LFG.HU

turin
novella

“This world is spinning around me
This world is spinning without me
Every day sends future to past
Every breath leaves me one less
to my last”

(Dream Theater: Pull me under – Images and words)

“E világ forog köröttem
E világ forog nélkülem
Minden nap a múltba jövőt röpít
Minden leheletem eggyel megrövidít.”

Roven elhallgatott, tekintetét ünnepélyesen körülhordozta. Bűvölet lett úrrá a társaságon: megigézett szempárok meredtek a lobogó tűzbe, vagy a csillagos ég felé, mintha ott keresnék a mese utolsó foszlányát, mely a füsttel és szikrával együtt szállt fel, egyre feljebb, hogy beolvadjon Avalna, az égasszony palástjába. A fejekben még ott kísértett Vuonel, az elárult szerelmes kétségbeesett üvöltése, ahogy kedvese nyomába ered; férfiszívek teltek el haraggal a démon iránt, és szilaj indulattal, hogy ha csak képzeletben is, de legyőzzék, női szívek véreztek csendben Liona szenvedésein.
A malacsültről egy csepp ugrott a tűzbe, és izgágán elsistergett. A korhely Áspen, akinek a hosszas hallgatás inkább a gyomrát mozgatta meg, semmint a fantáziáját, óvatosan megpiszkálta a parazsat, majd abban a reményben, hogy a beszélgetés okvetlenül a lakoma kezdetét is jelenti, új mesét kért. Nem csalódott: mintegy varázsütésre mindenki megmoccant, a férfiak tréfálkozni, az asszonyok egy része szedelőzködni kezdett, és Áspen megkaphatta a pecsenyéjét.
Elég mára a mesékből! Ideje lefektetni a legkisebbeket – mondta az egyikük. Nyomban kitört a ribillió: egy apróság apja nyakához bújt, mintha a bozontos szakáll menedéket nyújthatna az anyai szigor elől, mások oldalt kis csapatba verődtek, hogy közös erővel lépjenek fel a szülői önkény ellen.
- Csak még egyet, mama! – cibálta könyörgő szemekkel Tolki, a kis vasgyúró, anyja szoknyájának szegélyét.
- Nem tanácsos ma este a tűz körül bóklászniuk! – vetette közbe egy ijedt tekintetű asszony. – Emlékezzetek csak arra, mi volt Jutival!
Nem szorult magyarázatra, mindenki hallotta, mi történt ma a lánnyal. Nádi lidérc ólálkodik erre, járta a faluban.
- Ugyan már, Gebblin, habókos az a lyány, tudod jól! – dörrent meg egy favágó, tagbaszakadt, markos ember. – Kerek harminc esztendeje olvasom a csíkokat Fenyvesd hernyóin, láttam már egy ízben ősmedvét, akkora fogakkal, mint az ujjam, koboldot, farkast, mocsári bikát több szekérderéknyit – itt tartott egy kis hatásszünetet -, a háború óta meg katonákat, egyre csak katonákat, de ilyen lidércet, amiről ez a lyány hadovált, azt még soha! Parazsat nyeletek veled, ha tovább rémisztgeted a kicsiket!
A gyerekeknek azonban csak növelte az izgatottságát, és a kíváncsiságát az esemény: ilyesmit csak elaggott nagyapáik szájából hallhattak, és az sem tűnt túl hihetőnek. Most viszont itt a nádi lidérc, élő valójában (ha ugyan élő az efféle teremtmény), bármikor elébük toppanhat, hogy követ dobjon a falucska állóvizébe.
- Ahogy mondod, kerge teremtés az. Lát mindent, mindenfelé. Káprázott a szeme, elhiheted nekem!
- Tán biza’ épp a kéjbe káprázott bele! – tódította egy csúfondáros hang. Ezen jót mulattak, hiszen Juti nem épp szigorú erkölcseiről volt híres.
- Nevessetek csak, ti, férfiak! De nem Juti volt az egyetlen, ezt nem tagadhatjátok! Vagy talán az ifjú Timónak is a szeme káprázott? – vette vissza a szót a rémült asszony.
- Nem lidérc volt az, hanem boszorkány! Megrontotta a fiút, én mondom! Métely rágja már a lelkit! Rajta is tartom a szemem, és ugyanezt ajánlom nektek is.
- Talán a kastélyból jött – bökött a háta mögé valaki, és ebbe mind beleborzongtak. Északra, nem messze, zord szirtfokon néma fenyegetésként magasodott a kastély. Hegyes süvegei magát az eget ostromolták, fekete bazaltkövei alatt nyögött a roppant szikla. Rég volt, hogy a kastély úrnője elhalt, réges-rég: már csak a legvénebbek emlékeiben él szelíd mosolya. Azt beszélik, a kislánya vele halt, és az úrra akkor borult rá az éjszaka. A kiválasztottak vére kering az ereiben, vagy már csak a szelleme kísért, ki tudja? De még most is néhanapján patadobogás veri fel az utcák csendjét, mikor tajtékzó paripán árnyalak száguld végig a falun, hogy a házak, a házakban a mécsek lángja, de még a lakók szíve is belereszket.
- Fekete tündér lehetett – merengett egy harmadik. És ezzel mindenki képzelete megszaladt: a nádi lidérc alakja sebesebben változott, mint a lángok hunyorgása a forró arcokon: egymást túllicitálva toldottak hozzá, vagy vettek el belőle; ragyogó szépségű szűztől a százkarú iszonyatig mindennek elmondták. Még a gyerekek is nevetve kapcsolódtak be a találgatásba, hiszen esélyeik megegyeztek, lévén, hogy nádi lidércet nem többet, nem kevesebbet, de éppen annyit láttak, mint a felnőttek. A boszorkányságnak, ördöngösségnek és a fekete mágiának annyi apró-cseprő furfangja merült fel, amit minden jóravaló nádi lidérc szíves-örömest elfogadott volna. Végül a vénebbek megegyeztek abban, hogy a legények és leányok megrontója, bőreváltó persze, és a gyerekekre úgy tűnik, veszélytelen, de sosem árt az óvatosság. Persze mindezt a kicsik kedvéért, hisz legtöbbjük belül meg volt győződve arról, hogy Juti és az ifjú Timó, mindketten délibábot láttak, talán éppen egy közös légyott során.
Az asszonyok tehát elérték a céljukat: a kicsik lefektetését, de Tolki, aki afféle vezérré nőtte ki magát a csöppségek között, más véleményen volt:
- Korán van, és a hasam még üres. Mit nekem a nádi tündér, nem alhatom, amíg nem lakok be hússal, és Roven újabb meséjével – húzta ki magát öntelten a “már felnőttekhez méltó” szavalattól.
- Úgy van Roven, halljunk még egyet, ékesszóló! – csapott a térdére egy kis öreg, általános helyeslés közepette. Az asszonyok szemrehányóan fintorogtak, ám szemükben már a belenyugvás csillogott. De Roven, akár egy bálvány, lehunyt szemmel mozdulatlan némaságba burkolózott. Több kobold terem manapság a bokrokban, mint jó történet – ő mára elmondta a sajátját, semmi kedve nem volt hát, hogy aprópénzre váltsa a többit, jók lesznek azok ínséges időkre is.
- Akkor hát ki mond el még egy regét, szájhősök? – tette csípőre a kezét diadalmasan Tolki anyja, és a vöröslő fejű férfiakat nézte. De senki sem jelentkezett. A sűrű bor csusszant a torkon, akár a méz, de a nyelv már nehezen forgott.
- Majd én! – hallatszott oldalról egy vékonyka, mégis éles hang. Egy emberként fordultak oda, és csak most vették észre a töpörödött nénikét, aki egy pad gyanánt szolgáló farönkön üldögélt, kívül a tűz fénykörén. Most előretipegett, mankójára támaszkodva. Nem is mankó volt ez, mindössze egy erős, göcsörtös bot, amit nemrég szedhettek az erdőn. És a ruhája is mily különös: hajadon lányok hordanak ilyet, akiket éppen csak meglegyintett az idő szele, nem aggastyánok.
Hüledezve hátráltak, az asszonyok eltakarták csemetéik szemét, volt, aki botot, fejszét ragadott. Meleg, csupa szív népség volt ez, és a falut kettészelő út forgalmas: mindennapos dolognak számított egy-egy vándor, utazó. De a mese, és az azt követő tréfálkozás nyomott hagyott a lelkekben. Végül a favágó, aki régóta jeleskedett a hernyócsíkok és ősmedvék számlálásában, dörögve felnevetett:
- Ugyan már emberek! Hová tettük az udvariasságunkat? Hát még a bátorságunk, hogy egy anyókától inába szállt! Jöjjön, néném, melegedjen közöttünk – invitálta nyájasan a vénséget. Az pedig jött, és nyugodtan leült a tűz mellé. A fegyverré előlépett szerszámok kikerültek a kezekből, bár néhányan még gyanakodva szemlélték a jövevényt, elkészülve arra, ha az bárminemű praktikával próbálkozna. A néni viszont csak üldögélt, és áradt belőle a derűs egykedvűség: az öregek sajátja – azon öregeké, kik már számot vetettek az életükkel, és készek az indulásra. Se ételt, se italt el nem fogadott, pedig kínálták evvel is-avval is. Csak üldögélt ott, és várta, hogy a köré sereglett siserehad elhallgasson. Ennek meg is lett a hatása: a társaság elcsitult, és áhítattal csüngött minden szaván, pedig alig egy minutummal előbb még nádi lidércnek, majd afféle ágrólszakadt házalónak nézték a szomszédságból.
- Majd én – ismételte tisztán. – Elmondok egy mesét.
És belekezdett.

Erős vár magas tornyában, öles falak közt, piciny hálószobában állt egy kislány a tükör előtt, és buzgón fésülködött. A nap heve még a horizontot tüzelte, és bíbort loccsantott néhány bávatag felhőre, de Avalna már felöltötte estélyi ruháját, és megjelentek rajta az első vendégek, Rovaldo és a Sárkány, hogy folytassák örökkétartó csatájukat, amit a földön már megvívtak egyszer.
Vielli pedig – mert így hívták a kislányt – felkacagott, ahogy a tükörben meglátta rakoncátlan fürtjeit, melyek olvadt aranyként lobogtak a fényben. A gyöngyházfésű vígan fürdött a szőke zuhatagban, a tükör is fürdeni vágyott Vielli mosolyában.
Ő pedig fésülködött, egyre csak fésülködött, mintha a világon ez lenne a legfontosabb dolog. Buzgalommal, ahogy a dámák szoktak, ha bálba készülődnek, de színlelt buzgalom volt ez, kislány-álmok buzgalma, hiszen Vielli nem készült sehová. Hová is mehetett volna? A kertben estefelé már hűvös árnyékok gyülekeztek; magas jegenyék tömör falából szálltak alá, ami – akár egy zöld lándzsaerdő – elrekesztette a kertet a világból és a világot a kertből. Oda tehát nem mehetett. Az ebédlő most üresen kongott, még nem csendült fel a vacsorához szólító ezüstcsengő. Minek ténferegne ott?
Akkor hát hová, merre?
Talán a házikóhoz, amely a dombtetőn álldogál, és amit sose látott még a saját szemével, csak a füstjét, mely úgy kígyózik az ablaka felé, mint egy álom szeszélyes szalagja? Hányszor, de hányszor könyökölt az ablakban, nyújtózkodott a szédítő mélység fölött egy széken ácsingózva, hogy meglássa a házat, amely kedélyesen, szinte hívogatóan eregette füstjét egyenest felé. De amikor azt képzelte, már-már megpillantja, legalább a falát, a kertjét, akár a kerítését, egy arasznyi faldarab mindig eltakarta. Szívének legkedvesebb játéka volt a házhoz – az ő sosem látott házához – egész történetet keríteni kövér asszonysággal, gyerekekkel, dőre vadásszal.
Apró, sötét felhőcske volt ez Vielli életének makulátlan, kék egén: olyan, ami árnyékot vet ránk; nem épp nagyot: akkorkát csak, mint a szívünk, hogy hirtelen – magunk sem értjük miért – sírni támad kedvünk, de aztán nyomban tova is suhan, és nem marad utána semmi, csak egy icipici öntudatlan borzongás.
Az árnyék most is kifakult, elnyomta az áradó tündöklés. A szoba minden szeglete, minden zuga a törékenység, a harmónia diadalát zengte. Emitt egy amfora; merész domborulatán őslegenda hősi alakjai sorakoznak, márványba zárva küzdelmüket és fájdalmukat, hogy a szív is belesajdul, odébb egy hívogató kerevet, amott pedig egy piros lampion vet árnyékot egy gobelinre – olyan rejtélyeset, hogy az embernek dalra fakadni támad tőle kedve. Csupa méltóság, puhaság, selyem és ragyogás. Bordó fátylak lógnak a baldachinos ágyról, tetején maga a csillagos ég feszül ki bársonyba öltve. Még Vielli édesanyja varrta réges-rég az álmot őrző égboltot: a Három Esőleányt a Lippó kertben, a Vonuló sereget, Tantrael könnyeit, Rovaldót és a Sárkányt, és minden csillagot, a legeldugottabb pontocskáig. Álmatlan éjszakákon Vielli az eget nézte, amin úgy ragyogtak az ezüstszálak, mint az eleven gyémántok, az ég pedig forgott, örvénylett, ahogy a valódi, csak amaz az idő fennkölt lomhaságával, ez meg sebesen, egyre sebesebben, hogy a kislány szeme belekáprázott, és ő fellépett egy ismeretlen ösvényre, ahol érzékiség és vágyakozás terem, és sírás, anyja ködbe vesző alakja után.
Aztán persze ott voltak a játékai. Édesapja hozta neki valahányat, titokzatos útjairól. Elragadók, fantasztikusak voltak a legutolsó csecsebecséig. Kristálycsövek: egyiknek a hangja tiszta, mint a csobogó forrásvíz, a másiké morajlik, akár a viharos tenger. Bűvös ecset, melybe rég halott festő lelkét zárták: vezeti a kezet a vásznon, röppen, szinte ujjong egy újabb remekműért. Babák. Sok, nagyon sok, amennyit csak egy herceg kisasszony kívánhat; csipkeruhákban, mindenféle hajkölteménnyel – egész bálokat lehet rendezni velük. A sarokban pompás teleszkóp: gyűrűs tűzgömbök világlanak benne, állítólag egyenesen az égből. Egy lebegő golyóbis, jó fél ölnyi planéta, melyen emberek laknak, tesznek-vesznek kicsiben, ám egy csiszolt lencsével látni lehet a városaikat, őket, magukat, még házuk belsejét is, sőt, tréfát is lehet űzni velük, akár egyetlen fűszállal.
Űzött is velük Vielli nem egyszer, aztán kacagott, csilingelően, fölényesen, a gyerekek pajkosságával, ami már-már a kegyetlenséggel rokon. Úrnő volt, a vár csöppnyi úrnője, a játékok úrnője, ennek megfelelően a tekintetéből, a lépteiből, ujja legkisebb mozdulatából is áradt valami királyi magabiztosság, mégis egyfajta léha ártatlansággal párosulva.

Épp ezen ártatlansága miatt nem rémült meg Vielli, mikor megpillantotta a szívet. Először csak a forróságra figyelt fel a tarkóján; azt gondolta, a napsugarak játszanak izzó fogócskát a tincseiben. Aztán már a lobogást is hallotta, lángnyelvek pattogástól mentes hangját, mikor a tűz anyagot nem emészt, csak lángol. Kíváncsian hátrakandikált. A szív az ablak boltíve alatt lebegett – nedvesen csillogó, kárminpiros, dobogó. Alakja kártyaszív, akár a képeskönyvekben, nem az, amely a keblünkben verdes, és éltet minket, hanem amelyik forrón szeret, és keservesen fáj, amíg csak meg nem hasad. A lángok úgy törtek ki belőle, mintha hozzá tartoznának, mintha folytatásai lennének az anyagtalanban. Acélsodrony szorult rá erősen, több hajtással, amiből hegyes tüskék álltak ki, és ezek össze-vissza karmolták a szívet, ám az vért nem eresztett. Nem is húshoz hasonlított, inkább holmi rideg, vörös márványhoz. Viellinek átvillant az agyán, hogy talán azért nem vérzik, mert már olyan kemény. Mindazonáltal álmélkodva bámulta a jelenést, amelyben nem volt semmi ördögi; a lángnyelvek vakítóan élénk lobogásából mintha a vágy mitikus rapszódiái szakadtak volna fel: a kislány meg mert volna esküdni rá, hogy dalolni hallja bent, a fejében. Aztán a szív egyik pillanatról a másikra mindenestül eltűnt, nyoma se maradt utána, csak néhány kóbor melódia Vielli emlékeiben.
Ő meg összerezzent, mintha igézetből térne magához, és dörzsölni kezdte a szemét. Egyszerre megérezte, milyen hideg mezítelen lába alatt a kőpadló. De nem sok ideje maradt bármiféle vizsgálatra, mert a szív hűlt helyén azonnal megjelent Rakava, a gépmadár, esetlenül csapkodó szárnyaival, melyek valami módon mégis hatékonyan hajtották előre (inkább bűbáj, semmint alakjuk által, mint élő rokonait), majd kecses ívet leírva egyenesen Vielli vállára telepedett.
- Csukd be a szád, hölgyike, mert még be találok repülni! – rikkantotta, felborzolva gesztenyeszín tollazatát, ami hamvas csillogásával inkább dekoratív célból volt ráaggatva. Vielli a homlokát ráncolta. Sose lehetett kiszámítani, mikor, és hol bukkan fel váratlanul a pimasz játszótárs – Rakava majdnem egészen láthatatlanná tudott válni. Persze ha az ember tüzetesen körülnézett, csak észrevette, ha épp a függönykarnison lógott, vagy az ágy alatt tanyázott. Engedelmességgel tartozott gazdájának, akinek hajszálait testébe szőtték a készítésekor, de emellett jó adag csintalansággal is be lett oltva. A várúr legutóbbi ajándéka kislányának, afféle pazar játék gazdag gyerekeknek. Izgága, féktelen, rendkívül szórakoztató, és némiképp kelekótya játszótársnak bizonyult, amiből a “játszó” sokkal hangsúlyosabb volt, mint a “társ”. Cselszövésben, fortélyban, mókában senki sem ért a nyomába. Vágott volna az esze, mint a borotva, ha rendelkezett volna egy valódival. Hiányában leginkább készítője észjárását örökölte, de igyekezett mindenben gazdájához idomulni. Ha Vielli szemtelenséggel vádolta, előszeretettel vágott vissza azzal, hogy ő csak a kislány tükörképe.
- Mielőtt még azt hinnéd, elment az eszed, megnyugodhatsz: én is láttam – jelentette ki önérzetesen.
A kislány felélénkült. Nyilvánvaló, hogy Rakava a kedvenc játékukat akarta feldobni. Ez nagyjából annyit tett, hogy Vielli kérdezett, ő meg igyekezett rímekben válaszolni. Nem volt túl költői a dolog, de – mivel a madár a legcsekélyebb gondolkodás nélkül fabrikálta a gügye verseket – mindenképp mulattató. Gyakran használta tanító célzattal, máskor csak egy általa keltett káprázattal bolondította a kislányt.
- Egy szívet láttam az imént.
- Honnan libbent elibéd? Mi a válasz Vielli?
- Hogy Rakava majd megleli – kacagta a lány a már jól bevált mondókát. – Össze volt drótozva – kezdte rendre sorolni a tapasztalatokat.
- Régi volt már, ócska.
- Dala a lelkemig ért
- Egy daloló szívet ki ért? – Vielli furcsállta a választ. Rakava ennél sokkal magabiztosabban szokott válaszolni. Megfordult a fejében, hogy talán mégsem a madár műve a látomás.
- Tán ajándék apától?
- Megkergült az öreg, hogy szívet ad, mi lángol?
Ez valóban nem volt valószínű. De volt itt más is. A szív sokkal mélyebb értelműnek tűnt holmi buta játékszernél, és a lány megpróbálta előkotorni emlékezetéből az egyre lejjebb merülő dallamokat:
- Anya jutott eszembe…
- Jel lesz ez, te kerge!
- Feladom, mi a talány? – sóhajtotta.
- Szerinted én tudom, talán?
Vielli olyan buta arcot vágott, hogy Rakava elfüttyentette magát.
- Ezek szerint te sem tudod, mi volt ez?
- Nem. Épp tőled akartam kérdezni, te kis boszorka!
- Nem én voltam – tiltakozott dühösen a lány. – Illetve…
- Illetve? Mégis te?
- Nem, csak… – a lány úgy eltűnődött, hogy önfeledten kiáltott fel: – Te, Rakava, mit is mondtál az előbb? Jel?
- Olyasmi. Valami jel.
- Honnan veszed? – csóválta fejét Vielli. – Ilyennek kell lennie egy jelnek?
- Miért, hány jelet láttál már eddig? Ez egészen biztosan az.
- És mit akar mondani?
- Mindenre nekem kell felelnem? Szóval, azt akarja, hogy… neked kell tudnod, te kaptad!
- Akkor mégis, honnan veszed? Ostoba vagy! – mondta Vielli, és a madárhoz vágott egy párnát, amit az gyakorlottan került ki.
- Te meg fantáziátlan! Menj, játssz a babával!
- Jól van, tegyük fel, hogy igazad van – folytatta békülékenyen a lány. – Talán kintről üzen? A háborúból? Végre vége lenne?
- Folyton azzal az átkozott háborúval rágod a fülem! Hoppá, hisz fülem sincs! Kellett nekem emberi ész! Szóval közel s távol semmi nyomát nem leltem a te híres-neves háborúdnak, pedig a torony tetejéről messzire ellátni ám!
- Tudod is te, milyen egy háború! Tényleg, mit csinált ma a vadász? – kuncogott a kislány. Rakava sokat mesélt a dombon álló házról, és naponta tájékoztatta Viellit lakói életéről. Ugyan a felét sem lehetett elhinni a meséinek, de az ember mégis elvárta, hogy előadja.
- Csak a szokásos: csalja az asszonyt. Le-lejár a faluba, tollat tűz a kalapjába, és bomlik érte minden butácska menyecske.
- Honnan tudod, hisz sose repülsz a faluig – mosolygott Vielli.
- Hogyan is tehetném, ha itt kuksolsz? Melletted kell maradnom. He mindenben hozzád idomulnék, lassanként örök álomra hajtanám a fejem! Miért nem mégy te oda?
Ó, a falu! Vielli, lelke egy titkos zugában másra sem vágyott, csak hogy kiléphessen a kapun, és lemehessen végre oda. Persze csak miután látta a házikót a dombtetőn. De a gondolatot apja nyomán még maga előtt is tisztátalannak találta.
- Tudod, hogy nem mozdulhatunk ki innen, amíg veszélyes! Háború van – fontoskodott.
- Akkor együtt fogunk megpenészedni idebenn. Édeskettesben – siránkozott Rakava. – Ez a sorsom… a kárhozatom! Igazán nem vagy rá kíváncsi, mi van az ebédlő ajtaján túl?
- Ugyan, mi lenne? Őrök, akik rám vigyáznak. Arrafelé van a kapu. Semmi keresnivalóm ott. Itt, és a belső kertben biztonságban vagyunk mindentől. Apa is megmondta.
– Őrök? No hiszen! Láttál eddig akár egyet is? Egy élőlényt a kastélyban apádon kívül? Egyetlen árva kisegeret akár?
- Itt vagy te például.
- A kisegér?
- Az élőlény, te gyagya.
- Én nem élek, tudod jól. Csak egy masina vagyok a ti szemetekben, ha mégoly bonyolult is, bár ez nem is igazán sértés számomra. Bizonyos értelemben több van bennem, mint bennetek. Kíváncsiságból feltétlenül. És én nem félek semmitől. Például nem féltem benézni az ajtó mögé sem, így ellenben veled, én tudom, mi van ott.
- Komolyan? Mesélj hát! – élénkült fel Vielli. Arcán izgatott pír táncolt. Majd lehervadt: – Már megint majdnem átvertél! Annyira tudod, mi van ott, mint én.
- Igenis tudom! – a madár megbántottnak tűnt. – Úgy látszik, a teremtőm több érdeklődést oltott belém, mint a társaimba. Mert azt nem is feltételezem, hogy ezt tőled vettem volna át. Így nem átalltam atyád után lopakodni, egy utazása alkalmával… de téged ez biztos nem érdekel.
- Apa után lopakodtál? Hogy merted? – hüledezett a lány. Kerek szeme majd felfalta a madarat, hangjából kétely és döbbenet csendült ki, nem pedig számonkérés. – Nem vett észre? Ha elkap, még azt hiszi, én küldtelek utána!
- Nem látott meg, én viszont annál többet láttam. Aztán a kapun át visszarepültem ide, hisz tovább nem mehettem.
- Nem érted, hogy tilos?
- Tilos? Úgy érted, tilos a saját váradban sétálnod? Pedig láttam ott egy…
- Ne is folytasd! Nem vagyok rá kíváncsi – dohogott Vielli, majd tüntetően a fülére tapasztotta a kezét. A tudat, hogy volt, aki ellen mert szegülni szeretett apja akaratának, mitöbb becsapta őt, mélyen sértette. Az ágyra vetette magát, és egy mesekönyvet kezdett lapozgatni. Ezerszer megfordult már a kezében, de az imádott történet most bosszantóan unalmasnak bizonyult. Az első lapon ácsorgó királyfi lekapta a koronáját, és tiszteletteljesen meghajolt, aztán sértett arccal tűnt el a következő oldal mögött. A lány csak mímelte az olvasást, közben lapos pillantásokat vetett a madárra.
Rakava feje nem volt elég finoman kidolgozott ahhoz, hogy komolyabb érzelmek tükröződjenek rajta, hangja volt őszintesége egyetlen eszköze:
- Ahogy óhajtod, hercegnő. Soha többet nem hallasz erről. Talán jobb lesz így neked is – motyorgott magában, teremtése óta talán először komolyan.
Vacsorához szólított a csengő. Apa megérkezett.

Ezen az estén Vielli csak turkálta az ételt. Folyton a lángoló szív járt az eszében, és a vasalt tölgyfaajtó az apja mögött: vajon, mit rejthet? Titkon fel-felpillantott, ám ekkor mindig apja tekintetével találkozott, és szégyellősen sütötte le a szemét. A hosszú asztal túloldalán ülő marcona alak egy ideig zavartalanul falatozott, majd ráébredve a szokatlan csendre, Viellire meredt:
- Mi a baj, kislányom? – Még az ő zengő hangja is visszhangtalanul csapódott ide-oda az ablaktáblák között, kiutat keresve, akár egy süket denevér.
Kislány nem szeretheti jobban az apját, mint Vielli az övét. Ha visszatérőben volt ama titokzatos útjainak egyikéről, Vielli egész nap tűkön ülve várta, és nevetve-zokogva omlott a karjaiba, mikor megérkezett. Egyszerre volt gyöngéd, kényeztető szülője, aki ajándékokkal halmozza el, anyja helyett anyja, aki elalvás előtt mesél neki, védelmezője, akinek karjában biztonságra lel valami nevenincs fenyegetéstől – ami némán kísértett a kastély zugaiban -, és álmodozásainak kissé szomorkás, szerelmetes hercege. Való igaz, mosoly csak ritkán suhant át markáns vonásain, akkor is inkább csak erőlködés egy valaha volt boldogság tünékeny emlékének felidézésére. És ha lányára nézett, tekintete messzeségbe révedt, hogy Vielli úgy érezte, anyja áll láthatatlanul közöttük: őt figyeli egyre.
És az a furcsa szag! Az a fanyar illat, mely a köpenyéből, a nyakából, az egész lényéből áradt, mikor Vielli átölelte. Kripták fagya kúszott belőle halványan, és elmúlás; mintha apja alakja mögött egy árnyék magasodna – amit csak a szeme sarkából lát meg az ember -, egy alak, ami nem egyezett a mesekönyvek fehér lovon érkező hercegével, ó nem! Se a szerető apával, aki viharvert köpenyét le sem dobva siet a kislányához. Sötétséget hordozott ez az alak; akart valamit. Veszélyes volt. Talán az ebből támadt bizonytalanság intette Viellit óvatosságra, hogy elhallgassa a szívet apja elől.
- Kissé fáradt vagyok ma apám…
- Fáradt? Egy falatot sem ettél!
- Nem vagyok éhes.
- Miért nem? – Ezüst koccant a tányérhoz élesen és bántón.
- Vielli nem ér rá! – felelte a lány durcásan, és belevágta villáját az ételbe. Apjától tanulta ezt a mondatot, és az nagyokat nevetett, mikor saját kifogását fordította ellene. Általában sikerrel, mert az úr birkatürelemmel viseltetett lánya szeszélyei iránt. De nem most.
- Történt ma valami?
A lány habozott, aztán, tüntetőleg nagyot kortyolt aranykupájából, ezzel is mutatván: a szája most foglalt, nemigen ér rá válaszolni. Ám az apja kivárta.
- Semmi.
- Vielli… – az atyai dorgálás mögül baljós fenyegetés csendült ki.
- Mondom, semmi!
- Akkor hát?
- A… az izgalom – válaszolta lassan, megfontoltan. – A szülinapom… hisz csak pár nap még.
- Óh, hát erről van szó! Az én kis hercegnőm tizenegy éves lesz! – dörrent fel vidáman az úr. Majd elkomorult: – Félek Vielli. Félek, hogy hamar felnősz, és itt hagysz vénségemre, kislányom. – Alakja hirtelen összezsugorodott; törődöttnek, és nagyon elesettnek látszott. Csak egy gyötrődő apa volt, semmi más. Az árnyék eltűnt.
- Apa, miért mondasz ilyeneket? – a lány szemébe könnyek szöktek. Odaszaladt apjához, és erősen átölelte. – Soha – suttogta – soha nem hagylak el! – szorította, és végre egészen őszinte akart lenni belül, erősen akarta, de nem sikerült. Már hozzászokott. Mindketten hozzászoktak. Talán nem is lehet másképp. Talán amire vágyik, ami hiányként tátong ilyenkor a lelkében, megfoghatatlan és érthetetlen vágy csakúgy, mint egy daloló szív. Az ernyedt karokba csimpaszkodott fojtó indaként, amely nem nedvet szív a gazdából, hanem szeretetet. Lassan átölelték: megkapta. – Csak legyen már vége ennek az iszonyú háborúnak! Lemegyünk a faluba, mi ketten, megkeressük Tasszót, összeházasodom… ha elvesz feleségül, persze. Elvesz. A kis házban lakunk majd, a dombon, a kastély mellett, megvesszük a vadásztól, bármikor kinézel, látsz majd minket. Ha pedig unod már a kastélyt, ott neked is jut hely.
A karok egyszerre szobormerevek lettek. Apja halkan zihált a nyakába – sütött a lehelete.
- Korai még ezen törnöd a fejed, kincsem! Gyerek vagy, ha mégoly okos is. És attól tartok, a te Tasszódat nem találjuk meg lent a faluban. Aki tehette, már réges-rég elköltözött biztonságos vidékre, messze innen, ha ugyan el nem hurcolták őket.
- Akárhol is van, megtaláljuk, érzem! – mosolygott Vielli egy furcsa mámor küszöbén. Egy kislányt látott finom ruhákban játszani egy fiúcskával, és egy még kisebb lánnyal. Mindketten nyakig szurtosak, és nagyon vidámak. Egy kis búvólyukon másznak be a kislányhoz egy kertbe. A fiúcska talán szerelmes egy kicsit a lányba, de a lány biztosan: szelíd gyerekszerelemmel szereti a fiút. Jegenyék. Jegenyék sűrű szövevénye nő ki a fal körül, és a járat eltűnik. Egy rengeteg nagy gyökér fedi el. A fiú nem jön többet. – Tasszó… – suttogta – ezer közül is megismerném. – Hirtelen felnézett: – Apa, a mostani ajándékom legyen különleges! Hadd menjek ki egy kicsit a kastélyból! Le a faluba.
Apja arca elsötétült, olyan sötét lett, mint egy rémálom. Eltartotta magától a lányt.
- Mondd csak, te honnan vetted ezt a képtelen ötletet?
- Unatkozom idebenn. Legalább a kastély körül sétálhatnék egy kicsit.
- Elment az eszed, Vielli?
- Én csak…
- Kinn hadak dúlnak, fosztogatnak. Kardélre hánynak mindenkit, akit találnak. Mindenkit, érted? Köztük az olyan gyerekeket, mint te is!
- De Rakava azt mondta…
- Az ostoba gépmadár! Mit tudhat ő? Kár volt idehoznom, már látom. Minek dolgoztam annyit a védelmünkön, mit gondolsz? Mire vannak a katonák? Miért ültettem a bűvös borostyánt?
Vastag repkény borította az egész kastélyt, befonta az ablakokat, a napsugár is ellankadt, míg bejutott a termekbe. Vielli gyakran nyesegette a szárait: virgoncságból, unalomból, és mert nem szívlelte a szívós növényt. Mindhiába. Másnap a repkény ugyanúgy bekandikált az ablakokon. Vielli úgy érezte, ez a növény most apja szívét fonja be lassú könyörtelenséggel. Szája sírásra görbült:
- Én csak szerettem volna egy picit a szabadban lenni – hüppögte -, ez akkora bűn?
- Nem, egyáltalán nem az, kislányom – az apja megint a régi volt. Leguggolt, gyöngéden átfogta vállait, és meleg, barna szemével ölelte: – Hát nem látod, hogy érted reszketek? Édesanyád után csak te maradtál nekem, és én teneked, ezt ne feledd! – Felegyenesedett, és elnézett Vielli feje felett. Szemében különös fények cikáztak, óriásinak tűnt így, kiegyenesedve. Óriás volt. Vielli látta, hogy retteg, sőt, borzad valamitől, ami rosszabb a halálnál. Olyan hirtelen hajolt le újra, hogy a kislány egy lépést hátrahőkölt. Egyikük se vette észre. – Holnap hajnalhasadtával elutazom. Ígérem, felkeresem a legnagyobb generálisokat, ha kell, magát a királyt is! Megtudakolom, hogy s mint áll ez a háború. Érzem, közel a vége. Egy kicsit bírj még ki cserébe! Jó? Megígéred? – kobraként követte a lány bujkáló tekintetét. – Megígéred, hogy jó kislány leszel? Olyan szép, jó és szófogadó, mint eddig?
Szorosan átölelte Viellit, és ő mindent megígért.

Álmodott.
Ajtók csapódtak, szolgák rohantak, szaggatott férfi-zokogás verte fel a termek közönyét. Lágy mosolyú asszony cirógatta az arcát, ajkáról szomorú dal kélt. Lobogó szívek daloltak forrón. Az asszony fehér ravatalon feküdt, hajában ezüst fejék csillogott. Ismét zokogás. Dobogó patkók hasítottak borongós reggelbe, csizmák döngtek a lépcsőkön. Mély kongás töltötte be a termeket, a kastélyt; morajlott, oda-vissza verődött, egyre csak dagadt, elnyelni készült a világot. Majd a némaság tavába zuhant. Elaludt a világ. Borostyán kúszott elő a falakból, mindent befolyt, nyers zöldje mélyült, majd megfeketült. Finom, puha gyermekujjak, melyek törékeny poharakon játszottak, selyemruhákat simítottak, makacs, halált hozó ujjakká lettek: tépték-szaggatták a liánokat, egyre csak morzsolták a leveleket, moha, és piszok ment a körmök alá.
A hajnal már szürkévé fakította az ég éjjeli kékjét, amikor Vielli csatakosan, könnyfoltos párnák közt ébredt.
Tudta, hogy aznap, történjék bármi, bemegy az ajtón.
Belevacogott a bizonyosságba.
Kakukk szavát hozta a szél.
És távolodó lódobogást.
A kastélyon kívülről.

- Zárva van! – mondta panaszosan, de nem kevés megkönnyebbüléssel Vielli. Apja szobája előtt toporgott, az egyszerű faajtó a megkerülhetetlen akadályok teljes egykedvűségével tornyosult előtte. Rakava egy ablakmélyedésben tollászkodott. Festett szeméről képtelenség volt leolvasni, hogy kíváncsian, vagy kárörvendően fürkész, esetleg egyszerűen csak elmerengett.
- Mit vártál? – tárta szét a szárnyait úgy, mint más a karját. – Az ebédlő ajtaja után hitted, hogy atyád pont a sajátját hagyja nyitva előtted? – Vielli elsőként az ebédlő vasalt tölgyajtaján vallott kudarcot. Másodízben ütközött ma akadályba, és másodízben jutott ma eszébe, hogy valójában Rakava árva kisegere az egyetlen élőlény a kastélyban.
- Honnan veszed, hogy odabenn van a kulcs? – kérdezte rosszkedvűen, mert semmi ötlet nem jutott eszébe. Te is tudod, nem? – jelezte Rakava meghökkent mozdulata, de nem volt szükség szavakra. Hát persze, hogy ott van. Vielli nem hitte – tudta.
Így bámultak egymásra pillanatokig, mintha a másiktól várnák az üdvözítő megoldást, vagy akár egy szót.
- Elegem van ebből! Nem érdekel! – kiáltotta durcásan Vielli, és már robogott is le a lépcsőn. Rakava a nyomában. – Minek is szállnék szembe apámmal? – nyafogott. – Miért akarnám becsapni? – E pillanatokban nem volt több egy kényes, nyűgös gyereknél.
- Te hoztál minket ide – felelte Rakava egyszerűen. Már a ledübörgő Vielli alatt üldögélt egy másik ablakpárkányon, csodába illően változtatta a helyét. – Tőlem vársz válaszokat?
- Soha nem ártott nekem! – vitatkozott tovább a lány.
- Ha nem, nem. Miért érzed szükségét annak, hogy ezt bizonygasd nekem?
Vielli feszengett. Önnönmagát sem értette igazán: – Mert így hallgatsz. Mert te vagy az oka az egésznek. Mert úgy teszel, mintha apa bűnös lenne!
- Szó sincs róla. Mindenki elzárja a titkait mások elől, ez bűn? Akár a gyerekei elől is. Hagyd a csudába, Vielli! Gyere szépen, játsszunk a kertben!
Vielli nem felelt, kikémlelt az ablakon. A jegenyesor hatalmas zöld hullámként magasodott előtte. Tetejéről permetként szóródott szét a napfény, akár egy gigászi pajzsról. Arrébb, az eresz és a könyöklő közt, egy vidám reggeli égdarabkán incselkedve libegett a füstcsík. A kislány arca lángra lobbant. Elszántan szegte fel fénylő homlokát:
- Meg kell tudnom, mi van az ebédlőn túl. És ha ehhez be kell mennem apám szobájába, hát bemegyek.
- Akkor mégse játszunk?
- Gúnyolódni akarsz, vagy segíteni?
Rakava olyan ünnepélyesen nézett rá, mint aki létezése óta erre az egyetlen pillanatra várt: – Látom, döntöttél. Nem kívánom megítélni, jól vagy rosszul, az a dolgom, hogy elkísérjelek, akárhová mész is. Nyugodtan visszafordulhatsz, az ajtó nyitva lesz.
- Miféle újabb tréfa ez? – Vielli kezdte elveszteni a türelmét. Ha az egyetlen megoldás, hogy a gépmadár fejével törje be az ajtót, hát azt is megteszi.
- Nem tréfa. A lelked mélyén valójában nem akartál eddig bemenni az ajtó mögé, hát nem is tudtál.
- Tudom, mikor van zárva egy ajtó!
- Igazán? Rendesen megpróbáltad? Vén ez a kastély, vén minden ajtaja. Talán megvetemedett a fa, beszorult a zár. A helyedben nekem megérne még egy próbát, egyebet nem mondhatok.
A lány kényszeredetten visszasétált, és tüntetően Rakaván legeltetve a szemét – mintegy bizonyítandó épelméjűségét – lenyomta a kilincset.
Az ajtó engedett.
- Nem értem! – szakadt ki a kiáltás Vielliből. – A bolondját járatjátok velem?
- Szerintem nagyon is érted – felelte Rakava. – Na, egész nap ácsorogni fogunk az ajtó előtt, vagy kegyeskedsz belépni?
A lány egy csípős megjegyzést készült visszavágni, ehelyett azon kapta magát, hogy beleegyezőn biccent, és már be is lépett.
Nem először járt apja szobájában, de idejét se tudta, utoljára mikor. A víg pompa, ami Vielli környezetét jellemezte, tökéletesen hiányzott innen, a bútorok szertartásos egyszerűsége közé még a napsugár is csak kopogtatás után lépett be. Az almáriumban poros üvegcsék sorakoztak, némelyik üres, némelyikben színes folyadék lapult. A falakon furcsa műszerek garmadája – rendeltetésükről sejtelme sem volt – és egy festmény. Maga elé képzelte apját – az apát, aki este mesét mond, aztán bejön ide, és elmélyülten foglalatoskodik e műszerekkel: méricskél, színes löttyöket kever lombikokban, és ki tudja még, mit csinál, amibe őt nem avatja be. Kissé megborzongott, és figyelme inkább a festmény felé fordult. A lágy mosolyú asszonyt ábrázolta Vielli álmából, és a kislány most döbbent csak rá, hogy édesanyja az. Az asszony bíztatóan, egyben végtelen szomorúsággal tekintett le rá, és a levegő szinte sisteregni kezdett az örvénylő, és egymásnak feszülő akaratoktól. Vielli talán egész nap ott ácsorgott volna a kép előtt, azon merengve, hogy miféle hatalmak tengelyébe szorult, ha Rakava csettegése fel nem riasztja. – Sietnünk kell – mondta szárazon a madár, és hihetetlen, de félelem reccsent a hangjában. Egy nyitott polcra mutatott a falon, ahol katonás rendben sorakoztak a kulcsok. Ezüst-, arany-, réz- és minden egyéb színű és formájú kulcs, némelyik egyszerűbb, némelyik cifrább, bonyolult tollal.
- Melyik az? – kérdezte Vielli, de látta, hogy a helyes kérdés inkább ez: hogyan éri el a kulcsokat? Odahúzott egy magas támlás széket, és felmászott rá. Hasztalan. Könnyedén el kellett volna érnie a polcot, de ahogy sovány karocskáját kinyújtotta, olybá tűnt, a polc ugyanannyival magasabban van, akárha szökne Vielli marka elől. Egyszeriben az egész szoba megnyúlt: a falak, a bútorok lábai, mintha nem tetszene nekik a lány jelenléte, aki betört ide, hogy botorul felnőtt játékokkal szórakozzon. Ő pedig csak meredt felfelé, álmatagon, lassan behunyta a szemét, és nem lévén tudatában annak, mit cselekszik, kérlelőn nyitotta szét tenyerét: “Kérem szépen, tessék nekem adni a kulcsot, én csak egy kislány vagyok, és a gyerekek mindent megkaphatnak, amit csak kérnek!” Ellentétes erők áramlottak át rajta, hogy a gyönge válla belereccsent, lehunyt szemhéjai mögött egy kulcs izzott, mint halvány zsarátnok. Az az érzése támadt, hogy soha többé nem láthatja a kis hálószobáját, a kertet, a játékait, egy másik világba lépett – át egy határon, amely talán a szoba küszöbe volt, talán egy láthatatlan vonal a levegőben a válla, és a polc között, és ha sokáig így marad, menthetetlenül kettészakad.
- A kulcsot! – parancsolta acélos hangon, amely mélyebb volt, mint a sajátja: amely az anyjáé volt, ahogy később fel tudta idézni azt az önkívületet, ami elfogta.
- Kapaszkodj te őrült! – hallotta oldalról. – Itt akarod kitörni a nyakad?
Méltatlankodva meredt Rakavára, hogy a következő pillanatban már görcsösen kapjon a veszélyesen billenő szék támlájába. Fájdalom hasított a bal öklébe. Szétnyitotta: két szúrt piros pontocska közt apró, fényes kulcs pihent benne.
- Mi történik velünk Rakava? – kérdezte döbbenten. Nem kapott választ.

Miféle ajtókat nyithatunk ki hittel? És ha egy ajtót nyit, miért nem nyit egy másikat? Miért van szükség a kulcsra? Talán másféle hit kell, hogy szembeszálljon apja akaratával, mint hogy szembesüljön az ebédlő mögötti ismeretlennel? Saját démonaival? Ahhoz a puszta hite már kevés, ezért hát a kulcs? Egyáltalán, miből táplálkozik ez a hit? És mi a valódi titok, a valódi kérdés?

A kulcs természetesen az ebédlő ajtaját nyitotta.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához