LFG.HU

Virág Attila
novellaCimkek

Most épp reszketett.
Alig érezte végtagjait, ráadásul a hideg rázta. Kinyitotta fáradt, véreres szemeit. Nem tudta, mikor hunyta le őket, ahogy azt sem tudta, mikor dőlt lova nyakára. A megbízható hátas valószínűleg abban a pillanatban lépésre váltott a vágtából, amint érezte, hogy lovasával nincs minden rendben.
Persze hogy nem volt minden rendben. Sőt! Semmi sem volt immár rendben. Egyre kevésbé tudott visszaemlékezni az elmúlt napok eseményeire. A jelen is kezdett egyre homályosabb lenni.
Tisztában volt vele, mi a baja. Méreg! – átkozódott magában. Csodák csodájára csak egyetlen vágás ejtett sebet rajta, a jobb oldalán, ám az ellenfél pengéje méreggel volt preparálva. Viszont fogalma sem volt, hogy milyen szer hatolt a szervezetébe. De még nem halt meg, és ezt felettébb bíztatónak találta.
Majd ez a mézhajú lány, aki a lovát vezeti, és egyáltalán nem látszik ijedtnek itt a nagy semmi közepén, majd ő biztonságos helyre vezeti. Ott azután meggyógyítják, és befejezheti a feladatot.
Egy fájdalommal teli nyögés kíséretében félig fel tudta emelni a fejét, hogy megnézze, hol is az az itt. A lány kedves mosollyal nézett fel rá.
- Nemsokára hazaérünk, hölgyem!

Őszintén remélte. A testét ólomnehéznek érezte, a fejében tompa, de állandó fájdalom. Megszólalni is képtelen volt, annyira kiszáradt a szája. Az itt pedig egy fás, ligetes domboldal határolta ösvény, előttük sík terep egy házzal, talán fertály órányira.
- Ott lakom édesapámmal! – mutatott a házra büszkén a tízéves forma lány.
Az ő válasza talán bólintás volt, de valószínűbb, hogy csak visszahanyatlás lova nyakára. Egy hang kuncogott kárörvendően, de nem tudta megállapítani, milyen irányból. Nem a lány volt, és mást nem látott körülöttük. Megint kirázta a hideg.
Egyáltalán nem volt jól, és ami még rosszabb, pontosan nem is tudta, mióta. Méreg dolgozik testében, amit ideje lenne már semlegesíteni.
- Kaptunk földet a várostól, és azt műveljük – csacsogott a lány most, hogy volt hallgatósága. – Édesapám vadászni is szokott. Ritkán megyünk be a városba, akkor is azért, mert venni kell lámpaolajat, új edényt vagy ilyesmit. Kevesen laknak a környéken, de sok a kis állat és a szép virág. Majd megmutatom neked, melyik a kedvencem!
Hát persze. Együtt szedünk csokrot belőle. A lány feje fölött az egyre közeledő házat és környékét nézte. Egyszerű egyszintes épület volt, mint a legtöbb földművelőé, körülötte néhány melléképülettel. A Forróság havában jártak, a föld mégsem volt kiszáradva a ház körül, egy férfi most is öntözte. A közeledőket észrevéve abbahagyta munkáját. Lassan háza bejáratához sétált, és várt.
Letértek az ösvényről, mely elkerülte a házat. A fiatal lány nevetve integetett édesapjának.
Hamar odaértek.
- Éppen fát gyűjtöttem, amikor az ösvény felől egy ló nyihogott fel. Ez a hölgy ült a nyergében, és aludt. Gondoltam, hazavezetem, hogy nálunk pihenje ki magát – magyarázott lelkesen a lány. – Jól tettem, édesapám?
- Jól – borzolta meg a férfi atyaian a mézszínű hajat, miközben mindvégig a lovast nézte. – A nevem Haret Kandhar, ő pedig a lányom, Vlora.
Ő is próbálta megmondani a nevét, de egy nyögésre sem futotta. Nem tudott hangot adni, amitől megrémült. A kuncogás pedig felerősödött.

A férfi azért észrevette a próbálkozást, majd tekintete végigsiklott a nőn. Poros, vérfoltos ruha, csapzott fekete haj, beesett szemek, eltorzult arcvonások. Nem mutatott valami jól, de szép lehetett amúgy, egészségesen és kipihenten.
Azután észrevette a sebet. Közelebb lépett, úgy vette szemügyre. Nem volt mély, még csak nem is vérzett, ám a sebszél fekete volt, mint az éjszaka. Rögtön tudta, miről van szó.
- Vlora! Lásd el a vendégünk lovát, utána rögtön szaladj a szomszédba és mondd meg a gazdának, hogy siessen Bhilába! Hozzon egy gyógyítót, de a legjobbat és azonnal! Mond meg, hogy erős méregről van szó!
- Igen, édesapám! – Vlora feszült a büszkeségtől, amiért ilyen fontos feladatot kapott.
Érezte, hogy gyengéden leemelik a nyeregből.
Alaposan szemügyre vette a férfit, és az eredménnyel meg volt elégedve. Csupán nadrágot és sarut viselt, haja pedig majdnem teljesen őszbe csavarodott már, itt-ott egy-két barna tinccsel. Felsőteste izmos volt, bőre sem petyhüdt, jól tartotta magát. Az arcán végighúzódó ráncok csak növelték tisztes férfiasságát, világosbarna szemeiből egyenesség és féltés áradt felé.
Jó kezekben volt.
Kandhar belépett vele a házba. Egy főzőhelyiségbe jutottak, ahonnan jobbra is, balra is nyílt egy ajtó. A baloldali felé fordultak. Szerény berendezésű, ámde kényelmes és otthonos szoba tárult a szeme elé. A férfi a két ágy közül a nagyobbikra helyezte, majd kiment.
Pontosan az ággyal és tekintetével szemközt egy másfélkezes kard volt a falra függesztve. Látszott, hogy nem egyszerű dísz vagy ajándék. A markolat kopott, az egyszerű barna bőrhüvely is kifakult már – mindkettő a használattól.
Kandhar visszatérve megállt az ajtóban. Jobbjában fapohár, baljában kisebb edény és egy darab tiszta vászon. Követte a nő tekintetét.
- Valamikor Sikarruh voltam magam is, mint te, de már régen elmúltak azok az idők.
Sikarruh. A szó jelentése az Óidők homályába veszett, Mianeyen senki sem tudta pontosan, mit is jelent. Fordították Világot Járónak, a Harc Útját Követőnek vagy egyszerűen Vándornak. Sokkal több volt az aranyért dolgozó zsoldosnál, és nem azonos a bajkeverő, rossz érzéseket keltő kalandornál. Tisztelték, félték vagy éppen gyűlölték őket szerte Mianeyen, mióta világ a világ.

A férfi odalépett az alig pislogó, véreres szemű nő mellé és próbálta megitatni friss vízzel. Fele mellécsorgott, ám ezen nem igazán lepődött meg. Letörölte a nő arcát, majd a sebet és környékét tisztította meg, bár sejtette, hogy ez nem ér már semmit, csak a gyógyító segíthet. A fekete sebszél láttán pedig önkéntelenül elfintorodott.
Miután végzett, betakarta a reszkető nőt.
- Nem jöhettél messziről ezzel a sebbel. Hogy hol szerezted és miképp, az nem az én dolgom. Tíz éve még talán…
Nézte a nő befeléforduló szemeit s nem szólt többet. Kiment a szobából és halkan behúzta maga után az ajtót.
Azt érezte, hogy magáramaradt, ám testének jelzéseit – beleértve reszketését – már csak nagyon távolian, homályosan. Egy nehezen kifejezhető, suttogással teli rémálom s a valóság határán járt. Mielőtt átlépte volna a határt, még emlékezett.
Eszébe jutott honnan, kikkel és miért indult el, de csak foszlányosan.
Csapatuk a Mergab-tenger déli partján járt, hogy miért pont itt, azt már elfelejtette. Bhila kikötővárosát szemelték ki pihenőnek valami távoli cél elérése előtt. Bhila a déli part legnyugatibb pontján feküdt. Annak a Tízvárosnak a szövetségébe tartozott, melynek Sawarak volt a vezetője. Bármilyen pusztító erő is érkezett nyugat felől – akár természeti, akár értelmes lények általi -, Bhila volt a bástya, melyen megtörtek a hullámok. Lakossága ennek megfelelően katonás életet élt, de nem zúgolódtak. Meglepő számú helyőrséggel rendelkezett, de erejének volt egy másik pillére is.
Egy alig négyhüvelyknyi smaragdszobor, mely a Vizek Ura, Lakhnu egyik angyalát ábrázolta. Senki sem tudta, hány ezer aranyat is ér, ám Bhila lakói számára az eszmei értéke jóval többet számított. A legenda szerint valaha rég az angyal megvédte őket valamitől. Hogy mitől? A varázstudók is csak találgatták.
Védőangyaluk szobrát pedig ellopták.
Sok halott volt, azt is tudták, kinek a keze van a dologban, a politikai bonyodalmak miatt azonban nem mehettek sereggel visszaszerezni jogos tulajdonukat.

Ekkor érkezett kilencfős csapatuk. Mindannyian Sikarruhok voltak, két éve már, hogy együtt járták Mianeyt. A feladat: szerezzék vissza a smaragdszobrot, cserébe bármit megadnak, amit csak kérnek.
Egy napig mérlegeltek mindent, azután belevágtak.
Felriadt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el.
A méreg már a lelkét is marcangolta. Ha behunyta szemét, rémlátomások gyötörték. Életének sötét árnyai tépték, marták a felfelé törekvő lelkét, mindahányszor visszarántva porhüvelyébe.
Nem érzett mást, csak egyre erősödő fájdalmat, mely sebe körül volt a legnagyobb. Innen indultak a legerősebb fájdalomhullámok, amelyekbe elméje is beleremegett. Voltak azután más ilyen pontok testén, érdekes módon tudta, hogy hol. Például a homlokán, haja tövében.
A legrosszabb mégis az az állandó, őrjítő suttogás volt, amit hallani vélt álmában és ébrenléte alatt egyaránt. A szenvedésről és a fájdalomról szólt a monoton hang, néha kuncogással kísérve.
Félig lehunyt szemeivel látta, hogy Kandhar bejön, megáll az ágy mellett és őt nézi, mi több, áthatóan fürkészi. Kezében pedig egy smaragdszobrot tartott.
- Hallottam ennek a szobornak a hírét. Ellopták.
Válaszolni próbált, hogy ő szerezte vissza, hogy csapatuk szerezte vissza vér és szenvedés és halál árán! De képtelen volt hangot kiadni.
Kandhar sokat tapasztalt életében, olvasott a nő szeméből. Úgy tűnik hát, ő az egyetlen túlélője a szobor visszaszerzésére indított csapatnak. Lányával magányosan élt már évek óta, de a friss híreket mindig megszerezte. A tudatlanság ugyanis felettébb veszélyes.
- Meríts erőt Lakhnu angyalából! – azzal a smaragdszobrot a nő feje mellé fektette, tehetetlen bal kezét pedig ráhelyezte.
Kiment friss vízért, de a nő már nem tudta lenyelni a vizet sem. Arcán lázrózsák virítottak, rosszabb bőrben volt, mint mikor Vlora hazavezette.
Lánya csak estére ért haza, Kandhar már aggódni kezdett.
- Játszottam egy kicsit a pónival! – libbent be a házba életvidáman, nem lehetett rá haragudni.
Vlora még nem fogta fel, milyen súlyos vendégük helyzete. Apja nagyon vigyázott arra, hogy ne úgy nőjön fel, mint egy ostromlott város gyermekei, korán szembesülve szenvedéssel és halállal. Az anyja is ezt akarta – nyugodjék békében.

Míg a férfi ételt készített, a kislány halkan énekelt a mozdulni képtelen nőnek, és az arcát törölgette hidegvizes vászonnal, enyhíteni próbálván a lázat.
Vlora csengő gyermekhangja messzebb űzte a suttogás monoton, őrjítő litániáját, amelybe néha-néha már őrült kacaj is vegyült.
Kandhar épp terített, amikor lánya hangja megváltozott.
- Gyere gyorsan, apa!
Két pillanat alatt az ágy mellett volt, követte lánya ijedt tekintetét. A nő homlokán, a haja tövében új seb nyílt.
- Menj mosakodni és teríts meg! – Vlora már ott sem volt.
A seb nem volt nagy, de a férfi sejtette, hogy nőni fog. Fel volt szakadva és vér csordult ki belőle cseppenként. Istenek ne, csak azt ne!
Feltűrte a nő karján az ingét, egészen könyök fölé. A jobb karon, közvetlenül a könyök fölött megtalálta azt, amit keresett. Bár ne találta volna!
Egy másik seb. Ugyanolyan, mint a homlokán.
Tudta már, milyen méreg kínozta a nőt. Megmondani viszont nem maradt ideje, mert a nő egy összerándulás után eszméletét vesztette.
Valahogy mégis tudatánál volt. A suttogás nem hagyta kihunyni a tudatát. A fájdalom pedig – egyre több ponton – erősödött, de mögüle emlékképek törtek elő. Újra átélte az elmúlt nap eseményeit, mintha most is ott lett volna az emlékképekben.

A Bhilával szomszédos birodalom határmenti bárójának a vára, mely egy hegyoldalban fekszik.
Az éjszakai aláereszkedés a sziklafalon. Kötélen, a holdak fényének segítsége nélkül. Kevesebb esély az életbemaradásra, de kevesebb esély az idő előtti lebukásra is.
A várfal: halott őrök a kövön.
Elf társuk, ahogy elbújik és íjával fedezi őket, amint áthaladnak egy nyílt udvaron. Két őr nyílvesszővel a torkában hal meg.
Nesztelen léptekkel, minden árnyékot és beugrót fedezékül használva haladnak a fáklyákkal megvilágított folyosón.
Kanyargó lépcsők sora az emeletre.
Vaskos, kétszárnyú ajtó díszítéssel halmozva, előtte őrök. Egy pillanat, és dobótőrök segítik át őket egy másik világba. Egyiket ő maga dobta – pontos találat.
A hegyi törpe fejszéjével esik a zárt ajtónak – vesztére. Az ajtó cirádái megelevenednek és darabokra szaggatva magába szippantják felsikoltó társuk.
Kürt harsan.
Összenéznek: felfedezték őket.
Vezetőjük int. Előre!
A mágus hozzáfog semlegesíteni az ajtót, miközben nekik fel kell tartaniuk az oldalról érkező testőröket és harcosokat. A lovag megsérül. A pap állítja el a vérzést.
Betörnek a báró hálószobájába. Párducszerű, éjfekete lény veti rájuk magát. A volt tolvajnak letépi a jobbját, majd a fejét. A fejvadász mindkét pengéjét beledöfi a dögbe.
A báró asszonya – vöröshajú boszorkány – a mágusra támad s halálosan megsebzi. Nem számít azonban a papra. Sikoltozva ég el, meggyújtva a hálószoba ágyát.
A lovag a smaragdszoborért ugrik, de keze elakad a mágikus védőgyűrűben. Kínok között vonaglik, a földre hull. Életének a felnevető báró pengéje vet véget.
Vezetőjük ugrik elé. Párharcuk közben parancsokat oszt. A fejvadász a hátukat védi. A pap megszünteti a szobor védelmét. Ő maga lép a földre koppanó ereklyéért.
Az ablakhoz ugrik. Kiugrók és párkányok alant. Csak arra mehetnek, közli a fejvadász. Nyitja az ablakot és indul.
Papjuk testét lándzsa járja át.
Nyílvessző repül az ablakon keresztül, a fejvadász megmenekült.

Már majdnem leért. Felnéz és látja, hogy megmaradt társai követik. A szobrot elrejti és nekivág az udvarnak. Baj nélkül eléri a végét.
Vezetőjük és a fejvadász elakad az udvar közepén. Egyre több az ellenfél. Halálos tánc kezdődik.
- Menj, Lorita! – határozott parancs, ő mégis megtorpan.
Nyílvesszők ritkítják az őröket, Lorita menekül.
A várfalon jár, amikor tompa puffanást hall. Az elf holtan terül el az udvaron.
Egy őr és egy köpönyeges alak tartja fel. Ketten egy ellen. De ő a gyorsabb. A köpönyeges tőrkardja mégis megsebzi az oldalát. Csak egy karcolás, ellenfele viszont halott.
- Menekülj, Lorita! – pengék véres kavargása az udvaron.
Míg fölér a sziklára, egyre jobban gyengül. Kétszer is majdnem leesik.
A vár udvarán fények. És halál.
Könnyeivel küszködve felpattan lovára és menekül.
Másnap lova nyakára dőlve tér magához. Gyenge és egy lány vezeti. Hová is?

Lorita la Wella kinyitotta a szemét.
Testének egyre több pontjából hullámzott elviselhetetlen fájdalom. Előtte a visszavonult Sikarruh arca állt össze értelmes és teljes egésszé. A világosbarna szemekben kialvatlanság, szomorúság. Ez az ember mellette virrasztott!
- Mindjárt itt a hajnal – Kandhar próbálta magát rávenni, hogy reményt csepegtessen az előtte fekvő nőbe. Nem ment. – Tudom, milyen méreg emészt. A Suttogó Halál.
Lorita bármilyen rossz állapotban volt is, rögtön felfogta a szavak értelmét. Hiába jön Bhilából gyógyító, annál jóval többre lenne szüksége. Csodára.
Most már megértette és összerakta a méreg hatásait. Az a köpönyeges fickó a várban méregmester lehetett. Csak egy karcolás. Lassú halál várt rá.
- Hallottam ennek a méregnek a hatásairól. Aki pengéjét ezzel preparálta, azt hitte, foglyul esel és szenvedésednek minden percét kiélvezheti! – Kandhar hangjában gyűlölet volt, melyet régóta nem érzett már.
Nézte a nő szenvedő arcát, szemeiben pedig látta, a társait vesztett Sikarruh döntést hozott. Kérlelve nézett rá, majd a falon függő másfélkezes kardra.
Annak idején megfogadta Vlora anyjának, hogy nem fog ölni többet. S e fogadalmát most meg kell szegnie, ha meg akarja váltani szenvedéseitől a nőt.
Bocsáss meg, Elena! Meg kell tennem. Szerencsére a lánya mélyen aludt, vendégükre való tekintettel a másik szobában.
- A smaragdszobrot visszajuttatom Bhilába – a szavakat alig tudta kimondani. Helyeslő pislantás volt a válasz. – Költemények fognak emléket állítani nektek, dalokat írnak majd rólatok!

Közben felállt és szekrényéhez lépett. Az egyik fiókból egy régen használt tőrt húzott elő. Pengéjén megtört a gyertyafény.
A nő mellé lépve egy pillanatra elbizonytalanodott. Megteheti ezt? Meg kell tennem!
Kigombolta a nő ingét és széthúzta, hogy mellkasa szabad legyen. Barna szempár kísérte minden mozdulatát, és helyeselt.
A kemény, harcos évek sem csúfították el Lorita testét, csupán az evilágra nyíló, fájdalmas sebek, és pár csepp vörös vér zavarta meg a szépséget.
Kandhar legyőzte jobbja remegését és tőrét a szív fölé helyezte.
Lorita látta a férfi szemeit elfátyolozó könnyeket. Egy csepp a döfésre kész pengére hullt. Könnycsepp a tőrpengén. Könnycsepp a halálomon. És még a nevem sem mondhattam meg neki.
Fájdalma pillanatról pillanatra fokozódott, a suttogás elviselhetetlenül őrjítő volt, de szeme már egy más világra látott. Ott volt a helye, várták a fényben.
Pislantott. Jöjjön a megváltás!
A tőr a bordák között egyenesen a szívébe fúródott.
A barna szemek kitisztultak. Már nem látták Kandhar könnyektől áztatott arcát. Lorita arca kisimult, a fájdalom görcsei megszűntek.
Mosollyal ajkán hagyta el ezt a világot.
Már várták. Követte hát társait.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához