LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

A független kiadós szerepjátékok sorában talán érdemes megemlíteni ezt a darabot is. Bár őszintén szólva kevésbé tartom sikerültnek a maga elé kitűzött célban, mint a korábban tárgyalt My Life With Mastert vagy a Level 9 agybajait, kihozatala idején a Little Fears a többinél lényegesen élesebb és hangosabb reakciókat váltott ki azokból akik találkoztak vele/hallottak róla. A 2001-es megjelenéskor többen a Következő Nagy Dolognak, vagy A Már-Már Játszhatatlan, De Azért Legigazybb Szerepjátéknak tartották, míg mások épp ellentétes véleménnyel voltak a cuccról, és vagy felháborodtak, vagy a sárga földbe tiporták magát a koncepciót is.

Mi is ez a koncepció? Nos, a Little Fears – a borítószöveg szerint – “The roleplaying game of childhood terror” azaz a gyermekkori borzalmak szerepjátéka. Gyerekrablás, -molesztálás, monszták a szekrényben és ágy alatt meg hasonló témákat kerülget, amellyel két legyet üt egy csapásra: van egy szerepjátékos réteg, amely alapból ráharap az ilyen angstos témákra, plusz elég kényes a terület ahhoz, hogy felkorbácsolja az indulatokat és publicitást szerezzen a játék számára. No persze az sem mindegy, hogy a belbecs mennyire nő fel az ígéretekhez.

Külsejére nézve a Little Fears elég pofás. A szabálykönyv kis méretű – kukacoskodók kedvéért: B5 -, és olyan 130 oldal körül van. Ennek tekintélyes részét teszik ki a dizájnelemek – a rajzok meg az egyéb vizuális effektusok ugyan több helyen esnek át a ló túlsó felére a hatásvadászat terén, legalábbis az én izlésemnek -, amelyek ugyan egyrészt nagyon jól megalapozzák a megcélzott játékhangulatot, másrészt viszont némileg túlzásnak tűnik a sallang a tartalom mellett. Kissé sok az információ nélküli oldal, “style over substance”, meg ilyenek.

Sajnálatos módon a szöveg is gyakran helyezi magát a ló túloldalára. Az első oldal, amely a könyvet a valós életbeli elveszett és védtelen gyerekeknek ajánlja, valamint a csak-érett-játékosok-számára jellegű infók sokat tettek a játékkal kapcsolatos ellenszenvem kialakulásáért – hiába no, néha a kevesebb több. (A néhol előbukkanó ez-nem-olyan-játék-ahol-legyőzhetetlen-hősöket-jáccasz-hanem-űberebb-és-igazzybb felhangok sem javították a szememben a játék pozícióját.) Kimondottan az az érzésem támadt, hogy a játék írója imádja elkezdeni a könyvet, mert legalább két-három, több-kevesebb sikerrel hatásvadászra sikerült intró is található benne. Az obligát novella-jellegű hangulati felvezetés is megtalálható, jelen esetben egy Jenna nevű kislány naplójának formájában. Bár volna még rajta csiszolnivaló – kissé talán túl összeszedett egy piás apától és szekrénybeli monsztától üldözött, zavart és magányos kiscsajtól a stílus – jól érzékelteti a Little Fears megcélzott hangulatát: reménytelen, komor, a fekete árnyalataival felfestett világ.


De nézzük csak részletesebben ezt a világot: a könyv azzal nyit, hogy az FBI statisztikái szerint naponta gyerekek ezrei tűnnek el, és ez a szám folyamatosan nő. (Megnyugtatásul közlöm, hogy ez inkább a játék világára jellemző statisztika lehet.) Van, aki megkerül, van, akinek csak a holttestére bukkannak rá, vannak, akik nyom nélkül tűnnek el örökre. Nem tudni, ki a tettes, nem tudni, miért történik mindez – legalábbis a felnőttek nem tudják. A gyerekeket pedig nem kérdezik, vagy ha igen, nem nagyon adnak hitelt a zavaros történeteiknek, amelyek a szekrényben meg az ágy alatt lakó szörnyekről szólnak.

Pedig a gyerekek tudják, miről beszélnek. A Little Fearsben ugyanis a gyerekek mind született ártatlanságok, amolyan tiszta lelkek, akik látják mindazon a világban lakozó természetfeletti dolgokat, amelyekre a felnőttkor racionalitása vak. Ez az ártatlanság persze szúrja annak a félelmeinkből született sötét világ urainak a szemét, akik a fenti rosszaságokat elkövetik.

Az emberi félelmekből ugyanis egy egész méretes világ született, amely valahol a Szekrényország nevet kapta a keresztségben. Ez a hely, amely amúgy egy ködös, sötét, baljós, elveszett lelkekkel és monsztákkal teli világ, a Demagóg birodalma, aki fővezére a gyermeki ártatlanság elleni háborúnak, bár inkább csak a háttérből és szolgái segítségével mozgatja a szálakat. Hét leghatalmasabb szolgája a hét Király, melyek a hét főbűnt testesítik meg, de a szekrényrémek, testrablók, kísértetek, sőt, akár uralma alá vont emberek is az ő parancsait teljesítik.

Érdekes az a bizonyos mértékű következetlenség, amivel a játék világa és a szabálykönyv összekapcsolódik, és ami talán leginkább a játék szörnyeinél látszik . A könyv elolvasásakor gyakran éreztem úgy, hogy valami nem stimmel a szövegben, de végül a később megnézett, a játékkal foglalkozó írások nyomán jöttem rá mi is vele a bajom: a Little Fears ugye a gyermekkori borzalmakkal foglalkozó szerepjátéknak van szánva. Ezzel együtt azonnal a gyerekekkel kapcsolatos felnőtt félelmeket meglovagolva – elrabolt, eltűnt gyerekek, ami elég érzékeny pont a potenciálisan szülő vagy ifjú szülő vásárlóközönségnél – nyit és játszik rá erre, miközben folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy a felnőttek nem érthetik meg a gyermekek világát, mert már elfelejtették, milyen az. Hogy ezt a számunkra állítólag érthetetlen lelkivilágot jobban átérezhessük, kissé paradox módon olyan filmeket ajánl megnézésre, amelyekben gyermekek szállnak szembe mindenféle monsztákkal, illetve gyerekkönyveket és -műsorokat. Kissé tudathasadásos állapotnak tűnik számomra ez a megközelítés, elvégre tudomásom szerint viszonylag kevés horrorfilmet rendeztek és írtak gyerekek és valószínűsítem, hogy a gyerekkönyvekkel és -műsorokkal is hasonló lehet a helyzet. A Little Fears tehát nem annyira a gyerekek félelmeivel foglalkozó szerepjáték, mint inkább egy horror rpg, amiben gyerekekkel játszhatunk. A legélesebben ez a fent emlegetett Királyok esetében látszik; amíg a kisebb szörnyek – szekrényrémek és társaik – hangulatilag nagyon jól elkapottak, valóban olyan érzetük van, mintha az emberi/gyermeki félelemből születtek volna, és amelyek hatását a szabályrendszer is eredeti ötlettel támogatja, addig a Királyoknak, bármennyire is pofás némelyikük, több keresnivalójuk lenne mondjuk CoC-ban vagy a Kultban, mint itt. Oké, itt van például az irigységet képviselő Rael-Schol, aki szeretné megtapasztalni, milyen gyermeknek lenni, emiatt egy rahedli letépett gyermeki arcot őriz, benne a gyerekek lelkével, vagy a gyerekek lelkét tükrökben tároló Titania, aki a kevélységért felelős – de valahogy számomra ezen nem tűnnek annyira a gyermeki félelmek tárgyának, mint mondjuk a falban lakó szörny, vagy a gonosz bohóc. Pláne, hogy a Királyok olyan erősek, hogy a velük való közvetlen találkozás jó eséllyel a biztos pusztulást jelenti – feleslegesnek tűnik a szerepeltetésük.

És arról az apróságról ne is beszéljünk, hogy ha a Szekrényország a formát öltött félelmeinkből született, és ha leghatalmasabb képviselőik a bibliai hét főbűnt testesítik meg, akkor érdekes következtetésekre ragadttathatjuk magunkat a Little Fears világnézetéről… Azt hiszem, ha valaki elszánja magát az ezzel való játékra, a Királyokat érdemes az elsők között kihajítani.

Vessünk egy pillantást a rendszerre: egy igencsak lájtosra és frísztájlra sikerült dolog, egy nagyon egyszerű előny-hátrány alapú karaktergenerálással, és hasonlóan egyszerű dobásrendszerrel – kétségtelen, hogy a dobálózás a háttérbe húzódik és a történetmondás kerül előtérbe. A karatergenerálásban is a karakter hátterének kidolgozása kapja a leghangsúlyosabb szerepet. (A Faithful előnyt azért vegye fel mindenki, vagy dolgozza át a vele kapcsolatos szabályokat, mert nélküle kissé életképtelennek tűnnek a karakterek.) Tulajdonképpen nem is lenne különösebben figyelemre méltó, de egy remek ötlet azért található benne: a szörnyeknek nincsenek statisztikái. Mivel a szörnyek a karakterek saját félelmeinek megtestesülései, harcban vagy más egyéb, velük kapcsolatos próbáknál a játékosok a saját karatereik tulajdonságaira dobnak. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem nagyon bejött ez az apróság, két problémám azonban akad vele: egyrészt néhány szörnyetegnél mégis akad egy-két tulajdonság, ami nem teszi túl konzekvenssé a dolgot, másrészt pedig ez alapján tök mindegy, hogy milyen monsztával áll szemben a karakter, hiszen nincsen különbség azok statisztikái között.

A rendszer meg van még fűszerezve némi egyéb nyalánksággal is, mint a félelem kezelése, vagy a karakterek lelkének megőrzése és az ártatlansága – utóbbi nem csak a kiállt borzalmak hatására csökken, hanem az életkorral is, és 13 éves kor után elméletileg mindenkinek nullára redukálódik – nem vagyok biztos abban, hogy ez különösebben hízelgő dolog lenne az író részéről – a karakter vakká és védtelenné válik a Szekrényország erőivel szemben, és könnyen azok tudatlan rabszolgája lehet. Az átéltekbe könnyen bele is őrülhetnek a karakterek – ez a része is kissé falsnak tűnik a játéknak, mert bár nem vagyok pszichológus, de mintha a gyerekeknek ennél teherbíróbbak lennének az idegeik, és különben is, nem az ilyen irányú különbségük miatt lenne más a velük való játék, mint mondjuk egy szabvány CoC kaland?

A hiten alapuló mágia még talán az az elem a rendszerben, ami megérdemel egy említést: a gyermekek hite – amelynek nem kell feltétlen vallásohoz kapcsolódnia, elég egy szörnyek ellen biztos védelmet nyújtó játékmaciba, vagy mondjuk az apától kapott zseblámpába vetett hit is -, egy olyan törékeny, de hatásos mágia, aminek a segítségével a gyerekek némi eséllyel szállhatnak szembe a szörnyekkel – ennek a kudarca persze jóval nagyobb bajokat okozhat. Az ezzel kapcsolatos apróságok, például a gyerekek lefekvés elleni szertatásai, a tárgyaikba vetett hit meg a többi talán az egész játék legeltaláltabb és leghangulatosabb része.

Mit lehetne elmondani zárásképp a Little Fearsről? Nos ez egy kissé egyenetlen színvonalú, de részleteiben szép adag eredeti ötletet tartalmazó szerepjátéknak tűnik, amely kis pofozgatás után akár még játszható is lehet. Ha – képletesen szólva – kissé felkapcsoljuk benne a villanyt, és lehetőséget adunk a győzelemre a karakterek számára, az talán már elég is. A barátaikért a Szekrényországba is elmenő gyerekcsapat legalábbis életrevalóbb koncepciónak tűnik, mint egy rakás angstos hullajelölt.

A Little Fears fő gyengéi közé tartozik véleményem szerint a szerző kissé eltúlzottnak tűnő gyerek-abuzálási mániája, ami a kölkek kissé kórosan erőltetett erkölcsi piedesztálra emelésével még irritálóbbnak tűnik. Elég nehezen nyelem le azt is, hogy a Little Fearsben gyakorlatilag minden rossz dolog a Szekrényország műve, hiszen a gyerekeket verő/erőszakoló/elrabló/estébé gonoszemberek is mind idegen befolyásra cselekednek. Ha egy játékot annak idején a gyermekkori borzalmak szerepjátékának hirdettek, akkor a szerző igazán vehette volna a fáradságot, hogy tényleg a téma mélyére nyúljon – persze valószínűleg azzal még kevésbé játszható rpg-t kapott volna. Ja, és kibírtam volna a három oldalnyi “A note from the teacher” fejezet nélkül is, amelyben az író megosztja velünk a játék keletkezési körülményeit is. Az önvállveregetésből is megárt a sok…

A legnagyobb gond persze a számomra az a Little Fears játékokkal kapcsolatban, hogy a szekrényben lakó monszták hallatán elsőnek James P. Sullivan és Mike Wazowski jutnak az eszembe. Vagy Calvin és Hobbes. És ez nem segít a hangulat átélésében.

Persze ez utóbbi tisztán személyes nyavalya. De részemről inkább költeném másra azt a húsz dolcsit, amibe ez a játék kerül.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.key20.com]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához