LFG.HU

turin
novellaCimkek

Mennyire üres! Ez volt az első gondolata, amint szeme beitta a roppant csarnok látványát. Valóban, tömör oszlopaival, bal felől nyomasztó rózsaablakokkal holmi kifosztott katedrálisra emlékeztetett. Üresség áradt a falakból, a padlóból: tébolyult üresség, mohó, hibbant üresség, ami még a színes üvegtengeren becsorgó fényt is felnyalta. És az ürességnek teste volt, masszív, nehézkes teste, mely kitöltött minden hézagot, minden rést, bevonta a falakat és kifeszítette a kupolát; olyannyira a terem része volt, a legutolsó gyámkővel egyetemben, hogy az nélküle bizonnyal összeomlik. Ez a falánk hiány, akár a saját csapdában vergődő éhes állat, áldozat után lesett, aki elég ostoba ahhoz, hogy birodalmába lépjen.
A terem padlója tükörsima volt, és makulátlanul tiszta, a levegőben sem libegett por. Borostyán futott végig az üvegen, és mint egy térkép, szétterült a falakon is. Levelei nagyok, nagyobbak, mint amiket eddig Vielli látott; egyik-másik akár legyezője is lehetne. Az izmos szárak erdeje indák ezreit fialja, és a buja szövevényben van valami gyomorforgató, oly rémesen torz és tisztátalan, hogy ha a tekintet rávetül, az elme is elfeketül.
- Rakava, merre vagy? – kérdezte óvatosan Vielli. Hangja úgy hullott a félhomályba, akár egy szakadékba. A kislány egy tétova lépést tett befelé. Majd még egyet. És még egyet. A fénypászmák gyengén szúrták a homlokát, térdei pedig összevacogtak a hidegtől. Hátrafordult. Már nem látta az ajtót, se a falakat, helyüket alkonyköd töltötte ki. Előrefelé irdatlan messzeségbe húzódott a terem, és Vielli úgy érezte, örökre elveszve, értelmetlenül bolyong a semmiben, aminek parányi alkotórészévé lett, és amely általa is tovább hízik. Menj vissza! – könyörgött egy vékonyka hang. Menj vissza, tedd a helyére a kulcsot, apa semmit sem fog észrevenni, menj vissza, játsszál, aludj, álmodj! Azon kapta magát, hogy újabb tíz lépést tett meg ezalatt. Már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán vissza tudna jutni, ha netán úgy akarná. De nem akart.
- Rakava? – suttogta elszorult torokkal. Félt kiáltani, nehogy felzavarjon valami alvó iszonyatot.
- Itt vagyok – Rakava hangja mintha a víz alól szólt volna: halk volt, és óvatos, de nem veszett ki belőle a derű, ami erőt öntött Viellibe. Egy oszlop árnyékában kucorgott, majd a lány vállára röppent, szinte már gyöngéden landolva.
- Az embernek, vagyis a madárnak kirázza a hátát a hideg, ha ezen a helyen kell bujkálnia. Pedig én már megtettem egyszer – bökte meg bátorítón Vielli fülét.
Vielli most először sajnálta, hogy Rakavának nincs keze, amit jó erősen megszoríthatna. Megsimogatta a madarat, hogy legalább a saját mozdulatából merítsen elszántságot:
- Maradj szorosan mellettem! Úgy érzem, ez a hely azt akarja, hogy elszakadjunk egymástól… hogy eltévedjünk… eltévedjek – helyesbített.
Így haladtak, vagy inkább vonszolták magukat lépésről lépésre a terem túlpartja felé, mint két hajótörött. A fény gyérült, és a csarnoknak olyan hirtelen szakadt vége, mintha a lány előtt magasodó irdatlan fal most nőtt volna ki a földből. A tövében nevetségesen pöttöm ajtó kucorgott, egérlyukként, a titánok házában. A fölötte függő tömeg felé, mint óriáskígyók vonaglottak a derékvastagságú borostyán-törzsek, a csúf szárak, és Vielli látta – tudta, hogy ez a központja minden sötétségnek, innen árad minden homály, mely elfedi látását, és – ki tudja mióta? – von fátylat a gondolatai köré is.
Közelebb ért, és feltekintett. Egy óra volt az.
Vielli csak találgatni tudott. Növény voltát igazolja a fakéregszerű burok, a robusztus testéből kiburjánzó indahad, és a gyökérzet, ami úgy kúszik be a fal repedéseibe, mintha egyenesen a kastély szívét-velejét akarná kiszívni. De elevenebb holmi óriási növénynél: szemnek láthatatlanul lüktet, odabent csupa figyelem, csupa keringés – csupa élet. A két ölnyi, kerek számlap, mint afféle örökkön éber szem, lesi Viellit.
Mindazonáltal mégiscsak egy óra, időmérő szerkezet – fogaskerekekkel, kallantyúkkal, himbákkal, melyek a gép belei módjára lógnak ki az alján. Vielli látott már hasonlót képeskönyvében, vagy a könyvtár valamely poros fóliánsában, és elméjébe most villámként hasított a felismerés: csak képen látott ilyesmit. Szobájában, az ebédlőben, és a kastély más helyiségeiben híre-hamva sem volt órának. A vár, pincétől a padlásig annyira dugig volt mindenféle zajos, bolondos, ketyegő-pukkanó-zenélő szerkezetekkel, Vielli játékaival, hogy egy ilyen apróság hiánya fel sem tűnt.
És most itt van ezen idő-monstrum, oly végérvényes és állandó, hogy bizonnyal inkább az időtlenség mérésére találhatták fel. Üveglapja alatt mindössze egyetlen szám virít, egy öntelt tizenkettes, amire vádlón mutat a mozdulatlanságba dermedt magányos nagymutató.
- Mi ez? – suttogta iszonyattal eltelve a kislány.
- Csak akkor kaphatsz választ, ha átmész alatta Vielli. Keresztül az ajtón – mondta szelíden Rakava.
- Csak akkor? – visszhangozta a lány. Már eszébe se jutott, hogy magyarázatot követeljen, minden világos és természetes volt. – És mit tanácsolsz, Rakava? Átmenjek? Egyáltalán, van még választásom? Nem késtem már el vele?
- Az igazságnak több héja van, amit lefejthetsz. Rajtad áll, mennyit akarsz tudni, választásod mindig lesz, néha több is, mint amit kívánnál. De figyelmeztetlek, az igazság nem jó, vagy rossz, az igazság csak önmagában álló. Egyáltalán nem biztos, hogy tetszeni fog az igazság, amire most áhítozol, és megeshet, hogy sírva és átkozódva fogod visszakövetelni a pillanatot, amikor még a döntés előtt álltál. De az igazság akkor is igazság marad, ha nem veszel róla tudomást, és visszasétálsz a szobádba. Még megteheted! Könnyűszerrel megteheted, hercegnő!
- Gondoltam, hogy tőled csak használhatatlan tanácsokat kaphatok! – futott át egy mosoly Vielli arcán. Halovány volt és szégyellős, de mosoly, mely ritkította a sötétséget.
- Igazán a tanácsomat szeretnéd, úrnőm? Szerintem te már döntöttél. Nem most, nem is akkor, mikor beléptél apád szobájába. Akkor döntöttél, mikor tegnap megláttad…
- A szívet, ó igen! – kiáltotta önfeledten Vielli. – Ő hív megint! Újra hallom a dalt! – Szeme tágra nyílt, fejével a forrást kereste egy pillanatig, majd, mint akit megdelejeztek, tántorogva az ajtó felé indult. Úgy tetszett neki, nem is ő halad, hanem az ajtó siet elébe, vágyva arra, hogy beszippanthassa. Nem is siet, egyenesen vágtat felé, ahogy minden ajtó feléje vágtat a mai bolond napon: apja hálójának ajtaja, az ebédlő ajtaja, az óra ajtaja – minden titkok ajtaja.
Emelt fővel lépett közelebb, a kilincs szolgamód nyikkant nemesi tenyere puha nyomása alatt. Akaratok roppantak el akarata előtt, fanfárok távoli szava köszöntötte a kastély úrnőjének jövetelét: a birtokbavételt.

Vielli!
Vielli!
Csodálatos Vielli!
Az úrnő!
Hercegnőnk!
Gyere, játsszunk, úrnőm!
Vakító fényözön szórta szét ezer tükörbe Vielli aranyhajának olvadt lobogását, vakító fényár fürdetett ezernyi tükröt Vielli mosolyában.
Játszott – játékokkal, melyekhez nincs fogható. Evett – mesés tálakból, a Lippó kert almáit. Ült – magas trónszéken, szolgák gyűrűjében, fején korona ragyogott. Feküdt – selymes gyepen, hajába a Három Esőleány fűzött mirtuszkoszorút, ő volt köztük a legszebb. A legcsodálatosabb. Egymást átfedő, egymásba görbülő és onnan kigördülő tükrök szilánk-világa vette körül; megannyi színes kavalkád, változatos gyönyör, melyekben egyetlen közös volt: Vielli fordult-kacagott-lélegzett egyszerre mind a száznak, mind az ezernek a mélyén.
- Sejthettem volna, hogy ilyesmi lesz – morogta Rakava, de gazdája már se látott-se hallott. A kezdeti döbbenetből felocsúdva forgolódni, illegni kezdett: pukedlizett önmagának, a derekát méricskélte, a vállait villogtatta, majd mellecskéit domborította; fehér fogaiból egyre többet engedtek kivillanni széthúzódó ajkai. Minden, amire valaha vágyott ott hevert, a tükörbéli világokban. Őt hívták, csak választania kellett. Csak a kezét kellett kinyújtania. Némelyik olyan közel volt, hogy lehelete már bepárázta.
- Tasszó! – sikkantotta, és az egyik tükörlap felé botorkált. A benti Vielli láthatóan nagyon elégedett volt. Tasszó fogta át a vállait hátulról, és mosolygott e másik Vielli felé, a mindenségek mezsgyéjén túlról. Arca egy gyermeké, gyermekkori pajtásé.
- Vissza! – rikácsolta Rakava. A lány a tükörhöz nyúlt. Ujjai könnyedén siklottak be ama sokat ígérő világba. Tasszó egyre csak mosolygott.
E pillanatban megjelent a szív. Úgy lebegett ott bíbor lángok özönében, akár az eleven elragadtatás. Dalra fakadt, mely átzendült a légen, bekúszott a lány fülén, szemén, száján, orrán, kortyolta, mint egy folyadékot – tejet, mely az életre szólítja: egy ismeretlen ösvényre, ahol érzékiség és vágyakozás terem. A szív elindult egy folyosón, mely azelőtt megbújt a káprázatban, majd eltűnt egy fordulóban. A dal még mindig szólt, bár egyre távolabbról, egyre bágyadtabban. Vielli újra a tükör felé fordult, hogy arca iszonyba torzuljon. Nem Tasszó állt ott, hanem az apja. Visszarántotta a kezét, akárha parázsba nyúlt volna, a tükör egy pillanatra úgy tetszett, utánakap, de aztán anyaga visszacsobbant az álomvilág zavaros mélységeibe.
- Utána, kislány, iszkiri! – kurjantott fel Rakava, és újból a lány vállára telepedett, akár egy kormányos. Vielli nekiiramodott, amerre a szívet sejtette. Ám ekkor váratlanul, kemény, hideg falnak ütközött. Rettegő dühvel tapadt rá, kezei izzadt sávot húzva siklottak a felületén, szélek után kutatva. De nem leltek. A kétségbeesés haragos könnyeket csikart a szemébe. Fújtató lett a tüdeje, és a szíve kalapács, hogy legalább egy parányi higgadtságot kovácsoljanak neki. Jó darabig csak megkövülten simult a rideg laphoz. A fülét a falra tapasztotta, és elfújta a külvilágot – egész bensője ezen a fülön csüngött; kutatta a dal fonalát, mint kopó a nyomokat. És igen, már hallotta is! Újra nekilendült, ide-oda verődve az illúzió-folyosó egyik faláról a másikra, akár egy kerti aranygolyó. A falakon elcsúfult arcú Viellik vicsorogtak, sírtak-jajongtak. Kétségbeesetten nyúlt találomra egy irányba, ahonnan a helyes utat sejtette. Szúró fájdalom hasított az ujjbegyébe – tenyere szilánkoktól vérzett.
- Elég! – kiáltotta metszőn, a kiáltás késébe sűrítve minden fájdalmat és csalódást, melyet ez a gyűlöletes terem okozott neki. Hangját elnyelte a millió szilánkra hasadt, összeroskadó útvesztő éktelen csörömpölése.
Csilingelő megsemmisülés kéjzáporában állt – nyakát behúzta, szemét behunyta, ahogy a gyerekek, mikor feddést kapnak, de igazán semmit sem bántak meg, és különös öröm bizsergette a torkát, hisz egy karcolás sem érte.
Tágas terem vette körül, a szívnek se híre, se hamva; oldalról halálra sebzett rózsaablakok csorba fogai közt tört utat a fény, a földön zúzalékhalmok csillogtak, mint dércsípte rögök. Köztük, akárha seperték volna, nyílegyenes folyosó húzódott a túlsó falnál lévő egyetlen épen maradt tükörhöz. Sziklaszilárdan állt ott, láthatóan minden evilágitól sérthetetlenül.
- Az a tükör – kezdte lassan Rakava – az igazságot mutatja, semmi mást. Ne nézz bele Vielli, hacsak nem olyan rendíthetetlen a szíved, hogy a legerősebb acélsodrony se tudná megrepeszteni. Ne nézz bele, ha nem jár benned a dal úgy, mint a szívben, nem hevít lobogás úgy, ahogy a szívet!
Vielli Rakavára nézett, szemében az a csodálat ragyogott, mely egykor csak apja iránt, itta a szavait, mint egykor az övéit. Már-már azt várta, hogy Rakava átváltozik egy fenséges férfiúvá, melynek lényege maga a bölcsesség. De ilyesmi nem történt, a madár rendületlenül folytatta mondókáját:
- Messzire jutottál, ráébredtél, mi voltál, mi lehetnél, és mi nem vagy. De még nem tudod, mi vagy. Én csupán sejtem, de gyanúm nem szeretném igazolva látni. Forduljunk vissza, Vielli, abba a létbe, ahol oly nagy vidámságban voltunk eddig is!
- Vidámságról beszélsz, nem boldogságról – sóhajtotta a lány. – Eddig azt hittem, a kettő ugyanaz. De nem így van. Nem érem már be a langyos vidámsággal. Még vidámságnak se nevezhetem, hiszen beleszülettem, mióta eszemet tudom, benne voltam, körülfolyt, és sejtelmem se volt róla, milyen a hiánya – a szavak erőlködés nélkül siklottak ki belőle: – Torkig vagyok a szobámmal, a kerttel, a játékaimmal. Torkig apámmal. Azóta érzem ezt, mióta megjelent a szív. Sose tudnám feledni. Látni akarom a falut. Látni akarom Tasszót. És főleg, látni akarom, mi van a tükörben.
Odasétált megtudni, mi az igazság. Az ő igazsága. Rakava lehajtotta a fejét.

Tizenegy éves kislány arca néz vissza rá. Alakja mögött már felrémlik a jövőbeni kívánatos nő, de tekintete gyermeki csodálkozással teli, bőre oly feszes, hogy felső ajka enyhén felkapott – egy bomló virág szirma. Virágszál, saját ifjúsága fényében tetszelegve; s noha leszakítható már, kár lenne érte: csitri ő még, egy fruska, nem több tizenhatnál. Szirmai teltek, kecsesek, leplük alatt a mélyben nektárként buzog a termékeny május: húszéves. Kiérlelt vágyak lobognak ebben az elkomoruló szempárban, a mélytüzű pipacs harmincéves szenvedélye. Túl van már élete derekán, ráncok futnak szerte a szemétől és a szája szegletétől – fonnyadó levélen átütő erezet. Az arcához kap, és felsikolt – megfáradt, ötven-hatvanéves sikoly ez, ami a torkából előtör; a száját tapogatja, nyomorgatja a tükörben ezt a töpörödő varangyos ajkat, ami úgy aszik szét ujjai közt, mint egy hetvenéves kóró.
- Ne, ne! – nyöszörgi, és eltakarja arcát, szikkadt, ősz haja előrehull, forró könnyek buggyannak ki ujjai közül, hogy legördüljenek a ráncok közt, és meggyűljenek az állán – forró, öreg könnyek. Nyolcvanéves aggastyánkönnyek.
Összerogy és begubóz, akár egy csecsemő, és arcán Rakava szárnyait érzi, amik jótékony szemfedőként takarják el törődött pilláit.
Nem gondol semmire, és az üresség most kifejezetten jól esik.
Már százéves.

Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy a tükörbe nézett. Minden maradt a régiben – nem omlott össze a világ, minden köve a helyén állt, és a fénypászmák továbbra is unottan tapogatták be a termet, talán picit magasabbról. És ő még mindig Vielli volt – aggastyánlélek Vielli, gyermektestben. Haja kézfejére omlott, színe arany. Kacsói selymesek, törékenyek. Úgy fedezte fel újra bakfis-testét, akár egy ismeretlen vidéket. A tükörbe pillantott – tizenegy év tekintett vissza rá onnan is. Mellőle Rakava figyelte, szánalomra képtelen, festett szemekkel.
- Ettől féltem, úrnőm! Most aztán még súlyosabb teher nyomja a vállad, hogy mihez kezdesz ezek után. Bár hallgattál volna rám!
- Ki vagyok én? – suttogta Vielli, majd elnémult, mert többre nem volt ereje.
- Vielli vagy. Egy kislány… a kastélyban. Egy öreg, nagyon öreg asszony a külvilágban.
- Honnan tudsz mindent? Ki vagy te? – a hideglelős szavakat, akárha madzaggal húzták volna ki a lány torkából.
- Rakava vagyok, játszótársad, és pajtásod. A te szolgád… és a mesteremé. A névtelené. Úgy látszik, néha egy élet múlik egy hajszálon, egy vékonyka kis hajszálon. Ő megalkotott, és a te hajad mellé a sajátját is belém szőtte. És feladatot adott nekem. Mindez valamennyivel azután történt, hogy apád elhozta tőle az Órát. Ahogy a Tükröt is, és minden mást.
- Az Órát? Mit tett velem?
- Az időtlenségbe foglya vagy, gazdám. Ahol az Óra van, ott idő nem telik. De attól még a külvilág változik, vénül, és akik az időtlenség pajzsa mögött éltek, azoknak odakint viselniük kell ennek hatásait. Kislány vagy, tizenegy éves – amíg idebenn vagy. Odakinn sajnos már eljárt a te időd, és ha sokáig tartózkodsz a kastélyon kívül, menthetetlenül utolér a kor. Talán egy hét alatt, talán egy fertályóra… ki tudja?
- Miért nem figyelmeztettél, te hitvány dög? És miféle átok ez? Kinek van ereje ilyet tenni? – Vielli a hányingerrel küszködött.
- Csakis az uramnak van hatalma az idő fölött. És atyád tudta ezt. Rég lehetett, hogy egy Órát kért a mestertől, talán épp anyád halála után.
- Az álmaim… a gongszó, ó, igen! – zokogta Vielli.
- Igen, a gongszó – hajtotta le fejét szomorúan Rakava. – Az időtlenség kezdete. Mesterem nem sejtette, mi célt szolgálhat atyádnak az Óra. A halandók gyarló küzdelmei önnön jelentéktelenségük és mulandóságuk ellen, önmagukban vajmi kevéssé foglalkoztatják. Atyád kétségkívül megfizette mindennek az árát, habár nem tudhatom, mi is volt az alku. Aztán ahogy egyre több dolgot és játékot kért, teremtőm gyanakodni kezdett. Ő nem gonosz és nem jó, de pártatlan és kíváncsi. Mikor megalkotott engem, megbízott azzal, hogy figyeljek, kémkedjek… igen, kémkedjek, és derítsem ki, mi folyik itt, a falakon belül. Sokat settenkedtem apád körül, és bár veszélyes ember, nincs életem, amit elvehetne tőlem. Apránként világos lett minden. Hogy is szólhattam volna neked, míg magad nem vágyakozol lerántani a hazugság leplét? Csak összezúztam volna a lelked, ha ugyan most nem ez történt. Vagy el sem hiszed nekem, és ha apád rájön, az őrizet még nagyobb. Nagy bánat volt ez nekem, mert az érzéseim is a tieid, és ami számodra bánat, még ha nem is tudsz róla, az számomra is. De mit mondhattam volna? Amikor eljött a szív, már sejtettem, hogy valami változni fog örökkévalóságodban először, de csak óvatosan terelhettelek, mindig felvillantva a visszafordulás lehetőségét.
- Felvillantva? Álnokabb módon nem is taszíthattál volna e gyötrelem felé! – vádaskodott Vielli.
- Álnokság volt? Lehetséges – komorult el Rakava. – De csak az vezérelt, hogy a választás a tiéd lehessen, és ne apádé. Nem állítom, hogy a kinti világ jobb… nem ismerem. De a jólét, amit ekkora csalás hálója tart fenn nem lehet üdvös. Valahol a mélyben elpusztít valamit, talán épp benned, amit én érzek.
– Ez nem igaz… nem lehet igaz! Várj! – csillant fel a lány szeme. – És apám? Ő is volt kinn… az ajándékokért, a tükörért, többször elhagyta a kastélyt! Ő is öregedett volna! – úgy kapaszkodott a gondolatba, mint utolsó szalmaszálba.
- Erre nem tudok biztosat mondani, de emlékszel a szobájára, ugye? Műszerek a falon, italok a polcon… akár életelixírek is. Tudd meg hát, hogy apád mágus. Talán ideig-óráig feltartóztatta a hatást. Másrészt mesteremhez az út javarészt nem ezen a világon vezet keresztül. Olyan utakon ahol, akárcsak itt, nincs idő.
– Apám! Hogy művelhette ezt? – Vielli csalódása végtelenebb volt, mint maga az örökkévalóság. – Apám! Édesapám! Mit tettél? – üvöltötte a terem csendjébe. – Micsoda szörnyeteg!
– Nem ismerem apád összes indokát, nem is célom, hogy tisztára mossam őt. De azt biztosan állíthatom, hogy szeret téged.
– Szeret? Azt mondod, szeret? Miféle förtelmes szeretet az ilyen?
– Valóban hívhatjuk förtelmesnek ezt a szeretet, de mint mondtam: apád mágus. És a mágusok érzelmei más vonalak mentén rendeződnek, mint egy átlagemberéi, légyen az akár maga a király is. Aki az efféle dolgokba beleártja magát, annak megváltoznak a távlatok, a mélységek és magasságok, és minden fogalom, amit életről-halálról, létről és nemlétről alkotunk… alkottok magatoknak. Édesanyád halála után te voltál az egyetlen kapocs apád és a világ között, és ő annyira ragaszkodott hozzád, hogy nem akart elszakadni tőled soha. Nem bírta volna elviselni, hogy éveid gyarapodásával betegség, vagy az öregség kórsága sújtson, mint anyádat. Nem kevesebbnek, mint az örökkévalónak ajánlott fel téged.
– Áldozatként… – a lány ajkai kéklőn remegtek.
– Áldozatként – egyezett bele Rakava. – De saját hazugságod áldozata is vagy, hisz a bűbáj csak egy gyönge lelken vehetett erőt. Az időtlenség alól nem vonhattad ki magad, de a saját belenyugvásod is kellett, hogy a felejtés fátyla hulljon a szemed elé, és olyan gondtalanul lubickolj ebben a kényelmes létben, hogy majd’ százszor megünnepeltethessék veled a tizenegyedik születésnapod. Minden részvétem a tiéd, de magad dugtad a fejed a járomba.
- Eljátszottam… elbabáztam az életemet! Elbohóckodtam minden időmet! És apám tudta! Magában nyilván még ki is nevetett – Vielliből olyan tömény felhőben lövellt ki a keserűség, hogy Rakavában recsegni-ropogni kezdtek a testét összetartó mágikus csavarok.
- Kis hercegnőm, egyetlen Viellim, egyszerre örvendek, és búslakodok amiatt, hogy nincs szívem. Az uram az időn kívül áll, így nem is érzékeli annak múlását, ahogy a halandók. Nem tudta megmondani, mióta van itt az Óra, így én sem tudhattam, mióta vagy itt. Sajnos annyi hatalmam sincs, hogy a jövőbe lássak. Mert ha tudom, mi következik, azon nyomban eltántorítalak mindentől, amint először meglátod a szívet.
- Ó, Tantrael könnyeire! Vén vagyok! Avalna! Egy öregasszony! Avalna, irgalmazz! – rimánkodott a falak, és az ablakok felé, mintha csak azoktól várná az Égasszony válaszát. – És a játszótársaim? Vajon élnek még egyáltalán? Tasszó! – kiáltotta. – Hány éves lehetsz most? Föld alatt vagy! Már föld alatt fekszel, ugye?
Rakava látta, hogy a szavak itt már nem segítenek, hát hallgatott. Gesztenyeszín fénye egyre fakult.
- Ezt nem érdemeltem ki! – motyogta eszelősen Vielli, fel-alá csúszkálva a tükör előtt. – Ezt senki… nem érdemli… ő a hibás… ő… a szív tehet az egészről…
- A szív belőled fakadt, kedvesem. A lelked jelezte: megérett arra, hogy letépje a béklyót.
- Hazudsz! – sziszegte a lány. – Kívülről jött, érzem! Rajtam kívülről.
- Értem, és nincs okom kételkedni a megérzésedben. Akkor választ csak a tükrön túlról kaphatsz, az utolsó teremből… a főkapu terméből – kerepelte Rakava erőtlenül, egyre inkább egy összefércelt báb benyomását keltve, amit felhúztak, és lejárni készül. – És ez összefügg a másik titokkal, ami apádat a döntésre vitte… amivel még adósod, mielőtt minden maszkját letépnéd. És még mindig előtted a te döntésed – a gépmadár belsejéből ijesztő reccsenés, majd egy vészjósló kattanás hallatszott. – Még mindig visszafordulhatsz, mert az ajtó mögött olyan iszonyat, és olyan gyönyörűség lapul, ami elpusztíthatja a lelkedet… amely már így is meggyötört.
- Mi történik veled, Rakava? – hüledezett Vielli. Leguggolt a madár mellé, aki oldalvást feküdt a padlón, mint egy közönséges kacat, ölébe vette, és dédelgette, akár egy csecsemőt.
- A varázs lassan eltávozik belőlem – kattogta a faragott nyelv. – De magával viszi a fájdalmad egy részét, hogy akaratod szerint továbbmehess, vagy visszafordulhass, hogy megbékélj a sorsoddal és apáddal.
- Soha! – suttogta könnyek közt Vielli, de Rakava már nem válaszolt. Egy élettelen tárgy volt, egy tönkrement masina, semmi más. Tépett hajszálak meredtek a varrásokból, a festett szemek pedig a szokott közönnyel bámulták a mennyezetet. Vielli úgy érezte, mintha a madár, távoztával valóban kiragadott volna belőle egy jódarab fájdalmat – megtisztult lett, és a szíve nem olyan elviselhetetlenül nehéz. Imát, vagy valami hálafélét akart rebegni a bábu fölött, de furcsán idegennek találta az ötletet. Kebléhez rejtette Rakavát, felállt, és a tükörhöz lépett.
Át, az utolsó terembe.

A szív volt ott.
Vielli – mielőtt belépett – a magáét sok minden ellen felvértezte, de amit látott, az száz meg száz acélsodronynál is jobban szorult rá, és a téboly peremén állva ott cikázott benne a kérdés: az apja a lányával bánt el kegyetlenebbül, vagy saját magával?
A szív lebegett ott lobogva, és diadalmasan – a csalogató, a tündöklő, a vágyhordozó, az életre szólító, és Vielli mindent megértett: e pillanatban apja lelke olyan csupaszon és védtelenül állt előtte, olyannyira átérezte minden fájdalmát, tépelődését és bolyongását a kétségbeesés ösvényein, hogy elnevette magát a felismerés tisztaságától.
A szív lebegett ott, sodrony nélkül, csupaszon.
Ott, az anyja felett.

A ravatalozót fehér lepel fedte, és anyja hajában ezüst fejék csillogott. A halott kikezdhetetlenebbnek tűnt a királysírok hatalmas emlékműveinél is, és Viellit, ahogy a komoly, méltóságteljes arcot, a sápadt, hibátlan bőrt szemlélte, mélységes szánalom fogta el apja iránt.
Nekem is ilyen sápadt, és hibátlan a bőröm, örökre ilyen is marad, ha itt maradok, gondolta. Ahogy közeledett, a szív, akár egy félénk őzsuta, incselkedve libbent közelebb a hófehér gyászruhához. Behatolt a testbe – átsiklott rajta. Anyja arca egy pillanatra felragyogott, vérvörös, öblös ragyogás volt ez, ahogy a belső lámpás átvilágított véren, és bőrön; parányi mosoly táncolt az ajkai körül, mintha egy jól sikerült tréfán örvendene, mintha Vielli összes életereje a szívben oszolt volna szét, hogy aztán benne szülessen újjá. És ez így igaz – fűzte tovább magában Vielli – az én időm, az én fiatalságom őrizte meg épen az ő szépségét, az ő fiatalságát. Szegény apám – simította végig a halott szőke haját. – Azt hitte, mindkettőnket megőrizhet magának!
Csak nézte az anyját, mereven, és próbálta felidézni a régi pillanatokat, melyeket majd száz esztendő csillogása vakított el. Amire emlékezett szép volt, de kevés. Kevés egy újabb száz évhez. Ellépett a halottól, és a kapuhoz ment. Nagyot taszított a két szárnyon, amelyek résnyivel kijjebb nyíltak, de a borostyánfüggöny nem engedett. Vielli nagyot ordított, teljes erejéből nekifeszült a szövevénynek, tépte, harapta az ízetlen indákat, majd előrebukott a külvilág küszöbén.
A létből az életbe bukott.

A verőfény percekre elvakította. Nem hunyorgott, inkább még tágabbra nyitotta szemét, szinte falta a Napot, hogy egy percet se mulasszon abból, ami megadatott neki. Éles szélt fütyült a fülébe, pillanatra sem hagyta nyugton, port hordott az arcába, és ökörnyálat. Őszbe csavarodott a táj, a látóhatáron erdők rozsdállodtak, ameddig a szem ellátott.
Széles út kanyargott lefelé a kaputól, jókora sziklatömböket kerülgetve, és messze lent beleveszett egy erdősávba. Vielli ezen az úton indult el, menet közben jobbra-balra tekergetve a fejét, mintha minden pillantásával birtokba vehetne egy darabka világot. Ezek a vadvirágok az út szélén. Ezek a száradó fűcsomók. Eme bokrok. Ezek a kövek. Lám, ez az élet! Egészen közönséges, egészen mindennapi. Egészen csodálatos. Vielli boldog volt, kimondhatatlanul boldog.
A szirtfok tövében gyerekek játszottak a porban. Egy kisfiú afféle vezérként sündörgött két még kisebb lányka körül. A lánykák babáztak, a fiúcska egy fakarddal aprított képzeletbeli ellenségeket. Ügyet sem vetettek a kastélyra – kacarásztak, és láthatóan remekül mulattak.
Vielli közelebb lépett, és – egy kisfiú, két kislány! – váratlanul megrohanta a gyermekkor varázsa; elfeledkezett az apjáról, a szívről, mindenről: tizenegy éves lányka volt újra, aki végre társakra lelt a játékban.
- Ideülhetek közétek? – Azok felrebbentek, és gyanakvón, de csöppnyi félelem nélkül meredtek rá. Csak egy gyereket láttak, maguktól alig különbözőt.
- Honnan való vagy? – kérdezte hetykén a legényke. – Szép a ruhád – toldotta meg. A kislányok megszeppenve hallgattak.
- A kastélyból – bökött a háta mögé Vielli. – Megnézhetem a babádat? – fordult az egyik lányka felé mosolyogva, aki kelletlenül bár, de odanyújtotta neki.
- Megállj! Van cserébe valamid? – nyakaskodott a fiú. Vielli elgondolkodott, majd a keble mellől elővette a gépmadarat.
– Ez jó lesz? – kérdezte. A gyerekek lenyűgözve tapogatták a különös szerkezetet, a fiú felpillantott, majd ravasz mosoly suhant át rajta, és közömbös hangon vágta ki:
- Megjárja! No rajta, gyere! Én Heron vagyok, ő Silien, ő meg Dianin.
- Az én nevem Vielli – rebegte ő, és a gyerekek vigyoránál ékesebb bizonyítékot nem is kaphatott volna arra, hogy befogadták.
Kevés szó esett köztük, ami nem a játékkal kapcsolatos. A gyerkőc megkérdezte, hogy a falut kísértő lovas az apja-e, és egyedül a gyerekekre jellemző magától értetődőséggel nyugtázta az igenlő választ. Eztán már teljesen lekötötte figyelmüket a játék – időtlenség volt ez, áldott, gondtalan időtlenség.
Egyszer csak az egyik lányka felnézett, és így szólt a teljesen elmélyedt Viellihez:
- Nősz.
Vielli a dekoltázsára pillantott, ahonnan érett gyümölcsként kandikáltak ki duzzadó mellecskéi. Vállain, csípején felfeslett varrások virítottak. Úgy izgett-mozgott a ruhájában, ahogy egy bábhéjban vergődő pillangó. Egyszerre megérezte, hogy telik az ideje, orkánként rohanta meg elméjét, vére megbolydult, az égen a Nap tovahaladt, ő pedig felpattant a csodálkozó gyerekek mellől, és eliramodott az erdő felé.
Csak futott, futott – megriadt állatként futott, patakokon gázolt át, fák maradtak el mögötte, és gallyak csapódtak az arcába.
Futott – éles kövek sebezték fel a talpát, mert a cipellője lefoszlott egyre növekvő lábáról, a csipkeruha cafatokban lógott sudár, izmos testén, szíve dobként pufogott mellkasában, lökte a vérét feszülő combjába, amely egyre- és egyre szilajabbul repítette előre.
Futott és futott, nem tudta mi elől, nem tudta mi után; az életet űzte-hajtotta maga előtt, az élet élését hajszolta, mert a nyakában egy rém ült, egy irtózatos rém: az Idő, mely ostorával csapdosott körülötte, és az ostor minden rittyentése egy-egy öblös kongása volt az Órának.
Már meztelenül futott, ágyékában szunnyadó asszonyiság zsendült, pezsgő vére vágyparancsokat diktált elméjébe: férfi egyesülni Tasszó férfi egyesülni ölelni szeretni…
Így rohant neki egy testnek, egy ifjú férfitestnek, hogy iramával majd’ feldöntötte. Szúrós borostát érzett a homlokán. Felnézett, és Tasszó arcát látta maga előtt. Tasszó favágó lett, és büszke férfivá serdült.
- Tasszó! – gügyögte a csodálkozó arcba, halántékán folyvást kopogta egy ér: férfi egyesülni Tasszó férfi
- Tasszó? – kérdezte zavartan a férfi. – Nem értelek, hölgyem! Rablók támadtak meg? – vetette át a köpenyét a lány vállán. Az értetlenül hátrált, válláról lecsúszott a köpeny, és újra anyaszült meztelen állt a férfi előtt.
- Tasszó? Tasszó Brettió? Én vagyok, a te Viellid!
- Timó… – hangzott a bizonytalan válasz. – Timó Brettió. Nagyapám volt Tasszó Brettió, meg annak az apja, a dédapám. Beszélik, hogy hasonlítok rájuk… Miféle Vielli… – de Vielli már a nyakában volt újra. Minden szemérem lefoszlott róla, és vele a józansága is. – Tudod-e – susogta -, tudod-e, hogy gyerekfejjel szerelmes voltam beléd? egy kicsit…
- Bolond vagy te leány? Elment az eszed – nyögte elszorult torokkal az épp csak férfikorba lépett Timó, miközben ideges ujjak babráltak vászoningje fűzőjén, és duzzadt ajkak tapadtak a nyakára. – Bűbáj ez, vagy mi… – dünnyögte, tűrve, hogy párducként gyűrje le a lány, aki utolérte az életet, belékarmolt, és nem eresztette többé.

Délután fele járt, mikor felocsúdott. Magas fűben feküdtek, egy tisztás szélén; a fák közül kinyúló fénytölcsérekben bogarak hada zümmögött. Tasszó aludt, karja Vielli keblén pihent. Vielli jóleső megelégedéssel nyugtázta a férfitest melegét, és még közelebb bújt hozzá, mint egy doromboló macska. Valahol, érzékei fátyla mögött, sejtette, hogy gyerekkori pajtása dédunokájával hált, de mindez csöppet sem számított. Ha ez a hullámzó izzás és lobogás az élet, akkor itt akarok maradni örökre, itt meghalni, Tasszó karjaiban! – mosolygott. De mosolya gyorsan lehervadt, ahogy végigpillantott magán. Bőre egy árnyaltnyit mintha barnult volna, szeplők hintették tele, melle feszessége enyhült, apró ráncok gyűltek a tövénél. Tasszóra nézett, aki Timó volt, aki a saját dédunokája kellett volna, hogy legyen, aki elborzad, ha felébred, és meglátja, hogy egy csúfságnak adta oda magát. Talán még meg is öli. Én pedig élni akarok! – lelkendezett belül: – Élni, élni, élni, hisz még alig éltem! Egyszerre értelmetlennek tetszett az előbbi gondolata, hogy ölelkezéssel töltse el hátralévő óráit. Óvatosan lefejtette magáról a fiú karjait, arrébb lopódzott, és a tisztás széli fák közé vetette magát. Halkan lépkedett biztonságos távolig, onnantól már szaladt, és nem nézett hátra.
Egy csermely szélén ruhát lopott egy fürdőző lánytól, aki pár órája még egyidős lehetett vele, és aki felhőtlenül lubickolt az időben és életben. A lány átkozódva iparkodott a part felé, Vielli felmenőit szidalmazta, és nem is sejtette, szitkai milyen helyeslésre találnak benne.
Széles erdei útra érkezett ki, ami mindkét irányban elkanyarodva a fák takarásába veszett. Kétségbeesetten forgatta a fejét, elindult amerre a falut sejtette, hogy aztán nyomban visszaforduljon, tékozolta az időt, hogy ráébredjen, hogyan töltse el leghasznosabban hátralévő idejét. Úgy pergett le ujjai közül, mint a homok. Emlékei mélyéről hirtelen, buborék módjára merült fel a házacska a dombtetőről, ami a kastély felé eregette a füstjét, mióta csak ő létezett, és ki tudja, hány nemzedék váltotta egymást a falain belül. Azon nyomban minden világos lett. Sarkon fordult vissza az otthona – a börtöne – felé.
Hazatérek, gondolta, ahová mindig is vágytam. Elszorult szívvel kettőzte meg lépteit. Lábikrái hasogattak, sokat hajszolta ma ezt a harminc feletti testet.
Az erdőnek hirtelen vége szakadt, és Vielli előtt kitárult a vidék. A kastély feketeborostyán-álmába merülve pöffeszkedett a szirten, jobb kéz felé csupasz dombok tűztek homlokukra aranyló napéket – egyikük tetején ott kellett lennie a háznak is.
De Vielli nem látta.
Sebaj, gondolta, biztos a másik oldalán van, bújócskázik velem, mint egy játékban. Meglódult képzelete továbbfűzte a történetet: tiszta, jó szagú parasztasszony fogad, egy kisfiú – olyan magamkorú – pedig apjával, a vadásszal lovacskázik. – Már a lejtőn kaptatott felfelé. A Nap falta az időt az égen, ő meg a nyomát űzte a földön. – Ha megkérdik, honnan jöttem, majd kiötölök egy szép mesét. Végre otthon leszek. Megvacsoráztatnak, mézes lepényt eszünk majd tejjel. Már-már a szájában érezte az ízeket, ahogy elérte a csúcsot.
Lepillantott a házra.
Vielli házikója nem más volt, mint egy szénégető; a füst, ami nap-nap után kedélyesen, már-már álomba illően csavarodott az ablaka köré, a boksák füstje, melyek a napi faadag megemésztésével jóllakottan szunnyadtak a lombsátrak alatt. A földön hólyagos széndarabok hevertek szanaszét.
És a kislány – a nő, akit élete legnagyobb csalódása ért, leült a dombtetőre, felszegte fejét az égre, és nevetett – nevette a Napot, az ostoba fénykorongot, amely értelmetlenül rótta magányos útját egy újabb örökkévalóságig, Avalna palástján.
Még alig múlt harminc éves, még fiatal, életerős, a kastély itt van a szomszédban – kísértette egy gondolat. – Mi lenne, ha visszamenne, és érett asszonyként folytatná az öröklétet? Aztán csak gúnyosan legyintett. Nem vágyott már vissza. Nem vágyott már semmire. Elképzelte, mi lett volna, ha végigéli az idejét idekinn. Valószínűleg ugyanúgy játszik, megházasodik, megél párezer kéjt – olyat, mint amilyet ma, egyiket a másik után, ahol egyik olyan, akár a másik -, és szövöget magának elérhetetlen álmokat, kitalál magának ezernyi másik házat e helyett. Elég volt ennyi – rázta meg a fejét. Elképzelni sem lehet szebbet, mint eltölteni itt pár órácskát, és beszívni a puha rögök illatát.

Estére járt.
Egyre nehezebben botorkált, sajgott minden tagja, és bizony lefelé menet is keservesen meg kellett birkóznia az utolsó kaptatókkal. Számolta a lépteit: egy, kettő, három… A horizont gúnyosan hátrált előle – mindig egy lépést: egy, kettő… három… Mire az erdő szélére ért, lábai összegabalyodtak, érezte, hogy nem bírja tovább támasz nélkül. Kotorászni kezdett az aljnövényzetben: gyengülő szeme bot után kutatott a csalitosban.
- Ez jó lesz! – nyekegte magának elégedetten, amint egy erős, göcsös faág akadt a kezébe, és egy kissé el is pityeredett a meghatottságtól. Minden porcikájában érezte, hogy öreg, és az öregek könnyen sírnak. Még egyszer nyugatnak fordult, a föld mögé iparkodó Napnak; felemelte öklét, és egy haragos mozdulatot tett felé, ami a végére meghitt búcsúvá szelídült. Elindult az ösvényen az erdő mélyébe, lépteit csak a bot szüntelen kopogása és az ágakról leváló falevelek sercegése kísérte. Szú percegett egy tölgyfában valahol.

- Elég néni! Hagyja abba! – zokogott fel egy fiatal lány. A gyermekek többsége anyjuk ölében, kendőkbe bugyolálva aludt, a férfiak gondolataikba merülve üldögéltek, mint megannyi faragott szobor. Némaságuk az égig horgadt.
- A mese a végéhez közeleg, ahogy Vielli élete is bealkonyul – mondta derűsen a néni. – Nem vagytok hát kíváncsiak, mi történt vele? Elérte-e végül a falut, ahová olyan gyakran vágyott?
Hosszú ideig nem kapott választ. Talán úgy érezték, nem is vár tőlük.
- Nyugalmat talált ott, néném? Enyhíthette-e a falu a gyötrelmeit? – a hang talán Roventől jött, de nem néztek fel. Mindannyiuk hangja volt.
- Nincs már benne kín, fiam. Elszállt belőle, az idővel együtt – felelte a néni. – Nem, nem marad itt. Fiatal neki ez a falu – tette hozzá, és felnézett az égre, az édesanyja varrta kék bársonypalástra, ahol úgy ragyogtak a csillagok, mint az eleven gyémántok, és ahol már megjelent Rovaldó, hogy megvívja örökkétartó csatáját a Sárkánnyal.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához