LFG.HU

Heretic
novellaCimkek

Azon az éjszakán megállás nélkül havazott. Az öreg zsoldos napnyugta óta vágtatott a birodalom leggyorsabb ménjén. Ő vitte a hírt a király haláláról az ifjú trónörökösnek. Kevés volt az idő, reggelre a keleti végvárba kellett érnie a levéllel. Mást nem tehetett, minthogy önmagát és a lovát is a fájdalomig ösztökélte. Csontjaiban érezte a hideg szél süvítését, ujjai elgémberedtek, ahogy a kantár tartotta, lábai mintha fatönkök lettek volna csizmájában. Őszes szakállát és hosszú harcsabajszát a megfagyott lehelet festette zúzmarafehérré. A ruhája már rég nem nyújtott védelmet a tél jeges leheletétől, az első óra izzadsága mostanra már rideg harmatként hűtötte testét. Fáradt volt, nagyon fáradt. Csak a gondolati fűtötték már az idős katonát.
A nehéz évek nyomot hagytak rajta, kívül és belül is. A csatákban szerzett sebesüléseit gyorsan kiheverte, bármilyen fájdalmasak is voltak, de sohasem sejtette volna, hogy ezek a sérülések visszatérnek majd idővel. Az összeforrt csonttörések és a mély, behegedt vágások most talán kínzóbbak voltak, mint amikor frissen szerezte őket. Öt királyt szolgált, öt királyt élt túl és öt király háborúiban vett részt. Erre mindig is büszke volt. Ő volt a birodalom legöregebb katonája, talán hetven telet is megélt, de ezt sosem tartotta számon.
Gyermekkorában más volt az élet. Szegény családban nőtt fel, és az éhezés hamar besorozta a seregbe. Lovászként szolgálta le első pár évét, és két hadjáratban is részt vett. Azok is télen voltak. Az akkori király, a mostani trónörökös dédapja, vérszomjas ember hírében állott. Miatta veszíttette el lábujjait…lefagytak. A második hadjáratnál a százada hóviharba keveredett és hetekig nem találták meg az utat. A farkasordító hideg kikezdte a katonákat, és az élelemhiány csak fokozta a kétségbeesésüket. Sokan megfagytak útközben, és akiket nem ez a szerencsétlen vég ért utol azokkal saját bajtársaik éhsége végzett. Borzalmas volt gyermekfejjel végigélni és látni, hogy az ember hogy vedli le a civilizáció álcáját, ha az életéről van szó. De őt mindig is egy őrangyal vezérelte és talán akkor is ott volt mellette. Vagy legalább szerette ezt hinni.

A kopasz, tetszhalott rengeteg, amely mellett éppen vágtatott, a karókra húzott holttestekre emlékeztette. Sok ilyet látott már életében. A megnyert háborúk után a hatalomittas uralkodók néha a meghódított városok teljes népességét kiirtották. Ezek a komor, véres erdők, mint a fájdalom mementói maradtak meg emlékezetében.
Egyszer családja is volt. Nem szeretett visszaemlékezni azokra az időkre. Nem azért, mert boldogtalan volt, épp ellenkezőleg, talán élete legönfeledtebb évei voltak. Már az is megfordult akkor a fejében, hogy végleg szögre akassza a kardját és eldobja kapitányi rangját. Gyönyörű felesége és vidám, csintalan gyermekei ennél többet is megértek volna. Ritkán látta őket, amikor csatába ment, mindig volt, akikért érdemes volt küzdeni. Tudta, ha hazatér, ott várják majd a kis kertkapuban. A gyerekek odarohannak hozzá és a nyakába csimpaszkodva ölelgetik, a felesége pedig elhalmozza minden jóval, amit csak Isten adott tehetségül a nőknek.
Ettől az emléktől úgy érezte, kicsit átmelegszik a keményre fagyott szíve. A szív, ami nem volt mindig ilyen hideg és zord, legalábbis a vén kapitány ezt remélte.

Az ellenség akkor tört rá az országra, mikor a had messze északon csatázott a király dicsőségéért, a király nélkül. Nem mintha a hatalmas hadsereg meg tudta volna védeni az otthoniakat. Annál kegyetlenebb volt a vész. A pestis még a királyt is elvitte és minden családnál hagyott halottakat. Az ő családjánál viszont nem hagyott élőt.
Gondolataiból egy vadászó farkas vonyítása zökkentette ki, de a lova ijedség nélkül vágtatott tovább a fagyott hóban. Pár pillanattal később már ismét a múltban járt.
Mikor szerencsésen hazatért a gazdag hadizsákmánnyal, már nem volt kivel megosztania. Hónapokig ivott, nem volt olyan nap és olyan pillanat, mikor ne lett volna holtrészeg. Egy józan percében az öngyilkosságra is gondolt, de katona volt, ennél erősebb fából faragták. Ha önkezével vetne véget életének, nem lenne méltó a szerettei emlékére sem, inkább meghal a csatában, meghasadt szívét az ellenség lándzsájára tűzve, keserű lelkét az égig repítve.

Nem ez történt. A következő csatában szembenézett a halállal és ő nyert. Nem jött a végső csapás, bár miden mozdulatával a sorsot hívta ki maga ellen. Kitüntették a Rettenthetetlen Szív érdemrenddel és a királyi testőrség tagja lett. Nem szenvedett hiányt sem ételben, sem pénzben, sem megbecsülésben. Ő mégsem felejtett.
Vágta közben a nyeregtáskájába nyúlt és a bőrkulacsát kereste, amelybe jóféle hazai pálinka volt töltve. Ez maradt a régi gyümölcsösből, amely a kicsiny házikó mögött állt. Ez emlékeztette csak az akkori boldogságra. Ritkán ivott belőle és akkor is csak kis kortyokat, hogy tovább megmaradjon az emlék íze. Mikor a kezébe akadt, kicsit lelassította a lovát, nehogy kicseppenjen a féltett nedű. A szájához emelte a kulacsot és megízlelte. Várta hogy szétáradjon a testében a meleget adó aromás, erős szesz, de mintha hamut nyelt volna le a fájó torkán. Az erős északi förgeteg tőrként hasított katonakabátja alá. Ez az érzés a hideg acélpenge húsba hatoló fájdalmára emlékeztette.
Háromszor mentette meg királya életét. Két késdöfést fogott fel testével és egy számszeríj lövedéket. Élet-halál közt lebegett valahányszor. Sosem akart meggyógyulni, de mégis túlélte valamennyit. A királyi felcserek úgy küzdöttek érte mintha a saját életüket akarták volna megmenteni. Lehet, hogy így is volt. A király lovagi rangra emelte, nemesi kutyabőrt, vidéki kúriát és zsíros földeket kapott ajándékba szolgálataiért. Szerették és tisztelték, ő volt a király személyes testőre. Barátságába fogadta az uralkodó és szinte mindent megadott neki. De ő sem élt örökké. A vérbaj ellen nem védhette meg. A király is télen halt meg, szörnyű kínok között, fájdalmában könyörgött a megváltásért. Ő ott volt és fogta a haldokló kezét, aki már nem volt akkor se király, se nemes ember, csak egy szenvedő halandó a másvilág kapujában.
Jól tudta ezt a kiszolgált kapitány, Isten ítélőszéke előtt mindenki egyforma, de erre csak a haláluk pillanatában döbbennek rá sokan. És a pallos, mely lesújt előbb vagy utóbb mindenkire, sosem válogat.
Úgy érezte az idős katona vágta közben, mintha az erdő szellemei, mik a fákban, a földben és a patakokban laknak, beszélni kezdenének hozzá. Bár nyelvüket nem értette, de a dallamos suttogásuktól elnehezült a szempillája. Régen nem aludt már.

Az éjszakái magányosan, fájdalmától körülvéve teltek. Órákig nézte a gyertyát és a lángban táncoló istenasszonyt, aki úgy emlékeztette egy régi kedves arcra, amely örökre a szívébe égett. Néha halotta a kandallóban égő parázs furcsa, szomorú dalát egy asszonyról, ki minden este az urát várta haza, de nem látta viszont többé. Az asszony az utolsó leheletével is az ő nevét sóhajtotta, ami elszállt hegyeken, völgyeken, városokon, felhőkön keresztül, hogy elérje a mennyország kapuját, és ott bebocsátást nyerjen az öröklétbe.
- Júlia… – a név is egy sóhajjal szakadt ki száján, de olyan halk volt, hogy talán csak önmaga halotta.
Az éjszaka dermedt sötétjét lassan felszippantotta a kelő nap első sugara, úgy távozott el, mint a gyötrelem a kapitány arcáról. A ló fellépdelt a keleti erőd felvonóhídjára és besétált a boltív alatt. Az őrök fejet hajtottak a délcegen ülő lovas előtt, akin nem látszottak meg az átélt évek fájdalmai és borzalmai. Már órák óta egy jobb világban járt. A birodalom legöregebb katonája halott volt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához