma alatt, minden bizonnyal rövid, ám annál hedonistább pályafutásra számíthatott a kastély.
Ami viszont őt illeti, megszerezte az egyetlen igazán értékes dolgot arról a helyről. Az orsót! Micsoda fegyver! Mit neki lunír, vagy mágikus rúnakard! Az orsó egyetlen sebbel országokat törölhet el!
A lehetőségektől bódultan már azt tervezgette, milyen sorrendben küldi időtlen álomba riválisait, hogyan von ki a forgalomból egyetlen elegáns mozdulattal egész tolvajcéheket, mikor ismerős, gurgulázó hang szólította meg a hátát.
- Sietsz valahová?
- Igen. Éppen a főnöködhöz igyekeztem, hogy megmondjam neki, megvan a pénze – Tier minden hirtelen mozdulatot kerülve megfordította a lovát. A szürke, bibircsókos ormányban kiteljesedő arc mintha nem is erről a bolygóról származott volna. És lehet, hogy tényleg?
- Késő – hörögte a fickó. A hangfekvéséért ölre mentek volna az aquirok. – Miért nem fizettél határidőre? Vérdíjat tűztek ki rád, minden fejvadász téged keres – a hústúlburjánzás az orra helyén megvonaglott. Az ő fajánál ez az önelégült mosoly megfelelője. – Én vagyok a szerencsés.
- De mondom, hogy megvan a pénz – Tier az önuralom tökéletes álcája alatt közelebb oldalazott. Alig árulta el a szándékát az arcán meg-megránduló izom.

A csizmaszárából előkapott orsó egy kígyó sebességével csapott le – egy öreg, reumás vízisiklóéval, de mégis csak kígyóéval – majd rezegve megállt az ellenfél combjában. A fejvadász ugyan szépségversenyen nem indulhatott volna – nem nagyon érdekelte a világbéke – de a reflexeire nem panaszkodhatott.
Tier, miközben ostobán szorongatta a mellkasából kiálló nyílvesszőt és nem túl elegáns módon kifordult a nyeregből, még sikeresen kibetűzte az eddig észrevétlen, apró feliratot az orsó szárán: “ACME© Egyszer Használatos Fonási Segédeszköz. Köszönjük a vásárlást.”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához